10 Things I Hate About You

A cím valószínűleg ismerősen hangozhat, hiszen 1999-ben már készítettek filmet ugyanezzel a címmel (magyar cím: 10 dolog amit utálok benned), de ez most nem az. Hanem annak a feldolgozása, mégpedig sorozat formában. És ha már feldolgozásoknál tartunk, az gondolom nem újdonság, hogy a történet alapja, illetve a főszereplők nevei, még valahonnan Shakespeare Makrancos hölgyétől származnak.

Ezek után a történetről azt hiszem nem is kell sokat mondanom, adott Kat, a 'makrancos hölgy', aki híres a vad természetéről (de szerencsére nem olyan zabolátlan, mint Shakespeare idejében), illetve van neki egy kedves húga, Bianca. Azonban a szigorú apuci miatt Bianca csak akkor mehet férjhez randizni, ha a nővére is megy. Satöbbi-satöbbi.

De nem is ez a lényeg, hanem a szereposztás. A film az egyik személyes kedvencem, ezek után várható volt, hogy körülbelül azonnal rá fogok harapni a sorozat verzióra is. Ami a legelső pozitívum, hogy a sorozatbeli Kat és Bianca apja megegyezik a filmbeli apukájéval, aki nem mellesleg a legjobb szövegeket nyújtotta a filmben, és ahogy az várható volt, most is ugyanolyan alakítást nyújt. Biancát Meaghan Jette Martin játssza, aki itt annyira aranyos, hogy részben miatta is néztem meg Camp Rock című filmet is a napokban. Kat és Patrick szerepét játszó színészek számomra ismeretlenek, Lindsey Shaw és Ethan Peck, mindenesetre őket is kezdem egyre jobban megszeretni, annak ellenére, hogy velük szemben támasztottam a legnagyobb elvárásokat. Bár nem tagadom, hogy Patrick kicsit már idősnek tűnik ehhez a szerephez a maga 23 évével, kinézetre annyira nem is, de a hangja abszolút nem illik egy 17 éveshez.

Viszont sajnos vannak olyan szereplők, akiket nem igazán sikerült megszeretnem. Egyrészt ott van Michael, aki a filmváltozatban szintén nagy kedvenc volt, itt meg időnként egy bohócra, egy törpére, vagy egy buzira hasonlít leginkább. Már elnézést. Cameron meg hozzá képest egy óriás, amellett valami elképzelhetetlenül esetlen és szerencsétlen. A Chastitytől, és az őt játszó színésznőtől (Dana Davis), főként pedig a hangjától egyszerűen a hideg kiráz.

De a fentiek ellenére a sorozat egyre jobb lesz, valószínűleg idővel a most lehúzott szereplőket is biztosan meg fogom szokni, vagy pedig ők lesznek majd tényleg jobbak. Én bízom benne, hogy így lesz, elvégre még mindig az egyik kedvenc filmem (és Shakespeare komédiám) feldolgozásáról van szó.

Kazuo Ishiguro: Árva korunkban

Az Árva korunkban a harmadik regény, amit Kazuo Ishigurótól, a kortárs, (neve ellenére) brit írótól olvasok. Néha elcsodálkozom azon, hogy milyen kevesen ismerik, vagy egyáltalán szeretik őt, mármint ismerőseim közül, pedig lenyűgözőek a könyvei. Talán az a probléma, hogy például egyetemen is, a három közül nekem legkevésbé tetsző művét kellett olvasni, a The Remains of the Day-t (magyarul Napok romjai, illetve A főkomornyik szabadsága címmel jelent meg, előbbi a filmváltozat, utóbbi a regény hivatalos magyar címe). Pedig mind az általam olvasott Never Let Me Go (Ne engedj el), illetve a most bemutatásra váró Árva korunkban (When We Were Orphans) is sokkal jobban megnyert engem.

A recept, amit ebben a három regényében használ, közel azonos. Hiszen mindhárom történet egyfajta visszaemlékezés, merengés a múlton, megtörtént, illetve meg nem történt eseményeken. És ahogy ez már lenni szokott, a végére érezzük, hogy ez több egy egyszerű élettörténetnél. Az Árva korunkban főszereplője, Christopher, egy elismert detektív. Az ő szubjektív látóköréből nézhetjük végig életének emlékezetes mozzanatait, és fény derül arra is, hogy miért lett belőle híres nyomozó. A szülei ugyanis kiskorában rejtélyes körülmények között eltűntek, először az apja, majd pedig az anyja. Ekkoriban, még gyerekként, gyakran játszotta legjobb barátjával, Akirával, hogy a szüleit egy házban tartják fogva, és ők a megmentésükre sietnek. Ahogy telnek az évek, és egyre közeledik a világháború, Christopher úgy érzi, hogy itt az ideje megtalálni a szüleit, és egyfajta rögeszméjévé válik, hogy talán a szülei megmentésével egy nagyobb cél érdekében cselekszik, és akár a kirobbanni készülő háborút is megakadályozhatja.

Ami egyfajta hiányérzetet nyújthat a regény olvasása közben, az a már említett szubjektivitásból ered. Nem lehetünk biztosak abban, hogy mi az ami tényleg megtörtént, és mi az ami csak a képzelet szüleménye, mint ahogy azt sem tudhatjuk, hogy Christopher mitől lett elismert nyomozó, vagy hogy az iskolában tényleg ő volt az, aki minden buliban benne volt, ahogy ő állítja, vagy pedig az egykori iskolatársának van igaza, aki szerint Christopher igazi különc volt... Mindezektől eltekintve, igazán élmény volt elolvasni ezt a könyvet is Ishigurótól, és remélem, hogy nektek is az lesz, hogy ha valamikor a kezetekbe veszitek. Vagy ha ezt nem is, a Ne engedj el-t mindenképpen érdemes elolvasni a mestertől.

Sonny With A Chance 13. rész

Nem terveztem, hogy bármelyik sorozatnak is kiemelném 1-1 részét, de most egyszerűen muszáj, mert ez a rész valami fergeteges volt. Vendégszereplőnk: Selena Gomez.

Én még csak nemrég óta ismerem őket, de itt olyan szövegek voltak egész rész alatt, hogy csak na. Szóval meglehetősen sok volt az utalgatás így mindenfélére, nem is biztos, hogy sikerült-e észrevennem mindent, de még így is nagyon élveztem. Amit például tudok, hogy Selena és Demi nemcsak a tévé képernyője előtt barátok (mint a Princess Protection Program-ban); Selena sorozata a Wizards of Waverly Place (blogban majd később), amelyben egy varázslót játszik; Demi pedig szerepel a Camp Rock-ban (bejegyzés itt).

Magának a résznek a története tulajdonképpen annyi, hogy Chad szeretné leforgatni élete nagy filmjét, melyet írt, rendezett és melynek főszerepét játssza Chad Dylan Cooper, ki más? :D Tehát a stúdió az úgy konkrétan tele van ál-Townikkal, ál-Gradykkel és ál-Nicókkal, Sonny meg persze fel van háborodva ezen az egészen. Mert ki az aki jobban el tudná játszani magukat, ha nem ők maguk? És körülbelül ekkor tűnik fel a színen Selena Gomez, aki Sonny Munroe-t fogja játszani Chad filmjében.

És akkor most jöjjenek a poén dolgok. Akkora szövegek vannak benne, de ezt már mondtam. Szóval Selena próbál Sonny közelében lenni, hogy megismerje Sonny-t, és ezzel minél jobban el tudja majd játszani. Közben pedig mind Sonnynak, mind Chadnek mondogatja, hogy ők valójában nagyon is kedvelik egymást, mire Sonny kifakad: mi vagy te, párkapcsolat-varázsló? És később még be is öltözik varázslónak, mondván hogy most éppen Selena Gomeznek öltözött. 

Majd mikor Selena megelégeli őket, és elmegy, Sonny a következőket mondja: "Kedvesnek tűnik. Fel kell majd hívnom." Mire Chad: "Miért, talán majd legjobb barátnők lesztek Selena Gomezzel?" Mire Sonny: "Megeshet!" És ez akkora jó, főleg hogy ugye tényleg azok :D A végén pedig a Camp Hip Hop Selena Gomezzel, mikor ugye Demi filmje a Camp Rock :D

Szerintem oltári nagy, hogy csináltak egy ilyen részt, abszolút felüdülés volt. Mondjuk én minden rész után nagyon vigyorgok, mert ez egy nagyon jól megcsinált, ötletes és vicces sorozat, de ez a mostani különösen jó volt. Egyébként biztos vannak még olyan dolgok, amiket nem vettem még észre, de mint mondtam, nem vagyok annyira tájékozott az életükben/munkájukban, egyszerűen csak a sorozataik nagyon jók, és ezért néztem meg mostanság a filmjeiket is.

Sonny With A Chance

Már egy ideje szerettem volna írni erről a sorozatról, csak előbb meg akartam nézni azt a tizenpár részt, ami már kint van. Na mindenesetre most a 13. rész után úgy gondoltam, hogy ideje egy bejegyzésnek úgy általában a sorozatról, és aztán majd külön rátérek a 13. részre. 

A történet a következő, adott Sonny (azaz Demi Lovato), akit beválogatnak a So Random sorozat szereplői közé. A So Random tulajdonképpen egy olyan sitcom, ahol eléggé random dolgokat vesznek elő, egyszer méhecskének öltöznek, majd check-out lányoknak, vagy éppen falusi jelenetet láthatunk fingó kutyával. Szóval igen, erre nincsen más szó, mint hogy tényleg mindenféle random dolgot kitalálnak.

Sonny, a hiperélénk és hangos természetével, és a remek ötleteivel tökéletesen passzol egy ilyen sorozathoz, akárcsak a többiek. Egyrészt ott van a gyönyörűséges Tawni Hart (Tiffany Thornton), aki amellett hogy szép, olyan buta is, mint amennyire szőke. Aztán ott van még Nico (Brandon Smith) és Grady (Doug Brochu), a két jómadár, akik egyszerűen pont illenek ehhez a show-hoz, mert időnként nagyon szerencsétlen dolgokat tudnak összehozni. Végül van Zora (Allisyn Ashley Arm), aki jóval kevesebbet szerepel, mint a többiek, de valószínűleg csak a kora miatt, mivel ő a legfiatalabb a stábból.

A studió, ahol a So Random-ot forgatják, helyet ad még egy másik sorozatnak is, a Mackenzie Falls-nak. Ők egy kicsit más világ, mint a So Random, ugyanis nem egylökött sitcomot forgatnak, hanem egy amolyan tinédzser drámát. Éppen ezért le is nézik Sonnyékat, főként Chad Dylan Cooper (Sterling Knight), a Mackenzie Falls nagy sztárja. Persze elég hamar kiderül, hogy ő is van olyan lökött, mint a többiek, és egyáltalán nem a negatív szereplőket erősíti, sőt, éppen ellenkezőleg. Sonnyval egy igencsak különleges barátságot (vagy többet?) alakítanak ki a részek folyamán, de azért ki tudja mit várhatunk egy olyan sztártól, aki azt gondolja magáról, hogy fényesebben ragyog, mint a csillagok az égen? :D

Chi's Sweet Home

Chi egy tündérien élénk kiscica, aki véletlenül elhagyja az anyukáját, és cicatestvérkéit, majd pedig a kedves Yamada családnál talál otthont magának. Az anime jelenleg a második sorozat, a Chi's New Address közepén tart, a maga háromperces részeivel azonban könnyen végig lehet nézni mind a kétszer azt a 104 részt. Az első sorozatban a Yamda család egy olyan helyen lakik, ahol szigorúan tilos bármilyen kisállatot tartani, nem hogy macskát, és a bonyodalmak főként abból adódnak, hogy megpróbálják eltitkolni a gondnoknéni elől Chi jelenlétét. 

A második sorozatban azonban már elköltöznek a régi helyükről, egy olyan házba, ahol nyugodtan lehet macskát, és egyéb kisállatot tartani. Hát igen, egyesek mit meg nem tesznek a macskájukért :) Itt már a kalandok nem csak a Yamada házon belül történnek, hanem Chi folyamatosan megismerkedik és összebarátkozik a házban, illetve a környéken lakó macskákkal, de még kutyákkal, nyulakkal és papagájokkal is. 

Most azt lehet gondolni, hogy ez abszolút egy gyerekmese, ki az aki ilyet néz. Igen, teljesen jogos, mert az is. Egy nagyon kedves, szerethető kis mese, mely teljesen mentes a negatív gondolatoktól. Egyszóval nyugodtan lehet gyerkőccel nézni (ha nem zavar a japán hang), de még felnőttként is kellemes kikapcsolódást nyújthat, ezért merem meleg szívvel ajánlani mindenkinek.

Camp Rock - Rocktábor

Valamiért mindig is messziről kerültem ezt a filmet, mert néhány ismerősöm eléggé nyomatja most ezt a Jonas Brothers cuccot, és a Camp Rock-ot én mindig is Jonasékkal azonosítottam. Ők pedig sosem voltak szimpatikusak, és a film után sem lettek sokkal jobban azok. De ez mindegy. Két dolog van, amiért mégis megnéztem, az egyik Demi Lovato, aki a jelenleg kedvenc sorozatomban, a Sonny with a Chance-ban szerepel (ajánló majd később), és itt sem csalódtam benne. A másik pedig Meaghan Jette Martin, aki másik friss kedvencemben, a 10 dolog amit utálok benned sorozatverziójában szerepel, mint Bianca Stratford (szintén lesz majd róla szó a blogon).

Tehát megnéztem, és nem bántam meg. És már előre várom, hogy mit hoznak ki a második részből. A történet itt sem bonyolult. Van ez a zenei tábor, ahová Mitchie nagyon el szeretne jutni, és sikerül is neki, csak épp mint a szakács lánya. A problémák ott kezdődnek, hogy ezt letagadja, és egy kellemes kis történetet kerekít a híres édesanyjáról, ami persze cseppet sem igaz.

Igazából ez a tábor-dolog eléggé hajaz a Hilary Duff-féle Raise Your Voice-ra (sajnos magyar címekben nem vagyok otthon, de most megnéztem, hogy a "fantasztikus" Sztár születik címen fut). Szóval nevezhetjük ezt egy afféle új Raise Your Voice-nak is, csak éppen kevesebb drámával. Tehát egyáltalán nem volt rossz, egyedül a tábort lezáró előadások nem voltak valami fényesek. Mármint lehetett volna sokkal jobbat is kihozni belőle, Mitchie dala például abszolút nulla volt addig, amíg Shane (az egyik Jonas brother) be nem csatlakozott.

Hannah Montana: A film

Hát most nem tudom mit írjak, ez tipikus Hannah Montana volt. Körülbelül olyan, mint a sorozat bármelyik része, csak hosszabb, jobb, vágatlan, meg minden :D Ugyanúgy megvolt a Hannah - Miley rohangálás, csak most vidéken, család és régi barátok, ismerősök körében. Abszolút felüdülés volt a rész. Szóval szerintem abszolút nézhető lett, tinikorosztálynak meg aztán főként.

Ami mondjuk nem valami jó, hogy Jacksont valahogy itt is sikerült elhanyagolni. A sorozattal is állandóan az a problémám, hogy mindig csak Hannah/Miley a fontos, a többiek pedig nem. Oké, ott azért nem ennyire látványosan, de itt Jackson-nak konkrétan egy jó jelenete volt, az is az asztal alatt. Ettől függetlenül jó volt, könnyed kis szórakozásnál ugyan nem nyújt többet, de annak tökéletesen megfelel.

Egyébiránt majd a sorozatról is szeretnék írni, csak kicsit be kéne hoznom magam mindennel. Most egyelőre filmezek, aztán majd szépen sorban jönnek a sorozatok is a blogra.

Cserebere szerencse (Just My Luck)

Úgy látszik még mindig nem sikerült hozzászoknom az itteni blogoláshoz, mert már megint másodjára írom újra a bejegyzést... Nem hiszem el, hogy nem lehet beépíteni egy automatikus mentés funkciót, vagy valami hasonlót. Vagy csak én vagyok túlságosan láma. Na de térjünk a filmre.

Most amolyan hiánypótló időszakom van, mert rájöttem, hogy nagyon sok olyan film van, amiket nem láttam a régi, illetve új kedvenceimtől. Kedvencek alatt többek között a következőket értem: Sandra Bullock, Demi Lovato, Selena Gomez, Emma Roberts, Scarlett Johansson, Amanda Bynes, Hilary Duff, Lindsay Lohan stb. Most az utolsótól néztem meg egy filmet, és csodálkozom, hogy a Just My Luck mindeddig kimaradt. Pedig nem egy új film, 2006-os. Na de fogjuk az egyetem miatti időhiányra.

A történet igencsak egyszerű, ámde nagyon is szórakoztató. Adott egy überszerencsés lány, Ashley, akit Lindsay Lohan alakít; illetve egy überszerencsétlen srác, Jake, azaz Chris Pine. Őt sem láttam még soha ezelőtt, de ez valószínűleg annak tudható be, hogy én valamiért mindig a női színészeket jegyzem meg. Tehát, mint az várható, Ashley és Jake találkoznak, és talán a sors keze játszik közre, de a szerencséjük megfordul. Így Ashley lesz a szerencsétlen, Jake pedig a szerencsés. És bár Ashley viszonylag hamar rájön, hogy hogyan lehetne ezt az egészet visszafordítani, sajnos fogalma sincs, hogy ki lehetett a rejtélyes srác, aki elvette a szerencséjét.

Picture This

Hát ez is egy érdekes film volt. Történet alapján nem biztos, hogy megnéztem volna, ugyanis mindenhol csak annyit írtak róla, hogy egy átlagos lány bele van zúgva a suli legmenőbb pasijába és a srác is elkezd érdeklődni iránta. Csak hát van egy szigorú apuci, aki szobafogságra és telefoneltiltásra ítéli a lányt, pont a randi napján. Egy az ezerből, miért is lenne ez más? Hacsak nem amiatt, hogy a főszereplőnk jelen esetben Ashley 'Sharpay' Tisdale - itt Mandy.

Egyébként a történet úgy kb eléggé fura. A csaj beleesik a vízbe, aktuális jópasink megmenti. Majd kap kontaktlencsét és videótelefont, ezáltal Mandy egyből menő lesz, és a srác máris randira hívja. Hát nem tudom, ha csak ennyi kellett, akkor miért nem vett hamarabb kontaktlencsét? Vagy akkor miért volt egészen mostanáig lúzer? Szóval lényeg a lényeg, hogy egészen eddig a megszokottnál kicsit gyorsabban történtek az események. Eleinte azt hittem, hogy majd a film felénél kiderül, hogy az egészet csak álmodta onnan, hogy beleesett a vízbe. Aztán persze rájöttem, hogy tulajdonképpen azért van a film, hogy bemutasson egy apa-lánya kapcsolatot, és az egész körítés teljesen lényegtelen. Mondjuk nem mondom, találhattak volna jobb körítést is ennél a gyors randizásnál és a mellé párosuló szektás pletykáknál, de hát ez van. Ha a kicsit logikátlan részeket nem vesszük figyelembe, egész kellemes filmet kapunk.

Kedvenc jelenetek közé egyértelműen azok tartoznak, amikor az aggódó édesapa félóránként hívja az engedetlen lányát. Mandy ugyanis azzal enyhít a büntetésén, hogy átmegy a barátnőjéhez "tanulni". Az persze egyértelmű, hogy ez csak álca, valójában a randijára szeretne eljutni, közben pedig félóránként be kell jelentkezni apucinál, a csudi videótelefonnal bizonyítva, hogy nem csinálnak semmi rosszat. Na ezek a jelenetek egyszerűen fergetegesek. A többitől pedig elég komolyan el kell tekinteni, ha élvezni akarjuk a filmet.

Joanne Harris: Csokoládécipő

Most már egy ideje eléggé benne vagyok ebben a csokoládé-témában, bár megvallom, meglehetősen későn érkezett. A Csokoládéról nagyjából annyit tudtam, hogy Juliette Binoche, Johnny Depp (megvallom, egyikőjüket sem szeretem valami túlzottan), meg biztosan valami romantikus maszlag. De bevallom, merőben tévedtem.

Az egész úgy kezdődött, hogy elolvastam a Rúnajeleket Joanne Harris-től. Aztán kezembe vettem a Csokoládé című könyvet, és egy hirtelen gondolattól vezérelve (na meg mert nem volt a borítóján sem Johnny Depp, sem Juliette Binoche) megfordítottam, és elolvastam a hátoldalát. Boszorkányok, mágia, anya és lánya, csokoládé... hát ez nekem való. És abszolút igazam is lett. Ám annak ellenére, hogy bármilyen jól is sikerült az első rész, csak nehezen tudtam rászánni magam a második részre. Talán az győzött meg, hogy ez nem pusztán egy csokoládé 2, mert ahogy az eredeti címéből is látszik, ez sokkal inkább nyalóka.

A történet is hasonló, mint a sima Csokoládé története, ám ezzel együtt merőben más is. 4 évvel az első rész után vagyunk, és a már kellően megkedvelt csonka családunknak (mely időközben bővült egy taggal, ahogy ez az első rész után várható volt) egy újabb veszélyes alakkal kell szembenézniük, mint amilyen egykoron Reynaud atya volt. És immáron a szereplők, a nevek, és a helyszínek is kicsit mások: ugyanis ezúttal egy másmilyen Vianne Rochert ismerünk meg, Yanne Charbonneau személyében; a szín pedig nem a francia vidék, hanem maga a főváros.

Tehát mindenkinek meleg szívvel tudom ajánlani mind az első könyvet, majd pedig a folytatást. A film részemről egyelőre még kimaradt, de ami késik nem múlik. Lehet hogy hamarosan már arról is írhatok.

The Ramen Girl

Már egy ideje sort akartam keríteni erre a filmre, mert Brittany Murphy-t szeretem, a japános filmeket szeretem, a rament nagyon szeretem, szóval ez egyszerűen kellett. Igazából teljesen ugyanilyet vártam, szóval nem okozott csalódást, de igazából pozitív élményt sem nagyon. Azt hiszem ennek az oka pont Brittany Murphy volt, aki szerintem teljesen jó olyan szerepekben, amikor Dakota Fanning-el kell bohóckodnia, de itt nagyon nyögvenyelősen alakított.

A történet körülbelül annyi, hogy Abby kimegy Japánba a barátjához, aki másnap reggel elhagyja, és ő pedig ott marad egyedül, miközben egy szót nem ért a nyelvből. És egy különös érzés miatt úgy határoz, hogy meg akarja tanulni a ramenkészítést a szomszédos ramen bárban, a kissé mogorva szakácstól. Ami azt illeti, meglehetősen sokáig tart, míg a sok kiabálás és don't understand után eljutnak arra a szintre, hogy 'wakaru ka?' 'sukoshi' (azaz: 'érted?' 'egy kicsit'). Hadnemondjam, kicsit gázos, hogy a csaj 1 év után sem tud sokkal jobban japánul, mint az elején. Ja, és az sem volt furcsa, hogy a nagyi nagyjából teljesen ugyanazt mondja a csajnak amit a szakács, de a nagyit érti, a férfit meg nem. Erre mondják, hogy a nők félszavakból is megértik egymást, bár szerintem ez egyazon nyelvre igaz, nem pedig olyanra, amiből a csaj 1 év után sem tud egy kukkot sem megjegyezni. Vagyis én nem láttam fejlődést.

Na jó, a történetből nem akarok többet elmondani, szerintem mindenki nézze végig, akinek van egy kis kedve a japán hangulathoz. A befejezést ugyan kicsit elrontották azzal, hogy így aztán abszolút semmi értelme nem lett az egésznek, de talán ez nem is fontos. Toshiyuki Nishidát pedig jó volt viszontlátni a Kurosagi után, úgy látszik ez a fickó mást sem csinál a filmekben, csak eszik. Na de azt mindig nagyon művészien teszi (legalábbis az alkotók próbálják valami olyasminek beállítani).

Salman Rushdie: A Mór Utolsó Sóhaja

Annak ellenére, hogy elvileg a blog neve alapján arról kéne írnom, ami úgy általában lányoknak bejön, most mégis egy olyan könyvről írok, ami annyira mégsem jött be. Vagyis de. Az eleje, meg a közepe után egy kicsit. A könyv felénél úgy gondoltam, hogy leteszem, hagyom a francba az egészet. Aztán úgy voltam vele, hogy ha már 250 oldalon átverekedtem magam, akkor nem hagyom veszni. De jól tettem, mert jó volt. Csak a vége nem, de az meg már nagyon nem. Szóval minőségileg/történetileg kicsit hullámzik a könyv, meg nem is egy lányregény.

Mégsem mondom hogy rossz. Mert egész érdekes. Tulajdonképpen a családja történetét meséli el a Mór, azaz Moares, aki egy boszorkány átka miatt kétszer olyan gyorsan öregszik, mint a normális emberek. Például 12 évesen ő már 24, és annak ellenére, hogy belül még egy gyerek, túl van már az első szexuális kapcsolatán a tanárnőjével. Tehát az alapja érdekes. Az első párszáz oldalon a születése előtti történeteket olvassuk, kezdve a dédnagyszüleitől. Szerintem ez az a párszáz oldal, ami teljesen rendben van. Bár kicsit fura, hogy a főhősünk még meg sem született, mégis elég sok dolgot megtudunk róla az utalásokból.

Aztán később jönnek a születése körülményei, gyerekkor, felnőttkor... Nekem ez a rész tetszett legkevésbé, egyszerűen nem jó, ahogy magáról beszél. Talán mert túl szubjektív, nem tudom. De mégis vannak benne részek, amik miatt pedig azt mondom, hogy érdemes elolvasni. Tehát érdekes. Nem ez a legjobb Rushdie, de ha valakinek sok szabadideje van, megpróbálhatja elolvasni, mert hiszen nem véletlenül mondják, hogy ízlések és pofonok... Nekem nem jött be, de ezt már írtam.

Love Wrecked

Kezdem a tanulsággal: ne nézz meg csak azért egy filmet, mert egy kedvenced szerepel benne. Igen, kitaláltátok, a filmet csak egy személy miatt néztem meg, és az Amanda Bynes volt. Elég nagy kedvencem (egy filmjének címe a blog címe is), de ez a film már első pillantásra sem volt szimpatikus, és végeredményben igazam is lett. Amolyan könnyed szórakozásnak elmenne, ha nem zavart volna az, hogy itt szegény Amanda a szokottnál is sokkal bugyutább, az imádottja pedig egyszerűen ellenszenves, de nagyon. 

A történet nagyjából annyi, hogy van Jenny (Amanda), aki nagyon de nagyon nagy rajongó. És akkor még finoman fogalmaztam. A filmben kb olyan idős lehet, mint én, de komolyan mondom, hogy rossz belegondolni, hogy egy velem egykorú ilyen mértékű fangirlizmusra képes. Na nem mintha nem lennének hasonló ismerőseim (az Edward- és Tom Felton-rajongó barátaim), de ezt én komolyan nagyon eltúlzottnak éreztem. Szóval Jenny, a fangirl, a nyári munkája során egy véletlen folytán egy lakatlan szigetre vetődik rajongásának tárgyával, a naggggyonhíres rocksztárral. Csak aztán kiderül, hogy ez nem is egy lakatlan sziget, persze ezt Jenny megpróbálja eltitkolni a nagy sztár előtt, aki így aztán az ő segítségére szorul. 

Olyanokról szerintem teljesen felesleges beszélni, hogy a megvalósítás helyenként egy katasztrófa. Ok, értem én, hogy nem lehet minimálköltségből egy többezres koncertet csak úgy megcsinálni, mint ahogy igazi viharban sem lehet forgatni az igazi tengeren, de azért lehetett volna kicsit kevésbé mű-szerűen is csinálni a dolgokat. Hogy kicsit nézzen ki úgy, mint egy igazi tenger, meg egy igazi vihar, na.

Az egyetlen aki feldobta a filmet, az az aktuális rendespasi, Jonathan Bennett (akire én egyedül a Bajos csajokból emlékszem), de neki meg túl kevés szerepe volt ahhoz, hogy jó legyen a film. Na meg szerintem az is gázos, hogy nem szeretünk hipphopp bele a legjobb barátunkba, amikor ilyesminek a lehetősége évekig eszünkbe sem jutott. Szóval ez így gázos, nagyon gázos.

Neil Gaiman: Coraline

Kicsit még bele kell szoknom ebbe a blogolósdiba, mert az előbb szépen elveszett a kész bejegyzésem, szóval most kezdhetem előlről...

Egészen mostanáig nem olvastam valami sok mindent Neil Gaiman könyvei közül, csak a Csillagport, illetve az Odd and the Frost Giants címet viselő egyfontos kis szösszenetet; de úgy érzem, hogy ez a Coraline után változni fog. Mert fantasztikus ez az ember. Azt gondolnánk, hogy Narnia után már lejárt lemez a szekrényeken és ajtókon keresztül való elcsatangolás, de Neil Gaiman bebizonyította, hogy tévedtünk. Amit az ajtó túloldalán találunk, egy sokkal fantasztikusabb, ámde félelmetesebb, fordított világ.

Annak ellenére, hogy hivatalosan gyerekkönyv, nehéz megmondani, hogy mégis kiknek szól. Én huszonéves fejjel határozottan élveztem, és annak ellenére, hogy én eléggé gyerek-lelkivilágú vagyok, biztos vagyok abban, hogy nálam felnőttebbeknek is tetszene. Ami kicsit húzós ebben a könyvben, hogy nem biztos, hogy megéri megvenni. Sajnos a tipográfiához túlzottan nem értek, de így ránézésre kb másfélszeres sorközzel van nyomtatva, ráadásul a 144 oldalon belül elvétve még vagy 15 kép is található. Arról nem is beszélve, hogy körülbelül egy óra alatt az olvasmány végére lehet érni... Hát nem biztos, hogy ez másoknak is megér 2480 forintot. Valószínűleg csak kevesen vannak olyanok, mint én, aki szeret mindent a polcán látni.

A könyv alapján film is készült, amihez egyelőre nem volt még szerencsém, de ami késik nem múlik. Arról nem is beszélve, hogy a későbbiek során még nem egy Neil Gaiman kötethez lesz szerencsém, ezt biztosra veszem.

Első bejegyzés. A blog főként olyan filmekről, könyvekről, sorozatokról
fog szólni, amiket szeretek. Aztán majd meglátjuk mi lesz :)

Another Cinderella Story

Egy igazi hollywoodi tündérmese következik, az Another Cinderella Story. Nem szabad összetéveszteni A Cinderella Story-val, főszerepben Hilary Duff-al és Chad Michael Murray-vel, mert ahogy ez a címéből is látszik, ez nem az a hamupipőke történet, hanem egy másik. De attól, hogy ez egy másik, még nem lesz feltétlenül rosszabb, vagy unalmasabb, sőt. Nekem ez a fajta feldolgozás sokkal jobban bejött. A történetről azt hiszem nem kell semmit sem mondanom, elvégre mindenki ismeri az alapját, tehát kellőképpen kiszámítható lesz, ami mégis különlegessé teszi, az a sok zene, tánc és a szereplők.

A lány főszereplő Selena Gomez, akiről nem mindig hisszük el, hogy tényleg tud táncolni, mindenesetre nagyon szép (itt még nem alázta le Demi Lovato, mint ahogy a Princess Protection Program-ban teszi), és ezért szeretjük. Az aktuális szőke herceg szerepében pedig Andrew Seeley, akit én eddig személy szerint nem ismertem, de ezentúl azt hiszem fel kell vennem őt is a listámra. Róla ugyanis el lehet hinni, hogy tud is táncolni, és ez értékelendő.

De a két főszereplőnk mellett is akadnak szerethető karakterek. Vegyük például a mostohaanyukát, és a két mostohatestvért. Fantasztikusak. Rohadtul idegesítőek, de emellett abszolút szerethetőek is, mert viccesek. Itt van Jane Lynch, aki nagyon jól alakítja a lesüllyedt popsztárt, aki még nem vette észre, hogy egyáltalán nem népszerű. A két mostohatestvér tulajdonképpen felejthetőek (kivéve a táncukat), de pont azért, mert ilyennek vannak megalkotva, és nem azért mert rosszak voltak. És még szerettem volna megemlíteni Jessica Parker Kennedyt, Mary barátnőjét, akinek sajnos nem volt valami nagy szerepe, egyszerűen csak szép; illetve a Nataliát játszó Nicole LaPlaca-t, aki sajnos eltörpül a mostohatesók mellett, pedig lehetett volna jobb is.  

A legjobb jeleneteket egyértelműen a táncok adják, például amikor a táncórán Selena a tükör másik oldalán táncol, vagy a finálé. Nagyon látványos, dinamikus táncokat sikerült összehozniuk. Bár a tükrös jelenet amúgy is nagyon jó fogás volt, már mikor Selena megjelent az üveg mögött, és erre Natalia felállt a túloldalon, és végignézett látszólag Selenán, gyakorlatilag meg csak úgy... Hát engem ott vettek meg végérvényesen. A tánc az pedig már csak a ráadás volt. 

első

Első bejegyzés. A blog főként olyan filmekről, könyvekről, sorozatokról fog szólni, amiket szeretek. Aztán majd meglátjuk mi lesz :)