Csökkentsd a várólistádat 2011!

Sokat gondolkoztam, hogy résztvegyek-e ebben a játékban is, vagy bőven elég lesz nekem a Contemps, de végül arra jutottam, hogy miért ne? Igaz, hogy nem szeretek úgy olvasni, hogy elhatározom, hogy na most ezt fogom, de most átnéztem a jövő évi terveimet, és elég sok az olyan cím, amit már tavaly is terveztem. Vagyis simán össze tudok szedni 12 könyvet, amit most már tényleg muszáj lesz elolvasni :D

Orhan Pamuk: Az új élet

Stephen Fry: A viziló

Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Daniel Keyes: Az érintés

Michelle Richmond: A köd éve

Kim Harrison: Once Dead, Twice Shy

Jasper Fforde: The Eyre Affair

Noel Streatfeild: Ballet Shoes

Audrey Niffenegger: The Time Traveller's Wife

Jim Butcher: Storm Front

John Grisham: Az ítélet eladó

Neil Gaiman: Sosehol

Könyvfront 2011

Amolyan felsorolás szinten most is összeírom, hogy miket szeretnék elolvasni a következő évben. Tudom, hogy semmi értelme nincs, mert az lesz, hogy ezeknek a könyveknek a felével sem fogok végezni, és találok száz másikat, ami nincs is a listán. De azért én valamilyen szinten szeretek rendszerezni, listákat gyártani, és utána azt figyelni, hogy mennyire sikerült megvalósítani a terveimet.

A legvalószínűbb, hogy azokat a könyveket mindenképpen el fogom olvasni, amiket most karácsonyra kértem/kaptam/vettem, illetve szépséghibásan túrkáltam magamnak. Ezek a következők: Garcia - Stohl: Lenyűgöző teremtmények, Kerstin Gier: Rubinvörös, Rick Riordan: A titán átka, Maryrose Wood: Méregnaplók, Sarah Dessen: Egy felejthetetlen év, L.K.Hamilton - Charlaine Harris stb - Karó, Karen Marie Moning: Keserű ébredés, Benina: A Boszorka fénye, Sarah Dessen: Figyelj rám!

Aztán vannak olyan könyvek is a polcomon, amik nagy része már tavaly karácsony óta ott porosodik, de azért igyekszem... Orhan Pamuk: Az új élet, Stephen Fry: A viziló, Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet, Daniel Keyes: Az érintés, Michelle Richmond: A köd éve, Takami Kósun: Battle Royale, John Grisham: Az ítélet eladó. Van itt kéremszépen Julian Barnes-tól az Anglia, Anglia, amit azért vettem meg nagyon olcsón, mert a Flaubert's Parrot egykoron kötelező volt Barnes-tól és én azt szerettem. Ingyen vágták hozzám Raana Raas Csodaidők sorozatának egy részét: Az ogfák vöröse, illetve ezt is: Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár... Charlaine Harristől itt van a Fájó szívvel, illetve a Grave Sight, amivel egy fél éve szenvedek, de egyszer majd befejezem. Neil Gaimantól még mindig várható a Sosehol, Anansi fiúk, M is for Magic, meg a Terry Pratchettel közös Good Omens, Joanne Harristől pedig a Bársony és keserű mandula, Szederbor, Urak és játékosok, The Evil Seed.

Van egy csomó, még tavasszal beígért, de azóta igencsak elhanyagolt Diana Wynne Jones is: House of Many Ways, Charmed Life, The Lives of Christopher Chant, Conrad's Fate, Witch Week, The Magicians of Caprona, Mixed Magics, The Pinhoe Egg. Meg Shannon Hale-től két könyv, amiknek a borítójába szerettem bele: The Book of a Thousand Days és The Goose Girl. Nézzük a további címeket: Sherry Ashworth: Something Wicked, Sue Monk Kidd: The Secret Life of Bees, Sarah Beth Durst: Ice, Audrey Niffenegger: The Time Traveler's Wife, Holly Black - Cecil Castellucci: Geektastic, Jen Nadol: The Mark, Noel Streatfeild: Ballet Shoes, Amanda Ashby: Zombie Queen of Newbury High, Melinda Machetta: Jellicoe Road, Margaret Peterson Haddix: Just Ella, Thomas Harris: The Silence of the Lambs, Jim Butcher: Storm Front, Jasper Fforde: The Eyre Affair, Raymond Chandler: The Long Good-Bye. Ja, meg ezek a sületlenségek: Sense and Sensibility and Sea Monsters, Mr Darcy, Vampyre.

A maradék 19 Contemps regény közül sem ártana elolvasni még legalább 17-et, hogy meglegyen a Contemps Challenge, amire jelentkeztem. Ezek már a polcon: Denise Jaden: Losing Faith, April Henry: Girl, Stolen, Mindi Scott: Freefall, Sarah Ockler: Fixing Delilah. És akkor még ezek jöhetnek szóba: Daisy Whitney: The Mockingbirds, Courtney Summers: Fall for Anything, Michael Northrop: Trapped, Sara Bennett Wealer: Rival, Lindsey Leavitt: Sean Griswold's Head, Kirsten Hubbard: Like Mandarin, Micol Ostow: Family, Emily Wing Smith: Back When You Were Easier to Love, Jo Knowles: Pearl, Hannah Harrington: Saving June, Elizabeth Scott: Between Here and Forever, Lisa Schroeder: The Day Before, Melissa Walker: Small Town Sinners, Kristen Tracy: Sharks & Boys, Sarah Darer Littman: Want to Go Private?

Aztán vannak azok a sorozatok, amiket elkezdtem, és tervezem elolvasni a folytatásokat. Ezeknek nagy része még nem jelent meg, de azért sorolom. Tera Lynn Childs: Fins are Forever (Fins 2), illetve egy új sorozata, a Medusa Girls. Melissa Marr: Darkest Mercy (Wicked Lovely 5), Julie Kagawa: The Iron Queen, The Iron Knight (Iron Fey 3-4), Cassandra Clare: City of Fallen Angels (Mortal Instruments 4), Clockwork Prince (Infernal Devices 2), Rachel Hawkins: Demonglass (Hex Hall 2), Holly Black: Red Glove (Curse Workers 2), Simone Elkeles: Chain Reaction (Perfect Chemistry 3), Carolyn MacCullough: Always a Witch (Witch 2), Bree Despain: The Lost Saint (Dark Divine 2), Becca Fitzpatrick: Silence (Hush Hush 3), Kim Harrison: Pale Demon (Rachel Morgan 9), illetve tényleg el akarom kezdeni a Madison Avery sorozatát, aminek a részei: Once Dead, Twice Shy, Early to Death, Early to Rise, Something Deadly This Way Comes, Alexandra Adornetto: Hades (Halo 2), Scott Westerfeld: Extras (Uglies 4), Stacey Jay: Undead Much (Megan Berry 2), Gayle Forman: Where She Went (If I Stay 2), Kristin Cashore: Fire, Bitterblue, Richelle Mead: Last Sacrifice (Vampire Academy 6), Eden Maguire: Summer, Phoenix (Beautiful Dead 3-4)

És akkor azt ne is említsem, hogy a readeremen van még 130 könyv, melynek egyikét sem említettem még fent, illetve van egy csomó 2011-es megjelenés, amivel igen erősen szemezek... Ha azt vesszük, hogy 2010-ben több mint 100 könyvet sikerült elolvasnom, még így sem fogom soha lecsökkenteni a várólistámat, mert az valahogy mindig egyre és egyre hosszabbra sikeredik.

Carrie Jones: Need

Zarát elhagyta az apja, a nevelőapja nemrég halt meg, az anyja pedig lepasszolta a nagyihoz a csendes kisvárosba, Maine-be, hátha ott jobban érzi majd magát. Valójában pedig azért, mert ott a lány nagyobb biztonságban van. Zarát ugyanis a nevelőapja halála óta mindenhová követi egy furcsa férfi, aki most Maine-ben is megjelenik, és úgy tűnik, hogy nagyon is jól ismeri a lányt, aki nagyobb veszélyben van, mint azt valaha is gondolná. A városkában ugyanis sorra tűnnek el az emberek, és egyre inkább úgy tűnik, hogy földöntúli lények, egészen pontosan pixik leselkednek az ártatlan lakókra, és elsősorban Zarára.

Körülbelül egy éve szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, én teljes egészében, tetőtől-talpig bele vagyok szerelmesedve a borítójába. De nem csak ebbe, hanem a folytatásokéba, a Captivate és a most megjelent Entice borítójáért is teljesen odáig vagyok. Ennek ellenére nem hiszem, hogy valaha is a kezem ügyébe kerülnének a folytatások, olyan szinten untam az első részt, aminek cirka két hónap alatt sikerült a végére jutnom. Egészen pontosan egy dolgot szerettem a történetben, mégpedig Zara szenvedélyes fóbia-gyűjtését. Minden fejezet címe valamilyen fóbia, amik nagyrészt kapcsolódnak is magukhoz a fejezetekhez, illetve Zara szájából is elhangzanak időnként egyes fóbiák. Ez elsőre engem egészen megnyert, főleg mert ilyet még nem láttam, és jó ötletnek tűnt. De ezen kívül egy olyan dolgot nem tudnék mondani, ami tetszett volna.

Mert a könyv basszus úgy kezdődik, hogy Zarát követi a férfi, találnak valami aranyport, és ebből a google segítségével kikövetkeztetik, hogy ezek pixik. Egyrészt szerintem már ez maga alapból egy vicc, másrészt meg gyakorlatilag mindenki azonnal elhiszi, és senki nem kérdőjelezi meg, nem lepődnek meg rajta. Hanem mindent amit az interneten találnak, tényként kezelnek. Ugyanez vonatkozik az alakváltókra, akik tulajdonképpen Maine lakosságának igencsak jelentős részét teszik ki, és bakker ezen sem lepődik meg senki!! Olyan könnyen jegyzik meg, hogy ja, én amúgy alakváltó vagyok, a nagyanyád is az, a legjobb barátom is az, az iskolai tanárunk is az, meg a szomszédunk bácsikája is, meg a fél világ. Esküszöm mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna! Annyira idegesített, hogy a történet teljesen átlagosan indult, ennek ellenére minden természetfeletti dolgot ennyire félvállról vezetnek be, gyakorlatilag semmi magyarázattal, csak amit a google kidob, azt kell elfogadni. Ilyen egyszerűen nincs!

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Volt egyszer egy özvegy, akinek három fia volt - Fekete, Barna és Kék.
Fekete volt a legidősebb - mogorva és agresszív.
Barna volt a középső gyerek - félénk és lassú felfogású.
De az anya kedvence Kék volt - a gyilkos.

Annyira hatásvadász ez a fülszöveg, biztos vagyok benne, hogy ez alapján én nem lettem volna kíváncsi erre a könyvre, ha... Ha nem Joanne Harris írta volna, és ha nem január óta várnám ezt a megjelenést. Végeredményben anyának vettem meg karácsonyra, és rossz szokásomhoz híven feltűnésmentesen elolvastam még az ajándékozás előtt, de így utólag belegondolva, lehet hogy nem volt valami jó választás. Pedig szerettem volna, ha végre olvas valamit Joanne Harristől, csak valószínűleg mégsem ezzel kellene kezdenie, hanem mondjuk a Csokoládéval, vagy az Ötnegyed naranccsal. Mivel nekem már a sokadik könyvem Harristől, és egyenesen imádom a stílusát, ezért nem mondom, hogy rossz volt, csak valószínűleg nem így és nem most, karácsony előtt kellett volna elolvasnom, és mindenképpen kell majd adnom neki egy másik esélyt, hogy jobban összeálljon a kép.

A főszereplő egy, a való életben teljesen átlagosnak tűnő férfi, aki negyvenkét éves létére még mindig édesanyjával él, sőt hagyja, hogy az idős asszony uralkodjon rajta. A gyerekkora óta felgyülemlő sérelmeket pedig egy blogon adja ki magából, ahol egy teljesen új személyiséget talál ki magának. A történetben egy másik bloggert is megismerünk, Albertine-t, akit a főszereplőnk személyesen is ismer, és aki a történetnek egy másik oldalát mutatja be a blogján. De még ennek ellenére sem lehetünk tisztában azzal, hogy mi a valóság, és mi a fikció, azokból amiket leírtak. A történetben pedig tényleg olyan sok a csavar, meg az álnév, hogy részemről szükséges lenne egy újraolvasás, hogy helyreálljanak a dolgok.

Ally Carter: Ha megtudnád, hogy szeretlek, meg kellene öljelek

Cammie Morgan a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájának diákja. Tipikus lányiskola ez, amennyiben szokványosnak tekinthető, hogy a tanulók harci művészeteket, valamint a kémiai hadviselés legújabb módjait sajátítják el, és CIA–kódok feltörésével szerezhetnek plusz krediteket. Cammie Morgan kémnek tanul. Tizennégy nyelven beszél folyékonyan, és hétféleképpen képes puszta kézzel megölni valakit, de minden tudománya csődöt mond, amikor találkozik egy hétköznapi fiúval, aki őt ugyanolyan hétköznapinak hiszi, mint bármelyik másik lányt…

Ally Carternek nem egy könyvével szemezgetek már egy jó ideje, és pont amikor végre belevetettem volna magam az egyikbe (a Heist Society-t terveztem), jöttem rá, hogy most jelenik meg magyarul ez a kellemesen hosszú című I'd Tell You I Love You, But Then I'd Have to Kill You is. Amivel kapcsolatban abszolút vegyesek sajnos az érzelmeim. Egy ilyen alapszitu, iskola kémeknek, részemről egy valóra vált álom, valahogy imádom az ilyen különleges dolgokat, mintha ez mind létezne, és én magam is járhatnék boszorkányképzőbe, vagy jelen esetben kémsuliba. És mégis, valahogy annyira átlagosra sikeredett az egész, én helyenként kifejezetten untam is. Vagy csak már kinőttem belőle. Mert pár éve biztosan jobban szerettem volna.

Nem mondom, hogy a második rész abszolút felejtős lenne, mert nagyon sok dologra rá lehet még menni, ami felett az első részben valahogy átsiklottak, pedig végig ott volt. Ilyen Josh és Cammie bimbózó kapcsolata, ami kábé az alapja lenne az egész könyvnek, aztán valahogy mégis hiányzik. Mert mit kapunk? Hogy elmennek moziba? Sokszor? Nekem ez kevés. De a következő részekben még kisülhet valami jobb is. Aztán én vártam a nagy családi drámát is, akármelyik lány felől jöhetett volna valami, mert szerintem vannak bőven erre lehetőségek, főleg hogy pont a végén mondják is, hogy attól, hogy kémek vagyunk, még lehetnek érzelmeink. Tehát mondjuk ebben a részben jobban kijöhettek volna a Bex apjával kapcsolatos problémák, akár Cammie szemszögéből is. Mert ugyan kaptunk most is valamit, de keveset. De a következő részekben akár még ebből is lehet valami. Ami viszont tetszett is, az Joe Solomon, meg az órái. Ezekből jöhet még több is! Azt viszont nem tudom még, hogy mikor, valószínűbb hogy a második rész helyett inkább a Heist Society-vel próbálkoznék majd.

Jenny Valentine: Broken Soup

Nem az enyém volt. Nem én ejtettem el, de a fiú a sorban azt mondta, hogy én voltam. Egy fénykép negatívja volt, csak úgy magában, egészen megviselt és karcos. Nem is láthattam, hogy minek a negatívja volt, mert a fiú ujjai eltakarták a nagy részét. Úgy tartotta nekem, mintha addig semmi sem fog történni, amíg el nem veszem, mintha mást nem is kell tennie, csak várni.

Ezzel az ártatlan dologgal azonban minden megváltozik Rowan életében. A lány bátyja 2 éve halt meg, azóta a szülei különköltöztek, Rowan és a hatéves húga, Stroma, pedig egyedül maradtak az anyjukkal, aki olyan szinten nem tudta feldolgozni a körülötte levő dolgokat, hogy nyugtatókon él. A család eltartása pedig a 15 éves Rowan-ra maradt. Kérhetnének segítséget az apjuktól, de félnek, hogy akkor az édesanyjuk teljesen magára marad, ezért inkább hazudoznak: a szobában alvó és semmivel sem törődő édesanyjuk azért nem válaszol, mert éppen elment randizni, de mi jól vagyunk itthon kettesben, csak pár óráról van szó, nem kell aggódni. A fénykép miatt azonban két új emberrel is összebarátkozik a testvérpár, a fiúval, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Rowan-é a fénykép, illetve azzal az idősebb lánnyal, aki végignézte a fenti esetet, és felkeltette az érdeklődését, hogy ugyan mi is lehet azon a fényképen. Amikor pedig kiderül, hogy a képen Jack van, Rowan halott testvére, minden a feje tetejére áll.

Nagyon tetszett a könyv, csupán órák kérdése volt, hogy a végére érjek. Történetileg szerintem teljesen kiszámítható volt, főleg a sok előreutalás miatt, de igazából nem ez volt a lényeg szerintem, hanem a szereplők, a kapcsolataik, és a hangulat. Ami egyszerre volt vidám, de szomorú is egyben, a végén azonban mégiscsak mosolygós. Hiszen tényleg, egy ilyen aprócska esemény, és mégis mennyi történést beindított, aminek a végére egészen rendeződtek az dolgok. Én imádtam, elsősorban a szereplőket, Rowant, Stromát, Bee-t, Harpert. Stroma öt-hatéves létére hihetetlenül erős, és nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen kisgyerek milyen szinten levágja a dolgokat. Rowan is hihetetlenül erős, de éppen az a lényeg, hogy lehet akármilyen erős, azt amit ők Stromával csinálnak, nem lehet az örökkévalóságig segítség nélkül végigcsinálni. Ezért kell, hogy összebarátkozzon Bee-vel, hogy beleszeressen Harper-be, hogy merjen segítséget kérni a családjától.

Jenny Valentine-tól még lesz olvasva, egyelőre olyanom van tőle, hogy Me, the Missing, and the Dead, de én elsősorban a Finding Violet Park-ra pályázom.

Gayle Forman: If I Stay (Ha maradnék)

A 17 éves Miának mindene megvan, van egy irigylésre méltó családja, egy tökéletes barátja, felvételt nyert a Julliard-ra, előtte az egész élet. Most kell azonban meghoznia eddigi élete egyik legnagyobb döntését; elfogadja-e a Julliard nyújtotta lehetőségeket és csellista lesz, vagy a zene helyett inkább a szerelmet válassza, és a barátjával, illetve a családjával maradjon? Mindkét esetben elveszítene valamit, de egyben nyerne is; attól függően, hogy mi a fontosabb számára. Azonban amikor egyik pillanatról a másikra egy autóbalesetben elveszíti a családját, és ő maga is csak kívülről figyeli az eseményeket, azt hogy hogyan próbálják az orvosok és a szerettei is megmenteni az életét, minden felborul. A kérdés azonban még mindig ugyanaz: Lépjen tovább ő is? Hiszen a közvetlen családja nélkül az élet már nem élet... Vagy maradjon?

Azt hiszem még valamikor a nyáron láttam meg a Mammutban ezt a könyvet, és már akkor is nagyon el szerettem volna olvasni. Csak úgy voltam vele, hogy a Libri nem éppen a legolcsóbb hely az idegennyelvű könyvek beszerzésére, ezért még egy darabig csak szemeztem vele. És most végre itt van, és bár kisírtam a szemem rajta, úgy érzem teljes egészében megérte megvenni, mert nagyon szerettem. A Duff után újra egy olyan könyv, amin órákig csak gondolkoztam, ez pedig nagyon jó érzés; manapság egyre ritkábban találkozom ilyennel.

Az elején kicsit nehezen szippantott magába a dolog, valahogy túlságosan is tökéletes volt minden, tényleg egy nagyon jól együttműködő családot, egy teljesen normális párkapcsolatot mutattak be, és ez nekem egy kicsit valószerűtlen volt, de hát épp az volt a könyv lényege sajnos, hogy egy ilyet robbantottak szét. Éppen ezért nagyon szomorú volt olvasni Mia visszaemlékezéseit, és mindezt nem őmiatta, hanem mert emellett tudtam, hogy ők már nem élnek...

A könyvnek lesz második része is jövő tavasszal Where She Went címmel. Nem tudom még, hogy mit akarnak ebből kihozni, mindenesetre én úgy érzem, hogy semmiképpen sem akarok kimaradni belőle. Még akkor is, ha a fülszöveg alapján egyáltalán nem értem, hogy ez most miért kellett... Nem hittem volna, hogy egy ilyen élmény után, mint ami az If I Stay-ben volt, Adam és Mia útjai elválnának, hogy aztán 3 évvel később újra találkozzanak... Majd meglátjuk.

Julie Kagawa: The Iron Daughter

A sorozat első részéről, az Iron King-ről még szeptemberben írtam, amikor még valami olyasmit írtam, hogy hamarosan egészen biztosan belevetem magam a folytatásba. Hát ebből az lett, hogy november elején elolvastam a sorozat honlapján is elérhető novellát, a Winter's Passage-ot, ami tulajdonképpen összeköti a két részt. És akármennyire tetszett is, valahogy mégiscsak egy újabb hónappal később sikerült elolvasnom a várva-várt második részt, az Iron Daughter-t. És hamarosan jön az Iron Queen is, és számomra a legjobb hír az, hogy mégsem az lesz az utolsó kötet, mert lesz itt még egy Iron Knight is. Ennek azért örülök, mert úgy érzem, hogy van még mit dolgozni a szereplőkön, de igencsak megvan rá az esély, hogy itt mindenki még szerethetőbb lesz.

Most nem is próbálkozom spoilermentesen írni, tekintve hogy az első résznél nagyjából elmondtam az alapszituációt, most a történet valahol ott jár, hogy Ash elvitte Meghan-t a királynőjéhez, ahol a lány többé-kevésbé fogságban van. Nem hivatalosan, de azért gyakorlatilag nem is tud megszökni a fagy miatt. Azt pedig végképp nem hiszi el neki senki, hogy a tündérek természetes egyensúlyát egy új, modernebb faj, a vastündérek növekvő hatalma fenyegeti.

Ami engem már megint zavart, az a könyv eleje volt. Valahogy nehezen sikerült már megint megszoknom a dolgokat, nagyon idegesített például Meghan Ash miatti nyavalygása. Főleg mivel a srác előre figyelmeztette, hogy a saját otthonában ellenségek lesznek, Meghan még így is nehezen fogta fel a dolgokat, és csak amiatt tudott szenvedni, hogy milyen rég látta Ash-t, és akkor is milyen bunkó volt vele, biztosan nem is szereti. Aztán amint ezen a bonyodalmon túl voltunk, már imádtam a könyvet, sőt még Ash-t is is egyre inkább elviseltem. Pedig róla aztán tényleg még mindig csak annyit tudni, hogy milyen helyes és sötét. Nem értem én ezeket a könyvbeli nagy szerelmeket na... Éppen ezért én egyszerűen sem Ash-nek, sem Puck-nak nem tudok szurkolni, de ez van. De nem is ők a kedvenceim, hanem Meghan (szerintem ő egy egész tűrhető női főszereplő!), Grimalkin (hiszen ő egy macska) és Ironhorse (na ezt én sem gondoltam volna :D). Kíváncsi vagyok mi minden történik még velük a következő kötetekben.

Kody Keplinger: The DUFF (Designated Ugly Fat Friend)

A tizenhét éves Bianca Piper cinikus és hűséges, de közben úgy gondolja, hogy messze nem ő a legszebb a barátnői közül. Ezért is esik neki rosszul, amikor az aktuális szépfiú és hímringyó Wesley Rush Duffy-nak kezdi el hívni. A DUFF név tulajdonképpen nem kéne, hogy ennyire megbántsa Biancát, hiszen ő is egy nagyon helyes és dögös kiscsaj, csak a barátnői mellett egy kicsit háttérbe szorul. Ám Bianca mégsem tudja kiverni a fejéből ezt a nevet, meg Wesley-t sem, akit mindennél jobban utál. Ám amikor otthon is egyre nagyobbak lesznek a problémák, Bianca Wesley karjaiba menekül. És ami a legrosszabb, hogy még élvezi is. Mert Wesley nagyon jó hallgatóság, ráadásul az ő otthoni élete is legalább annyira elcseszett, mint Biancáé. És akármennyire is hihetetlen, Bianca kezd egyre komolyabb érzéseket táplálni a srác iránt, akit mindenkinél jobban utál.

A DUFF egyike a 18 könyvnek, amit a Contemps Challenge keretein belül elolvasok majd. A képet már egy jó ideje kitettem a blogomra, de most akkor jöjjön egy kis magyarázat. A dolognak az a lényege, hogy a jövő nyárig megjelenő 21 YA regényből én 18at el szándékszom olvasni. Mégpedig azért, mert ha már YA, akkor én általában valami természetfeletti töltettel rendelkező regényre csapok le azonnal, pedig azokat is nagyon szeretem, amikben semmi ilyesmi nincsen. Csak valahogy mindig elkerülöm őket. És éppen azért, hogy ez ne így legyen, most végre találtam egy célt, jövő nyárig én mindenképpen el fogok olvasni 18 olyan könyvet, amiket én biztosan szeretni fogok, de egyébként elkerültem volna őket.

Ilyen a The DUFF is, aminek már egy hete a hatása alatt vagyok, csak nehezen találtam ki, hogy mit is írhatnék róla. Most ebbe egy kicsit rossz belegondolni, hogy valaki (=Kody Keplinger) 17 évesen megír egy olyan könyvet, amit én imádtam, én meg közben 3 bekezdést nem tudok írni róla. Pedig azt szeretném, ha ezt a könyvet sokan megismernék, mert én szerettem a szereplőket, a történetet, ahogyan meg volt írva. És hiába voltak benne olyan dolgok, amikkel én egyáltalán nem értettem egyet (ha probléma van, miért kell a legutáltabb alakhoz menekülni, miért nem lehet azt a barátokkal/anyával/apával/pszichomókussal megbeszélni?), ezeket feledtette velem a befejezés, amikorra én már fülig bele voltam szeretve Wesleybe is. Szóval egyszerűen tökéletes volt.

Alexandra Adornetto: Halo

Látszólag nem sok minden történik a Venus Cove nevű városkában, ám három angyal mégis itt telepedik meg, hogy megvédjék a város lakóit a gonosz erőivel szemben, amivel kellemesen felforgatják a nyugodt kisvárost. Egyrészt ott van Gabriel, a harcos arkangyal, a gyógyító képességekkel rendelkező Ivy, és Bethany, aki hármójuk közül a legemberibb és egyben legtapasztalatlanabb. És ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdenie, mint egy átlagos tinédzsernek, iskola, barátok, szerelem, bulik, szalagavató... De még ennek ellenére is minden rendben is lenne, az emberik kedvelik őket, egyre kevesebb a bűnözés, többen járnak templomba, és egyre több a jó cselekedet. Egészen addig, amíg fel nem tűnik egy új srác a középiskolában, akinek szintén sikerül felforgatnia a kisváros életét, csak most nem éppen kellemesen.

A történet igazából nem sokban tér el a többi hasonló könyvtől, itt ugye angyal szeret embert, meg persze viszont is szeretik, szóval gyakorlatilag ez is egy az ezerből. Ami szerintem nagy előnye volt a könyvnek, hogy nagyon tetszett ahogy meg volt írva. Az ilyen előreutalásos dolgok miatt: "ekkor még nem tudtam, hogy..." "utólag tudom, hogy mindig is ez volt a célja" stb. Olyan kellemes hangulatot adott a könyvnek. Nem semmi, hogy 17 évesen ennyire jól írjon valaki, én azt mondom érdemes lesz figyelni Alexandra Adornettót, főleg hogyha majd elszakad a tvájlájt-témától.

Nagyon tetszett még az első pár oldal is, amikor az angyalkáink frissen érkeztek a földre, és Beth még annyira sem ismerte a helyi szlenget, mint a testvérei. Volt néhány aranyos jelenet, például mikor a "hot" pasikat úgy értelmezte, hogy magas a testhőmérsékletük, vagy amikor úgy ment haza iskolából, hogy Ivy, mi az a MILF? Ilyenekből jöhetett volna több is, bár amit kaptunk az is nagyon aranyos volt. Na de ezután volt néhány wtf-momentum. Egyrészt az, hogy a katolikus angyalkánk elmegy egy buliba lerészegedni, vagy hogy 100 oldalon keresztül azt fontolgatja, hogy lefeküdjön-e a barátjával! És még csak nem is azon gondolkozik el, hogy juj ez házasság előtti szex, lehet hogy nem kéne; hanem azon aggódik, hogy mik lehetnek a következmények, ha egy angyal emberrel csinálja. Ja, és mindezt olyan megfontolásból, hogy Xavier mennyire vágyik rá, miközben a srác egy nagyon vallásos családból származik, és a saját füle hallatára mondta meg az anyja, hogy ilyenre ne is gondoljanak a gyerekei. Akkor meg mit kell itt erőltetni a dolgokat?

Ennek ellenére részemről a következő rész mindenképpen várós, mert a kliséhegyek ellenére is szerettem olvasni. Hát majd valamikor jövőre talán erre is sor kerül majd.

Eden Maguire: Arizona (Beautiful Dead #2)

A Beautiful Dead második része körülbelül ugyanott kezdődik, ahol az első rész abbamaradt. Annyi történt csak a két rész között, hogy a gyönyörűséges halottjaink eltűntek egy kis időre, ezzel nem kevés fejtörést okozva Darinának, aki még mindig nem biztos abban, hogy ők valóban léteznek, vagy csak a képzelete játszik vele? De nem is ez a lényeg, hanem most Jonas után végre a kicsit utálatos Arizonának kell segíteni, hogy megismerje a halála körüli eseményeket, és egy kicsit megpróbálja elrendezni az otthoni dolgokat. Az óra pedig gyorsan ketyeg, Darinának alig néhány napja van már csak, hogy megfejtse a rejtvényt.

Ebben a részben nekem sokkal jobban tetszett maga a rejtély, kíváncsi voltam, hogy mi fog kialakulni Arizona körül, főleg hogy nem kevés titkolnivalója volt. Családi problémák, egy titokzatos szerető... és minderről egészen mostanáig hallgatott. Mondjuk azért valamilyen szinten ugyanaz volt számomra, mint a Jonas-rejtély, de remélem ez azért a jövőben még fog változni, mondjuk majd legközelebb, Summer esetében.

Viszont amit/akit nagyon nem szeretek, az maga Darina. Ennyire egy idegesítő főszereplőt a világ nem látott. Az első részben még azt mondtam oké, meghalt a barátja, megértem hogy rinyál. Most már rohadtul nem értem meg. Gyakorlatilag megvan mindene, gondoskodó szülő, barátok, egy srác, akit kénye-kedvére ugráltathat, csak azért, mert szerencsétlen szerelmes belé... Ennek ellenére Darina mindegyikőjükkel undok, ha kedvesek és törődnek vele, akkor is visszavág, hogy hagyják már őt békén. Még egyszer mondom, egy két hónapos kapcsolat után abszolút nem így kéne lereagálni a dolgokat, főleg hogy Phoenixről én mindig csak annyit tudok, hogy milyen helyes és mennyire összeillenek. Mindenesetre én még ezek után is kíváncsi vagyok, hogy mi lesz/volt Summerrel, ezért a harmadik részt idővel még csekkolom, és akkor már a befejezés sem maradhat ki.

Maria V. Snyder: Fire Study

A Study-sorozat utolsó része pont onnan folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Akkor ugyan elkapták az éppen aktuális gonosztevőt, de az megszökött a sértett Cahillal együtt, Yelenáék pedig útnak indulnak, hogy megtalálják őket, mégmielőtt újból ártatlan lányok életére törnek. Ám hamarosan rájönnek, hogy mostmár egy sokkal hatalmasabb varázsló fenyegeti a két ország közötti békét, aki hála az égnek végre nem ártatlan kislányokat erőszakol meg, hanem már csak a vérükre van szüksége, hogy sokkal gonoszabb dolgokat csinálhasson. Ráadásul Yelenának a saját képességeivel is meg kell barátkoznia, meg persze azzal a gondolattal is, hogy valaki a társai közül nagy valószínűséggel áruló. Meg persze ezernyi bonyodalom van még, na és unalom, meg unalom, meg unalom...

Én akármennyire is imádtam a Poison Study-t, akármennyire is sikerült még élveznem a Magic Study-t is, ami az első résznek egy gyengébb imitációja Valek nélkül, egyszerűen nem bírtam olvasni a Fire Study-t, olyan szinten gyenge volt. Mert az már a Magic Study-nál is látszott, hogy nem sikerült olyan irányban folytatni a sorozatot, mint amit az első rész után vártam volna, de akármennyire is reménykedtem benne, a harmadik részben sem sikerült visszahozni a Poison hangulatát, sőt. Egyszerűen gusztustalan, amit Yelenával és Valekkel művelt; nem hiszem el, hogy itt egyedül Yelena képes döntésekre, Valekot pedig ennyire kellene félteni, hiszen ő itt a legrátermettebb ember mindenki közül. Azt sem hiszem, hogy az egyetlen dolog, ami köztük normálisan működik, az a szex, pedig most már nagyon úgy tűnik.

Igazság szerint le kellett volna állnom a Poison Study után, mert az úgy ahogy van nagyon tetszett, valamilyen szinten még befejezettnek is lehetne tekinteni, és nem kellett volna reménykednem abban, hogy hasonlóan izgalmas történeteket olvashatok még Yelenáról. Ha viszont már úgy alakult, hogy eljutottam a sorozat végére, még mindenképpen sort szeretnék keríteni a novellákra, meg a Glass sorozatra is, mert a világ maga beszippantott elég rendesen. És hátha egyszer még rátalálok egy olyan gyöngyszemre Snydertől, mint a Poison Study volt.

Eden Maguire: Jonas

Egy viszonylag nyugodt kisvárosban egy év leforgása alatt négyen haltak meg, mindannyian tisztázatlan körülmények között. Utoljára Darina barátját, Phoenix-et szúrták le egy utcai verekedésben, a lányt pedig nem hagyja nyugodni a dolog. Aztán egyszer csak megpillantja Phoenix-et, teljes hús-vér mivoltában, és még a három másik elhunyt diákot, Jonast, Arizonát és Summert is, akik beavatják a titkukba. Azért jöttek vissza a túlvilágról, hogy kiderítsék a halálukat övező rejtélyeket, ebben pedig jól jön nekik egy halandó segítsége, így Darina első feladata az lesz, hogy megtudja mi vezetett Jonas balesetéhez.

Szerintem most van egy hete, hogy már elolvastam ezt a könyvet, de valahogy nem volt kedvem írni róla. Talán mert annyira akartam szeretni, és nem sikerült. Először egy Bookstation hírlevélben figyeltem fel rá, gyönyörű borító, történet sem tűnik rossznak, olcsó is, vegyük meg. Még nem kezdtem hozzá, mikor láttam, hogy Nancy is éppen ezt olvassa, szóval még megvártam, hogy ő mit ír róla. Utóbbit még olvastam el, csak azt láttam, hogy pozitív, ezért én is belevetettem magam a könyvbe. De azt egyelőre még nem tudom, hogy a következő részekre mennyire vagyok kíváncsi. A második rész még megvan, azt tuti csekkolom még, aztán majd meglássuk.

Az volt a probléma, hogy én már megint túl sokat vártam, annyira örültem, hogy már megint "zombiirodalomba" botlottam (csak mert a fent említett bookstation megtippelte, hogy 2010 a zombik éve lesz, de persze nem így lett...), mégha most nem is a foszladó hörgős zombikról beszélünk. Megint azt érzem, hogy ha néhány évvel hamarabb olvasom el, akkor még biztosan tetszett volna, de most már néhány dolog felett nem tudok szemet hunyni. Már alapból az, hogy Darina keményen két hónapig volt együtt Phoenix-szel, gyakorlatilag szerintem nem is ismeri (ez szerintem valahol ki is derült), valahogy nem érzem azt, hogy annyira mélyen kéne gyászolni, hogy már látja a halottakat. Volt még néhány jelenet, amin csak néztem. Mikor egyik nap elküldjük Matt-et a francba, a következőn meg szemrebbenés nélkül flörtölünk vele, és ez valahogy senkinek sem tűnik fel? Szóval ja, a szereplők hitelességén még bőven lehet dolgozni.

Maria V. Snyder: Magic Study

Yelena 14 év után visszatér a hazájába, Sitiába, egyrészt hogy megtanulhassa kontrollálni a varázserejét, másrészt pedig hogy annyi év után újból találkozzon a családjával. Csak sajnos azt, hogy az elmúlt éveket Ixiában töltötte, mindenki kicsit ellenségesen nézi, és a testvérétől kezdve a fél klán azt hiszi, hogy Yelena a parancsnok egyik kéme. De a lány még így is lelkesen veti bele magát a tanulmányaiba, egyedül az rendítheti meg a dolgokat, hogy egy újabb varázsló törekszik hatalomra, és hogy célját elérje, fiatal lányokat kell testileg és lelkileg megerőszakolni. Ismerős?

Már nem azért, de én a Poison Study után úgy vártam a folytatást, és valahogy mégis csalódnom kellett. Azért, mert a Magic Study egy az egyben ugyanaz, mint a Poison Study, csak gyengébb. És akkor most nem azt mondom, hogy nem tetszett, mert én a Poison Studyt is imádtam, ezt is imádom. Egyszerűen csak voltak dolgok, amik most nem kellettek volna. Valek és Yelena kapcsolatát egyáltalán nem ilyennek ismertem meg; és én nagyon szeretem Arit, Yancot és Valeket, nagyon jó is volt őket viszontlátni, főleg mert azt jelképezték, hogy Yelena mindig számíthat rájuk - de mégis minek? Mikor más sem történt köztük, mint hogy Yelena folyton azt éreztette velük, hogy nincs szükség rájuk, amikor meg szüksége lenne, akkor meg nem jönnek. Azt például meg sem tudom számolni, hogy Yelenát hányszor rabolták el a rész alatt, de az biztos, hogy ebből kettő csak felesleges időhúzás volt, és csak rosszabb lett tőle a könyv. Valahogy azt sem hiszem el, hogy az összes részben ilyen megerőszakolós gyilkolós varázslókat kell felvonultatni, nincs más ötlete az írónőnek? Másféle gonoszok is vannak a világon!

Remélem a harmadik, befejező részt már pozitívabb szájízzel fogom letenni, mindenesetre én máris belevetem magam a Fire Study-ba. És még egyszer hangsúlyozom, nekem nagyon tetszett a Magic Study is, annak ellenére, hogy most csak a negatívumokat hangsúlyoztam. Mert végülis nem tudtam letenni, de az első rész akkor is sokkalsokkal jobb volt.

Maria V. Snyder: Posion Study

Mit választanál, a gyors halált, vagy a lassú mérget? Ezt a kérdést teszik fel a kivégzésére váró Yelenának, aki az utóbbit választja azzal, hogy a Parancsnok ételkóstolója lesz. A 19 éves lánynak ezután el kell merülnie a mérgek veszélyes világában, de emellett szabadon járhat-kelhet a kastélyban, ami a többhónapos fogság után igazán felemelő érzés. Ám a lány mégsem teljesen szabad, köszönhetően Valeknak, aki a legelső pillanatban megitatja Yelenával a Butterfly's Dust nevű mérget, ami néhány órán belül végezne a lánnyal, ha az nem kapná meg minden nap az ellenszérumot.

Ami engem illet, én gyakorlatilag már innentől kezdve imádtam az egész világot, és ez az imádat szerencsésen kitartott a könyv végéig, és már bele is merültem a folytatásba, a Magic Study-ba. Amilyen egyszerű a stílusa a könyvnek, valahogy mégis sikerült egy árnyalt világot létrehoznia az írónőnek, egy fordulatokkal teli történettel. Nem volt annyira kiszámítható sem, és még az sem tudott zavarni, hogy a végére átváltott helyenként egy picit ponyvába a dolog, mert akkorra már annyira megkedveltem mind Yelenát, mind Valekot, mind pedig a köztük kialakult kapcsolatot.

Yelena egy nagyon erős női jellem, egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Annyi mindenen keresztülment, ami nemhogy nem törte meg őt, de még erősítette is, mind lelkileg, mind fizikailag. Megérdemelte a második esélyt az életre, bár meggyilkolta a jótevőjének a fiát, gyakorlatilag minden oka megvolt rá, és ezért nem lenne szabad elítélni az ember lányát. Ez tetszett nekem nagyon, hogy látszólag ez egy nagyon szigorú törvények által kormányzott ország, ám mégis vannak kisebb kibúvók, lehetőség egy új életre, amit Valek időnként meg is ad. A következő rész is remélem, hogy hasonlóan jó lesz, a címéből is gondolom, hogy megint egy újabb tanulási folyamatnak lehetünk tanúi, csak most nem a mérgekkel és emberekkel kapcsolatban, hanem sokkal inkább a varázserejét kell majd kontrollálnia Yelenának. Még csak most kezdtem el, de már nagyon várom, hogy folytathassam.

Lauren Oliver: Before I Fall (Mielőtt elmegyek)

Mi lenne, ha csak egy napod volna hátra? Mit tennél? Kit csókolnál meg? És mire lennél hajlandó azért, hogy megmentsd a saját életedet?
Samantha Kingstonnak mindene megvan: övé a világ legjobb pasija, a három legtutibb barátnő, valamint egy igazán kitüntetett helyzet a Thomas Jefferson Gimiben – a menza legjobb asztalától kezdve a legideálisabb parkolóhelyig. Február 12. péntek csak egy újabb napnak ígérkezik irigylésre méltó életében.
De végül kiderül, hogy a legutolsó.
Aztán kap egy második esélyt. Tulajdonképpen összesen hét esélyt kap. Egy elvarázsolt héten keresztül mindennap újraélheti élete utolsó napját, és kibogozhatja a halála köré fonódott rejtélyeket. Közben arra is rájön, mekkora a valódi értéke mindannak, amit elveszíthet.

Már júliusban írtam, hogy régóta el szerettem volna olvasni ezt a könyvet, egyszer még jól meg is szívtam (na jó, annyira nem), mert félrenéztem a címeket, és egy másik könyvet olvastam el ehelyett. De most végre sikerült behoznom a lemaradásomat, és milyen jól tettem. Szeretem ha olyan könyvet olvasok, amit még emésztgetnem kell egy kicsit, miután elfogyasztottam; a Mielőtt elmegyek pedig kellőképpen elgondolkodtatott. Pedig az első napot nagyon utáltam, azt hittem nagyon félrenyúltam, és abban sem voltam biztos, hogy én ennek egyáltalán a végére jutok. Mert engem nem érdekel néhány beképzelt lány tökéletes élete, azt pedig teljesen kizártnak tartottam, hogy bármikor is szerethetővé válik a főszereplő. És mekkorát tévedtem. Annyira drukkoltam, hogy valami megváltozzon, hogy végre szombat legyen...

Imádtam a történetben, hogy a legapróbb dolgok is mennyire megváltoztatnak egyes eseményeket, például az, hogy kié lesz az utolsó szabad parkoló, vagy hogy puskázunk dolgozatírás közben. És ahogy erre folyamatosan jön rá Sam is, és hogy milyen apróságokon változtat, hogy minden klappoljon. Vagy lehet hogy ez utóbbi nem is fontos, hiszen nem lehet egy nap alatt mindent rendbehozni. Imádtam még a napokat is, most úgy nagyjából fel is tudnám sorolni, hogy melyikben mit szerettem legjobban, de nem teszem. Mindenesetre nekem a hatodik volt a kedvencem, Kent miatt. Persze azt is értem, hogy miért nem az a nap lett az utolsó. A hetedik napon az tetszett, hogy Sam hátrahagyott magából valamit azzal, hogy odaadta Izzynek a nyakláncát, Annának pedig a könyvet. Lehet hogy ez csekélység, de valahogy ez a két jelenet ragadt meg bennem a legjobban arról a napról.

Igazából el sem tudom mondani mennyire tetszett ez a könyv, mindenkinek csak ajánlani tudom. A magyar megjelenésről én konkrétan semmit nem tudok, mert annyira nem is szoktam figyelni. Az van kiírva, hogy 2010 október, de a Bookline-on még mindig a várható megjelenések között van. De szerintem akkor is hamarosan itt lesz, és én azt mondom, hogy mindenki csapjon le rá, mert megéri.

Ramona and Beezus

A fiatal Ramona Quimbynek (Joey King) remek érzéke van ahhoz, hogy mindig bajba keveredjen. Élénk fantáziája, kiapadhatatlan energiája és féktelen kalandvágya mindig megdolgoztatja a körülötte élőket. Ez különösképp nővérét, Beezus-t (Selena Gomez) bosszantja, akinek állandóan rajta kell tartania szemét kishúgán, nehogy baja essen. Pedig Beezus figyelmét már sokkal inkább a fiúk kötik le, emiatt úgy érzi Ramona csak púp háton. Azonban amikor meg kell menteni a családi otthont, jól jön Ramona szertelen, bajkeverő énje.

Elsősorban azért szemeztem már egy jó ideje a filmmel, mert imádom Selena Gomezt, a Varázslók a Waverly helyről főszereplőjét, másrészt pedig mert már messziről iszonyú aranyosnak tűnt, és már legalább egy éve várom, hogy végre megjelenjen. És nem hiába vártam, mert annyira szeretnivaló, aranyos film volt, esküszöm, hogy szinte végig mosolyogtam rajta, amit időnként felváltott a nevetés. Mert egy ilyen tündéri lányt, mint Ramona, egyszerűen nem lehet nem szeretni. A kedvencem amikor a végén Beatrice esküvőjén rámosolyog a szüleire, annyira imádnivaló kislány, remélem hamarosan még viszontlátjuk valami hasonlóan kellemes kis filmben.

A film egyébként egy könyvsorozatra épül, ami elsősorban óvodás-kisiskolás gyerekeknek szólhat, de biztos vagyok benne, hogy van olyan aranyos, mint a film. Tehát mondjuk olyan, amit én a gyerekemnek biztos szívesen olvasnék estimeseként. Ha majd ez aktuális lesz, akkor majd utánakeresek, bár ahogy látom 2002-ben a Gyöngy-Ház kiadó gondozásában megjelent egy része, Beus és Ramóna címmel, de azóta nem követte folytatás.

Becca Fitzpatrick: Crescendo

Bár a Csitt csitt nekem valahogy nem jött be, és nem is voltam biztos abban, hogy engem egyáltalán érdekel-e a folytatás, most valamiért mégis pont erre a könyvre esett a választásom, és azt kell hogy mondjam, nagyon tetszett! Lehet hogy azért, mert én a Hush hush-tól hűdesokatvártam, és azt nem kaptam meg, itt meg úgy voltam vele, hogy na adok még egy esélyt a sorozatnak, és egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet.

Az igazat megvallva, én már az első kötetben sem bírtam a Nora-Patch (most már olyan furcsa, hogy magyarban Folt) szálat, és ebben a kötetben sem adnak sok lehetőséget arra, hogy megszokjam őket együtt. Ugyanis most a "szerelmespárunk" igencsak eltávolodik egymástól, annyira, hogy még szakítanak is. Patch ezután Nora ősellensége, Marcie mellett keres boldogságot, legalábbis látszólag, ami nem kicsit szúrja Nora szemét, másrészt meg egyre inkább arra utalnak a jelek, hogy a srácnak köze van Nora apjának a meggyilkolásához. Nora pedig, miután egyre gyakrabban látja felbukkanni édesapja szellemét, mindent megtesz, hogy eljusson az igazságig. Hiszen lehet hogy az apja életben van? Vagy akit eddig apjának hitt, valójában egy idegen?

Spoilerezni nem fogok, a könyv majd megválaszolja a fenti kérdéseket. Az biztos, hogy most sem mindenki az, akinek látszik. Bár én a "gonoszt" elég hamar kiszúrtam, mármint mind a kettőt is. Ami már megint bosszantott, hogy sikerült egy olyan cliffhangert összehozniuk itt is, hogy muszáj feltennem a kérdést: hol van már a következő rész?? Azt sajnálom még, hogy Foltot továbbra sem sikerült megszeretnem, mert szinte végig egy érzéketlen tuskó volt, főleg mert ugye Nora szemszögéből láttuk a dolgokat. Rajtam pedig az nem segít, hogy a végén megmagyarázza a dolgokat, meg hogy ő akart segíteni, csak Nora nem hagyta, mert az nekem kevés. A kedvenc szereplő nálam most teljesen egyértelműen Scott volt, remélem még viszontlátjuk, meg azt is remélem, hogy kap valami happy endet.

Kelly Creagh: Nevermore

Cím magyarul biztos Sohamár lenne, már ha hűek akarunk lenni Tóth Árpád Holló-fordításához. Egyébként úgy ültem neki ennek a könyvnek (is), hogy már megint semmit nem tudtam róla, csak tetszett a borítója, hát olvassuk el. Az elejét nagyon nem szerettem, mert betették azt az elemet, amit már annyiszor láttunk. A lányt órán egy olyan sráccal osztják párba, akit legszívesebben messziről elkerülne, nemhogy együtt kelljen vele dolgozni, jelen esetben egy Poe házidolgozaton és előadáson.

A fiú, Varen, egy meglehetősen sötét figura, azt rebesgetik róla, hogy koporsóban alszik, meg emberi vért iszik, és éppen ezért mindenki elég rendesen elkerüli. Én itt elsőre megijedtem, hogy jaj ne, ez is valami vámpíros maszlag lesz, de szerencsére csak a meg nem értett figura kap szerepet, és nem az élőhalottság. Amit meg a legelején észrevettem, hogy a neve a Raven (Holló) anagrammája, és ez egy Poe-project közepén eléggé feltűnő, hogyhogy nem szúrja ki Isobel szemét, de elárulom a nagy titkot, ennek nincs jelentősége. Kár. A főszereplő lánykánk pedig Isobel, egy népszerű pompomlány, látszólag tökéletes kapcsolatban az egyik legmenőbb sráccal. Persze erről elég hamar lehull a lepel, a gyerek ugyanis igencsak erős birtoklási vággyal viseltetik Isobel iránt, amelynek Varen is igen hamar áldozata lesz. Isobel szerencsére mindig kiáll az igazságtalanság ellen, még akkor is, ha ez a barátja, barátai, illetve a népszerűsége elvesztésével is jár. Ez egyben Isobel legpozitívabb tulajdonsága lesz, és éppen ezért nem lehet nem szeretni.

A történet azért nem marad ennyiben, mert ha még vámpírság nincs is, azért paranormális jelenségek szerencsére itt is akadnak. Mégpedig az álmok világában, ahová jó lehet egyszer-kétszer elmenekülni, mint ahogy Varen is teszi. De amint megismeri Isobelt, teljesen megváltoznak a dolgok, és bár hiába szeretne többet itt lenni, az álomvilág már féligmeddig beszippantotta a fiút. Isobel pedig alighogy ráeszmél a dolgokra, gyakorlatilag már el is veszítette a srácot. És ami innentől jön, az már a következő rész dolga lesz. Ugyanis a Nevermore egy olyan bődületesen nagy cliffhangerrel ér véget, hogy a falat lehetne kaparni tőle! És a folytatás, amit már most rettenetesen várok, még ki tudja mikor fog megjelenni. Azon kívül, hogy 2011-ben...

Szóval igen, azt hiszem az sejthető, hogy nagyon tetszett ez a kötet. Pedig az elején nagyon szenvedtem, mert nagyon el volt nyújtva, unalmas is volt, meg nagyon utáltam, hogy már megint így kell összehozni a szereplőket. Utóbbival közben sikerült megbékélnem, mikor már egyre nagyobb szerepet kapott maga Poe is. És bár nem tudok semmit Poe életéről, a művei közül is csak a Black Cat-et olvastam még amerikai irodalom 1-re; azért most úgy érzem, hogy ez elég nagy hiba, és mindenképpen szeretnék még olvasni tőle is egynéhány dolgot. A könyv végét pedig egyenesen imádtam, onnantól, hogy Isobellék megtartották az előadást, egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet, borzasztóan haragudtam a befejezés miatt, de egyben várom is a folytatást. Imádom a Poe Toaster-dolgot is, ő az a titokzatos alak, aki minden évben meglátogatja Poe sírját a születésnapján. Úgy rémlik év elején benne volt a hírekben, hogy hosszú évtizedek után most először nem jelent meg Baltimore-ban ez a sötét férfi; kíváncsi vagyok, hogy vajon ez is benne lesz-e a könyvekben, szerintem igen.

Simone Elkeles: Rules of Attraction

Amikor elolvastam a Perfect Chemistry-t, már akkor teljesen biztos voltam benne, hogy mindenképpen sort kerítek folytatásra, a Rules of Attraction-re is. Pedig ez a kötet nem az első rész főszereplőiről, Alexről és Brittanyról szól, hanem Alex egyik kisöccséről, Carlos-ról, illetve egy Kiara nevű lányról. A szokásos egy fejezet a fiúnak, egy fejezet a lánynak-módon. És bár meglehetősen aggódtam a könyv milyensége miatt, hiszen ez valamilyen szinten egy második rész, amiktől én egy kicsit mindig is tartok, másrészt meg itt találkozunk egy kicsit idősebb Alex-szel és Brittel, és én egy kicsit attól is féltem, hogy mások lesznek, mint az első részben. Mondjuk tudhattam volna, hogy nincs miért aggódnom, hiszen Elkeles valahogy mindig megszeretteti velem a szereplőit, legyenek újak, vagy régiek. Ezért is várom már nagyon-nagyon a "harmadik részt" a Chain Reactiont, ami pedig a legkisebb Fuentes fiúról, Luis-ról fog szólni.

Szóval én tényleg nem tudom, hogy Elkeles hogy csinálja azt, hogy én teljesen rákattanok a könyveire, mindenesetre most is órák kérdése volt, míg a könyv végére értem, annyira imádtam. És bár annak ellenére, hogy gyakorlatilag majdnem ugyanazt kaptuk, mint a Perfect Chemistry-ben, a lázadó mexikói bandatag és a szinte tökéletes fehér lány szerelmét, azért mégiscsak teljesen más volt. Amit még imádtam, hogy nem voltak nagy konfliktusok, ami pedig mégis volt, az is gyorsan megoldódott. Az X év múlva részt pedig különösen szerettem, ugyanez volt a Perfect Chemistry végén is, egy bizonyos jelenet megismétlődése a távoli jövőben. Ez egyrészt nagyon aranyos szerintem, másrészt pedig sejteti, hogy itt tényleg "boldogan élünk amíg meg nem halunk" lesz. És ez valahogy olyan megnyugtató.

Cassandra Clare: Clockwork Angel

Ennek a könyvnek a borítójába szerettem teljesen bele, de nem mertem elolvasni, mert fogalmam sem volt róla, hogy milyen kapcsolatban áll a Végzet Ereklyéivel, ezért inkább gyorsan bepusziltam a már meglévő három kötetet, amit szerencsére imádtam is. Aztán most, hogy végre rávetettem magam a kezdeti célomra, rá kellett jönnöm, hogy ez valahogy nem volt az igazi. Lehet, hogy ezt kellett volna hamarabb elolvasnom. Vagy tartanom kellett volna egy kis szünetet. Mindenesetre ezt a kötetet én meglehetősen untam, egyrészt mert borzasztó kiszámítható volt, másrészt mert pont olyan volt, mint a végzet ereklyéi, csak más időben, más helyen, más nevekkel, és a Star Wars elemek nélkül (nem testvérek, senkinek az apja nem a főgonosz... ja, utóbbit még inkább visszavonom).

Mert igen, itt is vannak Árnyvadászok, itt is van (= egyelőre még nincs, de lesz) szerelmi sokszög, itt is van egy lány, akinek első látásra abszolút semmi köze nincs az Árnyvilághoz, mégcsak a létezéséről sem tud, aztán persze kiderül, hogy mégiscsak nagyobb szerepe van a dologban, mint azt gondolta. Aztán ott van a visszahúzódó srác, valami titokkal a múltjában, ő a látszólagos rosszfiú, aki valójában mégiscsak törődik másokkal, de ezt a világért sem mutatná ki. Az ő legjobb barátja is őriz egy nagy titkot, de ő legalább kedves, de tényleg annyira, hogy olyan már a világon nincs. Aztán van egy idegesítő lánykarakter, aki látszólag senkivel sem törődik... hoppá, szerintem ő tényleg nem törődik igazán senkivel, csak saját magával. Legalábbis én még semmi szerethetőt nem tudtam felfedezni benne. Meg akad még néhány szereplő, akik aktívan illetve említés szintjén már szerepeltek a Végzet ereklyéiben, mint Magnus Bane, Church, vagy Camille.

Ennek ellenére én nem mondom hogy rossz volt, meg azt sem mondom, hogy ez egy az egyben a csontváros, egyszerűen csak úgy érzem, hogy az írónő választhatott volna valami más témát is. Szerintem sokkal több van benne, és nem csak az előző sorozatának a sikerét kellene ilyen szinten meglovagolnia. Szerettem ezt a világot, de köszönöm szépen, nekem egyszer elég volt. Ettől függetlenül el fogom olvasni a folytatást, de meg kell hogy mondjam, annyira azért nem várom.

Streetdance 3D

Úgy rémlik, hogy nem nagyon láttam még ilyen utcai táncolós filmet, éppen ezért azt sem tudom, hogy ez most azért 3d, mert 3d-s, vagy mert valaminek a harmadik része, és amellett 3d-s. Igazából mindegy is, mert ez így egy kerek történet volt, ám annyira mégsem jó, hogy lehetséges előzmények, vagy folytatások után kutassak.

Clary streetdance csapatából kilép az egyik legjobb emberük, aki eddig a csapat vezetője volt, és egyben Clary barátja is, így a lánynak egyedül kell megpróbálnia a csapat menedzselését. De még próbatermet sem tud szerezni a srácoknak, illetve azt is csak úgy, hogy be kell vennie a csapatba néhány balettáncost. Ez utóbbi egyébként baromi jó húzás lehetett volna, és még jól is indult, a két csapat különbségeinek kiélezésével. Jó lett volna, ha sikerült volna rendesen ötvözniük a klasszikus balettet a modern utcai tánccal, de ebben sajnos elbuktak.

Én egyedül ebben a bizonyos tánc-turmixban bíztam nagyon, de az utolsó tánc sajnos nagyon gyengére sikeredett, és nem tudta kimenteni a filmet a középszerűségből. Mert a film tulajdonképpen semmit nem tud felmutatni a táncon kívül, a színészi játék egyenesen nulla. Amit pozitív tényezőként tudok felhozni, hogy a filmben fel-feltűntek azok a nagyszerű táncosok, akiket a Britain's Got Talent-ből ismerhettük meg, mint a Diversity, a Flawless, vagy éppen George Sampson (aki hú de megnőtt!). A főszereplő csapat mondjuk egyikőjükkel sem tudja felvenni a versenyt, sajnos.

Így neveld a sárkányodat

Régóta érdekelt ez a film, egynéhány ismerősöm is mondta, hogy aranyos, szóval mindenképpen az előbb-utóbb megnézős kategóriába tartozott nálam a film. Jó, hogy most kerítettem rá sort, mert a gyereklelkemnek nagyon jót tett ez a kis mese. Bár voltak benne olyan részek, amiknél más esetben már rég elmorzsoltam volna egy-két könnycseppet, a vicces részeken azért tudtam nagyon jól szórakozni.

Van valahol egy messzi vikingfalu, ami aktívan küzd a kártevők ellen. Na nem holmi kis rágcsálókról van szó, hanem valódi sárkányokról, akik igencsak megkeserítik az emberek életét. Na de most vikingekről van szó, akik számára a sárkány szó annyit tesz "irtandó", éppen ezért újra és újra felveszik a harcot a tűzokádó lények ellen, kerüljön akár a falujukba - amit éppen ezért minden támadás után teljesen újra kell építeniük.

Ebben a faluban lakik Hablaty, aki ez alapján minden, csak nem igazi viking. Ám még így is sikeresen megsebesít egy nagyon ritka sárkányt, de ahelyett hogy megölné, inkább szabadon engedi. Sőt, össze is barátkozik vele. Aztán rájön arra, hogy tulajdonképpen nem is a falujukat támadó sárkányoktól kell tartaniuk, hanem valami sokkal rosszabbtól. De persze senki sem hajlandó Hablatyra hallgatni.

Amit én kifejezetten imádtam a filmben, az az volt, ahogyan Hablaty és Fogatlan között egyre inkább kialakult a barátság. Fogatlan tündéri kis sárkány, bár én akaratlanul is mindig Stitch és egy Pokémon keverékét láttam benne, de ez már legyen az én bajom. A vikingek viszont nagyon is idegesítettek, pedig én is pont így képzelem el őket, de talán éppen ezért nagyon ellenszenvesek voltak.

A film alapján szolgáló könyvekre pedig nagyon kíváncsi lennék. Meg a film folytatására is, ha majd lesz.

Az utolsó dal

Sajnos úgy kell kezdenem a bekezdést, hogy még mindig nem olvastam semmit Nicholas Sparks-tól, pedig már milyen régóta tervezem azt is. De annyi filmet láttam már tőle, hogy legalább már azokból sejtettem, hogy most mire számíthatok. Én egy igazán szép és megható történetre készültem, bár sajnos most nem ezt kaptam. Legalábbis én nem tudtam kellőképpen átérezni.

Ronnie-t (Miley Cyrus) és testvérét lepasszolja az anyjuk a volt férjéhez, hogy együtt tölthessék a nyarat. Ronnie persze elég rossz korszakban levő, lázadó tinédzser, ezért nem könnyíti meg az apja dolgát, a kapcsolat közöttük meglehetősen lassan bontakozik ki. Aztán jön az a bizonyos Nicholas Sparks-féle fordulat, ami már jó előre sejthető, meg a sok dráma, ami közben azért mosolygunk is. És most ez az egész szépen és jól is működne, ha nem lenne benne Miley Cyrus, aki valami kritikán alulit alakít. Az elején a lázadása valami hihetetlen nevetséges volt, utoljára Hilary Dufftól láttam ugyanezt a Gretában, és ezek után a drámázást egyáltalán nem lehetett komolyan venni.

Összességében én azt mondanám, hogy ez a film akár lehetett volna jó is, ha valakit mást láthattunk volna a főszerepben. Mert Miley-n kívül szerintem mindenki kiválóan működött ebben a filmben. Azt viszont sajnálom, hogy a könyvet nem olvastam, de talán majd egyszer.

Ilyen a formám

Ez elvileg egy ilyen romantikus komédia lenne Jennifer Lopezzel a főszerepben; bár nekem két dolog nagyon hiányzott belőle, a romantika, meg a komédia. De most tényleg.

A történet körülbelül annyi lenne, hogy Zoe (Jennifer Lopez) még nem találta meg az igazit, és most már annyira nem is keresi, csak gyereket szeretne már nagyon. Lombikbébi programmal össze is hoz magának egyet, vagyishogy kettőt, mert ikrek lesznek. És pont ezen a csodálatos, várva-várt napon találkozik álmai pasijával. Nekem pedig pontosan eddig volt élvezhető a film, és nem tovább.

Innentől az aktuális jóképű pasink kerül előtérbe, meg az, hogy szegénynek el kell fogadnia, hogy a csajjal, akivel éppen kezd összemelegedni, jár még vagy 9 hónapnyi hiszti, és majd még két gyerek, meg hatalmas kiadások, ami majd az etetést, meg iskoláztatást jelentik, ráadásul mindezt ugye rögtön duplán. Mindezt úgy, hogy a pasi teljesen mű, a kecskefarmjával és minden megmozdulásával együtt. Ráadásul mostanra már a film is teljesen értelmét vesztette, már ha volt eddig neki olyanja. Mert én úgy gondoltam, hogy ez arról szól, hogy milyen csodálatos dolog a gyerekvállalás, és ha megvan a megfelelő anyagi háttér, akkor igazából egyedül is lehet, és nem kell a pasi hozzá. Aztán amint megjelent az igazi, már inkább olyan szaga volt a dolognak, hogy "úristen, itt egy isteni pasi, minek is kellett nekem pont most teherbe esnem?".

Erre a legjobb példa, és egyben a film mélypontja is, az a bizonyos otthonszülős jelenet, ami a gyerekszülést abszolút primitívnek és undorítónak mutatja be, pedig a film egyáltalán nem ebbe az irányba indult. De sajnos ide jutott.

Cassandra Clare: Üvegváros

Tudom, hogy az első két kötetről gyakorlatilag abszolút semmit nem írtam, pedig egy igazán nagyszerű történetről van szó, ami egy fantasztikusan kidolgozott világban játszódik, teljesen jól kidolgozott szereplőkkel. Utóbbi annyira igaz, hogy egyszerűen nem tudok egy olyan szereplőt sem felsorolni, akit ne szerettem volna, valamilyen szinten mindenki egy kicsit a kedvencem volt, de leginkább Alec, Clary és Jace. Egyszóval semmi negatívumot nem tudok róla mondani, fordulatos volt, izgalmas, és nagyon élveztem minden egyes sorát.

És az a baj, hogy sajnos tartani fogom magam az előzőekhez, mert nem érzem úgy, hogy tudnék spoilermentesen írni erről a részről. Úgyhogy most is csak egy fülszöveg következik, meg az ígéret, hogy több ilyen (remélhetőleg) nem lesz.

Hogy megmentse édesanyja életét, Clarynek el kell utaznia az Üvegvárosba, az Árnyvadászok ősi otthonába - még ha engedély nélkül belépni a városba a Törvénybe is ütközik, márpedig a Törvény megszegése halált jelenthet. Ha ennyi nem lenne elég, Jace nem akarja, hogy ott legyen, Simont pedig börtönbe vetették az Árnyvadászok, akik igencsak gyanúsnak találnak egy vámpírt, akinek nem árt a napfény.
Ahogy Clary egyre többet tud meg családja múltjáról, szövetségesre lel Sebastian, a titokzatos Árnyvadász személyében. Valentine minden erejével azon van, hogy örökre megsemmisítsen minden Árnyvadászt, nekik pedig csak akkor van esélyük vele szemben, ha összefognak örökös ellenségeikkel. De félre tudják-e tenni gyűlöletüket az Árnyvadászok és az Alvilágiak, hogy együttműködhessenek? Miközben Jace rádöbben, mi mindent hajlandó kockára tenni Claryért, vajon a lány újonnan meglelt képességeivel segíthet-e megmenteni az Üvegvárost - bármilyen áron?

Cassandra Clare: Hamuváros

Ez csak egy újabb emlékeztető magamnak, hogy elolvastam ezt a könyvet, tetszett is, és ennyire "AZONNAL IDE A KÖVETKEZŐ RÉSZT!" befejezést kevésszer tapasztaltam. Mivel most már a harmadik rész elején járok, ezért szerintem majd az után fogok írni egy valóban normálisabb véleményt úgy a három részről összesen. Remélem.

Addig is fülszöveg...

Clary Fray másra sem vágyik, csak hogy végre ismét normális életet élhessen. De vajon mi számít normálisnak, ha valaki démonokat pusztító Árnyvadász, az édesanyja varázslattal előidézett kómában fekszik, és egyszerre vérfarkasok, vámpírok meg tündérek nyüzsögnek körülötte? Clary szívesen töltene több időt legjobb barátjával, Simonnal, csakhogy az Árnyvadászoktól nem szabadulhat - főleg nem jóképű, ámde bosszantó, újonnan megtalált bátyjától, Jace-től. Clary csakis úgy segíthet édesanyján, ha felkutatja a rossz útra tért Árnyvadászt, Valentine-t, aki talán őrült, bizonyosan gonosz, ráadásul az édesapja. Amikor a Végzet Ereklyéi közül a másodikat is ellopják, a félelmetes Inkvizítor Jace-t gyanúsítja. Lehet, hogy a fiú tényleg elárul mindent, amiben hitt, és az apja mellé áll?

Cassandra Clare: Csontváros

Most csak úgy említés szintjén írok egy pár sort, mert nagyon hosszú hetem volt, aludni akarok, és semmi értelmes gondolat nincs most bennem.

Egy volt osztálytársam ajánlotta nekem a könyvet, még amikoriban, amikor frissen megjelent, és megígérte, hogy amikor legközelebb találkozunk, majd kölcsönadja. Na ez azóta sem történt meg, de időközben szemet vetettem a Clockwork Angel-re, amihez meg talán illene ismernem a Végzet Ereklyéit. Így kezdtem neki a Csontvárosnak, de mindjárt nekikezdek a Hamuvárosnak is. Eleinte kicsit küzködtem a könyvvel, főleg mivel most már több mint egy hónapja nem olvastam gyakorlatilag semmit sem magyarul, és voltak dolgok, amiktől kicsit kirázott a hideg. Nem volt különösebb baj a fordítással, csak én angolul sokkal de sokkal jobban szeretek olvasni.

A történetet most akkor hanyagolom is, meg spoilerezni sem nagyon akarok, hátha még van ember, aki nem olvasta. Lényeg a lényeg, hogy van egy nagy titok a könyvben, amit én valahogy a történet első harmadában elég jól levágtam. Aztán persze sikerült megszeretnem gyakorlatilag az összes szereplőt, szóval elkezdtem nagyon aggódni, hogy beigazolódik a sejtésem. Úgyhogy felhívtam azt a bizonyos leányzót, aki ajánlotta nekem, hogy UGYE NEM? És persze hogy nem mondott semmit, azon kívül, hogy lesz azért még néhány csavar, majd meglátom. Hát ez lesz, mert akkor holnap reggel kezdem a második részt, amiről remélem már valami értelmeset is fogok írni.

Fülszöveg: Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz - amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi - még egy vércsepp sem - bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék...

Tera Lynn Childs: Goddess Boot Camp

Szörnyű, hogy megint úgy akarom kezdeni a bejegyzésemet, hogy mennyire imádtam a könyvet, de így volt. Teljesen oda meg vissza vagyok Tera Lynn Childs könyveiért, és baromira sajnálom, hogy nincsen több. Vagyis azt, hogy egyelőre még nincs több, mert ugye lesz! Fins folytatás is, meg új sorozat... és én azt sem bánnám, ha az Oh My Gods-nak lenne egy harmadik része, mert ez a mostani, a Goddess Boot Camp, volt olyan jó, mint az első rész.

Oké, ezt mondjuk nem gondoltam volna. Főleg mert én a második részektől mindig tartok egy picit, hiszen sosem lesz olyan jó, mint az első. A Goddess Boot Camp is valahogy így kezdődött, elég nagy hülyeségnek tartottam, hogy Phoebe-nek, aki az előző rész végén tudta meg, hogy isteni származék, most hirtelen annyira erős legyen, hogy ne tudja kontrollálni a cselekedeteit. Meg ha egyszer összejött a tökéletes pasival, sőt még prófécia is szól róluk, akkor ne kezdjen már rögtön kételkedni benne, csak mert meglátta a volt barátnőjével. Szóval már csak ezek miatt is aggódtam eleinte a második rész miatt, de végül teljesen magába szippantott. Mert oké, tényleg furcsa, hogy Phoebe hirtelen milyen erős lett, de nem ez a lényeg. Hanem a lehetőség, hogy ezáltal be lehet őt zárni egy nyári táborba csupa tízévessel, meg két utált személlyel, Griffin exbarátnőjével és a ritkán kedves mostohatesóval. Szerintem ez oltári nagy, ráadásul csupa élvezetes párbeszéd kerekedik az egészből, amitől csak végigvigyorgom az egészet. Mert ez egy ilyen könyv.

Amit viszont nagyon sajnálok, hogy egy picit jobban rá lehetett volna menni Phoebe apjának a halálára. Mert igaz, hogy ez a szál valahogy ott volt a háttérben az egész könyv alatt, én pedig végig azt vártam, hogy ugyan mi történhetett, de végül nem tudjuk meg. Ezt az egyet sajnáltam. Rendben, hogy Phoebola most már így is jól van, és nem gondolkozik annyit a múlton, de szerintem nem csak én lennék kíváncsi arra, hogy akkor ez a dolog akkor hogy is történt. De ezen kívül tényleg minden teljesen rendben volt.

Tera Lynn Childs: Oh My Gods

Annyira imádtam a Forgive My Fins-t, hogy már akkor is megírtam, hogy mindenképpen fogok még mást is olvasni Tera Lynn Childs-tól. Ennek most jött el az ideje, ez pedig a másik, kétrészes, görög istenes sorozatának az első része, amiben olyannyira nem csalódtam, hogy már most folyamatban van a második része is, és még azt is imádom. Persze nem mondom, itt is megvannak ugyanazok a hibák, mint a Forgive My Fins-ben, például hogy a főszereplő túlontúl gyerekes, de igazából ilyen korban ki nem az? Főleg azt nehéz elviselni, ha a szülők ilyenkor is kihagyják az embert a fontos döntésekből, például hogy kb most rögtön Görögországba költöznek... ja, hogy Phoebe-nek más tervei lettek volna? Az mostmár mindegy.

Ugyanis az történt, hogy Phoebe édesanyja kiment Görögbe néhány hétre rokonlátogatásra, és azzal a hírrel jött haza, hogy eljegyezték és Görögországba költöznek, egy kis szigetre, Phoebe-nek pedig az ottani magániskolába kell járnia. Minderről már csak a helyszínen derül ki, hogy egy isteni helyről van szó, a szó szoros értelmében. Az iskolába például csak görög istenek leszármazottjai járnak, az egyetlen kivétel pedig Phoebe lesz, de csak mert az új mostohaapja az iskola igazgatója. Tehát Phoebe-nek nem elég, hogy a megkérdezése nélkül kellett elköltöznie egy másik kontinensre, de még totális kívülállóként kell egy olyan akadémiára járnia, ahol tulajdonképpen mindenki természetfeletti képességei vannak, csak neki nem. Egyedül a futásban leli igazi örömét, meg abban, hogy egyre közelebb kerülhet a szintén hosszútávfutó Griffin-hez. Csak kár, hogy a srácnak már van barátnője. Meg az is kár, hogy a srác barátnőjének a legjobb barátnője nem más, mint Phoebe új és kiállhatatlan mostohanővére... Szóval van itt ám bonyodalom rendesen.

Amit nem értettem viszont, hogy miért volt olyan nagy szám, amit Phoebola véletlenül kikottyantott a barátnőjének, a természetfeletti erőkről... Szóval simán elsimíthatta volna a dolgot valami aprósággal, nem kellett volna rögtön az, hogy ez egy titok, amit nem mondhatok el. Ugyanez a másik oldalról, hogy igazából semmi extra nem volt abban, amit Phoebe mondott, és mégis komolyan vették... Szóval na, ha valaki azt mondja nekem, hogy XY-nak milyen szuper képességei vannak, aztán rájön, hogy kikottyantott egy titkot, akkor nem fogom azt hinni, hogy annak a bizonyos XY-nek tényleg csoda képességei vannak. Ez kicsit logikátlan volt, de ezen kívül tényleg nagyon imádtam.

Lucy Knisley: French Milk

Úgy került hozzám ez a könyv, hogy egy barátnőm barátnője vette, rajtam keresztül. Én meg amint megérkezett, és mégmielőtt továbbadtam volna, gyorsan végigolvastam. Utóbbi nem tartott sokáig, tekintve hogy a könyv tulajdonképpen rajzok és fényképek gyűjteménye rövid beszámolókkal és anekdotákkal, amit Lucy hathetes párizsi tartózkodása alatt készített.

Pár oldal nagyon aranyosra sikeredett, de nagyobb része sajnos teljesen átlagos, történet pedig abszolút nulla. Lehet hogy velem van baj, de engem nem érdekel, hogy befizetik a csajt egy hathetes utazásra a szülei, előtte még új fényképezőgépet is kap, közben meg hallgathatjuk, hogy mennyire nincs pénze és mennyire hiányzik a barátja. Wtf. Ha nincs pénze, hogy utazik el hat hétre? Ráadásul minden második oldalon az van, hogy mi mindent evett és mi mindent vett. Akkor meg ne aggódjon annyit a pénz miatt!

Ha még túl is lépünk azon, hogy a történet egy nagy nulla, akkor sajnos ugyanezt tudom elmondani a megvalósításról is. Van néhány nagyon vicces, jól rajzoló ismerősöm, tele remek ötletekkel. Ha bármelyikőjüket befizetné valaki egy hathetes pénzköltős utazásra, majd hasonlóan megörökítenék az élményeiket, akkor biztosan valami sokkal jobbat hoznának létre. Teljesen úgy érzem, hogy maga a könyv is csak azért jelenhetett meg, mert a csajnak, vagy a szüleinek sok pénze van. Mert ez a "rossz kedvünk van rajzoljunk manátuszokat" valahogy nem volt olyan megnyerő...

Kristin Cashore: Graceling (A garabonc)

A történet egy olyan világban játszódik, ahol néhány embernek különleges képessége van, ők az áldottak. Az áldottak nagyon ritkák, de azonnal fel lehet őket ismerni a szemükről, ami minden esetben más színű. Katsának például az egyik szeme zöld, a másik pedig kék, és igen kiváló tehetsége van a gyilkoláshoz. A képességére 8 éves korában derül fény, amikor is véletlenül megöl valakit, aki molesztálta a kislányt. A bácsikája pedig, Middluns királya, azóta is arra használja Katsát, hogy elintézze neki az ügyes-bajos dolgait egy-egy kisebb végtagcsonkítással, illetve hogy félelemben tartsa az országát a kis fegyverével.

Katsa azonban nem nézi túl jó szemmel, hogy ártatlan embereket kell bántania, és amellett, hogy látszólag a bácsikájának engedelmeskedik, a jó ügy érdekében is folyamatosan harcol. Így találkozik az egyik szomszédos királyság hercegével, Po-val, aki egy igen kiváló harcos, nem mellesleg áldott is: egyik szeme arany, másik pedig ezüstszínű. Együtt indulnak útnak, hogy kiderítsék mi folyik az egyik szomszédos királyságban, Monsea-ben, illetve megmentsék a gonosz uralkodó lányát a rá leselkedő veszélytől.

Az igazat megvallva én nagyon is élveztem a könyv olvasását, mert érdekes, fordulatos, és abszolút kiszámíthatatlan volt. Abban is egészen biztos vagyok, hogy el fogok olvasni minden ehhez kapcsolódó regényt is, folytatásokat, előzményeket, szóval mindent ami van. Mert imádtam a világot, imádtam azt, hogy meg tudtam lepődni dolgokon. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem voltak negatívumok, mert sajnos több volt belőlük, mint amennyit egy kezemen meg tudnék számolni. Az esetek nagy részében nem tudtam együttérezni Katsával, Bitterblue karaktere számomra egy hatalmasnagy kérdőjel volt szinte végig. Mert akármi történt is vele, nem lehet ő a legérettebb szereplő mindenki közül, és mégis ő lett az. Nem derült ki, hogy Leck tulajdonképpen miért is csinálta mindazt, amit csinált, ráadásul mindkét szereplése számomra óriási nagy csalódás volt, mert én azért többet vártam. Sajnáltam azt is, ami Po-val történt, főleg mert abszolút semmi értelme nem volt végkifejlet után ennyire tönkrevágni a karakterét. Mindezek ellenére nekem nagyon tetszett, és csak remélni tudom, hogy mindenféle folytatás majd jobban át lesz gondolva. Magyarul október végén jelenik majd meg.

A varázslótanonc (The Sorcerer's Apprentice)

Ma mindenféle előzetes megfontolás nélkül úgy döntöttem, hogy mozizok egyet jó olcsón, így sikerült beülnöm a Varázslótanoncra. Sok választásom nem volt, mert mostanában egyáltalán nem néztem filmeket, tehát ezen kívül egyedül a zöld ogre sokadik részét, meg a sokmérföldes szerelmi történetet ismertem a kínálatból, szóval gondoltam legyen akkor a varázslós.

Szerencsére tudtam, hogy ez mese, ezért nem vártam tőle sokat. Ami jobb is, mert az enyhén hajléktalan kinézetű Cage kicsit kiábrándító volt. Meg a sok logikátlanság, ami a filmben volt. Már alapból az, hogy értem én, hogy a kissrácnak tanulnia kell, mert meg van jósolva, hogy majd legyőzi a rosszat, de kéremszépen, ha éppen veszélyben vagyunk, akkor Balthazárnak nem csak állnia kell és nézni, közben meg azt kiabálni, hogy ürítsd ki az elméd, hanem mondjuk aktívan lehetne segíteni. Meg hasonlók.

A történet amúgy ez lenne: Dave Stutler egy átlagos főiskolás srác, aki épp fizikavizsgájára készül, és szeretne randit kérni álmai nőjétől, Beckytől. Balthazar Blake pedig egy igazi varázslómester, aki a mai, modern Manhattanben tengeti napjait, és próbálja megvédeni a várost ősi ellenfelétől, Maxim Horvath-tól. Balthazar nem boldogul egyedül, így felfogadja tanoncának Dave-et, akiben rejtett mágikus képességeket vél felfedezni. Sajnos ezek az erők túl mélyen lappanganak Dave-ben, aki bár keményen próbálkozik, csak nehezen tudja elsajátítani Blake összetett varázsművészetét. A mágus és segédje azonban keményen dolgoznak azon, hogy visszaszorítsák a sötétség erőit. Az ifjú Stutlernek most minden bátorságára szüksége lesz, hogy túlélje a kiképzést, megmentse a várost, és még a kiszemelt lány szívét is meghódítsa, hogy végül joggal nevezhesse magát igazi varázslótanoncnak.

Camp Rock 2 - The Final Jam

Nem akartam külön írni erről a filmről, annak ellenére, hogy már vagy egy hónapja be vagyok sózva, hogy mikor látom már. Főleg hogy már rég megnéztem volna, csak hát kisebb internet-problémáim vannak, konkrétan még most is a szomszédtól lopom, ezért nem volt lehetőségem rá. De hála a Disney Channelnek, meg annak, hogy napi háromszor adják, ma már másodjára nézem/hallgatom. Inkább utóbbi, mert a film maga nem volt olyan nagy szám, de a zenéit szeretem. Meg azt is, hogy be lehet állítani, hogy angolul vagy magyarul akarom-e nézni, és most mindkét nyelven megtapasztalhatom az élményt.

A film egyébként nekem nem igazán tetszett. Túl sok volt benne Demi Lovato, ha meg nem ő, akkor a Jonas. És az igazat megvallva engem sokkal jobban érdekelt volna minden más, mondjuk egy kidolgozottabb Tess-szál, vagy kicsit több szerep az első részben megismert táborozóknak. És mindezt sajnos nem kaptuk meg. Mondjuk engem nem zavarna annyira Demi Lovato sem, mert egyébként nagyon aranyos és nagyon szeretem, de valami más is kellett volna ebbe a filmbe... mondjuk történet?

Mert a lényeg körülbelül annyi, hogy veszélybe került a rocktábor, a szomszédos sztártábor miatt, és Mitchie-éknek harcolniuk kell a fennmaradásért. Ami pozitív volt, hogy majdnem az összes zenét imádtam, kivéve a két sztártáborosat, amik túlságosan is műszagúak voltak. Viszont azt sajnáltam, hogy a táncok most agyon lettek koreografálva, valahogy minden természetességüket elveszítették, és semmivel sem lett tőle jobb a film.

Na jó, és mindezt most úgy írtam, hogy minden negatívuma ellenére, én imádom a Rocktábort, az első és a második részével együtt.

Julie Kagawa: The Iron King

Már év eleje óta a polcomon figyel ez a könyv, akkoriban a borítójába szerettem rettenetesen bele, szóval mindenképpen meg kellett vennem, de csak most sikerült elolvasnom. Nem igazán értem miért, mert egyenesen imádtam, és már alig várom a folytatást. Ez ugyanis egy háromrészes sorozat első része, de amióta halogattam az elolvasását, már megjelent a második rész is, amire remélhetőleg hamarosan sort tudok majd keríteni.

Adott egy látszólag hétköznapi lány, Meghan Chase, aki nem igazán találja meg önmagát, sem az iskolában, sem otthon, az állandóan elfoglalt édesanyja, és a nevelőapja mellett, aki az idő nagy részében mintha nem is emlékezne arra, hogy a lány létezik. Egyedül a négyéves kisöccsével van minden rendben, egészen addig, amíg a kisfiút el nem rabolják a tündérek. Ekkor aztán gyökeresen felfordul Meghan élete. Mert bár eddig is mintha látott volna furcsa dolgokat, de most megtudja, hogy a tündérek léteznek, a legjobb barátja nem más, mint Puck, akiről már Shakespeare is írt a Szentivánéji álomban, ő pedig a tündérkirály, Oberon lánya. Így indul útnak egy teljesen ismeretlen világba, hogy visszahozza a kistestvérét. Útitársául pedig a legjobb barátja, Robbie (Puck) szegődik; illetve Ash a télherceg, aki előbb ölné meg a lányt, minthogy közel engedje magához; és Grimalkin, a nagyon bölcs macska.

Az igazat megvallva, én a könyv elejéért nem túlságosan rajongtam. Valahogy az a rész, amikor kezd Meghan rájönni, hogy nincs minden rendben körülötte, és amikor Robbie előadja az egész tündérhistóriát, ez valahogy nincs jól eltalálva. Viszont onnantól, hogy eljutunk tündérországba (eredetiben Nevernever), a történet olyan szinten magába szippantja az embert, hogy a végéig egyszerűen nincs megállás. Kevés választ el most attól, hogy azonnal belevessem magam a második részbe.

Legkedvencebb jelenet:

"War?" Something cold touched my cheek, and I glanced up to see snowflakes swirling in a lighting-riddled sky. It was eerily beautiful, and I shivered. "What will happen then?"

Ash stepped closer. His fingers came up to brush the hair from my face, sending an electric shock through me from my spine to my toes. His cool breath ticked my ear as he leaned in.

"I'll kill you," he whispered, and walked away, joining his brothers at the table. He did not look back.

Illetve még amikor ötven oldallal később, visszautalnak erre a jelenetre: "Is this where you say you'll kill me?" Imádom :)

Megan Crewe: Give Up the Ghost

Cass mindig is jobban érezte magát a szellemek társaságában, mert velük sokkal kevesebb probléma van, mint az emberekkel. Ráadásul mindenkiről tudnak egy-két szaftos pletykát, amikről előbb-utóbb Cass-t is tájékoztatják. A lány már egyébként is kívülállónak számított az iskolatársai között, de amióta látszólag mindent tud az emberekről, méginkább tartanak tőle. Ami Cass-nek egyáltalán nem probléma, hiszen ott van neki a két iskolai kísértet, akikkel napközben nagyon is jól elbeszélget, otthon pedig már várja a nővérének a szelleme, akit szintén senki más nem lát, csak ő. Egészen addig minden rendben is van az életével, amíg az egyik menő srác, Tim, rá nem jön a titkára...

Bár a könyvben ötvöződnek a fantasztikum és az átlagos középiskolás élet elemei, azért inkább mégiscsak az utóbbin van a hangsúly. Ami szerintem egy picit idegesítő, mert így a történet egy picit gyerekes, ahhoz képest, hogy milyen komoly dolgok is jelen vannak a könyvben. Például ott van Cass nővére, aki körülbelül annyi idősen halt meg, mint amennyi Cass most. Valahogy nem érzem emberinek ezt az egészet. Az is elég zavaró, hogy tulajdonképpen két kidolgozott szereplőnk van, Cass és Tim, de még őket sem tartanám száz százalékig egész karakternek. És akkor most megint mondhatnám, hogy szerintem már ebből a könyvből is erőteljesen kinőttem.

Simone Elkeles: Return to Paradise

És igeeeen! Erre a könyvre is több mint egy fél évet vártam, de annyira megérte. Ez ugyanis a Leaving Paradise folytatása, amiben visszatérünk a Paradise nevű kis városkába, hogy ismét összehozhassuk Calebet és Maggie-t, akik a Leaving Paradise utolsó oldalain elváltak egymástól. És igen, örülök annak, hogy ők ketten kaptak egy igencsak megérdemelt boldog befejezést, még akkor is, hogyha kicsit később történt, és nem éppen úgy, ahogyan én megálmodtam. Emellett még imádom Elkeles stílusát, annyira magával ragad, hogy szinte észre sem veszem, és már vége is a könyvnek. Igaz, hogy néha kellemetlenül éreztem magam a borítója miatt a metrón-buszon-villamoson, főleg hogyha éppen előkaptam a könyvet, és láttam, hogy mellettem valaki nagyon megnézi. De akkor is, ez egy olyan könyv volt, amire nagyon sokat vártam, és teljesen mindegy volt, hogy hol olvasom.

És neeeee... Ugyanis azt kell mondjam, hogy nem vagyok száz százalékig megelégedve a könyvvel. Egyrészt már alapból nem tetszett a szituáció, ahogy Caleb és Maggie újból találkoztak, másrészt most már egyikőjük sem ugyanaz a személy, akit az első részben megismertünk. Maggie mondjuk erősebb lett, ami igaz, hogy pozitív, de Caleb a könyv nagy részében igencsak elvágta magát nálam. Annyira kicserélték a jellemét, az az érzékeny srác, akit a Leaving Paradise-ban megismertünk, itt egy hihetetlenül önző és undok alak lett, és ami a legdurvább, hogy Maggie-t is csak kihasználni szeretné. Nem tudom mi történhetett az első és a második rész között, ami ennyire megváltoztathatta őt, de akármi volt, szerintem egyáltalán nincs logikusan megmagyarázva. Meg van még néhány dolog, amit nem tudok hová tenni, például Lenny...

A negatívumokra azért én próbálok nem gondolni, valószínűleg túl sokat vártam ettől a könyvtől, és most kénytelen vagyok beérni azzal, hogy megkaptam a jól megérdemelt happy endingemet. Nem csak azért, hogy most végre Caleb és Maggie tényleg egymásra találtak, hanem azért is, mert végre tisztázódott minden, és nincsenek többé titkok, egymás között és mások előtt sem.

Laurie Halse Anderson: Wintergirls

Egy barátnőm ajánlotta nekem Laurie Halse Anderson egy bizonyos könyvét, én pedig elfelejtettem, hogy melyiket. De a Wintergirls-t választottam, mert annak volt ismerős a címe, és én tényleg azt hittem, hogy ez az. De valamivel nagyon összekeverhettem, mert ez egyáltalán nem olyan olvasmány volt, amit bárkinek is mernék ajánlani, és miután beszéltem ezzel a bizonyos barátnőmmel, ki is derült, hogy valóban én tévedtem. Ő egy másik könyvét ajánlotta, ami magyarul is megjelent, Hadd mondjam el... címmel. Lehet hogy azt is el fogom valamikor olvasni, de valószínű, hogy ezt a projectet egy kicsit szüneteltetni fogom.

Van ugyanis két lány, Lia és Cassie, akik azon versengenek, hogy melyikük a soványabb, mindketten egyre inkább teszik tönkre önmagukat, míg Cassie bele nem hal ebbe az önsanyargatásba. Lia pedig ezután sem tud leállni, ráadásul még Cassie szelleme is kísérti őt, ami méginkább arra készteti a lányt, hogy tovább fogyjon. A kitartását azzal fokozza, hogy emellett még vagdossa is magát. Teljesen magába van fordulva, és hiába jár pszichomókushoz, és hiába próbálnának segíteni rajta a hozzátartozói, teljes ellenállásba ütköznek nála. Igaz, hogy egyáltalán nincs jó viszony köztük.

Az igazat megvallva, nekem borzasztóan nehezemre esett elolvasni ezt a könyvet. A téma a lehető legtávolabb áll tőlem, nem is tudom megérteni, hogy mégis mi motiválhatja az embereket arra, hogy ennyire tönkretegyék magukat. De azért valamilyen szinten érdekes is volt, hogy mi mindent lejászódik egy ilyen ember fejében, például az, hogy mi mindent meg kell tennie azért, hogy mások ne lássák azt, hogy valami probléma van vele. És annak ellenére, hogy a befejezés valamilyen szinten pozitív volt, ez tipikusan egy olyan könyv volt, amit én senkinek nem tudnék ajánlani.

Suzanne Collins: Mockingjay

Már május óta csak arra várok, hogy megjelenjen a Hunger Games utolsó kötete, és éppen amikor kézhezkapom, elolvasom, és még írnék is róla, addigra pont egy olyan helyzetbe kerülök, hogy nincsen internetem. Internet egy darabig még nem is lesz, legalábbis nem saját. Addig pedig lopom másét, és kezdem a fangirlködést a legjobb sorozatért, amit életemben olvastam. És most nem túlzok, ugyanis ez a harmadik rész teljes egészében felülmúlta a várakozásaimat. Én pedig még attól tartottam, hogy esetleg csalódni fogok, mert tényleg 3 hónapja csak erre a pillanatra vártam, hogy kezemben tarthassam a Mockingjayt.

Ennek a résznek a hátterét most kivételesen nem egy újabb viadal adja, hanem a forradalom, amit Katniss váltott ki azzal, hogy a kettővel ezelőtti éhezők viadalán nemcsak egy túlélő maradt, hanem Peetával mindketten életben tudtak maradni. Ez az apróság kész forradalmat indított el szinte az összes körzetben, Katniss pedig akaratlanul is a forradalom példaképévé vált. Tehát ebben a részben főként a Kapitólium ellen lázadókat ismerhetjük meg, de mégmielőtt azt lehetne hinni, hogy minden fekete-fehér, vagyis míg a Kapitólium a rossz, és a lázadók a jók, Katnissnek sajnos rá kell jönnie, hogy egyik oldal sem jó választás. Hiszen hogyan lehetne egy olyan rendszer jobb az előzőnél, aki a Kapitólium feletti győzelmét egy újabb viadallal akarja megünnepelni?

Személy szerint nekem ez az a dolog, ami igazán megragadott a történetben, és össze is szorult tőle a szívem. Már amikor a kórházat lebombázták, akkor úgy éreztem, hogy az egész valahogy túlságosan is megrendezettnek tűnt. És bár ebben az esetben tévedtem, azért Coin is elkövetett egynéhány sokkal, de sokkal szörnyűbb dolgot. Az egyik ugye a fent említett viadal ötlete, a másik meg szegény Prim.

Nagyon szerettem volna még egy Katniss x Peeta happy endet is a történetbe, főleg mert én egyáltalán nem kedveltem Gale-t. Ők ketten talán szépek lettek volna együtt az elején, ha nincs az éhezők viadala. De ami történt megtörtént, Peetának és Katnissnek együtt kellett maradniuk, még úgy is, hogy a viadal majdnem teljesen tönkretette mindkettejüket. Szomorú, hogy ez történt, de azért szerencsére van feloldás a végén azzal, hogy ők ketten, Haymitchel egyetemben most már nyugodtan élhetnek, távol a Kapitóliumtól.

Akármennyire is fájdalmas volt néhány dolog, ami ebben a kötetben történt, én mégis úgy érzem, hogy ez a történet, mindhárom részével együtt, úgy ahogy van, a kedvenc sorozatommá nőtte ki magát. És amint kicsit jobban leülepednek a dolgok, mindenképpen újra el fogom olvasni a három könyvet egymás után.

Jodi Picoult: Elrabolt az apám

Már a Nővérem húgánál is említettem, hogy már nagyon régóta szemezek Jodi Picoult-tal, és hogy lehet még számítani könyvekre az írónőtől. Most, az általam olvasott második regénye után, teljesen máshogy gondolom, és nagyon úgy tűnik, hogy ez a Picoult-project egy darabig szünetelni fog. Ugyanis már a Nővérem húga sem tudott annyira megnyerni, én rémesen hatásvadásznak tartottam akkor is, most is. Az Elrabolt az apám pedig szerintem eszméletlenül vontatott és unalmas volt, a végét pedig hihetetlenül összecsapták. Mert addig valahogy mindent végig kellett követni, néha több oldalról is, a mindent eldöntő tárgyalás maga pedig mintha nem is lett volna lényeg. Persze mondhatjuk, hogy tulajdonképpen nem is az a fontos, de ha addig egyszerűen minden annyira életbevágó volt, akkor a tárgyalást nem értem miért kellett átugrani.

A harminc év körüli Cordelia Hopkins életében látszólag minden rendben van, bár édesanyja még kiskorában meghalt, az édesapja szeretetben nevelte fel, van egy tündéri kislánya, gyerekkori barátai még mindig megvannak, egyikük időközben a vőlegénye, és a lányának az apja lett. Van egy szuper munkája, a Greta nevű nyomkövetű kutyájával eltűnt személyek után kutat. Egyszóval minden tökéletes. Legalábbis egészen addig, míg eszébe nem jut egy különös gyerekkori emlékkép, ami egy egész lavinát indít el. Kiderül, hogy az édesanyja mégsem halt meg autóbalesetben, hanem csak elváltak a szülei, az apja pedig az egyik látogatása után nem vitte haza a kislányt, hanem új személyazonossággal egy másik városba költöztek. Ezzel pedig felborul Delia eddigi egész élete, megismerkedik az anyjával, az apja börtönbe kerül, és Delia vőlegénye vállalja a védőügyvéd szerepét a tárgyaláson.

Holly Black: White Cat

Most ugyan fülig benne vagyok a Mockingjay-ben, de még nem sikerült írnom két múlt heti olvasmányomról. Nem értem miért, mert a White Cat nagyon is tetszett. És akkor most nagyon is finoman fogalmaztam, mert tényleg oltári jó volt. Ezt a könyvet fogom majd ajánlani annak a leányzónak, akinek a Hollows-t köszönhetem, meg körülbelül a fél ismerettségi körömnek, ami azért nálam nagy szó. Ami szerintem a könyv legnagyobb előnye, hogy egy irtózatosan jól felépített világban játszódik, aminek egyelőre minden elemét imádom. Főleg azt, hogy nincsenek olyan igazán jó és rossz karakterek, hanem például a főszereplőnk is, aki elvileg egy jó karakternek számít, tulajdonképpen egy gyilkos. De még így is egy abszolút szerethető szereplő, ha még abban a korban lennék, akkor most biztosan fangirlködnék is egyet. Amit viszont szánok-bánok, hogy mindezidáig nem olvastam semmit sem Holly Black-től, de ezek után ezen is meg kell próbálnom változtatni. Feltűnt, hogy minden második könyvnél ezt mondom? :D

A történet egy olyan világban játszódik, ahol mindenkinek kesztyűt kell viselnie, ugyanis vannak bizonyos emberek, az úgynevezett átokmunkások, akik a puszta érintésükkel befolyásolni tudják például az érzelmeket, az emlékeket, az álmokat és a szerencsét. Mivel ez illegális, az átok munkások általában gengszterek, vagy óriási nagy szélhámosok. Cassel pedig egy olyan családban nőtt fel, ahol rajta kívül mindenki átok munkás, csak ő nem. Ezért próbál inkább normálisan élni, átlagosabb emberek között, hiszen a családjában ő a kívülálló, és a testvérein is egyre inkább látszik, hogy rejtegetnek valamit. De Casselnek is van egy titka. 3 évvel ezelőtt megölte a legjobb barátját, Lilát. Igaz, hogy a srác nem sok mindenre emlékszik a dologból, csak a sok vérre, meg arra, hogy nagyon is élvezte.

A történetből nem akarok sok mindent elárulni, csak annyit, hogy egy tonna olyan jelenet volt benne, amit imádtam. Nagyon szerettem például azt a vonalat, hogy Casselnek olyan embereket kellett átvernie, akik őt is próbálják folyamatosan átverni. Tehát hogy ki a nagyobb szélhámos, és persze mindezt a jó cél érdekében. Rendesen megvolt a Kurosagi-feeling (ez egy japán sorozat egy svindlerről, aki átveri a szélhámosokat). A történetnek lesz egyébként folytatása is, de majd csak jövőre. Addig pedig még biztosan fogok mást is olvasni az írónőtől.