2010. május 26., szerda

Diana Wynne Jones: Castle in the Air

Elsőre nem is gondoltam, hogy miért írták erre a könyvre, hogy A vándorló palotának a folytatása, hiszen itt tulajdonképpen a történet az Ezeregyéjszaka meséire épül, és eleinte csak elég halvány említést tettek Ingary-ra, a Howl-ból már ismert világra. Aztán persze kiderül, hogy a látszat az elég rendesen csalt, és régi barátaink olyan helyeken és olyan formákban tűnnek fel, amire egyáltalán nem is számítottunk. Vagyis de, miután feltűnt Lettie, Suliman és Sophie, már egy kicsit sem meglepő, hogy vajon hol lehet Howl, vagy éppen Calcifer, sőt már Justin herceg kilétére is hamarabb rájöttem, minthogy kiderült volna, de elsőre egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ebben a történetben bárki is feltűnne a régi szereplők közül. A végére persze szép kis kalamajka keveredik, ugyanúgy ahogy az első részben, itt is kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik.


De ne szaladjunk ennyire a végére, van ugyanis egy Abdullah nevű szőnyegkereskedőnk, utálatos rokonokkal és egy titokzatos jóslattal, amiről a fiú még csak most szerzett tudomást. A fiúnak egyébként is elég színes a fantáziája, amikor ideje engedi, arról ábrándozik, hogy ő valójában egy herceg, akit elrabolt egy bandita, de majd egyszer hazajut a gyönyörű kertjébe, és elvesz egy hercegnőt. Arra viszont egyáltalán nem számított, hogy a kezébe kerül egy varázslatos szőnyeg, amely néhány udvarias szó hatására bárhová elrepíti, sőt még egy mogorva dzsin is a tulajdonába kerül, aki kénytelen naponta egy kívánságát teljesíteni. Persze hogy az élet ne legyen egyszerű, a dzsin egy igazi bajkeverő, és próbálja úgy teljesíteni a kívánságokat, hogy azok csak még több bajt okozzanak, mint hasznot. Így Abdullah ábrándjai valóban kezdenek valóra válni, hiszen álmai kertjében megismerkedik a legcsodálatosabb hercegnővel a világon, akit aztán elég hamar el is ragadnak tőle, majd Abdullah az álmaiban szereplő gonosz bandita karmai közé kerül, és csak kevésen múlik, hogy sikerül meglépnie az egyre népesebb üldözői tábora elől, mégpedig nem is akárhová. Hiszen ahogy említettem, újból feltűnik Ingary, és a régi szereplők, akik további sorsába nyerhetünk egy igazán pici betekintést ez által a könyv által.

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Nem olvastam még Cecelia Ahern-től semmit, igazából nem is nagyon hallottam róla. Vagyis már láttam az Utóirat szeretlek című filmet, de azt sem igazán tudtam átérezni, bár lehet hogy csak azért, mert abszolút nem illett Hilary Swank-hoz ez a szerep. És már sokszor gondolkoztam rajta, hogy el kéne olvasnom a könyvváltozatot, amit egyébként Cecelia Ahern írt, de még nem sikerült rávennem magam. Aztán most gyakorlatilag beleszerettem a Talált tárgyak országának a borítójába, de még a könyvtárban nem találtam bent egyszer sem. Viszont ezt a szivecskés, gagyi borítójú könyvet meg igen; a fülszöveg is egészen érdekesnek tűnt, úgyhogy gondoltam egy próbát megér.


Persze csalódnom kellett. A könyv egyetlen pozitívuma a formája, hiszen tulajdonképpen az egész levelezések, csetelések, meghívók és újságcikkek gyűjteménye, ezáltal meglehetősen gyorsan olvasható lesz a könyv. Munka mellett egy nap alatt sikerült elolvasnom, pedig még azt sem mondhatom rá, hogy különösebben tetszett. A történet két főszereplője, Alex és Rosie ötéves koruk óta elválaszthatatlan jó barátok, és mint ahogy az elég hamar kiderül, később szerelmesek is lesznek egymásba. Ám egyikőjük sem szeretné elrontani a köztük levő barátságot, ezért egyikőjük sem próbálja megvallani az érzéseit. Vagyis mikor végre valamelyikük megtenné a döntő lépést, közbejön valami a másik oldalról. Tehát amikor végre-valahára történne valamit, a sors közbeszól, és körülbelül 16 éves koruktól kezdve mást sem csinálnak, csak húzzák egymást. Amivel semmi probléma nem lenne, ha ez nem menne egészen 50 éves korukig, amikor meg már rohadtul senkit nem érdekel, hogy mi lesz velük. Pedig szerintem jól indult a történet, és még lehetett volna valami egészen jó is belőle, ha nincs ez a rétestészta-effektus.

Neil Gaiman: The Graveyard Book

Kicsit viccesen alakult, hogy az első könyv, amit a Diana Wynne Jones-project elkezdése után olvasok, pont az írónő ajánlásával kezdődik, mely szerint ez a Neil Gaiman által valaha írt legjobb könyv. Nos, szerintem messze nem, mert nekem például a Coraline ezerszer jobban tetszett, de mindenki döntse el maga. Az mindenesetre már biztos, hogy a magyar változatra áhítozóknak sem kell sokáig várniuk, A temető könyve ugyanis várhatóan június 3-án jelenik meg.


A történet egy meglehetősen hidegvérű gyilkosságsorozattal kezdődik, amikor is egy elengáns férfi hihetetlen precizitással végez egy négytagú család három tagjával. Egyedül a hiperaktív csecsemővel nem tud végezni, az ugyanis felébred az éjszaka közepén, kijut a házból, és temető felé veszi az irányt. A temető pedig tele van kísértetekkel, akik közül a jószándékú Mr és Mrs Owens befogadja a kisfiút, aki a Nobody Owens (röviden Bod) nevet kapja. Innentől epizódikusan követhetjük végig a fiú fejlődését, ahogy a titokzatos Silas, majd a szigorú Miss Lupescu tanítja, ahogy új barátot szerez egy élő lány személyében, ahogy sorra megismeri a temető rejtélyeit, a legrégebbi sírt, a temetőn kívül eltemetett boszorkányt, és ahogy egyre inkább felfedezi a temetőn kívüli világot. Ám a veszély továbbra is leselkedik rá, a férfi aki kiskorában megpróbálta megölni Bodot, még most valahol őrá vár.


Az igazat megvallva nekem most ez a könyv nem tetszett annyira. Lehet, hogy pont rosszkor olvastam, mindenesetre ezt én most egy kicsit unalmasnak, és túlságosan is kiszámíthatónak találtam. Ráadásul úgy éreztem, hogy ez meglehetősen lassan is indult be, én körülbelül a 4. fejezet végétől kezdtem el úgy ténylegesen is élvezni a dolgot. Ettől függetlenül én nem állítom, hogy ez most rossz volt, inkább csak azt mondanám, hogy volt már ennél jobb is.

2010. május 24., hétfő

Diana Wynne Jones: Howl's Moving Castle (A vándorló palota)

Ahogy ígértem, megkezdődik a blogon a Diana Wynne Jones-sorozat, ennek első darabja a Howl's Moving Castle. Valószínűnek tartom, hogy előbb a Castle-sorozatot követem végig, és csak utána térek rá a Chrestomanci-krónikára. A regényből 2004-ben Hayao Miyazaki készített animét, amit én akkortájt láttam is, de azóta már nagyjából semmire sem emlékszem. Sajnos Miyazaki újabb animéit nem annyira szeretem, mint a régebbieket (Nausicaa, Laputa), de azért még egyáltalán nem volt rossz, csak éppen bennem nem tudott már mélyebb nyomokat hagyni.


A történet Ingary-ban játszódik, mindenféle varázslat és boszorkányság hazájában. Ott, ahol mindenki féli a Puszták boszorkányát, aki látszólag ok nélkül átkozza meg az embereket. Legalábbis ez történik Sophie-val, aki a legidősebb három nővér közül, és éppen ezért nem is dédelget nagy álmokat, hiszen tudja, hogy mindig a legidősebb jár pórul. Ezért is törődik bele abba, hogy a boszorkány idős öregasszonnyá varázsolja, és már indul is otthonról, hiszen így nem maradhat. Mivel jobb választása nincs, bekéredzkedik Howl vándorló palotájába. A varázslóról azt tartják a falubeliek, hogy sorra kitépi és megeszi a fiatal lányok szívét, de a 90-év körüli Sophie-nak nem kell emiatt tartania. És amint jobban megismeri a varázslót, rájön arra, hogy a falubeliek történetei mind csak mesék, vagyis még ha van is bennük némi igazság, hiszen Howl tényleg sorra töri össze a szerelmes női szíveket, Howl-nak akkor sincsenek rossz szándékai, hanem egy nagyon is kedves fiatalember, furcsa szokásokkal.


A történet egy kicsit lassan indul be, de amint jobban megismerjük a szereplőinket, minden egy kisebb felfordulásba torkollik. Hiszen Sophie két húga helyet cseréltek, és most mindkettejüket Lettie-nek hívják. Egyikért ráadásul Howl rajong, a másikért pedig a tanonca, a fiatal Michael. Ott van még Calcifer is, a tűzdémon, akivel Sophie rögtön az elején egyezséget köt Howl háta mögött. Aztán még fel is kellene kutatni egy elveszett herceget, meg egy varázslót, bár ebből a kötelességéből Howl próbál erőteljesen kibújni, és mindeközben végig követi őket egy furcsa madárijesztő.


Nekem borzasztóan tetszett a könyv, annak ellenére, hogy tényleg egy mesekönyvről van szó. Remélem, hogy a többi regényével is így leszek, bár a két magyarul megjelent Chrestomanciról van annyi emlékem, hogy imádtam őket, és szerintem azóta nem nagyon változott az ízlésem. Amire viszont még emlékszem A vándorló palota filmből, hogy míg a barátnőim imádták Howl-t, nekem valamiért nagyon unszimpatikus volt. A könyvben pedig egyenesen odáig voltam érte. Lehet hogy a kisebb könyvsorozatom megkoronázásaként még megnézem egyszer az animét is, csakhogy teljesebb legyen az élmény. De legközelebb a Castle in the Air jön majd az írónőtől.

2010. május 19., szerda

Diana Wynne Jones

Most már nagyjából beértem magam a könyvekkel, tulajdonképpen már csak egyvalamiről nem írtam, de azt is mindjárt pótolni fogom. Csak előtte szerettem volna írni a saját kis projectemről.


Nemrég megjelent magyarul A vándorló palota című könyv, de én már hamarabb is el szerettem volna olvasni, csak mindig halogattam. Aztán amikor megjelent végre a magyar kiadás, akkor sikerült egy hatalmas észrevételt tennem. Diana Wynne Jones írta gyerekkorom egyik kedvenc történetét is, a Chrestomanci-krónikákat is, amiből valamiért csak két könyv jelent meg magyarul, A varázslatos élet és Christopher Chant kilenc élete. Én pedig mindig vártam, hogy mikor lesz még folytatás, de több könyv azóta sem jelent meg. A vándorló palota miatt, meg persze hála a Bookstation hírleveleinek, azóta már a polcomon van a teljes Chrestomanci-krónika, és a Castle sorozat mindhárom része. És az elkövetkező hetekben-hónapokban, szeretném ezt a két sorozatot végigolvasni. Tudom, hogy ezek tulajdonképpen mesekönyvek, de kiskoromban nagyon szerettem, és nemrég sikerült olvasgatnom belőlük, és rájöttem, hogy még mindig élvezem őket.


Tehát először is szeretném majd elolvasni a kastélyos sorozatot, a következő sorrendben:


1. Howl's Moving Castle


2. Castle in the Air


3. House of Many Ways


Utána pedig jöhet a Chrestomanci-krónika, gyerekkorom kedvence. Nem hiszem, hogy nagyon népszerű lehetett, gondolom ezért sem jelent meg több része, de én nagyon szerettem, és szeretném, ha minél többen megismernék. A könyvek nem pont abban a sorrendben jelentek meg, mint ahogy én olvasni fogom őket, én inkább az írónő által javasolt sorrendben olvasom majd a könyveket, ami a következő:


1. Charmed Life


2. The Lives of Christopher Chant


3. Conrad's Fate


4. Witch Week


5. The Magicians of Caprona


6. Mixed Magics


7. The Pinhoe Egg

Suzanne Collins: Catching Fire (A futótűz)

Mint mondtam, annyira tetszett Az éhezők viadala, hogy körülbelül rögtön utána elkezdtem olvasni a második részt. És már alig várom, hogy megjelenjen az utolsó része is a sorozatnak. Egészen biztos vagyok benne, hogy arra is szinte azonnal le fogok csapni, mert már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi minden fog történni. Az első rész után én nem gondoltam volna, hogy lehet még annál is jobb, de igen, lehet. Mondjuk ebben a részben már voltak igazán megdöbbentő események. Én először akkor akadtam ki, amikor a roadshow keretében Katnissék a 11. körzetbe mentek, és a lány beszélt Treshről és Rue-ról, meg ami utána történt... (Ruta eredeti neve Rue, bár én nem igazán értem, hogy a magyarban miért lett Ruta.)


Az első résznél nem akartam nagyon spoilerezni, de most kénytelen leszek. Az előző könyv ugyanis úgy ért véget, hogy Peeta és Katniss mindketten túlélik a viadalt, mégpedig egy kisebb trükkel. Ezt pedig egyáltalán nem nézte jó szemmel a Kapitólium, és sajnos Katniss-nek nem sikerült mindenkit meggyőznie azzal, hogy azért tette, mert őrülten szerelmes Peetában. Ez pedig országszerte felkeléseket okoz, Katniss és a fecsegő poszáta pedig a lázadás szimbólumai és éltetői lesznek.


A Kapitólium pedig úgy tűnik nem tehet semmit, hiszen az túlságosan is gyanús lenne, ha a viadal egyik nyertese, történetesen pont Katniss, hirtelen csak úgy eltűnne. Hiszen a nyertesek mindig is sztároknak számítottak, és folyamatosan figyelemmel követik az életüket. Éppen ezért Katnissre egy olyan jövő vár, amikor is Peeta feleségeként fog megöregedni. Legalábbis a Kapitólium elvárásai szerint. Persze ezt csak Katniss gondolja így, és arra nem számít, hogy a Kapitóliumnak még van egy-két dolog a tarsolyában. Most van ugyanis a lázadás elnyomásának 75. évfordulója, és 25 évenként a viadalok is kicsit mások. A 25. évfordulón a jelölteket nem sorsolták, hanem a körzeteknek maguknak kellett kiválasztaniuk azt a fiút és lányt, akit majd a halálba küldenek. Az 50. évfordulón kétszer annyi embernek kellett meghalnia, mint előzőleg, tehát ekkor körzetenként két lányt és két fiút sorsoltak. Egyébként ez volt az az év, amikor először tudott a 12. körzet jelöltje nyerni. Azt már tudjuk, hogy ez Haymitch volt. A 75. évfordulón pedig azt bizonyítja a viadal, hogy azok sincsenek biztonságban, akik már egyszer nyertek a viadalon. Most ugyanis azok közül sorsolják ki a kiválasztottakat, akik már egyszer nyertek a viadalon. Ezek lehetnek fiatalok, de nagyon öregek is, mint ahogy látjuk is majd. De ami a lényeg, hogy a 12. körzetnek eddig csak 3 győztese volt, Haymitch, Peeta és Katniss. Ami pedig azt jelenti, hogy Katnissnak megint indulnia kell a viadalon.

Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes

Nem túlzás, hogy ez volt eddig a kedvenc betörős regényem. Mert ez egyben volt Lawrence Block, Raymond Chandler és Agatha Christie. És éppen ezért imádtam. Ugyanis most egy vidéki angol kúriába utaznak el hőseink, egész pontosan Bernie és Carolyn. Eredetileg Bernie a barátnőjével, az idegesítő Lettice-szel utazott volna el, csak a lány közölte, hogy sajnos nem ér rá, mert éppen férjhez megy. És Bernie úgy gondolta, hogy akkor már ne menjen kárba a foglalása, meg amúgy is egy igazán rendkívüli felfedezést tett. Valószínűleg az épület könyvtárában található Raymond Chandler dedikált első kiadású regénye, A hosszú álom. És mint egy irodalmtörténeti ritkaság, nem kevés pénzért lehetne túladni ezen a könyvön.


Azonban akad egy kis bonyodalom. Egyrészt, hogy Lettice nászútja helyéül pont ezt a vidéki kúriát választotta, másrészt pedig a vendégek sorra halnak meg. Egyikük pont a könyvtárban, ami meghiúsítja Bernie-t abban, hogy csak úgy fogja a könyvet, és lelépjen. Meg ha már amúgy is Raymond Chandler miatt vannak ebben az Agatha Christie-s vidéki kúriában, akkor miért ne vehetné ő maga kezébe a dolgokat és oldja meg az ügyet?


A történet amúgy elég kiszámítható volt, nem sikerült semmivel sem meglepnie, hacsak nem azzal, hogy Bernie-t most egy kicsit másmilyen oldalról is megismerhetjük. Mert itt nem csak a betörői tapasztalat számít, hanem a könyvek iránti rajongás. És be kell látnunk, ha mi is annyi krimit olvasunk, mint mondjuk Bernie, akkor ugyanolyan könnyen rájövünk a vendégek között lappangó titkokra, mint ahogy Bernie tette.

Harry Kemelman: A rabbi hétfőn elutazott

Jó múltkorában történt, hogy a könyvesboltban ráleltem a rabbira, és egy jót mosolyogtam a könyvcímeken. Azóta is, ha a könyvtárban járok, már nem csak a betörőre vadászok a krimirészlegen, hanem a rabbira is. Mondjuk én azt hittem, hogy a rabbinál a hét hétfőn kezdődik, de aztán most nézem, hogy nem, mert a elsőként az történt, hogy pénteken sokáig aludt. De talán nem is baj, a betörőnél sem tartottam soha sorrendet, a rabbinál is azt fogom majd olvasni, ami a kezem ügyébe kerül. Mert nagyon úgy néz ki, hogy lesz itt még folytatás, legalábbis ha rajtam múlik.


Nem hosszabbítják meg David Small rabbi szerződését, aki ettől felindulva elhatározza, hogy elutazik Izraelbe legalább 3 hónapra, de lehet hogy többre. Nem tudja, mert becsapottnak érzi magát, és már a hivatásában sem olyan biztos. Izrael pedig azért mégiscsak Izrael, ahová egyszer minden rabbinak illik elutazni, és még az sem kizárt, hogy végleg ittragadnak. Ám azt mondják, hogy a rabbit mindenhol megtalálja a baj. Én ezt mondjuk nem tudom biztosan, mert ez az első könyv, amit olvastam, de ha már egy átlagos utazás során is szembekerül az ember a rendőrséggel, a titkosszolgálattal és a terroristákkal, akkor igaz lehet a mondás. Mert akkor David Small életét nem lehet bonyodalmaktól mentesnek nevezni. És én az ilyesmit szeretem. :)

Michael Grant: Gone (Köddé váltak)

Az éhezők viadalával ellentétben, ezt a könyvet viszont nagyon vártam, és mégis sikerült hatalmasat csalódnom benne. Pedig sok szépet és jót olvastam róla, hogyha valaki YA (young adult) könyvekre keres, akkor erre a könyvre elég hamar rátalál, azt mondják róla, hogy ez a modern Legyek ura szuperhősökkel, jobb is mint amit Golding valaha írt. De hát nem. Messze nem.


Persze az is lehet, hogy a negatív véleményemre a magyar fordítás is rátesz egy lapáttal, mert olyan hülyeségek vannak benne, hogy csak a fejemet fogtam közben. Alapból meglehetősen rossz olvasni, de ami szörnyen idegesítő, az a nevek állandó felcserélése. Nincs az az ég, hogy egy olyan jelenetben, ahol körülbelül egyedül Astrid és Sam van jelen, akik amúgy szeretik egymást, meg minden, ilyen mondat forduljon elő: "Drake félbeszakította egy hirtelen, sietős csókkal". Tehát ez konkrétan az, mikor a jófiú Sam, egy perc alatt átalakul ádáz ellenfelévé, lesmárolja Astridot, hogy aztán legközelebb ismét Samként szólaljon meg? Persze nem ez volt az első, és nem is az utolsó ilyen. De leginkább olyanok voltak, hogy a nemeket összetévesztették. Két srác beszélget, és akkor egyszer csak azt olvasod, hogy "mondta a lány". Ilyen alapvető tévedések százával voltak, és ezek nagyon le tudják rombolni az olvasási élményt. Tehát ha ezek után esetleg mégis valamilyen okból úgy gondolom, hogy elolvasnám a folytatást (ugyanis a sorozatot 6 részesre tervezik, egyelőre még csak két rész jelent meg, Hunger és Lies címmel), akkor azt biztos nem magyarul fogom tenni. Mert eredetiben még lehet esélye arra, hogy ez igazából nem is olyan rossz, csak a fordítás tette azzá.


A történet egyébként annyi, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik az összes 15 évnél idősebb ember, a gyerekek pedig magukra maradnak a városban, akik később különös dolgokra lesznek figyelmesek. Egyrészt észreveszik a falat, amely mintha egy gömbként venné körbe a várost, másrészt pedig különös képességeket fedeznek fel magukon. De ezt még jóval az eltűnések előtt, és nincs is rá épeszű magyarázat, hacsak nem az, hogy egy atomerőmű közelében laknak, és a sugárzás miatt mutálódtak. És nem csak ők, hanem az állatok is. Így születnek például repülő kígyók, vagy beszélő prérikutyák.


A gyerekek pedig ahelyett, hogy összefognának ebben a veszélyes és új világban, inkább egymás ellen fordulnak. A két vezéregyéniségről, konkrétan a Coates akadémiás Caine-ről, és a városi Sam-ről pedig kiderül, hogy ikrek, és napokon belül itt a 15. születésnapjuk, mégis azzal vannak elfoglalva, hogy elpusztítsák egymást, ahelyett, hogy a sötétség legyőzésén, vagy a saját életük megmentésén gondolkoznának. Ez nekem egy kicsit... nem is kicsit, inkább nagyon logikátlan, éppen ezért egy percig sem tudtam átérezni a könyvet és a mondanivalóját - utóbbiban nem is vagyok biztos, hogy volt egyáltalán.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala (The Hunger Games)

Az igazat megvallva már régóta el szerettem volna olvasni ezt a könyvet, meg persze tartottam is tőle. Pedig sokan dícsérték, meg hallottam, hogy ez egy igazán rendkívüli YA novel (fiatal felnőtteknek szóló regény), de én valahogy mindig húztam a számat. Talán mert azt hittem, hogy ez valami újabb Battle Royale lesz. De igazából nem, mert ez sokkal több annál. Azt hiszem mi sem bizonyítja jobban, hogy mennyire tetszett, mint hogy már sikeresen a végére jutottam a második résznek is, a Catching Fire-nek.


A könyv egy Panem nevű kitalált országban játszódik, amely 12 (korábban 13) van osztva, a körzeteket pedig egy Kapitólium nevű fényűző hely irányítja. A körzetekben ezzel szemben szegénység van, és mi sem mutatja jobban a Kapitólium elnyomását, mint az évente megrendezett verseny, az éhezők viadala. Ekkor a körzetek kisorsolnak egy lányt és egy fiút, akit elküldenek erre a rendezvényre, ahol tulajdonképpen egyetlen feladauk van, a túlélés... na meg persze az, hogy kinyírják egymást. És mindezt úgy, hogy közben állandóan kamerák figyelik őket, tévében mutatják őket, lehet rájuk fogadni... a nyertes pedig később ünnepelt sztár lesz.


A 12. körzet sorsolásán a 12 éves Prim-et húzzák ki, az ő helyére jelentkezik nővére, Katniss Everdeen. A fiúk közül pedig Peeta Mellark-ot sorsolják ki. A két jelöltnek nem sok esélyt jósolnak a túlélésre, hiszen eddig mindössze egyvalaki tudott nyerni a 12. körzetből, Haymitch, de már az is 24 évvel ezelőtt volt. A részeges Haymitch egyébként majd a mentoruk lesz a küzdelmek során. Katniss persze hamar rájön arra, hogy miért nem volt esélyük eddig a viadalon. Ahogy megismeri az ellenfeleit, arra is ráeszmél, hogy ők már kiskoruk óta dolgoznak, megismerik a körzetük szakmáját, míg a szénbányász 12. körzetben csak 18 éves koruk után mehetnek bányába a fiatalok. De Katniss szerencsére nincs hátrányban, hiszen ő gyakran eljárt egy barátjával, Gale-lel a tiltott erdőbe, hogy illegálisan vadásszon, ezért aztán nagyon jól tud bánni az íjjal és a nyíllal. És a Kapitólium szimpátiáját is sikerül megnyerniük azzal, hogy Peeta bevallja, azóta szerelmes Katniss-be, mióta először találkoztak. Ezzel ők lesznek a viadal elátkozott szerelmesei, sőt később sokkal többek is lesznek ennél. De ezt már meghagyom a második részre :)

Alyson Noel: Saving Zoë

Alyson Noel-nek egyelőre még csak egy könyve sorozata jelent meg magyarul, az Evermore és annak folytatásai. Az igazat megvallva, én a címén kívül nem tudok róluk semmit, eddig nem is nagyon érdekeltek. Persze ha egyszer szembejött volna velem a könyvtárban, akkor valószínűleg nem álltam volna nekik ellen, de egyelőre még nincs közöm hozzájuk. Vagyis csak annyi, hogy sikerült elolvasnom az írónőnek egy másik könyvét, a Saving Zoë-t. És imádtam. Nem túlzás, mert tényleg így volt. Körülbelül amint befejeztem, abban a percben adtam is tovább egy barátnőmnek, hogy ezt neki olvasnia kell.


Persze nem mindenkinek tudnám nyugodt szívvel ajánlani, mert a történet nem kicsit szomorú. Mondjuk úgy, hogy hasonlít a Leaving Paradise-hoz, persze jó példát hozok fel, mert ugye azt sem ismeri senki, tekintve, hogy (még) nem jelent meg magyarul. Ami a lényeg, és ami talán mindent elárul a könyvről, hogy a címben szereplő Zoë már nem él. Körülbelül egy évvel ezelőtt, egy brutális gyilkosság áldozata lett. A tragédiával pedig sokan, sokféleképpen próbálnak szembenézni, vagy inkább elmenekülni előle. Zoë szülei, a volt barátja, Marc, illetve a húga, Echo. Echo-nak Zoë mindig is a nyílt és vidám nővér volt, akire még most is hasonlítani szeretne, éppen ezért talán neki a legnehezebb feldolgoznia nővére elvesztését. És ebben sem a barátai, sem a szülei nem tudnak neki segíteni. Ám ekkor Marc odaadja neki Zoë naplóját, amit Echo eleinte kétségekkel fogad, de végül elkezdi olvasni, ami által nem csak nővérét, de saját magát is jobban megismeri.


Nem egy vidám olvasmány, de azért voltak olyan pillanatok, amikor tudtam rajta mosolyogni, máskor pedig legszívesebben sírtam volna, annyira megható volt. És ha már egyszer ilyen érzelmeket tud kiváltani belőlem, akkor igenis elmondhatom, hogy tényleg imádtam a könyvet. Nagyon remélem, hogy elkezdik kiadni Alyson Noel más könyveit is magyarul, mert én szívesen olvasnék többet is, és szeretném, hogy mások is megismerjék. És lehet hogy nagyobb esélyt fogok adni Evermoréknak is, bár eddig még nemigazán érdekeltek, de azt hiszem ezután jobban fogom keresni őket a könyvtárban, vagy ismerőseimnél.

Meg Cabot: Avalon High (Misztikus szerelem)

Nem vagyok teljesen otthon az Artúr-mondakörben, de imádom Tennyson-nak a Lady of Shalott című versét, azt hiszem két külön szemináriumra is sikerült belőle két külön házidolgozatot írnom belőle, ami azért nem véletlen. Főleg hogy úgy általában nem is szeretem a költészetet, de ezt a verset valamiért nagyon szeretem. Ugyanez áll erre a könyvre is, elvégre valamilyen szinten a vers köré épül. A szereplők miatt. És azért is, mert minden fejezetet a vers egy részlete vezet be.


De ami miatt elolvastam a könyvet, az egyrészt azért volt, mert megláttam egy barátnőmnél, megörültem annak, hogy Meg Cabot, és egyszerűen el kellett kunyerálnom. Aztán rájöttem, hogy már hol hallottam ennek a könyvnek a címét. A Disney Channel ugyanis tervezi a könyv filmváltozatát, amit azt hiszem még valamikor idén be is mutatnak. És nekem persze még az előtt el kellett olvasnom a könyvet, nehogy még lemaradjak valamiről.


A történet amúgy annak ellenére, hogy Artúr király meg minden, meglehetősen amerikai. Van egy átlagos gimnázium az Avalon High, ahol teljesen felborul az élet egy új lány érkezésével. Ellie-t ugyanis két professzor szülővel van megáldva, akik egy év alkotói szabadságot vettek ki, és most a lánynak új iskolát kell kezdenie, az Avalon gimit. Amiről pedig kiderül, hogy mégsem egy átlagos gimnázium, mert meglehetősen furcsa dolgok történnek, mondhatnánk, hogy a történelem éppen megismétli önmagát. Hiszen jelen van az újkori Artúr, Lancelot, Ginevra, Mordred és még mások is. És ugyan ki az, aki megállíthatja a gonoszt, hacsak nem Ellie, aki hála a középkor-kutató szüleinek, nem kevés dolgot tud a középkorról?

2010. május 18., kedd

Kim Harrison: White Witch, Black Curse

Ha kicsit hamarabb írok, akkor most mondhatnám, hogy végre beértem a sorozatot. Egy darabig talán így is volt, ugyanis ezt a részt már hetekkel ezelőtt elolvastam, de azóta már megjelent a következő, a 8. rész is. Aztán azután minimum egy évig rághatom a körmöm, mert körülbelül évente egy kötet szokott megjelenni. Mondjuk kíváncsi vagyok, hogy meddig fog menni a sorozat. Én azért remélem, hogy még sokáig, de azért abban is bízom, hogy nem ebbe az irányba. Mert ez a démonosdi nekem egyre kevésbé tetszik.


A mostani részben is meglehetősen sok minden történt, de mivel átlag 500-oldalas kötetekről beszélünk, ez azért nem is csoda. Egyrészt Rachelék még mindig nem tudtak megnyugodni Kisten halála miatt, szóval a dolgok kiderítése még mindig folyamatban, elsősorban Ford segítségével. Aztán feltűnik egy szellem, aki még Rachel múltjából kísért, és aki gyakorlatilag az elmúlt egy évben végig a templomban bújkált - vagy éppen próbálta magára felhívni a figyelmet. A Marshall-szál el lett ásva, ennek tulajdonképpen én örülök. Mert Marshall nem Kisten, de Pierce sem az, szóval remélem azt is hanyagolják majd a továbbiakban. Ja, meg ami a fő probléma, hogy feltűnt egy kicsit sem veszélytelen banshee, aki kellemesen elintézte kedvenc ketchupimádó szereplőnket, Glennt.


Amit sajnáltam, hogy kevés volt Trent, ami meg volt, azt is minek? Csak hogy menjen tovább a démonok miatti depresszió és problémázás? Hát kösz, ebből nem kértem. Főleg nem Trenttől. Jenks miatt én egyre jobban aggódom, remélem Rachel talál valami ellenszert, mert egyre jobban aggaszt, hogy kötetek óta másról sincs szó, csak hogy milyen kevés ideig élnek a pixik, és hogy mi van Matalinával és Jenks-szel, meg mi lesz a gyerekekkel.


Az amúgy egész vicces volt, hogy az előző rész után elgondolkoztam azon, hogy vajon látjuk-e majd Robbie-t, erre most kaptunk belőle bőven. Azt mondjuk még nem sikerült eldöntenem, hogy ez most jó volt-e, vagy sem. Szegény srácot valahogy nem tudtam hova tenni, de lehet hogy ez Rachel hibája is. Nem sokat foglalkozik a családjával, de hát nem is nagyon van rá ideje, ennyi megoldandó problémával.

2010. május 5., szerda

Rick Riordan: A szörnyek tengere

Sikerült viszonylag hamar belevetnem magam a szörnyek tengerébe, vagyis Percy Jackson és az Olimposziak második részébe. Mindezt Stephenie Meyer ajánlásával tettem persze, mert ez a legfontosabb a könyvborítón. Na jó, igazából nem, hanem mert borzasztóan tetszett az első rész, és szerencsére most sem kellett csalódnom. Ez a rész ugyanis teljesen ugyanolyan volt, mint az első, csak egy évvel később. És ez alatt semmi negatív dolgot nem értek, egyszerűen csak ugyanannyira élveztem ezt a részt is, mint az előzőt.


A történet ugyanis nagyjából ugyanaz, Percy ismét küldetésre indul, hogy kiszabadítsa Grovert, megmentse a táborukat, a nagyobb cél pedig az, hogy megakadályozza Luke-ot sötét tervei megvalósításában. Ismét csatlakozik hozzá Annabeth, illetve Tyson, aki egyébként egy küklopsz, ja, és egyben Percy féltestvére. Ismét rengeteg, mitológiai lényben bővelkedő kalandban lesz részük amíg átkelnek a szörnyek tengerén. Ami viszont kicsit bonyolítja a dolgokat, hogy megismerjük a Percy-re vonatkozó jóslatot, amire az előző részben még csak egy halvány utalást tettek. Percy 16. életévében fog eldőlni az olimposzi istenek sorsa, amikor is a fiú vagy megmenti, vagy elpusztítja őket. Ami viszont fontos, hogy a jóslat nem feltétlenül Percy-re vonatkozik, hanem a három főisten gyerekeire. Hádésznak nincs félvér gyermeke, Zeusznak ott volt Thália, de őt fává változtatták, így marad Poszeidón fia, Percy. De nem zárhatjuk ki, hogy másra vonatkozik a jóslat, ugyanis a kötet végére visszahozzák Tháliát, aki Luke szerint majd mellette fog állni. Ezzel a csavarral a következő kötet extra izgalmasnak fog ígérkezni, legalábbis remélem.

Robert Merle: Védett férfiak

Van még körülbelül 6-7 könyv, amit az elmúlt hónapban olvastam, de írni még nem volt időm róluk. Ezekről majd szépen lassan. A probléma ezzel csak ott leledzik, hogy 2-3 hét távlatából, és 4-5 könyv elfogyasztása után már kicsit nehezen tudok visszaemlékezni, hogy éppen mit miért szerettem, vagy miért nem. Az előbbi, tehát a "nagyon tetszett" kaegóriába tartozik a Védett férfiak. Azért kezdtem el olvasni, mert megláttam egy kollégámnál, akit annyira mondjuk nem ismerek, de az ízlésében feltétlenül megbízhatok; amint most ez kiderült, a könyvek terén is. Furcsa, mert Merlétől én eddig egy könyv címét ismertem, a Mesterségem a halált, és mindig úgy voltam vele, hogy ha majd Merlétől fogok valamit olvasni, akkor az az lesz. És úgy néz ki, hogy a közeljövőben majd arra is sort fogok keríteni, mert ez ugye rögtön kedvenc lett.


A történet valamikor a 80as években játszódik, amikor is egy olyan vírus támadja meg az embereket, ami csak az ivarérett férfiakra nézve veszélyes. A férfiak gyors pusztulása arra készteti a nőket, hogy olyan munkaköröket is betöltsenek, amiket eddig kizárólag férfiak végezhettek. A nők rájöttek arra, hogy igenis alkalmasak ezeknek a szerepeknek a betöltésére, ami kezd kialakítani egyfajta férfiellenes, férfigyűlölő nézőpontot, hiszen mi sem egyszerűbb, mint a férfiak többévszázados elnyomásával magyarázni az eddigi vélt alkalmatlanságukat.


Dr Martinelli, egy védett körzetben próbálja kidolgozni a vírus ellenszerét, fokozatosan értesülve arról, hogy mi történik a külvilágban a nők és a férfiak helyzetével, és arról is, hogy az ő kutatásaival párhuzamosan, többen is a férfiak, illetve a nemiség teljes kiiktatásával kísérleteznek. Azonban még a védett körzetben is vannak olyan nők, akik nem nézik jó szemmel az elnökasszony radikális lépéseit. Martinelli pedig szerencsére belecsöppen a liberális nők ellenállási mozgalmába, és velük együtt próbálja meg hatástalanítani a vírust, és megtörni ezt a férfiellenes rendszert.

2010. május 4., kedd

Lesley Livingston: Wondrous Strange

Ez a kötet tipikusan olyan, aminek a története mondjuk nem különösebben érdekelt, de beleszerettem a borítójába, és egyszerűen kellett. Szerencsére a második részhez már nem sikerült ilyen szép borítót lepottyantaniuk a futószalagról, úgyhogy legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy felesleges összegeket hajítok ki az ablakon. Mert bár tetszett az első rész, de ez egy nagyon könnyű és rövid olvasmány volt (legalábbis én hamar végeztem vele), és igazából én nem érzem a késztetést, hogy nekem azonnal meg kell szereznem a folytatást. Talán majd egyszer megjön hozzá a kedvem. Mert hangsúlyozom, ez tényleg egy jól megírt kis könyv volt, egyszerűen csak nem volt annyira kiemelkedő.


A történet főszereplője, a 17 éves Kelley éppen a Szentivánéji álom tündérkirálynőjének a szerepére készül, és még nem is sejti, hogy azok a tündérekről szóló történetek, amiket gyerekkorában meséltek neki, mind valóság. Egy másik világban ugyanis valóban vannak tündérek, sőt még tündérkirályok és tündérkirálynők is. De mindez Kelley-t nem érinti, hiszen egy másik világról van szó. Vagy annyira mégsem? Ugyanis a két világot elválasztó kapu bizonyos időnként megnyílik, és szabaddá válik az átjárás. És így a látszólag átlagemberekről is hamarosan kiderül, hogy valójában nem is azok, akiknek mondják magukat, mint például a színdarab Puck-járól, Kelley lakótársáról, vagy arról a furcsa fiúról, Sonny-ról, aki mintha mindenhová követné kelley-t. Hiszen Kelley sem egy átlagos lány, hanem a tündérkirály elveszettnek hitt lánya. És éppen ezért az élete most komoly veszélyben forog.


A történetnek azonban még nincs vége az első résszel, ugyanis megintcsak egy sorozatba sikerült belefutnom, aminek még csak mostanában jelent meg a második része, a Darklight. Amit még mindig nem ígérem, hogy el fogom olvasni, de azért kíváncsi vagyok, hogy hogyan fognak alakulni a dolgok Sonny és Kelley között, mert egyelőre két külön világban kell továbbélniük. Ami viszont zavaró volt, az a sok különleges lény, amiket nem mindig tudok hova tenni. Igazából a Rachel Morgan is valamilyen szinten hasonló, de ott nem ömlesztettek a nyakamba annyi furcsaságot, mint itt. Szóval egy idő után már csak annak tudtam örülni, hogy legalább a leprechaun-ról hallottam, mert a többiek nekem már csak igazán eszement furcsaságok voltak.