Amanda Marrone: Devoured

A Hófehérkét gondolom mindenki ismeri. Ott van a gonosz mostoha a tükrével, ami megmondja neki, hogy most már nem ő a legszebb a vidéken, hanem Hófehérke. Ez pedig annyira emészti a mostoha lelkét, hogy legszívesebben megölné Hófehérkét. Aztán persze jön a herceg, aki megmenti Hófehérkét, és aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak... Vagy mégsem?

Mi van akkor, ha a mostoha azt kívánja a tükre előtt, hogy bárcsak Hófehérkének is lenne egy ilyen csodatükre, aki megmutatná Hófehérkének azt, ami majd az ő lelkét nyomasztaná? Mi van akkor, ha a tükör nem csak képeket mutat, hanem valóra is váltja a kívánságokat? Akkor bizony Hófehérke meglátja, hogy a hercege igencsak közeli viszonyt ápol a kastély szolgálólányaival, és most már őt is öli a féltékenység, nemcsak a mostoháját. És így megy ez századokon keresztül, a tükör örökké azt mutatva, ami legjobban bántja a tulajdonosát.

A jelenben is van egy lány, Megan, akinek a bőre fehér, mint a hó, arca piros, mint a vér, haja fekete, mint az ébenfa... na jó, csak majdnem, mert ő nemcsak egy modern Hófehérke. Megan még kiskorában elveszítette egy balesetben az ikertestvérét, Remy-t, és a hétéves kislány azóta is kísérti. Eleinte csak ritkán tűnt fel Megan életében, ám az utóbbi napokban Remy egyre többször jelenik meg a kelleténél, összefüggéstelenül beszél, és félelmetes képeket mutat a nővérének egy halott lányról. És most már nem is csak Megan az egyetlen, aki látja Remy-t, hanem a szuperhelyes Luke is látja, sőt beszél is vele. Mondjuk az, hogy Luke szuperhelyes, persze egyáltalán nem kéne, hogy foglalkoztassa Megan-t, hiszen egyrészt neki barátja van (igaz, hogy teljesen rá van akaszkodva egy másik lány...), másrészt pedig az egyik barátnője teljesen odáig van Luke-ért. De ami még jobban bonyolítja a dolgokat, hogy mindannyian egy vidámparkban dolgoznak, ahol igencsak rejtélyes dolgok történnek.

Kick-ass (Ha/ver)

Tegnap néztünk Kick-asst, és oltári jó volt. Nem is írok most róla, inkább mindenki nézze meg magának.

Jay Asher: Thirteen reasons why (13 ok, hogy miért... / 13 okom volt..)

Egy kedves barátnőm ajánlotta a figyelmembe ezt a könyvet, és mivel nagyon megbízhatónak találom ezt a leányzót (neki köszönhetem a Az éhezők viadalát is), körülbelül azonnal meg is rendeltem a könyvet. Azt csak jóval ezután vettem észre, hogy a Könyvmolyképzős könyvjelzőmön is rajta van, a magyarul megjelent könyvek között, 13 ok, hogy miért... címmel. Mondjuk sehol sem láttam még, és feltételezem, hogy még nem jelent meg, de azt gondolom, hogy ami késik, nem múlik. Azt is el kell még mondanom, hogy abszolút letehetetlen a könyv, már jócskán aludnom kellene, mert holnap korán megyek dolgozni, de egyszerűen muszáj volt eljutnom a végére, mert egyszerűen nem értettem, hogy miért...

A könyv egyik főszereplője, Hannah Baker, ugyanis öngyilkos lett. A másik főszereplőnk, Clay, viszont kap egy cipősdoboznyi kazettát, jóval Hannah halála után, amelyen a lány elmondja azt a 13 dolgot, amiért végülis véget vetett az életének. Clay pedig ezen okok egyike. Éppen ezért végig kell hallgatnia az összes kazettát, hogy megtudja, hogy hogyan jutott el Hannah erre az elhatározásra.

Többet nem akarok mondani a történetről, tekintve, hogy ha tényleg megjelenik magyarul, akkor úgyis hamarosan többen is megismerik. Én pedig nem akarom elspoilerezni az eseményeket, pedig némelyiket szeretném. Az mindenesetre biztos, hogy nem kevés idegzet kell hozzá, én konkrétan a 9. októl kezdve végigsírtam a könyvet. Pedig igazából nem értem, hogy miért. Mármint azt nem értem, hogy hogyan juthat el valaki addig, hogy öngyilkos legyen. Ráadásul középiskolában, olyan dolgok miatt, amit tulajdonképpen mások is ugyanúgy átélhetnek, vagy át is élnek. Nekem is öngyilkos lett egy osztálytársam, és azt sem értem. Pedig szeretném. De ha én is tudnék legalább ugyanennyi okot, hogy ő miért tette, valószínűleg akkor sem érteném...

Mindegy.

Megírásilag egyébként két dolog is egyedi volt, egyrészt, hogy egyszerre kettő narráció volt. Egyrészt hallhatjuk Hannah-t a kazettáról, dőlt betűkkel; másrészt pedig ott van Clay, aki Hannah szavait hallgatva kommentálja az eseményeket, vagy éppen mást. A másik pedig az időkezelés. A könyv egészen pontosan ott kezdődik, hogy Clay postázza a kazettákat a következő személynek, akit Hannah megnevezett a 13 ok közül. Majd ott fejeződik be, hogy Clay a postáról bemegy az iskolába. Közben pedig meghallgatjuk, hogy tulajdonképpen miért is történt mindaz, ami történt.

Annak pedig muszáj volt utánanéznem, hogy mi az a baker's dozen. Szerintem annyira találó, hogy a baker's dozen az ugye 13, viszont a könyv elolvasása után kiderül, hogy tulajdonképpen mégiscsak 12 az a tucat. Ezt csak úgy érdekességképp.

Simone Elkeles: Perfect Chemistry

A könyv már kb év eleje óta a polcomon pihen, azután vettem meg, hogy elolvastam a Leaving Paradise-t és tetszett. Aztán a napokban észrevettem, hogy egy másik blogon az én hatásomra olvasták el a Leaving Paradise-t, aminek annyira megörültem, hogy még az is eszembe jutott, hogy van ám nekem egy másik könyvem is Elkeles-től! Amit körülbelül egy nap volt elolvasni, egyrészt mert tényleg gyorsan olvasható, másrészt pedig mert irtóra tetszett.

A történetet ismét két szereplő szemszögéből ismerhetjük meg, egyrészt ott van Brittany Ellis, a gazdag és gyönyörű lány, akinek mindene megvan, egyszóval tökéletes. Másrészt pedig ott van Alejandro Fuentes, azaz Alex, a mexikói rosszfiú, a bandatag, aki minden utcai verekedésben és drogüzletben benne van. És hála a megértőnek éppen nem nevezhető kémiatanárnak, kettejüknek egymás mellett kell ülniük, és együtt kell dolgozniuk egy közös projekten. Először ki nem állhatják egymást, de Alexet ráveszik a haverjai egy fogadásra, hogy feküdjön le Brittany-val, így a srácnak nincs más választása, mint hogy megpróbáljon közel kerülni a lányhoz. És ahogy egyre inkább megismerik egymást, rájönnek arra, hogy Brittany valójában messze nem tökéletes, Alex pedig nem is olyan rosszfiú, mint amilyennek látszik.

Tehát akárcsak a Leaving Paradise-ban, itt is egy fejezetet Brittany szemszögéből olvashatunk, egyet pedig Alexéből. Bár itt nekem az tetszett a legjobban, hogy most mindkettejüket fenntartások nélkül tudtam szeretni, míg a Leaving Paradise-nál ezt nem mindig tudtam elmondani, de azért ott is drukkoltam nekik. És ahogy az lenni szokott, már van is folytatása a könyvnek, igaz a Rules of Attraction című kötet már Alex öccséről fog szólni, de én remélem, hogy abban is szerepelnek egy picit Alexék. Mert az már most biztos, hogy valamikor arra is sort fogok keríteni.

Youth in Revolt (Lázongó ifjúság)

Nem tudom már, hogy hol akadtunk erre a filmre, de annyi a lényeg, hogy láttuk a trailert, tetszett, és mostanra sikerült időt szakítanunk arra, hogy végre meg is nézzük. De azt már most el kell mondanom, hogy nagyon nem azt kaptuk, amit vártunk. A filmnek egy igazán jó jelenete volt, és az úgy ahogy volt benne volt a trailerben, és ennyi. Az alapötlet lehet hogy nem lenne rossz, meg én évekkel ezelőtt elég rendesen szemeztem a könyvekkel is, de a megvalósítás egyszerűen katasztrofális. És nem csak azért, mert Michael Cera messze nem 16 éves, és mert egyáltalán nem tudta hozni a menő csávót, hanem mert az egész egy meglehetősen nagy unalom volt.

A történet körülbelül annyi, hogy van egy Nick Twisp nevű átlagos srác, aki még életében nem volt együtt lánnyal. Ám nyáron megtalálja élete nagy szerelmét, akivel azért nem lehet együtt, mert túlságosan is átlagos. Ezért megteremti magának a másik énjét, Francois-t, aki pont az ellentettje, mindent megtehet, és ezért egyáltalán nem unalmas. A dolog azonban túl jól sikerül, és egy idő múlva már a rendőrség elől is menekülnie kell szegény srácnak, és nagyon úgy néz ki, hogy előbb fog börtönbe kerülni, mint hogy elveszítené a szüzességét.

Szóval tényleg, az ötlet szerintem baromi jó, főleg hogy én mindig is rá voltam állva erre a "hasadt személyiség"-témára, és itt is főként a megvalósítással voltak komoly problémáim. Azt viszont valószínűnek tartom, hogy ha bármikor szembejönnek velem a könyvek, akkor én gondolkodás nélkül rájukvetem magam. Csak azt remélem, hogy mikor majd olvasom, akkor nem Michael Cera arca fog a szemem előtt lebegni, mert azt sokat rontana az élményen.

Natalie Babbitt: Tuck Everlasting (Örök kaland)

Mindig is az egyik kedvencem volt az Örök kaland (Tuck Everlasting) című film, és nem csak azért, mert Alexis Bledel játssza benne a főszereplőt, és egy nagyon helyes sráccal jön (majdnem) össze, hanem mert mindig is nagyon lenyűgözött a története. Van egy család, a két szülő és a két fiúk, Miles és Jesse, akik egyszer ittak az erdőben levő forrásból, és azóta nem öregednek, és nem is tudnak meghalni. Évekig senkinek sem mondhatták el a történetüket, ám most akad egy lány, a fiatal Winnie Foster, akit elég hamar maguk közé fogadnak, és elmesélik neki a titkukat. A lánynak pedig ismernie kell az öröklét árnyoldalait is, mielőtt döntene arról, hogy velük tart-e, avagy sem.

Az igazat megvallva, sokáig nem tudtam, hogy a film egy könyv alapján készült, de amióta tudok a létezéséről, már nagyon vágytam arra, hogy elolvassam. Ám amint kézhez kaptam, elég nagyot csalódtam a könyv rövidsége miatt, az egész mindössze csekély 140 oldal, az is kb másfélszeres sorközzel és hatalmas betűkkel van nyomtatva. De amint elolvastam, minden negatív érzésem elszállt, mert a történet így is teljes volt. Nekem különösen tetszettek a mondatok, a fordulatok, a leírások, amiket az írónő használt, mintha tényleg egy tündérmesébe csöppentem volna, ahol a véletleneknek tényleg óriási jelentőségük van. Imádtam minden egyes szavát.

Elsőre egy picit furcsa volt, hogy itt Winnie mindösszesen 10, majdnem 11 éves volt. Így azért annyira nem volt lehetőség annyi romantikára, mint a filmben, de nekem így jobban tetszett. Most sokkal inkább megértem, hogy Winnie miért azt választotta, amit, hiszen itt nem lehetett szerelmes Jesse-be, legalábbis nem úgy, mint a filmbeli Winnie volt. Azért még így is sikerült a végén elmorzsolnom egynéhány könnycseppet, hiába ismertem a történet végét. Azt viszont nem tudom eldönteni, hogy melyik változat a jobb, a film, vagy a könyv, mert mindkettőt egyformán szeretem. A filmet elsősorban Alexis Bledel és a zenéje miatt, a könyvet pedig azért, mert annyira kerek volt, és mert tényleg tökéletesen van megírva.

Catherine Jinks: Nina és az Anonim Vámpírok Klubja

Nem tudom mi vett rá, hogy levegyem ezt a könyvet a polcról, arra meg végképp nincs ötletem, hogy mégis hogy sikerült a végére érnem. Ugyanis az első kétszáz oldal szerintem brutálisan fárasztó és olvashatatlan volt, az utolsó száz oldal pedig még csak-csak elment, de még így is egy hétig szenvedtem ezzel a szerencsétlen könyvvel.

Ami mondjuk vicces volt benne, hogy ez a könyv végre nem szeretnivaló szuperhősöknek írja le a vámpírokat, se nem félelmetes gonosztevőknek. Hanem inkább szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb egyéneknek, akik ezernyi problémával szenvednek. Akik nem embervérrel, sokkal inkább tengerimalacokkal táplálkoznak, sötét pincékben laknak, és még életükben nem vettek részt igazi kalandban, legalábbis mióta vámpírok, azóta biztosan nem. Ezért is forgatja fel teljesen az eddigi életüket, hogy az egyiküket valaki megöli. Mert ha továbbra is csak ölbetett kézzel ülnek, akkor talán ők lesznek a következők.

Az igazat megvallva engem még történetileg le is kötött volna a dolog, ha a főszereplőnk, aki már több évtizede vámpírként tölti az életét, nem maradt volna meg szörnyen idegesítő tizenévesnek. Mert így mit ne mondjak, egyáltalán nem volt élvezetes olvasni a könyvet. Persze gondolom pont ez a lényege az anonim vámpírságnak, hogy ettől a begubózott vámpírléttől nem hogy érettebb nem lesz az ember, de még visszájára is fordul egy kicsit a fejlődésük. Mindenesetre engem ez eléggé idegesített, főleg hogy abszolút nem lehetett senkivel sem átérezni a szereplők eltúlzott tulajdonságai és az állandó nyafogás miatt.

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

Ezt a könyvet már lassan egy éve el szeretném olvasni, már akkor is szemeztem vele, mikor még nem is jelent meg angolul, aztán valahogy mégiscsak sikerült megvárnom vele a magyar kiadást. És "természetesen" sikerült is hatalmasat csalódnom benne. Mert messze nem olyan, mint vártam, körülbelül ugyanúgy vagyok vele, mint egy hónapja a Gone-nal voltam. Az összes YA blogon dícsérték, ajnározták, odáig voltak érte, nekem pedig egyszerűen kidolgozatlannak és unalmasnak tűnt az egész. A folytatást nem tudom, hogy elolvassam-e, mindenesetre az biztos, hogy nem magyarul fogok vele próbálkozni. Mert már megint nem tudom eldönteni az eredeti ismerete nélkül, hogy a magyar fordítás miatt volt ennyire élvezhetetlen, vagy pedig ez alapból ennyire rossz.

De ha eltekintek attól a problémától, hogy a mondatok nálam egyszerűen nem álltak valamiért össze, azt is kifogásolhatnám, hogy a szereplők is rettentően kidolgozatlanok voltak számomra. Vagyis Nora és Folt pont nem, de a többiek egyszerűen nem értem, hogy miért voltak ott, annyira semmilyenek voltak. Persze nem mondom, hogy annyira bődületesen rossz könyv lett volna, mert végülis olvastatta magát, csak az egész egy hatalmas kliséhalmaz volt, annyi különbséggel, hogy itt vámpírok helyett bukott angyalok vannak. De ahogy a borító is reklámozza, "az ínyencek már a bukott angyalokra buknak". Hát nem tudom, én továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem kellenek ide más lények, hamarosan úgyis eljön a zombik éve, ha nem idén, mint azt jósolták, akkor majd jövőre. :D

A történet vázolásához egyébként most elég lusta vagyok, ami a lényeg, hogy Bella itt Nora, Edward itt Folt, a vámpírok pedig bukott angyalok. Ezzel körülbelül össze is foglaltam a könyvet, és természetesen hamarosan ehhez is jön a folytatás!

Beauty & the briefcase

Hilary Duff nálam még mindig hatalmas kedvenc, és én igenis örülök neki, hogy a Greta után ismét egy csilli-villi tévéfilmben szerepel. A történet szerint Lane, igazi Cosmo-lány, legalábbis nagyon szeretne az lenni. Ezért is szeretne mindenképpen az újságnál dolgozik, és most nagyon úgy tűnik, hogy az álma valóra válik. Munkahelyi szerelem címmel kell írnia egy cikket, vagyis tulajdonképpen nincs is más dolga, mint hogy felvegyék egy céghez, ahol aztán sorra hódítja meg az öltönyös pasikat, míg rá nem lel az igazira. Igazi álommunka, nem?:)

Ami nekem különösen tetszett, hogy mivel ez alapból egy ABC Family movie, televolt az egész film sorozatszereplőkkel. Hilary Duff ugye mostanság Gossip Girl (kiskorában pedig Lizzie McGuire), aztán ott volt Seth, akit Matt Dallas játszik (Kyle a Kyle XY-ból), van még Chris Carmackaz OC-ből, illetve a befutó Michael McMillian, aki mostanság minimálisan True Blood-ozott. Én úgy konkrétan Seth-nél röhögtem magam mindig halálra, ugyanis nekem a Kyle XY valamiért mindig kedvenc volt, és fura Kyle-t másnak látni, mint Kyle.

Szóval ez nem egy világmegváltó film, és persze messze nem a legjobb Hilary Duff-tól sem, de az igazat megvallva, én akármennyi ilyet megtudnék tőle nézni. Mert a csaj egyszerűen ilyen filmekben van otthon, és nem is kellene mást játszania, legalábbis addig amíg ki nem öregedik belőlük.

Libba Bray: The Sweet Far Thing

Végre-valahára sikerült befejeznem a sorozatot! Ez ugyanis a Rettentő gyönyörűség, és az utána következő Lázadó angyalok folytatása, egyben a sorozat befejező része is. És borzasztóan tetszett. Annak ellenére, hogy a könyv van vagy 800 oldal, és egy csomó minden idegesít benne, iszonyatosan olvastatja magát, ha nem munka mellett olvasnék, akkor egy nap alatt befejeztem volna. Most pedig sajnálom, hogy nincs folytatás...

De ha már említettem, hogy egy csomó minden idegesített benne, akkor rá is térek a dolgokra. Ezek a lányok, mind a négyen, annyira de annyira idegesítőek. Egyrészt már az elején is éreztem, hogy Pip, Fee és Ann csak azért vannak Gemmával, mert neki van ereje, meg átviheti őket a világokba, ahol csupa muri és szórakozás az élet. Ebben annyira igazam volt, mert amint Pipnek is lett saját ereje (na de milyen áron?), ő már egyáltalán nem foglalkozott Gemmával, sőt! Ann és Fee már más kérdés, mert ők néha Gemma oldalán áltak, néha meg nem, de végülis együtt maradtak és kiálltak egymás mellett. De igazából Gemma is elég szörnyen viselkedett ebben a részben. Oké, hogy nem tudta hogy kiben bízhat, de igazából azért sem akarta megosztani az erejét, mert akkor nem tudná száz százalékosan kihasználni, és félt, hogy a(z állítólagos) barátai még elhagynák. Egyszóval néha már az agyamra mentek a lányok.

Mindezek ellenére, nagyon tetszett az egész sorozat, csak ugye senkivel sem sikerült együttéreznem. Vagyis de, nagyon nagyon megszerettem Mrs Nightwing-et, de igazából nem tudom megmondani, hogy miért. Az első két részben nagyon ellenségesnek és unszimpatikusnak tűnt, de a befejező kötetben egy igazán szerethető szereplő lett belőle. Kartik-ot is imádtam, és nem kicsit voltam szomorú amiatt, ami vele történt. De összességében úgy gondolom, hogy igazán pozitív vége lett a történetnek, és tényleg sajnálom, amiért nincs többé folytatás.

Jodi Picoult: A nővérem húga

Megint egy rahedli blogolnivalót halmoztam fel, ez a könyv is már egy többhetes olvasmányom, így egy picit nehéz lesz írni róla. Az előzményekről annyit, hogy én már egy ideje szemezek Jodi Picoult könyveivel is, de ez az első, ami a kezembe került. Mondhatjuk azt, hogy nem bántam meg, hogy ezt olvastam, meg lehet még számítani további könyvekre is tőle, de azért én egy picit hatásvadásznak éreztem ezt az egészet, a vége miatt pedig főként.

A történet egy háromgyerekes családról szól, ahol a középső gyerek, Kate, leukémiás, és nem jósolnak neki hosszú életet az orvosok. A legidősebb testvér, Jesse, teljesen elhatárolta magát a szülőktől, drogozik, gyújtogat, meg ki tudja még hány törvénybe ütköző dolgot művel. A kislány, Anna, pedig tulajdonképpen azért jött a világra, hogy a beteg nővérének legyen a genetikailag tökéletes donorja. A számos kisebb-nagyobb beavatkozás után viszont most úgy tűnik, hogy a fél veséjét kell odaadnia a nővérének, amikor is a 13 éves lány fellázad, és bepereli a szüleit, csakhogy önrendelkezési jogot kapjon a teste felett.

Az eseményeket tulajdonképpen öt szemszögből látjuk, egyrészt ott van Anna, a szülők Sara és Brian, illetve a Campbell nevű ügyvéd, és Julia, a kinevezett bírósági gyám. Eleinte ebből a listából én egy kicsit hiányoltam Kate-et, de igazából jobb is, hogy az ő gondolatait nem ismertük meg, csak a többieken keresztül. A könyvből film is készült, Cameron Diaz, meg a mostanság agyonnyomatott Abigail Breslin főszereplésével.

Kim Harrison: Black Magic Sanction

Amennyire vegyesek voltak az érzéseim az előző rész után, annyira tetszett a mostani. Csak most az a pech, hogy kb egy évet kell várni a folytatásra, pedig most aztán még tényleg várnám is. Ez a rész ugyanis jó volt. Történet szempontjából mondjuk szerintem annyira nem, mert már megint amiatt problémázunk, hogy Rachel most valójában jó-e vagy rossz, ami már kicsit unalmas. De a szereplők baromira fel tudják dobni még ezt is. Főként azért, mert nagyjából mindenki visszatért, aki számít (és még életben van...). Kezdve mondjuk ott, hogy újból láthattuk az első rész leprechaun-ját, és ugye tulajdonképpen neki köszönhetjük, hogy összejött a banda.

Aztán nekem kifejezetten tetszett, hogy visszajött Nick, meggyőződtünk róla, hogy na ő aztán semmit nem változott. Engem már régen is idegesített, meg most is, csak most végre a többiek is hamar vágták a helyzetet. Aztán végre Lee is valami pozitívat mutatott, én őt is várom az állandó szereplők soraiba, kb akkora jelentőséggel, mint Glennt vagy Davidet (ok, ő most hanyagolva volt). Mi volt még... Ja igen, a szokásos, hogy imádom Trentet, még mindig, nagyon. És szeretném, hogy jóban maradjanak Rachel-lel, csak hát állandóan mennek itt a félreértések, meg az, hogy ezek ketten picit máshogy intézik a dolgokat. Na majd kiderül. Ami pedig a legmegdöbbentőbb számomra, hogy szeretem Algaliarept-et. Pedig az elején nagyon idegesített, meg nem akartam, hogy nagyon belemerüljünk ebbe a démonosdiba, de amióta egyenlőként kezeli Rachelt, már sokkal jobban szeretem.

Persze voltak olyan dolgok, amik nem tetszettek. Például Rachel logikáját nem mindig értem, és ez idegesít. Pierce-t sem szeretem. Mondjuk Rachel összes pasijával így voltam eddig (kivéve Kistent), de Pierce is különösen. Én egyszerűen nem hiszek neki. Én akkor is maradok a Trent x Rachel párosnál, akárki akármit mond. Az is szomorú volt, hogy bekövetkezett, amire már több rész óta várunk... de ami jó hír, hogy Jenks köztünk marad! Én komolyan aggódtam, hogy mi lesz a sorozattal nélküle, mert körülbelül a legjobb szereplőről van szó, de remélhetőleg még sokáig élvezhetjük a beszólásait. Csak éppen emiatt egy kicsit szomorú, hogy tulajdonképpen meg lehetett volna menteni Matalinát is. Szegény Jenks...

És nem hiszem el, hogy egy évet kell várni a folytatásra!! Egyébként most volt kedvenc mondatom is: I was cold, hungry, and in a hole in the ground, but at least I had my elven porn, damn it. :D