2010. július 28., szerda

Melissa Marr: Ink Exchange (Veszélyes álmok)

Bár ez a könyv a Tündérvilág sorozat, így a Veszélyes játék folytatása, mégsem az előző részben megismert Aislinnre és Keenan-re, esetleg Seth-re koncentrál, hanem néhány olyan szereplőt ismerünk meg, akikkel már az előző részben is találkoztunk, vagy maximum említés szintjén szerepeltek. Mint Aislinn barátnője Leslie, akinek most betekintést nyerhetünk a nem túl vidám, de legalább tündérektől mentes életébe. Aztán ott van Niall, aki egészen mostanáig Keenan egyik legfőbb bizalmasa volt, illetve Irial, aki az eddig még nem ismert Dark Court (Sötét Udvar) királya.


Hármójuk között egy kicsit sötétebb szerelmi háromszög alakul ki, mint amit az előző részben láthattunk Seth-Aislinn-Keenan-Donia között. Egyrészt mert sokkal komolyabb dolgok vannak a háttérben, egyrészt mert Lesliet elhagyta az édesanyja, az apja is ki tudja éppen hol issza le magát, a bátyja pedig drogos ügyletekben ténykedik, és hagyja, hogy drogdíler barátai megerőszakolják a húgát. Aztán ugye ott van a Sötét Udvar, akik sokkal kegyetlenebbek, mint az eddig megismert tündérek, sőt még az egykori Télkirálynőnél, az előző részben megismert Beiránál is rosszabbak. És Niall múltjában is van néhány sötét dolog, hiszen egykor ő is Irial alattvalója volt.


Nekem mondjuk az első rész történetileg jobban tetszett, de itt a szereplők valahogy sokkal kidolgozattabbak, mint Aislinnék voltak, ezért ezt a részt is csak imádni tudtam. Ami szerintem lényeges, hogy ebben a két részben az erőviszonyok eléggé megváltoztak, nem elég, hogy Keenan teljes hatalmú Nyárkirály lett, és ott van mellette Aislinn is, Donia személyében pedig egy új Télkirálynőt köszönthetünk, most Irial helyébe is egy új Sötét király lépett, Niall. És ők hárman szerintem elég jóban vannak, kíváncsi vagyok, hogy ezek után megismerhetjük-e a negyedik udvar tagjait is. Az mindenesetre biztos, hogy én teljesen odáig meg vissza vagyok a sorozatért, szóval kb most azonnal kezdem a harmadik részt, a Fragile Eternity-t.

2010. július 24., szombat

Katherine Paterson: Híd Terabithia földjére

Még valamikor egypár évvel ezelőtt láttam a Híd Terabithia földjére című filmet, amit nagyon imádtam. Aztán mostanság rábukkantam a könyvtárban is egy példányra, és gondoltam elolvasom. Hogy őszinte legyek, nálam ez elég ritkán fordul elő, de mivel most a filmet szerettem meg először, úgy érzem, hogy a könyv a nyomába sem érhet. Oké, persze, tulajdonképpen ez egy gyerekkönyv, szóval én sem igazán értem, hogy miért vártam tőle sokkal többet, de egy picit csalódtam. Pedig sírtam a végén elég rendesen, nem arról van szó, de alig néhány óra alatt a végére értem, és ez nekem most egy kicsit túl könnyű olvasmány volt.


Fülszöveg: Jess Aarons hőn áhított vágya, hogy ő legyen az ötödik évfolyam leggyorsabb futója. Egész nyáron edz, és alig várja, hogy lássa osztálytársai arcát, amikor mindegyiküket legyőzi. Az iskola első napján azonban egy új lány átmerészkedik a fiúk felére a játszótéren, és mindenkit maga mögött hagy.
Ez bizony nem túl ígéretes kezdet egy barátságnak, Jess és Leslie Burke mégis elválaszthatatlan társakká válnak. Leslie hatalmas képzelőerővel rendelkezik. Ő és Jess megalkotják Terabithiát, a varázslatos erdei királyságot, ahol ők ketten királyként és királynőként uralkodnak, és ahol az egyedüli korlátot fantáziájuk szabja. Aztán egy reggel szörnyűséges tragédia történik. És amikor Jessnek meg kell birkóznia ezzel a borzalommal, hirtelen ráébred, mekkora erőt és bátorságot adott neki Leslie.

2010. július 23., péntek

Melissa Marr: Wicked Lovely (Veszélyes játék)

Nemrég láttam a magyar megjelenések között a Veszélyes játékokat, és úgy istenesen beleszerettem a borítójába. Meg úgy egyenesen a sorozatba is, legalábbis én most alig várom, hogy belevethessem magam a folytatásokba. Na mondjuk ebből még nem tudom mi lesz, mert annyi mindent szeretnék még elolvasni, aztán munka mellett nem jut annyi mindenre időm, mint szeretném. Persze biztos vagyok abban is, hogy nem mindenkinek tetszene a történet, de engem valahogy teljesen lenyűgözött, talán mert kiskorom képzelgéseire emlékeztetett.


Főszereplőnk, a 17 éves Aislinn különleges képességgel rendelkezik, ugyanis látja azt amit mi nem, egy kicsit másmilyen világot, a tündérekét. Ezek a lények mindenhol jelen vannak, és mégmielőtt bárki is azt hinné, hogy kedves teremtmények, el kell mondanom, hogy egyáltalán ne azok. Ők láthatatlanul is bántják az embereket, kisebb-nagyobb tréfákat űznek velük.. szóval egyáltalán nem szívderítő élmény Aislinn számára, hogy látja őket. Inkább kellemetlen, sőt nehezére esik, hogy állandóan titkolnia kell a képességét, úgy tenni, mintha nem tudná, nem látná, hogy milyen szörnyűek ezek a teremtmények. Azonban ők mégis felfigyelnek rá, mert Keenan, az egyik leghatalmasabb és legelbűvölőbb tündér szemet vetett a lányra. Szerencsére Aislinn számára ott van a nagymamája, aki szintén látja ezeket a földöntúli lényeket, és ezért valamilyen szinten megérti az unokáját, mégha a tanácsai jórészt abból állnak, hogy hogyan bújkáljon, vagy meneküljön. Illetve ott van a tökéletes Seth is, Aislinn majdnem-barátja, akivel nem értjük, hogy mostanáig hogy nem jöttek össze, mert ilyen rendes és megértő pasi a világon nincs.


Most újfent próbáltam nem spoilerezni, pedig volt egynéhány kedvenc jelenetem, és kedvenc szereplőm (<-- Donia), de regényt sem szerettem volna írni. A történet vége egyébként egy picit szerintem össze lett csapva, az utolsó 20-30 oldalon elég gyorsan történt egy csomó minden, de a befejezés, és legfőképpen az epilógus engem kellemesen kárpótolt mindenért. Tehát most már tényleg csak idő kérdése, hogy mikor fogom elolvasni a folytatásokat. A magyar megjelenés egyébként várhatóan 2010 október, legalábbis a bookline szerint.

2010. július 20., kedd

Scott Westerfeld: Specials

Még márciusban olvastam el a sorozat első két kötetét, ahhoz képest hogy mennyire vártam rá, egy picit sikerült csalódnom. Nem tudom miért, az alaptörténet az nekem nagyon tetszett mindig is, de most valahogy sikerült olyan megoldásokkal előrukkolnia az írónak, ami valahogy nem illett az első két könyv menetéhez.


A lényeg tulajdonképpen annyi, hogy Tally most Shay-nek hála különleges lett, sőt még a különleges osztályon belül is a különlegesebbek közé tartozik, egy olyan csoportba, akik felsőbbrendűnek képzelik magukat, de ezen kívül nem sok érzelemre képesek. Talán ezért is vagdossák magukat, mert ettől legalább éreznek valamit. Szóval az ő különleges csoportjuk eléggé sok mindent megtehetnek szerte a városban, sőt még azon kívül is. Először például csak kósza Füstösöket próbálnak lefülelni csúfvárosban, de sikerül odáig bonyolítaniuk a dolgokat, hogy megszöktetik a még mindig beteg Zane-t, azt remélve hogy így belőle is különlegest faragnak; találnak másik városokat, ahol teljesen más rendszer uralkodik, mint náluk, mert ott nincsenek szépek és csúfok, hanem mindenki az lehet, ami akar lenni; illetve egy háborút is sikerül elindítaniuk a két város között.


A legfőbb problémám az volt, hogy valahogy mindenki olyan out of character volt. Az egy dolog, hogy én egy teljesen másmilyen Tally-t ismertem meg az első két kötetben, de ez betudható annak is, hogy most már teljesen átmanipulálták az agyát, és innen származik a felsőbbrendűség érzés, ami az egész rész alatt sugárzik belőle. Shay-t én mondjuk már elég régóta nem szerettem, és neki most is sikerült elég wtf-nek lennie. Zane-t egyáltalán nem tudom hová tenni, főleg azt, hogy neki akkor most milyen szerepe is volt ebben a könyvben?? Mert szerintem abszolút semmi. De nagyjából ugyanez vonatkozik Adam-re is, akiről meg úgy érzem, hogy na ezért kár volt visszahozni. Arról nem is beszélve, hogy az első két rész után mindenre lehetett számítani, csak erre a másik város, illetve háború dologra nem. Nem is értem, hogy miért is fordulhatott elő, hogy ennyire különbözőek legyenek a városok, ha egyszer az egész világ arra épül, hogy legyen minden egyforma, és békesség van, nem úgy, mint egykor a Rozsdásoknál. Ehhez képest meg városokat elpusztító fegyverraktárakba csöppenünk, és kész háborúkba.


Azért mindezek ellenére kaptunk egy egészen normális befejezést, legalábbis a legeslegutolsó oldalon, mert addig tényleg csak a fejemet fogtam, hogy ez most mi. Azért a negyedik részt még el fogom egyszer olvasni, de az már nem Tally-ról szól szerencsére (vagy sajnos?).

2010. július 16., péntek

Richelle Mead: Spirit Bound

Általában nem szeretem egymás után olvasni ugyanannak a sorozatnak a részeit, inkább hagyom leülepedni egy picit a dolgokat, mielőtt rátérek a folytatásra, de most valahogy sikerült a negyedik rész után egy igazán pici szünettel elolvasnom az ötödiket. És most felteszem a nagy kérdést, mikor lesz már végre december, hogy a kezemben tarthassam a befejező részt is??


Egyébként akármennyire is a kedvencem a sorozat, valahogy mindig olyan nehéz róla írnom. Főleg mert próbálok mindig spoilermentesen írni róla, ami mit ne mondjak, egyáltalán nem egyszerű. Ami a lényeg, hogy az előző részekben Dimitri strigoi lett, és a Blood Promise-ban ugyan Rose próbálta levadászni, és úgy is tűnt, hogy ez sikerült neki, sajnos mégsem így történt. Ezért most Dimitri kedves hangvételű levelekkel bombázza egykori(?) szerelmét, amik természetesen tele vannak jobbnál jobb fenyegetésekkel. Ha ugyanis Rose elhagyja az iskola biztonságát, Dimitri azonnal megtalálja. És természetesen pont így is fog történni, de Rose-nak mostmár új tervei vannak, és nem megölni akarja Dimitrit, hanem meg szeretné próbálni a lehetetlent, és vissza akarja hozni Dimitrit az életbe. Ám ahhoz hogy ezt megtegye, először is ki kell szabadítania legádázabb ellenségét, Victor Dashkovot az egyik legvédettebb börtönből.


Azért az vicces, hogy sikerült úgy írnom erről a részről, hogy ezt már mindet lehetett tudni a Blood Promise végén is. De ezt a könyvet tényleg csak úgy szabad olvasni, ha nem tudunk róla semmit, mert engem azért egynéhány helyen igencsak meg tudott lepni. Annak az egynek nem örülök, hogy én most már tényleg csakis egyedül Adriant szeretem, és olyan jó lett volna, hogyha Dimitri kikerülne végre a képből. Pedig épphogycsak most került vissza, és most még valamiért halál idegesítő is lett szerencsétlen. Szóval gonosz vagyok na, de ha már a következő rész címe Last Sacrifice lesz, remélem az Dimitri-re utal, és kaphatok egy szép Adrian&Rose happy endinget. Naaaaa, olyan szépen kérem....

2010. július 13., kedd

Jenny Downham: Before I Die

Az már a címből is látszik, hogy nem egy vidám történetről van szó, mindenesetre nekem akad egy vicces történetem hozzá. Én ugyanis már egy ideje szemeztem Lauren Oliver Before I Fall című könyvével, ami amúgy is már hetek-hónapok óta megvan a gépemen. Múlt héten el is olvastam, és most végre eljutottam oda, hogy na akkor írok róla, erre rá kellett jönnöm, hogy nem is azt olvastam el. hanem egy tök más könyvet, ami nagyon hasonló címet (Before I Die) visel. Szóval ez így elég viccesen jött ki, mindenesetre így is sikerült elolvasnom egy oltári bejövős könyvet, és akkor a Before I Fall még egy picit várat magára.


A 16 éves Tessa leukémiás, és már csak hónapok... hetek... napok... nem igazán tudni, mindenesetre csak nagyon rövid ideje van hátra az életéből, ezért elhatározza, hogy készít egy listát azokról a dolgokról, amiket még át akar élni, meg akar csinálni, mielőtt meghalna. Ezek némelyike olyan dolog, ami minden tinédzser fantáziáját izgatja, akár súlyos következményekkel is járhatnak, de Tessa úgy van vele, hogy már amúgy sincs sok ideje, ezért nem kell számolnia a következményekkel. Ilyenek például a szex, drog, valamilyen törvénybe ütköző dolog elkövetése, jogosítvány nélküli vezetés, de szeretne egy olyan napot is, amikor semmire sem mond nemet. Eleinte olyan dolgok szerepelnek a listán, amiktől Tessa úgy érzi, hogy még él egy kicsit, annak ellenére, hogy a szervezete folyamatosan épül le, de a későbbiekben nem egyszer változik a dolgok fontossága. Például a világkörüli utat lecseréli arra, hogy újra együtt lássa a szüleit, ahogy pedig közeledik a lista, és ezáltal az élete végére, úgy szeretné még egy kicsit tovább halasztani az elkerülhetetlent.


Egyszóval szerintem igazán rendkívüli módon ábrázolja egy haldokló lány lelkivilágát egy hihetetlenül szépen megírt történetben. Az utolsó pár oldalt pedig egyszerűen lehetetlen volt könnyek nélkül végigolvasni. Pedig egyértelmű volt, hogy mi fog történni, én mégis reménykedtem abban, hogy talán mégsem. Talán még egy kicsit maradhat. És persze a történetben nem csak Tessát szeretjük meg, hanem a szüleit is, a kisöccsét, a barátját, barátnőjét. És az igazat megvallva nekem mindegyikőjük a szívemhez nőtt, és már csak miattuk is bíztam abban, hogy nem az lesz, ami...

2010. július 6., kedd

Richelle Mead: Blood Promise (Véreskü)

Még februárban mondtam azt, hogy elkezdtem olvasni a 4. részt, és igen, sajnos ez mostanáig tartott. Azt persze tudtam, hogy ez a rész más lesz, mint a többi, tekintve hogy nem az akadémián játszódik, de bíztam abban, hogy ez is ugyanolyan jó lesz, elvégre az első három résznek esküszöm, hogy minden szavát ittam. Most valahogy nem. Pedig ahogy olvasgattam blogokat, nagyjából mindenkinek ugyanúgy tetszett ez a rész is, mint a többi, de nekem egy picit sikerült csalódnom. Legalábbis az elejében.


A történet ugyanis ott kezdődik, ahol az előző rész véget ért. Vagyis Dimitriből strigoi lett, Rose pedig amolyan ki nem mondott ígéretként elhatározza hogy megkeresi a szerelmét, és megöli. És persze hol máshol kereshetné Dimitri-t, mint a szülőhelyén, Szibériában. És most mit ne mondjak, ez volt az a rész, ami engem valahogy egyáltalán nem tudott lekötni. Hiába ismertünk meg egy csomó új szereplőt, Sydney-t az alkimistát, Dimitri családját, Rose egy igen közeli rokonát (legyen meglepetés, hogy kit), és hiába kaptunk betekintést Rose és Liss kötelékén keresztül Liss életébe is, valahogy nem volt az igazi. De természetesen mindent kárpótolt a könyv második fele, ami viszont már tényleg letehetetlen volt.


Ki tudnék még emelni egy csomó pozitív dolgot, egyrészt azt, hogy még mindig úgy gondolom, hogy ez az egyik legkidolgozottabb vámpírregény, amit valaha olvastam. Egyrészt mert egy nagyon jól felépített világban játszódik, másrészt mert eddig semmi olyan dolog nem történt, amiről én úgy gondolom, hogy ez most nagyon nem illik ide, vagy logikátlan. Harmadrészt pedig nem fogja az írónő elkövetni azt a hibát, hogy a végtelenségig húz egy olyan sorozatot, amit pár rész alatt teljesen jól be lehet fejezni, tekintve hogy már csak két kötet van hátra. Meg persze az ígért spin-offok. És még egy amolyan utolsó pontként szeretném kiemelni, hogy imádom Adrian-t. De biztos vagyok benne, hogy lemaradunk egy Rose-Adrian happy endről, pedig az igazat megvallva én inkább arra vágyom. Mert sajnos legyen akármilyen más is Dimitri, Rose nem valószínű, hogy le fog mondani róla.