Csökkentsd a várólistádat 2011!

Sokat gondolkoztam, hogy résztvegyek-e ebben a játékban is, vagy bőven elég lesz nekem a Contemps, de végül arra jutottam, hogy miért ne? Igaz, hogy nem szeretek úgy olvasni, hogy elhatározom, hogy na most ezt fogom, de most átnéztem a jövő évi terveimet, és elég sok az olyan cím, amit már tavaly is terveztem. Vagyis simán össze tudok szedni 12 könyvet, amit most már tényleg muszáj lesz elolvasni :D

Orhan Pamuk: Az új élet

Stephen Fry: A viziló

Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Daniel Keyes: Az érintés

Michelle Richmond: A köd éve

Kim Harrison: Once Dead, Twice Shy

Jasper Fforde: The Eyre Affair

Noel Streatfeild: Ballet Shoes

Audrey Niffenegger: The Time Traveller's Wife

Jim Butcher: Storm Front

John Grisham: Az ítélet eladó

Neil Gaiman: Sosehol

Könyvfront 2011

Amolyan felsorolás szinten most is összeírom, hogy miket szeretnék elolvasni a következő évben. Tudom, hogy semmi értelme nincs, mert az lesz, hogy ezeknek a könyveknek a felével sem fogok végezni, és találok száz másikat, ami nincs is a listán. De azért én valamilyen szinten szeretek rendszerezni, listákat gyártani, és utána azt figyelni, hogy mennyire sikerült megvalósítani a terveimet.

A legvalószínűbb, hogy azokat a könyveket mindenképpen el fogom olvasni, amiket most karácsonyra kértem/kaptam/vettem, illetve szépséghibásan túrkáltam magamnak. Ezek a következők: Garcia - Stohl: Lenyűgöző teremtmények, Kerstin Gier: Rubinvörös, Rick Riordan: A titán átka, Maryrose Wood: Méregnaplók, Sarah Dessen: Egy felejthetetlen év, L.K.Hamilton - Charlaine Harris stb - Karó, Karen Marie Moning: Keserű ébredés, Benina: A Boszorka fénye, Sarah Dessen: Figyelj rám!

Aztán vannak olyan könyvek is a polcomon, amik nagy része már tavaly karácsony óta ott porosodik, de azért igyekszem... Orhan Pamuk: Az új élet, Stephen Fry: A viziló, Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet, Daniel Keyes: Az érintés, Michelle Richmond: A köd éve, Takami Kósun: Battle Royale, John Grisham: Az ítélet eladó. Van itt kéremszépen Julian Barnes-tól az Anglia, Anglia, amit azért vettem meg nagyon olcsón, mert a Flaubert's Parrot egykoron kötelező volt Barnes-tól és én azt szerettem. Ingyen vágták hozzám Raana Raas Csodaidők sorozatának egy részét: Az ogfák vöröse, illetve ezt is: Meg Rosoff: Majd újra lesz nyár... Charlaine Harristől itt van a Fájó szívvel, illetve a Grave Sight, amivel egy fél éve szenvedek, de egyszer majd befejezem. Neil Gaimantól még mindig várható a Sosehol, Anansi fiúk, M is for Magic, meg a Terry Pratchettel közös Good Omens, Joanne Harristől pedig a Bársony és keserű mandula, Szederbor, Urak és játékosok, The Evil Seed.

Van egy csomó, még tavasszal beígért, de azóta igencsak elhanyagolt Diana Wynne Jones is: House of Many Ways, Charmed Life, The Lives of Christopher Chant, Conrad's Fate, Witch Week, The Magicians of Caprona, Mixed Magics, The Pinhoe Egg. Meg Shannon Hale-től két könyv, amiknek a borítójába szerettem bele: The Book of a Thousand Days és The Goose Girl. Nézzük a további címeket: Sherry Ashworth: Something Wicked, Sue Monk Kidd: The Secret Life of Bees, Sarah Beth Durst: Ice, Audrey Niffenegger: The Time Traveler's Wife, Holly Black - Cecil Castellucci: Geektastic, Jen Nadol: The Mark, Noel Streatfeild: Ballet Shoes, Amanda Ashby: Zombie Queen of Newbury High, Melinda Machetta: Jellicoe Road, Margaret Peterson Haddix: Just Ella, Thomas Harris: The Silence of the Lambs, Jim Butcher: Storm Front, Jasper Fforde: The Eyre Affair, Raymond Chandler: The Long Good-Bye. Ja, meg ezek a sületlenségek: Sense and Sensibility and Sea Monsters, Mr Darcy, Vampyre.

A maradék 19 Contemps regény közül sem ártana elolvasni még legalább 17-et, hogy meglegyen a Contemps Challenge, amire jelentkeztem. Ezek már a polcon: Denise Jaden: Losing Faith, April Henry: Girl, Stolen, Mindi Scott: Freefall, Sarah Ockler: Fixing Delilah. És akkor még ezek jöhetnek szóba: Daisy Whitney: The Mockingbirds, Courtney Summers: Fall for Anything, Michael Northrop: Trapped, Sara Bennett Wealer: Rival, Lindsey Leavitt: Sean Griswold's Head, Kirsten Hubbard: Like Mandarin, Micol Ostow: Family, Emily Wing Smith: Back When You Were Easier to Love, Jo Knowles: Pearl, Hannah Harrington: Saving June, Elizabeth Scott: Between Here and Forever, Lisa Schroeder: The Day Before, Melissa Walker: Small Town Sinners, Kristen Tracy: Sharks & Boys, Sarah Darer Littman: Want to Go Private?

Aztán vannak azok a sorozatok, amiket elkezdtem, és tervezem elolvasni a folytatásokat. Ezeknek nagy része még nem jelent meg, de azért sorolom. Tera Lynn Childs: Fins are Forever (Fins 2), illetve egy új sorozata, a Medusa Girls. Melissa Marr: Darkest Mercy (Wicked Lovely 5), Julie Kagawa: The Iron Queen, The Iron Knight (Iron Fey 3-4), Cassandra Clare: City of Fallen Angels (Mortal Instruments 4), Clockwork Prince (Infernal Devices 2), Rachel Hawkins: Demonglass (Hex Hall 2), Holly Black: Red Glove (Curse Workers 2), Simone Elkeles: Chain Reaction (Perfect Chemistry 3), Carolyn MacCullough: Always a Witch (Witch 2), Bree Despain: The Lost Saint (Dark Divine 2), Becca Fitzpatrick: Silence (Hush Hush 3), Kim Harrison: Pale Demon (Rachel Morgan 9), illetve tényleg el akarom kezdeni a Madison Avery sorozatát, aminek a részei: Once Dead, Twice Shy, Early to Death, Early to Rise, Something Deadly This Way Comes, Alexandra Adornetto: Hades (Halo 2), Scott Westerfeld: Extras (Uglies 4), Stacey Jay: Undead Much (Megan Berry 2), Gayle Forman: Where She Went (If I Stay 2), Kristin Cashore: Fire, Bitterblue, Richelle Mead: Last Sacrifice (Vampire Academy 6), Eden Maguire: Summer, Phoenix (Beautiful Dead 3-4)

És akkor azt ne is említsem, hogy a readeremen van még 130 könyv, melynek egyikét sem említettem még fent, illetve van egy csomó 2011-es megjelenés, amivel igen erősen szemezek... Ha azt vesszük, hogy 2010-ben több mint 100 könyvet sikerült elolvasnom, még így sem fogom soha lecsökkenteni a várólistámat, mert az valahogy mindig egyre és egyre hosszabbra sikeredik.

Carrie Jones: Need

Zarát elhagyta az apja, a nevelőapja nemrég halt meg, az anyja pedig lepasszolta a nagyihoz a csendes kisvárosba, Maine-be, hátha ott jobban érzi majd magát. Valójában pedig azért, mert ott a lány nagyobb biztonságban van. Zarát ugyanis a nevelőapja halála óta mindenhová követi egy furcsa férfi, aki most Maine-ben is megjelenik, és úgy tűnik, hogy nagyon is jól ismeri a lányt, aki nagyobb veszélyben van, mint azt valaha is gondolná. A városkában ugyanis sorra tűnnek el az emberek, és egyre inkább úgy tűnik, hogy földöntúli lények, egészen pontosan pixik leselkednek az ártatlan lakókra, és elsősorban Zarára.

Körülbelül egy éve szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, én teljes egészében, tetőtől-talpig bele vagyok szerelmesedve a borítójába. De nem csak ebbe, hanem a folytatásokéba, a Captivate és a most megjelent Entice borítójáért is teljesen odáig vagyok. Ennek ellenére nem hiszem, hogy valaha is a kezem ügyébe kerülnének a folytatások, olyan szinten untam az első részt, aminek cirka két hónap alatt sikerült a végére jutnom. Egészen pontosan egy dolgot szerettem a történetben, mégpedig Zara szenvedélyes fóbia-gyűjtését. Minden fejezet címe valamilyen fóbia, amik nagyrészt kapcsolódnak is magukhoz a fejezetekhez, illetve Zara szájából is elhangzanak időnként egyes fóbiák. Ez elsőre engem egészen megnyert, főleg mert ilyet még nem láttam, és jó ötletnek tűnt. De ezen kívül egy olyan dolgot nem tudnék mondani, ami tetszett volna.

Mert a könyv basszus úgy kezdődik, hogy Zarát követi a férfi, találnak valami aranyport, és ebből a google segítségével kikövetkeztetik, hogy ezek pixik. Egyrészt szerintem már ez maga alapból egy vicc, másrészt meg gyakorlatilag mindenki azonnal elhiszi, és senki nem kérdőjelezi meg, nem lepődnek meg rajta. Hanem mindent amit az interneten találnak, tényként kezelnek. Ugyanez vonatkozik az alakváltókra, akik tulajdonképpen Maine lakosságának igencsak jelentős részét teszik ki, és bakker ezen sem lepődik meg senki!! Olyan könnyen jegyzik meg, hogy ja, én amúgy alakváltó vagyok, a nagyanyád is az, a legjobb barátom is az, az iskolai tanárunk is az, meg a szomszédunk bácsikája is, meg a fél világ. Esküszöm mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna! Annyira idegesített, hogy a történet teljesen átlagosan indult, ennek ellenére minden természetfeletti dolgot ennyire félvállról vezetnek be, gyakorlatilag semmi magyarázattal, csak amit a google kidob, azt kell elfogadni. Ilyen egyszerűen nincs!

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Volt egyszer egy özvegy, akinek három fia volt - Fekete, Barna és Kék.
Fekete volt a legidősebb - mogorva és agresszív.
Barna volt a középső gyerek - félénk és lassú felfogású.
De az anya kedvence Kék volt - a gyilkos.

Annyira hatásvadász ez a fülszöveg, biztos vagyok benne, hogy ez alapján én nem lettem volna kíváncsi erre a könyvre, ha... Ha nem Joanne Harris írta volna, és ha nem január óta várnám ezt a megjelenést. Végeredményben anyának vettem meg karácsonyra, és rossz szokásomhoz híven feltűnésmentesen elolvastam még az ajándékozás előtt, de így utólag belegondolva, lehet hogy nem volt valami jó választás. Pedig szerettem volna, ha végre olvas valamit Joanne Harristől, csak valószínűleg mégsem ezzel kellene kezdenie, hanem mondjuk a Csokoládéval, vagy az Ötnegyed naranccsal. Mivel nekem már a sokadik könyvem Harristől, és egyenesen imádom a stílusát, ezért nem mondom, hogy rossz volt, csak valószínűleg nem így és nem most, karácsony előtt kellett volna elolvasnom, és mindenképpen kell majd adnom neki egy másik esélyt, hogy jobban összeálljon a kép.

A főszereplő egy, a való életben teljesen átlagosnak tűnő férfi, aki negyvenkét éves létére még mindig édesanyjával él, sőt hagyja, hogy az idős asszony uralkodjon rajta. A gyerekkora óta felgyülemlő sérelmeket pedig egy blogon adja ki magából, ahol egy teljesen új személyiséget talál ki magának. A történetben egy másik bloggert is megismerünk, Albertine-t, akit a főszereplőnk személyesen is ismer, és aki a történetnek egy másik oldalát mutatja be a blogján. De még ennek ellenére sem lehetünk tisztában azzal, hogy mi a valóság, és mi a fikció, azokból amiket leírtak. A történetben pedig tényleg olyan sok a csavar, meg az álnév, hogy részemről szükséges lenne egy újraolvasás, hogy helyreálljanak a dolgok.

Ally Carter: Ha megtudnád, hogy szeretlek, meg kellene öljelek

Cammie Morgan a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájának diákja. Tipikus lányiskola ez, amennyiben szokványosnak tekinthető, hogy a tanulók harci művészeteket, valamint a kémiai hadviselés legújabb módjait sajátítják el, és CIA–kódok feltörésével szerezhetnek plusz krediteket. Cammie Morgan kémnek tanul. Tizennégy nyelven beszél folyékonyan, és hétféleképpen képes puszta kézzel megölni valakit, de minden tudománya csődöt mond, amikor találkozik egy hétköznapi fiúval, aki őt ugyanolyan hétköznapinak hiszi, mint bármelyik másik lányt…

Ally Carternek nem egy könyvével szemezgetek már egy jó ideje, és pont amikor végre belevetettem volna magam az egyikbe (a Heist Society-t terveztem), jöttem rá, hogy most jelenik meg magyarul ez a kellemesen hosszú című I'd Tell You I Love You, But Then I'd Have to Kill You is. Amivel kapcsolatban abszolút vegyesek sajnos az érzelmeim. Egy ilyen alapszitu, iskola kémeknek, részemről egy valóra vált álom, valahogy imádom az ilyen különleges dolgokat, mintha ez mind létezne, és én magam is járhatnék boszorkányképzőbe, vagy jelen esetben kémsuliba. És mégis, valahogy annyira átlagosra sikeredett az egész, én helyenként kifejezetten untam is. Vagy csak már kinőttem belőle. Mert pár éve biztosan jobban szerettem volna.

Nem mondom, hogy a második rész abszolút felejtős lenne, mert nagyon sok dologra rá lehet még menni, ami felett az első részben valahogy átsiklottak, pedig végig ott volt. Ilyen Josh és Cammie bimbózó kapcsolata, ami kábé az alapja lenne az egész könyvnek, aztán valahogy mégis hiányzik. Mert mit kapunk? Hogy elmennek moziba? Sokszor? Nekem ez kevés. De a következő részekben még kisülhet valami jobb is. Aztán én vártam a nagy családi drámát is, akármelyik lány felől jöhetett volna valami, mert szerintem vannak bőven erre lehetőségek, főleg hogy pont a végén mondják is, hogy attól, hogy kémek vagyunk, még lehetnek érzelmeink. Tehát mondjuk ebben a részben jobban kijöhettek volna a Bex apjával kapcsolatos problémák, akár Cammie szemszögéből is. Mert ugyan kaptunk most is valamit, de keveset. De a következő részekben akár még ebből is lehet valami. Ami viszont tetszett is, az Joe Solomon, meg az órái. Ezekből jöhet még több is! Azt viszont nem tudom még, hogy mikor, valószínűbb hogy a második rész helyett inkább a Heist Society-vel próbálkoznék majd.

Jenny Valentine: Broken Soup

Nem az enyém volt. Nem én ejtettem el, de a fiú a sorban azt mondta, hogy én voltam. Egy fénykép negatívja volt, csak úgy magában, egészen megviselt és karcos. Nem is láthattam, hogy minek a negatívja volt, mert a fiú ujjai eltakarták a nagy részét. Úgy tartotta nekem, mintha addig semmi sem fog történni, amíg el nem veszem, mintha mást nem is kell tennie, csak várni.

Ezzel az ártatlan dologgal azonban minden megváltozik Rowan életében. A lány bátyja 2 éve halt meg, azóta a szülei különköltöztek, Rowan és a hatéves húga, Stroma, pedig egyedül maradtak az anyjukkal, aki olyan szinten nem tudta feldolgozni a körülötte levő dolgokat, hogy nyugtatókon él. A család eltartása pedig a 15 éves Rowan-ra maradt. Kérhetnének segítséget az apjuktól, de félnek, hogy akkor az édesanyjuk teljesen magára marad, ezért inkább hazudoznak: a szobában alvó és semmivel sem törődő édesanyjuk azért nem válaszol, mert éppen elment randizni, de mi jól vagyunk itthon kettesben, csak pár óráról van szó, nem kell aggódni. A fénykép miatt azonban két új emberrel is összebarátkozik a testvérpár, a fiúval, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Rowan-é a fénykép, illetve azzal az idősebb lánnyal, aki végignézte a fenti esetet, és felkeltette az érdeklődését, hogy ugyan mi is lehet azon a fényképen. Amikor pedig kiderül, hogy a képen Jack van, Rowan halott testvére, minden a feje tetejére áll.

Nagyon tetszett a könyv, csupán órák kérdése volt, hogy a végére érjek. Történetileg szerintem teljesen kiszámítható volt, főleg a sok előreutalás miatt, de igazából nem ez volt a lényeg szerintem, hanem a szereplők, a kapcsolataik, és a hangulat. Ami egyszerre volt vidám, de szomorú is egyben, a végén azonban mégiscsak mosolygós. Hiszen tényleg, egy ilyen aprócska esemény, és mégis mennyi történést beindított, aminek a végére egészen rendeződtek az dolgok. Én imádtam, elsősorban a szereplőket, Rowant, Stromát, Bee-t, Harpert. Stroma öt-hatéves létére hihetetlenül erős, és nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen kisgyerek milyen szinten levágja a dolgokat. Rowan is hihetetlenül erős, de éppen az a lényeg, hogy lehet akármilyen erős, azt amit ők Stromával csinálnak, nem lehet az örökkévalóságig segítség nélkül végigcsinálni. Ezért kell, hogy összebarátkozzon Bee-vel, hogy beleszeressen Harper-be, hogy merjen segítséget kérni a családjától.

Jenny Valentine-tól még lesz olvasva, egyelőre olyanom van tőle, hogy Me, the Missing, and the Dead, de én elsősorban a Finding Violet Park-ra pályázom.

Gayle Forman: If I Stay (Ha maradnék)

A 17 éves Miának mindene megvan, van egy irigylésre méltó családja, egy tökéletes barátja, felvételt nyert a Julliard-ra, előtte az egész élet. Most kell azonban meghoznia eddigi élete egyik legnagyobb döntését; elfogadja-e a Julliard nyújtotta lehetőségeket és csellista lesz, vagy a zene helyett inkább a szerelmet válassza, és a barátjával, illetve a családjával maradjon? Mindkét esetben elveszítene valamit, de egyben nyerne is; attól függően, hogy mi a fontosabb számára. Azonban amikor egyik pillanatról a másikra egy autóbalesetben elveszíti a családját, és ő maga is csak kívülről figyeli az eseményeket, azt hogy hogyan próbálják az orvosok és a szerettei is megmenteni az életét, minden felborul. A kérdés azonban még mindig ugyanaz: Lépjen tovább ő is? Hiszen a közvetlen családja nélkül az élet már nem élet... Vagy maradjon?

Azt hiszem még valamikor a nyáron láttam meg a Mammutban ezt a könyvet, és már akkor is nagyon el szerettem volna olvasni. Csak úgy voltam vele, hogy a Libri nem éppen a legolcsóbb hely az idegennyelvű könyvek beszerzésére, ezért még egy darabig csak szemeztem vele. És most végre itt van, és bár kisírtam a szemem rajta, úgy érzem teljes egészében megérte megvenni, mert nagyon szerettem. A Duff után újra egy olyan könyv, amin órákig csak gondolkoztam, ez pedig nagyon jó érzés; manapság egyre ritkábban találkozom ilyennel.

Az elején kicsit nehezen szippantott magába a dolog, valahogy túlságosan is tökéletes volt minden, tényleg egy nagyon jól együttműködő családot, egy teljesen normális párkapcsolatot mutattak be, és ez nekem egy kicsit valószerűtlen volt, de hát épp az volt a könyv lényege sajnos, hogy egy ilyet robbantottak szét. Éppen ezért nagyon szomorú volt olvasni Mia visszaemlékezéseit, és mindezt nem őmiatta, hanem mert emellett tudtam, hogy ők már nem élnek...

A könyvnek lesz második része is jövő tavasszal Where She Went címmel. Nem tudom még, hogy mit akarnak ebből kihozni, mindenesetre én úgy érzem, hogy semmiképpen sem akarok kimaradni belőle. Még akkor is, ha a fülszöveg alapján egyáltalán nem értem, hogy ez most miért kellett... Nem hittem volna, hogy egy ilyen élmény után, mint ami az If I Stay-ben volt, Adam és Mia útjai elválnának, hogy aztán 3 évvel később újra találkozzanak... Majd meglátjuk.

Julie Kagawa: The Iron Daughter

A sorozat első részéről, az Iron King-ről még szeptemberben írtam, amikor még valami olyasmit írtam, hogy hamarosan egészen biztosan belevetem magam a folytatásba. Hát ebből az lett, hogy november elején elolvastam a sorozat honlapján is elérhető novellát, a Winter's Passage-ot, ami tulajdonképpen összeköti a két részt. És akármennyire tetszett is, valahogy mégiscsak egy újabb hónappal később sikerült elolvasnom a várva-várt második részt, az Iron Daughter-t. És hamarosan jön az Iron Queen is, és számomra a legjobb hír az, hogy mégsem az lesz az utolsó kötet, mert lesz itt még egy Iron Knight is. Ennek azért örülök, mert úgy érzem, hogy van még mit dolgozni a szereplőkön, de igencsak megvan rá az esély, hogy itt mindenki még szerethetőbb lesz.

Most nem is próbálkozom spoilermentesen írni, tekintve hogy az első résznél nagyjából elmondtam az alapszituációt, most a történet valahol ott jár, hogy Ash elvitte Meghan-t a királynőjéhez, ahol a lány többé-kevésbé fogságban van. Nem hivatalosan, de azért gyakorlatilag nem is tud megszökni a fagy miatt. Azt pedig végképp nem hiszi el neki senki, hogy a tündérek természetes egyensúlyát egy új, modernebb faj, a vastündérek növekvő hatalma fenyegeti.

Ami engem már megint zavart, az a könyv eleje volt. Valahogy nehezen sikerült már megint megszoknom a dolgokat, nagyon idegesített például Meghan Ash miatti nyavalygása. Főleg mivel a srác előre figyelmeztette, hogy a saját otthonában ellenségek lesznek, Meghan még így is nehezen fogta fel a dolgokat, és csak amiatt tudott szenvedni, hogy milyen rég látta Ash-t, és akkor is milyen bunkó volt vele, biztosan nem is szereti. Aztán amint ezen a bonyodalmon túl voltunk, már imádtam a könyvet, sőt még Ash-t is is egyre inkább elviseltem. Pedig róla aztán tényleg még mindig csak annyit tudni, hogy milyen helyes és sötét. Nem értem én ezeket a könyvbeli nagy szerelmeket na... Éppen ezért én egyszerűen sem Ash-nek, sem Puck-nak nem tudok szurkolni, de ez van. De nem is ők a kedvenceim, hanem Meghan (szerintem ő egy egész tűrhető női főszereplő!), Grimalkin (hiszen ő egy macska) és Ironhorse (na ezt én sem gondoltam volna :D). Kíváncsi vagyok mi minden történik még velük a következő kötetekben.

Kody Keplinger: The DUFF (Designated Ugly Fat Friend)

A tizenhét éves Bianca Piper cinikus és hűséges, de közben úgy gondolja, hogy messze nem ő a legszebb a barátnői közül. Ezért is esik neki rosszul, amikor az aktuális szépfiú és hímringyó Wesley Rush Duffy-nak kezdi el hívni. A DUFF név tulajdonképpen nem kéne, hogy ennyire megbántsa Biancát, hiszen ő is egy nagyon helyes és dögös kiscsaj, csak a barátnői mellett egy kicsit háttérbe szorul. Ám Bianca mégsem tudja kiverni a fejéből ezt a nevet, meg Wesley-t sem, akit mindennél jobban utál. Ám amikor otthon is egyre nagyobbak lesznek a problémák, Bianca Wesley karjaiba menekül. És ami a legrosszabb, hogy még élvezi is. Mert Wesley nagyon jó hallgatóság, ráadásul az ő otthoni élete is legalább annyira elcseszett, mint Biancáé. És akármennyire is hihetetlen, Bianca kezd egyre komolyabb érzéseket táplálni a srác iránt, akit mindenkinél jobban utál.

A DUFF egyike a 18 könyvnek, amit a Contemps Challenge keretein belül elolvasok majd. A képet már egy jó ideje kitettem a blogomra, de most akkor jöjjön egy kis magyarázat. A dolognak az a lényege, hogy a jövő nyárig megjelenő 21 YA regényből én 18at el szándékszom olvasni. Mégpedig azért, mert ha már YA, akkor én általában valami természetfeletti töltettel rendelkező regényre csapok le azonnal, pedig azokat is nagyon szeretem, amikben semmi ilyesmi nincsen. Csak valahogy mindig elkerülöm őket. És éppen azért, hogy ez ne így legyen, most végre találtam egy célt, jövő nyárig én mindenképpen el fogok olvasni 18 olyan könyvet, amiket én biztosan szeretni fogok, de egyébként elkerültem volna őket.

Ilyen a The DUFF is, aminek már egy hete a hatása alatt vagyok, csak nehezen találtam ki, hogy mit is írhatnék róla. Most ebbe egy kicsit rossz belegondolni, hogy valaki (=Kody Keplinger) 17 évesen megír egy olyan könyvet, amit én imádtam, én meg közben 3 bekezdést nem tudok írni róla. Pedig azt szeretném, ha ezt a könyvet sokan megismernék, mert én szerettem a szereplőket, a történetet, ahogyan meg volt írva. És hiába voltak benne olyan dolgok, amikkel én egyáltalán nem értettem egyet (ha probléma van, miért kell a legutáltabb alakhoz menekülni, miért nem lehet azt a barátokkal/anyával/apával/pszichomókussal megbeszélni?), ezeket feledtette velem a befejezés, amikorra én már fülig bele voltam szeretve Wesleybe is. Szóval egyszerűen tökéletes volt.

Alexandra Adornetto: Halo

Látszólag nem sok minden történik a Venus Cove nevű városkában, ám három angyal mégis itt telepedik meg, hogy megvédjék a város lakóit a gonosz erőivel szemben, amivel kellemesen felforgatják a nyugodt kisvárost. Egyrészt ott van Gabriel, a harcos arkangyal, a gyógyító képességekkel rendelkező Ivy, és Bethany, aki hármójuk közül a legemberibb és egyben legtapasztalatlanabb. És ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdenie, mint egy átlagos tinédzsernek, iskola, barátok, szerelem, bulik, szalagavató... De még ennek ellenére is minden rendben is lenne, az emberik kedvelik őket, egyre kevesebb a bűnözés, többen járnak templomba, és egyre több a jó cselekedet. Egészen addig, amíg fel nem tűnik egy új srác a középiskolában, akinek szintén sikerül felforgatnia a kisváros életét, csak most nem éppen kellemesen.

A történet igazából nem sokban tér el a többi hasonló könyvtől, itt ugye angyal szeret embert, meg persze viszont is szeretik, szóval gyakorlatilag ez is egy az ezerből. Ami szerintem nagy előnye volt a könyvnek, hogy nagyon tetszett ahogy meg volt írva. Az ilyen előreutalásos dolgok miatt: "ekkor még nem tudtam, hogy..." "utólag tudom, hogy mindig is ez volt a célja" stb. Olyan kellemes hangulatot adott a könyvnek. Nem semmi, hogy 17 évesen ennyire jól írjon valaki, én azt mondom érdemes lesz figyelni Alexandra Adornettót, főleg hogyha majd elszakad a tvájlájt-témától.

Nagyon tetszett még az első pár oldal is, amikor az angyalkáink frissen érkeztek a földre, és Beth még annyira sem ismerte a helyi szlenget, mint a testvérei. Volt néhány aranyos jelenet, például mikor a "hot" pasikat úgy értelmezte, hogy magas a testhőmérsékletük, vagy amikor úgy ment haza iskolából, hogy Ivy, mi az a MILF? Ilyenekből jöhetett volna több is, bár amit kaptunk az is nagyon aranyos volt. Na de ezután volt néhány wtf-momentum. Egyrészt az, hogy a katolikus angyalkánk elmegy egy buliba lerészegedni, vagy hogy 100 oldalon keresztül azt fontolgatja, hogy lefeküdjön-e a barátjával! És még csak nem is azon gondolkozik el, hogy juj ez házasság előtti szex, lehet hogy nem kéne; hanem azon aggódik, hogy mik lehetnek a következmények, ha egy angyal emberrel csinálja. Ja, és mindezt olyan megfontolásból, hogy Xavier mennyire vágyik rá, miközben a srác egy nagyon vallásos családból származik, és a saját füle hallatára mondta meg az anyja, hogy ilyenre ne is gondoljanak a gyerekei. Akkor meg mit kell itt erőltetni a dolgokat?

Ennek ellenére részemről a következő rész mindenképpen várós, mert a kliséhegyek ellenére is szerettem olvasni. Hát majd valamikor jövőre talán erre is sor kerül majd.

Eden Maguire: Arizona (Beautiful Dead #2)

A Beautiful Dead második része körülbelül ugyanott kezdődik, ahol az első rész abbamaradt. Annyi történt csak a két rész között, hogy a gyönyörűséges halottjaink eltűntek egy kis időre, ezzel nem kevés fejtörést okozva Darinának, aki még mindig nem biztos abban, hogy ők valóban léteznek, vagy csak a képzelete játszik vele? De nem is ez a lényeg, hanem most Jonas után végre a kicsit utálatos Arizonának kell segíteni, hogy megismerje a halála körüli eseményeket, és egy kicsit megpróbálja elrendezni az otthoni dolgokat. Az óra pedig gyorsan ketyeg, Darinának alig néhány napja van már csak, hogy megfejtse a rejtvényt.

Ebben a részben nekem sokkal jobban tetszett maga a rejtély, kíváncsi voltam, hogy mi fog kialakulni Arizona körül, főleg hogy nem kevés titkolnivalója volt. Családi problémák, egy titokzatos szerető... és minderről egészen mostanáig hallgatott. Mondjuk azért valamilyen szinten ugyanaz volt számomra, mint a Jonas-rejtély, de remélem ez azért a jövőben még fog változni, mondjuk majd legközelebb, Summer esetében.

Viszont amit/akit nagyon nem szeretek, az maga Darina. Ennyire egy idegesítő főszereplőt a világ nem látott. Az első részben még azt mondtam oké, meghalt a barátja, megértem hogy rinyál. Most már rohadtul nem értem meg. Gyakorlatilag megvan mindene, gondoskodó szülő, barátok, egy srác, akit kénye-kedvére ugráltathat, csak azért, mert szerencsétlen szerelmes belé... Ennek ellenére Darina mindegyikőjükkel undok, ha kedvesek és törődnek vele, akkor is visszavág, hogy hagyják már őt békén. Még egyszer mondom, egy két hónapos kapcsolat után abszolút nem így kéne lereagálni a dolgokat, főleg hogy Phoenixről én mindig csak annyit tudok, hogy milyen helyes és mennyire összeillenek. Mindenesetre én még ezek után is kíváncsi vagyok, hogy mi lesz/volt Summerrel, ezért a harmadik részt idővel még csekkolom, és akkor már a befejezés sem maradhat ki.

Maria V. Snyder: Fire Study

A Study-sorozat utolsó része pont onnan folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Akkor ugyan elkapták az éppen aktuális gonosztevőt, de az megszökött a sértett Cahillal együtt, Yelenáék pedig útnak indulnak, hogy megtalálják őket, mégmielőtt újból ártatlan lányok életére törnek. Ám hamarosan rájönnek, hogy mostmár egy sokkal hatalmasabb varázsló fenyegeti a két ország közötti békét, aki hála az égnek végre nem ártatlan kislányokat erőszakol meg, hanem már csak a vérükre van szüksége, hogy sokkal gonoszabb dolgokat csinálhasson. Ráadásul Yelenának a saját képességeivel is meg kell barátkoznia, meg persze azzal a gondolattal is, hogy valaki a társai közül nagy valószínűséggel áruló. Meg persze ezernyi bonyodalom van még, na és unalom, meg unalom, meg unalom...

Én akármennyire is imádtam a Poison Study-t, akármennyire is sikerült még élveznem a Magic Study-t is, ami az első résznek egy gyengébb imitációja Valek nélkül, egyszerűen nem bírtam olvasni a Fire Study-t, olyan szinten gyenge volt. Mert az már a Magic Study-nál is látszott, hogy nem sikerült olyan irányban folytatni a sorozatot, mint amit az első rész után vártam volna, de akármennyire is reménykedtem benne, a harmadik részben sem sikerült visszahozni a Poison hangulatát, sőt. Egyszerűen gusztustalan, amit Yelenával és Valekkel művelt; nem hiszem el, hogy itt egyedül Yelena képes döntésekre, Valekot pedig ennyire kellene félteni, hiszen ő itt a legrátermettebb ember mindenki közül. Azt sem hiszem, hogy az egyetlen dolog, ami köztük normálisan működik, az a szex, pedig most már nagyon úgy tűnik.

Igazság szerint le kellett volna állnom a Poison Study után, mert az úgy ahogy van nagyon tetszett, valamilyen szinten még befejezettnek is lehetne tekinteni, és nem kellett volna reménykednem abban, hogy hasonlóan izgalmas történeteket olvashatok még Yelenáról. Ha viszont már úgy alakult, hogy eljutottam a sorozat végére, még mindenképpen sort szeretnék keríteni a novellákra, meg a Glass sorozatra is, mert a világ maga beszippantott elég rendesen. És hátha egyszer még rátalálok egy olyan gyöngyszemre Snydertől, mint a Poison Study volt.