Eden Maguire: Summer (Beautiful Dead #3)

A négy gyönyörűséges halottunk közül nekem mindig is talán Summer volt a kedvencem, ezért az ő rejtélyére voltam leginkább kíváncsi. Egy kicsit más, mint az előző kettő rész volt, mert az ő halála nem személyes okokból következett be, hanem egy random valaki lövöldözött a plázában, és pont Summert találta el. Vagy mégsem? Darina mindenesetre elég szálon nyomozhat, ott van a tényleges random lövöldöző, aki már több nyilvános helyen is megismételte a mutatványát, és éppen letartóztatás alatt áll. Vagy talán az igazi célpont nem is Summer volt, csak rosszkor volt rossz helyen, és a lövés a közelben levő drogügyletes srácra irányult. Vagy Summer egyik hardcore rajongója vitte kicsit túlzásba a dolgokat. Darina azonban a legtöbb esetben falakba ütközik, de nem árulok el nagy titkot, ha elárulom, hogy az utolsó utáni pillanatban most is mindenre fény derül.

Na akkor most spoileresen a történetről. A Summer-rejtély számomra nem volt akkora meglepetés, mint gondoltam, mert gyakorlatilag amint két szót szólt a gyilkos, már éreztem, hogy ő az. És aztán mennyire hogy igazam lett. Viszont a Logan-dolog engem eléggé ledöbbentett. Egyrészt mert ennek abszolút semmi értelmét nem láttam (mert nincs is!!), másrészt meg tök hülye az indok. Meg akkor belőle miért nem lett szépességes halott? Ott is lett volna megoldandó rejtély, szóval akkor mi alapján szelektálnak? Rohadtul nem értem Huntert sem, mert igazából baromira nincs is semmi értelme a jelenlétének. Meg annak sincs, hogy most akkor Darinának nem is kell megfejtenie a rejtélyt, hogy időt utazzunk? Akkor miért is van az egész nyomozás? Így akármikor vissza lehetett volna menni, nem? Azt pedig már nem akarom még egyszer hangoztatni, hogy mennyire nagyon idegesít Darina, mert borzasztóan. Phoenix-re (mármint a negyedik részre) nem tudom mikor fogok időt keríteni, most valahogy nincs kedvem hozzá, Summert is gyakorlatilag december közepe óta olvasom.

Cynthia Hand: Unearthly

Clara nemrégiben tudta meg, hogy részben angyal. Az anyja félig angyal, az apja pedig halandó, éppen ezért ő negyedrészben ez az isteni teremtmény. Mivel angyalvér kering az ereiben (még ha csak kis részben is), ettől ő nem csak okosabb, erősebb és gyorsabb lesz, mint az emberek, hanem kapott egy célt is, amit végre kell hajtania a földön. Ez a cél látomások formájában jelenik meg, ami sosem lesz kellőképpen egyértelmű Clara számára. Egy fiú, egy erdőtűz, egy rendszám - ami miatt elhagyják Californiát és egy világ háta mögötti kis helyre költöznek. Clarának pedig mindent meg kell tennie, hogy véghezvigye a célját... ami mi is? Megmenteni a fiút a tűzből? Vagy valami egészen más?

Amilyen nyugodtan és szeretetteljesen indult a könyv, úgy csapott át a végére valami egészen mássá. Tényleg Gilmore Girls-i kapcsolat volt Clara és az anyja között, de ez az állandó titkolózás miatt a végére már egyáltalán nem maradt meg. Mert akármennyire is egyszerűnek tűnt minden (hiszen Clarának csak meg kellett volna mentenie Christiant!), a végére minden megváltozott. Kiderült, hogy háború van az angyalok között, nem tudjuk mi van a Sötét Szárnyúakkal, Clara édesanyjának, és most már a kisöccsének is egyre több a titka, aggasztó, hogy Angela egyre nagyobb titkokat tud meg, és fogalmunk sincs mi volt ez az egész Christian-nal. És ami a legidegesítőbb, hogy csak jövőre kapunk folytatást!

Ennek ellenére komolyan mondom, ha nem január lenne, akkor azt mondanám, hogy ez 2011 legjobb könyve. De még így is meg merem kockáztatni, hogy ilyen jó könyv több nem lesz idén. Mert ez tényleg az volt, amit épp egy perce fejeztem be, de akár most azonnal újra tudnám kezdeni, annyira imádtam minden sorát. Volt benne egy őrületesen imádnivaló szerelmi szál, akarom mondani szerelmi háromszög, ami végre igazán megdobogtatta a pici szívemet. Ez tényleg egy olyan könyv, amit az összes YA-rajongó barátosnémnek ajánlanék, illetve fogok is ajánlani.

Karen Mahoney: The Iron Witch

Donnát hét éves korában elrabolták az erdei elfek, az eset azzal végződött, hogy az apja meghalt, az anyja megőrült, Donna keze pedig teljesen tönkrement. Igaz, hogy a Maker nevű alkimista feltaláló megmentette a kezét mindenféle mágikus fémkütyükkel, de ez csak ahhoz vezetett, hogy Donnának kesztyűt kell viselnie, ám még így is mindenki csodabogárnak tartja, és folyamatosan a csúfolódások kereszttüzébe kerül. Egy ember van csak az életében, aki mindezt feledtetni tudja vele, a legjobb barátja, Navin Sharma. Ám amikor Navint elrabolják a tündérek, és a helyében egy ál-Navint hagynak, Donnának fel kell vennie a harcot ellenük, még akkor is, ha így a frissen megismert, titokzatos félelf sráccal, Xan-nal kell szövetkeznie, és esetleg szembe kell fordulnia a második családjával, az alkimistákkal.

A történet egy kicsit nehezen indul be, sőt igazából azt kell hogy mondjam, hogy a könyv nagy részében nem nagyon van történet, vagy legalábbis nem tudjuk, hogy mi történik. Ez azért van, mert mindent Donna szemszögéből látunk, az ő érzéseit tapasztaljuk meg. Ezért aztán nekem egyáltalán nem baj, hogy nem ismerünk meg gyakorlatilag senkit a felnőtt alkimisták közül, mert tulajdonképpen Donna sem ismeri őket, annak ellenére, hogy együtt él velük. Mert nem tud megbízni bennük, talán azért, mert nem érti hogyan rabolhatták el kiskorában, ha annyira nagy a biztonság, és tényleg annyira őrizték a lányt; és éppen ezért nem is fordult soha egyikőjükhöz sem, amikor úgy érezte, hogy valami baj van. De én ezt nem tudom hibának felróni neki, egyáltalán nem hősködött, mint más regényhősnők, hogy ő egyedül is elboldogul mindennel. Ez tetszett. Nincs ugyan minden megmagyarázva, és tulajdonképpen még mindig nem tudjuk, hogy igazából mi miért történt, de van még két könyv (a 2012-ben megjelenő The Wood Queen - vele már találkoztunk, és az egy évvel későbbi The Stone Demon), hogy minden a helyére kerüljön. Én pedig úgy érzem, hogy érdemes lesz kivárni, mert semmi negatívumot nem tudok felhozni. A borítóba pedig egyszerűen bele vagyok szerelmesedve. Részben ezért is olvastam el, részben pedig azért, mert szerintem az alkímia is egy fantasztikus téma, és eddig ez az egyetlen regény, amit a témában olvastam.

Kim Harrison: Early to Death, Early to Rise

Na ahogy ígértem, itt a Madison Avery sorozat második része. Madison-ról mostanra már kiderült, hogy ő a következő sötét időőrző (dark timekeeper), annak ellenére, hogy halott, és inkább hisz a választás lehetőségében, mint a sorsban. Ugyanis ezek egyike sem jellemző a fekete időőrökre, de ez van. Elvileg neki kellene elrendelnie, hogy megöljék azokat a leendő gonosztevőket, akik csak rosszat hoznának a világra, de Madison inkább a saját nézeteire hallgat. Mert miért kéne valakit megölni egy olyan bűnért, amit el sem követett, amikor még meg is gondolhatja magát?

Ebben pedig segítségére lesz Barnabas, akit az előző részben nagyon elhanyagoltunk, de most állandó társként volt jelen Madison mellett; aztán ott van Nakita, akiből Madison véletlenül egy érző(bb) lényt csinált, és most próbál beilleszkedni az emberek közé; ott van Josh, akit a múltkori résszel ellentétben most nagyon elhanyagoltunk; Grace, a kis őrangyalunk. Szóval a csapatot úgy ahogy van imádom, és ezen kívül még megismertük Pault, a világos időőrző növendéket, akit én így elsőre nagyon megszerettem, mert ígéretes karakternek tűnik. És annak ellenére, hogy tényleg nem történt sok ebben az epizódban, én érdekesnek találtam a felmerülő dilemmákat, ki a jó, ki a rossz; sors illetve szabad választás... Gondolom ez a rész még csak a felvezetője volt valami nagyobb dolognak, amire pedig már nem kell sokat várni, áprilisban jön!:)

Stef Penney: Gyengéd, mint a farkasok

Kanada 1867: Ahogy a tél egyre szorosabban markolta Dover River elszigetelt települését, egy asszony élete legveszélyesebb útjára indul. Egy férfit brutálisan meggyilkoltak, a nő tizenhét éves fia pedig eltűnt. Az erőszak régi sebeket tép fel, és lángra gyújtja a kisváros mélyen ülő feszültségeit. Vannak akik meg akarják oldani a bűntényt, mások csak ki akarják használni. Hogy fia nevét tisztára mossa, az asszonynak nincs más választása, mint, hogy kövesse a halott férfi kunyhójától induló nyomokat, és északnak induljon az erdőbe, és az azon túli kietlen tájra...

Egyszer felhívták a figyelmemet a Könyvmolyképző arany pöttyös könyveire, konkrétan erre a kötetre, meg a Felszáll a köd-re, de mostanáig ez is váratott magára. De a hónap elején annyira nagy boldogságot okozott nekem Wesley, meg a könyvkölcsönzés, hogy a farkasokkal már végeztem is, a köd pedig (három másik könyv mellett) olvasás alatt. Pedig meg kell hogy mondjam, ez a kötet nekem nem igazán jött be. Hogy miért? Mert annak ellenére, hogy több mint 500 oldal, alig történt benne valami, ráadásul követhetetlenül sok szereplőt kellene figyelemmel kísérnünk. Ami pedig még érdekelne is (én konkrétan a Line-Espen száltól vártam csodákat, pedig ők aztán tényleg nem vitték előre a történetet), az valahogy teljesen elfelejtődött egy idő után, a legtöbb szereplő szála pedig lezáratlan maradt. Ezek után pedig az sem mentség, hogy tulajdonképpen jól volt megírva, és egészen szerettem olvasni, ha egyszerűen úgy csuktam be a könyvet, hogy akkor most hol van ez meg ez?

Kim Harrison: Once Dead, Twice Shy

Hatalmas kedvencem a Hollows sorozat (most februárban jön ki a 9. rész, már alig várom!), és már régóta tervezem, hogy elkezdem Kim Harrison másik sorozatát is. Aztán most legalább csökkentem a végtelen hosszú várólistámat is azzal, hogy végre sort kerítettem rá.

Az igazat megvallva az elején nem szerettem, mert túlságosan is belevágtunk a közepébe, én pedig nem néztem kellőképpen utána a dolgoknak, hogy tudjam, az előzményül szolgáló novella a Pokoli báléjszakák című kötetben jelent meg. Persze azóta már pótoltam a hiányosságaimat, meg már anélkül is tudtam élvezni a kötetet. Azért szerintem nem picit hajaz a másik sorozatára, tisztára Rachel-Jenks érzetem volt, amikor Madison kezdett eltűnögetni, Grace pedig aggódott érte. Pont olyan volt mint Rachel, amint démonokkal alkudozik, miközben Jenks szokásosan halálra aggódja magát érte. Abban is biztos vagyok, hogy Madison körül is egy olyasmi csapat fog kialakulni, mint Rachel körül. Meg ahogy Harrison-t ismerem, jó sok kötetre lehet még számítani, legalábbis remélem. Mert ezzel a kaszás-sztorival megint sikerült megvennie.

A történet nagy vonalakban annyi, hogy Madison elmegy a bálba egy fiúval, Josh-sal, akit az apja szervezett be neki, majd miután ezt megtudta, egy Seth nevű sráccal távozik. De haza már nem érkezik meg, legalábbis nem élve. Seth ugyanis egy fekete kaszás, aki megöli a lányt, de Madison a hullaházban elveszi tőle a medálját, amitől különös módon életben marad. A jó kaszások közül a főmufti kinevez Madison mellé egy "őrangyalt", Barnabas-t, hogy szabadidejében tanítgassa a lányt. Na jó, igazából ez nincs is benne a kötetben, csak utalnak rá, merthogy ez eddig mind a Pokoli báléjszakákban volt leírva, a Once Dead, Twice Shy pedig pontosan innen indul. Picit lassan, ahogyan azt Kim Harrison-tól már megszoktam, de azért akad bőven izgalom is, meg egy-két nagyobb csavar.

Tervezem, hogy a második kötetet még most elolvasom, és akkor a harmadik részre már sajnos várni kell, de azért nem olyan sokat, mert áprilisra várható a megjelenés. Utána meg gondolom évenkénti egy kötetre lehet itt is számítani. Magyar megjelenésről nincs hír, pedig a Pokoli báléjszakák után akár még várható is lehetett volna... Bár Rachel Morgan-ből is csak egy kötetet kaptunk :(

Jenna Black: Glimmerglass (Káprázat)

Dana élete nem egyszerű. Alkoholista anyjával él, ami komoly kihívás egy tizenhat éves lány számára. Egyre jobban elege van abból, hogy kétszemélyes családjukban kislány kora óta ő a felnőtt, neki kell gondoskodnia iszákos anyjáról, aki miatt ráadásul meg sem próbálhat barátságokat kötni, ezért osztálytársai társaságkerülő csodabogárnak könyvelik el. Pedig Dana valójában arra vágyik, hogy úgy élhessen, mint a többi fiatal lány az ő korában. Azt szeretné, ha gondoskodnának róla, ha levennék a válláról a terheket, ha helyette másvalaki hozná meg a felelősséggel járó döntéseket. Aztán egy napon, amikor anyja sokadszorra is botrányt csinál, a fiatal lány rájön: ez így nem mehet tovább.

Dana megszökik otthonról, és elhatározza, hogy új életet kezd. Megkeresi sosem látott apját, akiről csak annyit tud, amennyit anyja mesélt neki néhány józan pillanatában. Hogy Avalonban él, a Vad Városban, amely a halandó világ és Tündefölde keresztútjánál található. Ahol a mágia és a modern technológia békésen megfér egymással, nem úgy, mint a város lakói, akik bármire képesek a hatalomért, akár gyilkolni is. Anyja - saját bevallása szerint - éppen ettől akarta megóvnia lányát, amikor terhesen elmenekült Avalonból. De kit érdekelnek az avaloni politika halálos útvesztői? Dana legalábbis úgy gondolja: Avalonban, az apja mellett csak jobb, normálisabb élete lehet, mint amilyen az anyjával volt.

Nem kell hozzá huszonnégy óra, hogy Dana rádöbbenjen: soha életében nem tévedett ennél nagyobbat. Az apai ölelés és a jobb élet helyett csapda várja. Önerejéből kell boldogulnia egy ismeretlen és ellenséges vidéken. Kiderül, hogy Dana különleges adottságokkal rendelkezik, ám ez nem könnyíti meg a dolgát. Sőt, ellenfelei első számú célpontjává teszi. 

Vajon sikerül boldogulnia a politikai cselszövések hálójában? Megbízhat frissen szerzett barátaiban? Kibontakozhat valódi szerelem Tündefölde vészterhes égboltja alatt?

Elég régóta szenvedtem ezzel a kötettel is, körülbelül akkor kezdtem el, mikor befejeztem Carrie Jones Need-jét. Mert itt is ugyanaz történt, teljesen bele voltam szerelmesedve a borítójába, de igazából olvashatatlannak bizonyult. Először hagyni akartam az egészet a fenébe, de aztán január elején mégis folytattam, és most sikerült a végéig is eljutnom. Annyira, hogy gondolkozom a második részen is, illetve csekkoltam a kemény 10 oldalas Remedial Magic-et is, amiben a kedvenc szereplőm, Kimber mutatja meg a varázstudományát.

Az volt egyébként a problémám a kötettel, hogy hiába 16 éves a főszereplője, és hiába mondják azt, hogy gyakorlatilag ő látja el az otthoni feladatokat, vásárol, fizeti a csekkeket, az életben, a megnyilvánulásain ez sajnos egyáltalán nem látszik meg. Egyszerűen nem létezik, hogy így viszonyuljon az anyjához, én abszolút nem éreztem azt, hogy akkora lenne a probléma, hogy egyetlen megoldásnak azt látja, hogy megszökjön otthonról. Főleg hogy utána megtudjuk, hogy eddig még egyszer sem merült fel, hogy leüljön beszélni az anyjával, vagy például hogy megmondja, hogy anya, ha nem szoksz le az ivásról, akkor elmegyek itthonról. Nem értem, hogy ez az egész miért csak a végén merül fel, hogy hazamegy, ha az anyja leszokik. Ez az egész valahogy annyira valószerűtlen volt nekem, hogy nem bírtam élvezni.

A továbbiakban nem volt annyi problémám, csak ezt a "zavar az alkoholizmus ezért megszökök otthonról" dolgot lehetett volna másképp kezelni. Helyenként zavart még a logikátlanság (elsősorban Dana részéről... hol van itt az érett gondolkodás?), meg hogy annyira lehetetlen párbeszédek voltak benne, hogy csak a fejemet kapkodtam. De a végére sikerült még élveznem is pettyet, úgyhogy tényleg tervben van a folytatás, bár lehet hogy odáig már nem jutok el. Mindenesetre a Remedial Magic-et elolvastam, mert Kimber volt a kedvenc szereplőm, és láttam, hogy abban ő a főszereplő. De rajta kívül még kedveltem Finn-t és Keane-t is, Ethan-t meg valahogy nem.

Magyarul a közeljövőben jelenik meg, ha minden igaz akkor márciusban. És ha jól látom Bűbájösvény lett a sorozat címe? Furcsa. Kíváncsi voltam minek fordítják a Faeriewalker-t, de akkor ez egyelőre még kérdéses.

Bree Despain: The Lost Saint

Én úgy emlékeztem, hogy a Dark Divine nekem nagyon tetszett, de ahogy elkezdtem olvasni a második részét, rá kellett jönnöm, hogy gyakorlatilag semmi sem maradt meg bennem a történetből. Aztán pedig azon kellett elgondolkoznom, hogy ezen nekem mi tetszett?

The Lost Saint 10 hónappal azután kezdődik, hogy Gracie kigyógyította Danielt a vérfarkas-kórságból, ő maga pedig megfertőződött. Grace családja azóta romokban, Jude eltűnt, az anyja depressziós, az apja pedig egyre több időt tölt távol, elvileg azért, mert Jude-ot keresi. Daniellel azonban minden a legnagyobb rendben, legalábbis addig, amíg el nem kezdenek titkolózni egymás elől. Daniel ugyanis valamiért magába fordult, és több időt tölt a kis tökéletes Katie Summers-szel; míg Gracie egyre inkább a szintén vérfarkas Talbot társaságára vágyik egyre jobban. És ami tényleg a legidegesítőbb, hogy itt aztán abszolút semmi bonyodalom nem lenne, ha ők ketten beszélnének egymással, és nem kéne mindent eltitkolni. De ugyanez vonatkozik Grace apjára, meg Gabriel-re is. Grace egymillió veszélybe sodorja magát, hogy aztán jól leszidják, és megkapja, hogy ezt már mindenki tök régóta tudta, csak neked nem mondtuk el. Ha már ennyire vallásos itt mindenki, meg jönnek a nagy példázatokkal, mint az első részben a tékozló fiúval, most meg az irgalmas szamaritánussal, akkor az lenne a minimum, hogy összeül a család, és megbeszélik a problémákat, és megosztják egymással a titkaikat, főleg ha mindenki ugyanazt szeretné, megtalálni Jude-ot. Vagy ilyet csak a Camden család csinált a Hetedik Mennyországban?

Ez engem azért is húzott fel ennyire, mert ha nem lennének ezek a félreértések, akkor abszolút semmi történet nem lenne. A főgonosz szerintem egyszerűen nevetséges volt, legalábbis a mostani megjelenését semmiképpen nem lehetett komolyan venni. A "hatalmas" cliffhanger a rész végén szintén egy oltári nagy vicc. Most komolyan ezért kellene várnom a következő részt? Egy személy volt, akit úgy-ahogy kedveltem a részben, nem nehéz kitalálni: Talbot. Nem azért, mert annyira odáig lehetne érte lenni, hanem mert rajta kívül mindenkinek sikerült felhúznia.

Szóval ahogyan az várható, egyelőre még nem tudom, hogy akarom-e én a folytatást, vagy jól megvagyok nélküle. De ez még a jövő zenéje, egyelőre még semmilyen infó nincs róla, mire megjelenik, lehet hogy elfelejtem a negatív érzéseimet. Vagy nem.

 

Stacey O'Brien: Wesley, kedvesem

Egy bagoly, egy lány és a szeretet különös története.
Stacey O’Brien biológus 1985-ben, Valentin napon ismerte meg a négynapos gyöngybagolyfiókát – és a végzetes találkozás bámulatos, 19 évig tartó kapcsolattá nőtte ki magát. A szárnyideg-károsodott kisbagolyról megállapították, hogy soha nem tud majd tökéletesen repülni, és egyedül nem maradna életben a vadonban. O’Brien, a caltechi bagolylaboratórium fiatal asszisztensnője azonnal beleszeretett a szerencsétlenül járt bagolyfiókába, és magához vette a madarat. A humoros és megrendítő történet kettejük drámai, két évtizedes kapcsolatát meséli el.

Ez az első könyvem, amit a Westendben levő Első Könyvsiker Kölcsönzőből vettem, illetve kölcsönöztem. A lottózónál vártam valakire, és hogy legalább addig is hasznosan töltsem az időt, elkezdtem könyveket nézelődni, és megakadt a szemem ezen a tündéri baglyos könyvön. Elolvastam a fülszöveget, meg fél oldalt a könyv közepéből. És ezzel engem teljesen megvettek. A könyvkölcsönzős ötlet is baromi jó, ha az nincs, akkor teljes áron biztosan nem is gondolkozom el Wesley-n, na de 500 forintért kölcsönözni? És azt kell mondjam teljesen megérte.

Azt hiszem nem fogok nagyon spoilerezni, elvégre egy kisállatról van szó, mindenki sejtheti, hogy mi történik. Egyszer mindegyikük meghal. Éppen ezért volt poén, hogy vittem haza a könyvet, és mutattam otthon, hogy milyen aranyosat szereztem. Erre a barátom nagy komolyan rámnézett, és azt mondta, hogy ne olvassam el. "Meg fog halni. Nem akarom, hogy már megint sírj." :_D Túlságosan is kiszámítható vagyok, tudom, de tényleg sírtam rajta, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy rengeteget nevettem is. A könyv tele van fényképekkel (a személyes kedvencem a kutyával közös kép, illetve amikor Wesley ismerkedik a fényképezőgéppel és forgatja a fejét), a stílusa pedig nagyon szórakoztató és magával ragadó. Minden percét élveztem, és komolyan fontolgattam, hogy oké, könyvkölcsönző, meg 500 forint, de nekem ez a könyv kell a polcra. Aztán mégiscsak visszavittem...

Richelle Mead: Last Sacrifice

Egy kicsit sokat kellett várnom erre a könyvre, nemcsak azért mert decemberben jelent meg, hanem mert voltam olyan okos, hogy előrendeltem bookdepository-n, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy karácsony miatt nem egy hét lesz amíg megérkezik. És közben számtalanszor lett volna lehetőségem elolvasni, de ha már megrendeltem, akkor várnom kellett. Annak nem sok értelme lett volna, hogy megveszem a könyvet, és aztán readeren olvasom el. Szívás, de legalább ezt is megértem, van egy VA kötet a polcomon :) Azért ezt a borítót tettem be, mert nekem ebben a verzióban van meg, és bármennyire is egyszerű is, én teljesen beleszerettem. Pedig ebben a sorozatban a többi rész borítója nem annyira tetszik.

Történetileg ott tartunk, hogy Rose börtönben csücsül és a tárgyalásra/ítéletre vár egy olyan gyilkosság miatt, amit nem is ő követett el. Közben a Lissáék azon vannak, hogy megtalálják a tényleges gyilkost, de az óra ketyeg, és mindenkinek jobb, ha Rose inkább szabadon rejtőzik valahol, mint hogy minden nehézség nélkül kivégezzék. Addig pedig ő is tud segíteni Lisséknek azzal, hogy távolról nyomoz Dimitri, Sydney és spoilerspoilerspoiler Victor Dashkov és Sonya Karp segítségével egy ismeretlen féltestvér, meg a királynő gyilkosa után. Már a történetről sem tudtam spoilermentesen írni, a véleményezésnél pedig végképp nem fogok, szóval innentől csak az olvassa tovább, akit ez nem zavar!

Egyrészt nekem iszonyatosan tetszett ez a rész is, meg a teljes sorozat úgy ahogy van, szóval abszolút csillagosötös az egész, leszámítva a végét... ami nincs! Tudom, hogy lesz második sorozat Bloodlines címmel, Sydney-Jill-Eddie-Adrian szereplésével, és ahhoz is kellett valami kis felvezetés, de a hat kötetnyi VA-nak akkor is vége van, és szerintem illett volna ide valamiféle minimálbefejezés. Ennek ellenére ott tartunk, hogy gyakorlatilag fogalmunk sincs mi van Sydney-vel, még azt sem tudjuk milyen megállapodás van Abe és Sydney között, Eddie körülbelül a rész közepén tűnt el, és róla sem tudunk semmit, a Lissa-Jill kérdés is felettébb idegesítő számomra... Szóval valahogy én nem ezt vártam, túl sok szál maradt nyitva, egyáltalán nem sejtettem, hogy most ennyire fogom várni a Bloodlines-t (az első rész várható megjelenése augusztus közepe-vége).

Amit még sajnáltam, hogy egy csomó mindenki teljesen el volt most hanyagolva, én keveset kaptam Adrian-ból is, Christian-ból is, Mia gyakorlatilag annyit szerepelt, hogy nahát, pont Mia volt az aki ott állt, de addig gyakorlatilag a nevét sem említették meg. Vártam, hogy ha majd egy kicsit bemelegednek a dolgok Rose és Dimka között, akkor majd beszélgetnek egy kicsit Dimitri családjáról. De ez így semmi... Nekem túlságosan is gyors volt Jill megtalálása, meg a családi vita, amit mellékeltek hozzá; bizonyos részek meg annyira lassúra sikeredtek (a barlanglakók nem tudom miért kellettek), hogy már a falat kapartam. Viszont annak kifejezetten örülök, hogy megszakadt a kapcsolat Lissa és Rose között, így legalább nem kell tovább Rose tolmácsolásában hallgatnunk Liss angstolását az egész királynősdi miatt. Tudom, hogy nem vagyok valami kedves, de Lissa egy idő után borzasztóan idegesített. És bár 100%-ig Adrian párti vagyok, és nagyon tudtam szegényt sajnálni, azért én örülök is, hogy Rose-Dimka happy end lett. Hogy miért? Mert Dimitrit már megutáltam akkor, amikor Lissa "meggyógyította", de most Rose-nak is sikerült elásnia magát nálam ezzel az önámítással, hogy "mivel most Adrianra gondolok, ez még nem megcsalás, csak élvezem a mellettem fekvő pasas közelségét". Aha, na persze. Úgyhogy én azt mondom, hogy Adrian ennél ezerszer jobbat érdemel, és drukkolok, hogy a folytatásokban rátaláljon az igazira.

Nem tudom miért, de valahogy úgy alakult, hogy semmi pozitívat nem írtam, pedig a sok nyafogás ellenére tényleg nagyon szerettem ezt a részt is! Csak sajnos szeretem annyira a sorozatot, hogy néhol egy kicsit többet vártam... Egyébként a Bloodlines előtt tervezek elolvasni mást is Mead-tól, remélem sikerül sort kerítenem rá.

Kristina Springer: The Espressologist

Hogy mi az eszpresszológia? Ezt legjobban a 17 éves Jane Turner tudja, aki iskola mellett, bár gyakrabban inkább iskola helyett egy kávézóban dolgozik bárosként, és szabadidejében egy füzetet vezet arról, hogy milyen vendégek, milyen kávét isznak. Na ez az eszpresszológia alapja. Gyakorlatilag amint meglát egy vendéget, már a személyiségéből ki tudja találni, hogy milyen kávét fog rendelni. Amikor pedig elkezdi az embereket a kávérendelésük alapján párosítani, és a párosítások sorra be is jönnek, az eszpresszológia egyre népszerűbb lesz. Körülbelül olyan mint egyfajta szerelmi horoszkóp, és még működik is. Nagyon is jól. Az üzlet menedzsere is felfigyel a dologra, és négyhetes eszpresszológia rendezvénysorozatot indít a kávézóban, amitől igazán beindul az üzlet! Akkor miért van az, hogy Jane egyre nehezebben viseli a dolgokat? A tévés szereplés miatt? Vagy mert sikerült összepárosítani a leghelyesebb vendégét, akit amúgy magának akart, a középiskolai ellenségével? Vagy mert a legjobb barátnője, Emily odáig van az ultrahelyes Cam-ért? Nem inkább örülnie kéne, hiszen ő hozta össze őket?

Lehet hogy nem olyan szembetűnő a hasonlóság, de én végig olyan Emma-érzettel olvastam végig. Emma a kedvenc Jane Austen-om, és ő is ugye próbál párosítgatni, csak ő sokkal kevesebb sikerrel. Végig azt vártam, hogy mikor fog az egész eszpresszológia visszaütni, hiszen Jane saját magát az állandóan flörtölő Will-el akarta összepárosítani, pedig hiába nem illettek össze; Em és Cam között pedig nem volt megjósolva az elsöprő szerelem, Emily mégis végig azt sejtette, hogy az van... Na de nem akarom ellőni a poénokat, mindenki olvassa el magának, mert abszolút élvezetes kis olvasmány, egy pár órányi önfeledt kikapcsolódást biztosan nyújt, még ha többet nem is. Én nagyon szerettem, az Emma-érzet miatt is, meg önmagában is.

Simone Elkeles: How to Ruin a Summer Vacation

A 16 éves Amy Nelson nincs éppen jó viszonyban az apjával, akiről körülbelül évente egyszer hall, és akit magában csak spermadonornak nevez. Mégis most vele kell eltöltenie a nyári szünetet, Izraelben (egy háborús övezetben!), hogy megismerje a családjának másik felét, akik eddig még csak nem is tudtak Amy létezéséről. Az amerikai gondolkozású Amy-nek pedig egy teljesen új kultúrát, felfogást kell megértenie ez alatt a három hónap alatt, és nem utolsó sorban saját magát is meg kell ismernie.

Annak ellenére, hogy ez volt Elkeles első könyve (2006-ban jelent meg), már mindkét ezután megjelent sorozatát olvastam. De mivel nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire imádom a stílusát, várható volt, hogy sort fogok keríteni a How to Ruin sorozatára, aminek a következő két kötete máris a várólistám elején landolt. Nagyon kellemes, könnyed nyári olvasmány volt, még így a nagy fagyok közt, január elején is, ráadásul alig néhány óra alatt lehet végezni vele. Imádtam.

Amy karaktere mondjuk időnként szörnyen idegesítő volt, máskor meg szerettem. Szóval csak azt remélem, hogy ebben a részben tényleg sikerült egy kicsit megkomolyodnia, és a következő két részben már egy fokkal elviselhetőbb lesz. De ha mégsem, az sem baj, mert biztos megint lesz néhány olyan barát, vagy ellenség, aki majd észheztéríti. Volt néhány olyan dolog, amit én egy picit hiányoltam, főleg az izraeli családdal való összehangolódás, azt sem igazán tudom, hogy hogyan fogadták Amy-t. Pedig most hallottak róla először, és az egész amit kaptunk, az egy csendes belenyugvás. Tulajdonképpen két szereplő volt, akiken nagyobb hangsúly volt, az Snotty és Avi, utóbbi még csak nem is rokon, hanem Amy leendő barátja. Mindegy, én végülis élveztem, csak néha volt egy pici hiányérzetem.

Kristin Cashore: Fire

A sorozat első része nem olyan régen jelent meg magyarul is, én pedig még szeptemberben írtam róla, és nagyon tetszett. Nem tudom miért csak most olvastam el a második részt, főleg mivel letehetetlenül jó volt. Egészen más, mint az első rész, és sokkal jobb is, tehát ha valakinek esetleg nem tetszett a Graceling (Garabonc /Áldottak, vagy nem is tudom milyen címmel jelent meg magyarul), annak is érdemes megpróbálkoznia ezzel a kötettel. Hogy miért? Mert teljesen más a világ, tele szörnyekkel, a különleges képességekkel megáldott emberek pedig teljesen másként jelennek meg, többek között nincsen különböző színű szemük sem. A szereplők is teljesen mások, egyetlen kapcsolat van a két rész között, és az Leck.

Vele kapcsolatban azonban meglehetősen vegyesek az érzelmeim még mindig. Ugyanis már az első részben sem nagyon tudtam hova tenni a szerepét, mert ő volt a nagy gonosz, aztán megismertük, és gyakorlatilag egy nagy semmi. Most is vele indult a történet, és imádtam azt a legelső szösszenetet, amit kaptunk belőle. Megismertük a gyerekkorát, ami teljesen jól megállta volna a helyét a két rész között egy különálló kis történetként, és kész. Sajnos nem ez történt, mert valahogy Leck is belekeveredett Fire történetébe, és azt kell hogy mondjam, teljesen szükségtelenül. Mert nélküle ugyanúgy meglett volna a konfliktus, ugyanúgy lett volna megoldás, egyszerűen egy plusz bonyodalmat jelentett a jelenléte, ami teljesen felesleges volt.

A sorozat harmadik részében az első kötet szereplői fognak egészen biztosan visszatérni, ez már a címéből sejthető (Bitterblue), de én remélem, hogy Fire, Brigan, meg a többiek is visszatérnek még a jövőben, mert őket még jobban megszerettem. A Bitterblue egyébként áprilisban várható.

Maryrose Wood: Méregnaplók

A tizenhat éves Jessamine Luxton a Hulne-apátság romjai között él édesapjával, a köztiszteletben álló gyógyszerésszel, aki szenvedélyesen kutatja a gyógynövények titkait. Ennek érdekében a világ minden tájáról igyekszik beszerezni a különlegesnél különlegesebb egyedeket, melyek közül a legveszélyesebbeket egy zárt méregkertben tartja.
Egy napon különös fiú érkezik a Hulne-kunyhóba: a rejtélyes látogató neve Gyom, és a jelek szerint nem csak a nevében kötődik a növényekhez.
Kicsoda ő, és mi lehet a titka? És mi készül a méregkert falai mögött? A gótikus elemekkel átszőtt, izgalmas és romantikát sem nélkülöző regény a méregkert különös világába kalauzolja az olvasót, ahol sosem szabad elfelejtenünk, hogy a megfelelő dózisban minden méreg: még a szerelem is.

Annyi sok szépet és jót olvastam erről a könyvről, hogy többek között ez is rajta volt a "karácsonyra ezeket kérem" listámon, és szerencsésen hozzá is jutottam. Egyébként még tavaly elolvastam, de kicsit zsúfoltra sikeredett az év vége/ újév eleje, ezért csak most tudok pár sorban megemlékezni róla. Első körben nagyon tetszett, hogy a fülszövegben elsősorban magyar bloggerek ajánlásait olvashattuk. Nem tudom, hogy ez mennyire szokás, de ilyen szerintem jöhet még bőven. Azt viszont senki sem mondta, hogy ez a könyv ilyen rövid lesz! Egy kicsit nehezen indult be, de amint megjelent Gyom már imádtam, és aztán kettőt pislantottam, és már vége is volt.

A csavar, akármilyen kegyetlen is volt, nagyon könnyen kiszámítható. Ennek ellenére mindvégig izgalmas olvasmány maradt, még a hosszas leírások alatt sem unatkoztam (pedig ez nálam ritka). Úgyhogy abszolút felkeltette az érdeklődésemet, egyrészt Maryrose Wood más írásai iránt, másrészt Northumberland hercegnője és méregkertje után is keresgéltem egy keveset, angolul és magyarul is; harmadrészt meg várom a folytatást, még akkor is, ha várhatóan csak októberben jelenik meg angolul.