2011. február 27., vasárnap

Julie Kagawa: The Iron Queen

Meghant száműzték a tündérek földjéről, Ash-sel együtt, illetve mint kiderült, Puck is velük tart a száműzetésben. Ez általában végleges szokott lenni, hiszen a tündérkirályok és királynők nem egykönnyen szokták visszavonni a parancsukat, most azonban mégis erre kényszerülnek. Úgy tűnik ugyanis, hogy Meghan az egyetlen, aki le tudja győzni a hamis királyt. Egyrészt mert félvér, ezáltal a vas nem gyengíti, mint az összes többi tündérlényt, másrészt pedig már egyszer megtette ugyanezt, amikor legyőzte az akkori vaskirályt, Machinát. Most is nagyjából ugyanezt kellene megtennie, csak éppen át kell törni a hamis király hatalmas hadseregén, és míg Machinával szemben volt egy kis előnye, például az, hogy tudta hogyan kell elpusztítani, sőt még a fegyver is megvolt hozzá, a jelenlegi trónbitorlóval szemben csak magára és a barátaira számíthat.


Ezt a részt kedveltem a három közül a legjobban, főleg azért, mert egyből magával ragadott a világ, míg az első két kötetnél egy kicsit tovább tartott, amíg bele tudtam élni magam. Ez talán annak is köszönhető, hogy Meghan az első részhez képest óriási jellemfejlődésen esik át; egy olyan női főszereplő lesz, akit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Annyira nem, hogy a végén egyenesen könnyeztem, Meg miatt is, meg részben Ash miatt is. De ennek ellenére, én imádtam a befejezést, imádtam az egészet úgy ahogy volt. Volt ugyan néhány olyan jelenet, amin egy kicsit húzigáltam a szemöldökömet, mondván ez nyilvánvaló időhúzás, meg milyen hatásvadász már ez, de ezekre most már nem is emlékszem. Méltó befejezése ez a történetnek, a szereplők pedig számomra teljesen életszagúak voltak, már amennyire egy többszáz éves tündér életszagú lehet. Nem is tudom megmondani, hogy ki volt a legnagyobb kedvencem, mármint nagyon szerettem Meget, illetve Grimalkin is örök kedvenc marad nálam, meg persze száz százalékosan Ash-párti vagyok. De Puck-ot is valahogy annyira meg sikerült szeretnem, főleg az Jégherceggel közös jelenetekben. Simán el tudok képzelni egy Ash&Puck különsztorit, a múltbeli/jövőbeli közös kalandjaikről, annyira szeretnivaló párost alkotnak, mégha viszálykodnak akkor is.


És bár amikor az első részről írtam, azt írtam, hogy ez a trilógia, szerencsére mégsincs vége a történetnek! Mert novemberben jelenik meg az Iron Knight, a negyedik része a sorozatnak, ami Ash oldaláról közelíti meg a dolgokat. Én abban reménykedem, hogy ez a rész ott kezdődik, ahol az Iron Queen utolsó oldalai abbamaradtak, mert igazán kíváncsi vagyok Ash és Puck nagy kalandjára Grim-mel, illetve abban is bízom, hogy Meghan és Ash között a dolgok nem maradnak ennyiben! Én konrétan alig várom már a novembert, és remélem hogy addig mások is megismerkednek a történettel. Hogy ezt elősegítsem, az első könyv alig használt példányát megintcsak felajánlom azoknak, akiket érdekel, akiket nem zavar, hogy angolul van, illetve az, hogy leghamarabb áprilisban tudom eljuttatni hozzájuk. Addig lehet jelentkezni kommentben! Az egy szem könyvet Bp-n személyesen is át lehet venni, egyébként meg el is postázom Mo-n belül bárhová.

2011. február 25., péntek

Krystyna Kuhn: A völgy - 1. évad - A játék

Egy szuper üdvözlőbuli a csónakházban: így ünneplik az új diákok megérkezésüket a Grace College-ba. De Julia és a barátai hamar rájönnek, hogy a kanadai hegyekben található eldugott völgyben valami nincs rendjén. Miért ez a rengeteg tiltó tábla az iskola körül? És miért nincs rajta ez a hely a Google Earth-ön? A helyzet kiéleződik, mikor Julia öccse, Robert végignézi, ahogyan egy lány beugrik a tóba és egy örvény magával rántja a mélybe. De senki sem hisz neki - még Julia sem. A lány még nem sejti, hogy a múlt sötét árnyai, melyekről azt hitte, örökre túllépett rajtuk, itt a völgyben újra felszínre kerülnek.


Engem igazából nem győzőtt meg a fülszöveg, de a Westendből könyvsiker-kölcsönöztem ezt is, és az eladó lány azt mondta, hogy ez nagyon jó. Csak a vége volt rossz, vagyis inkább az, hogy nincs még meg a folytatás. Ez azért ígéretesnek hangzott, de mire elolvastam a könyvet már egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy mégis miért kéne várni a folytatást? Mert ezen a 250 oldalon is gyakorlatilag alig történt valami, legalábbis annyira lassan bontakozott ki a nagy végkifejlet, ami szerintem tök laposra sikeredett, és egyáltalán nem érzem azt, hogy annyira érdekelne engem a következő kötet. Persze lehet hogy ezzel csak én vagyok így, de...


Egyszerűen számomra teljesen lehetetlen volt a környezet, a szereplők, a párbeszédek. Nem tudom elképzelni, hogy ezek bármelyike is előfordulhatna az életben, éppen ezért egyáltalán nem tudtam beleélni magam az eseményekbe. Mert úristen, itt vagyunk a világ végén, első este áramkimaradás, furán viselkedik a tó, eltűnik valaki, közben meg holnap nyolckor akkor randi a Starbucks-ban, majd megnézzük a Gyűrűk urát a moziban, oké? Szóval nekem ez valahogy annyira, de annyira nem volt valószerű, hogy nem tudtam száz százalékosan élvezni. Tudom, hogy már megint azzal fogok jönni, hogy ha néhány évvel korábban olvasom, akkor biztos nem lennének ilyen jellegű problémáim, de most vannak.

2011. február 24., csütörtök

Elizabeth Eulberg: Prom & Prejudice

Általánosan elfogadott igazság, hogy egy egyedülálló férfi, aki a Pemberley akadémián tölti a tavaszi félévét, partnert akar a bálra. (Most próbáltam Jane Austen-os lenni egy picit, de nem annyira sikerült.) Téli szünet után az igen rangos Longbourn Akadémia lányai megszállottan készülnek a bálra. Lizzie Bennet-et, aki ösztöndíjasként jár a Longbourn-be, azonban nem érdeklik a drága ruhák és cipők, legjobb barátnőjét, Jane-t, viszont annál inkább. Főleg most, hogy Charles Bingley visszatér a Londonban töltött féléve után. Lizzie örül barátnője bimbózó románcának, de cseppet sincs lenyűgözve Charles barájtától, Will Darcy-től, aki sznob és követelőző. Úgy tűnik Darcy sem túlságosan kedveli Lizzie-t, valószínűleg azért, mert a családjának nincs elég pénze, legalábbis a lány ezt feltételezi. Egyértelmű, hogy Will Darcy egy nagyképű bunkó, de akkor Lizzie mégis hogy vonzódhat hozzá?


Nem tudom hogy vetemedtem rá, hogy a számomra meglehetősen gyenge Rajongás után szinte azonnal egy olyan történetbe kezdjek bele, ami már megint a Büszkeség és balítéletet veszi alapul. De most nem sikerült csalódnom, mert a Prom & Prejudice minden percét élveztem, egy csomót mosolyogtam rajta, és a háttérben egy idő után azok a komolyzenei darabok szóltak nálam, amiket Lizzie, illetve Darcy anyja játszottak a regényben. Lizzie ugyanis zenei ösztöndíjjal van bent a neves Longbourne akadémián, ahová egy csomó sznob leányzó jár, akik egytől egyig utálják az ösztöndíjasokat, mert egyszerűen nem tudják elviselni, ha valaki jobb náluk. Szerintem ez irtó aranyos modernesítése a Büszkeség és balítéletnek, valahogy minden a helyén volt. Bírtam Charlotte-ot, a másik ösztöndíjasunkat, mert ugyanolyan volt, mint a régi Charlotte: "Nem hibáztatlak, amiért meglepődtél, de én nem vagyok romantikus lélek, Lizzie. Én praktikus vagyok. El akarok menni a bálba, Colin pedig meghívott". Bírtam Wickham-et is, igazi rosszfiú, aki most a modern környezetben azon van, hogy a kapcsolatait építgesse a gazdag diákok között, meg persze fiatal lányokat itat le, hogy aztán kihasználhassa a helyzetet...


Azért sajnáltam, hogy mondjuk Mr Bennet úgy ahogy van kimaradt, de ezzel jár a pozitívum, hogy legalább Mrs Bennet is kimaradt, legalábbis abban az idegesítő formájában, ahogy Jane Austen-nál megjelent. De ezáltal csak még szerethetőbb lett szerintem az egész történet, és rajtuk kívül szinte mindenki a helyén volt, meg szegény Cat de Bourgh is ott volt, említés szintjén legalábbis. De ők szerintem már egyébként sem illettek volna bele ebbe a fodros-bodros báliruhás környezetbe. Amit nem mellesleg, én egyenesen imádtam. Adjatok még ilyen tündéri Jane Austen feldolgozásokat!

2011. február 22., kedd

Carrie Ryan: Kezek és fogak erdeje

Mary világát egyszerű igazságok irányítják: A Nővérek mindent tudnak. Az Őrzők szolgálnak és védenek. Az Elátkozottak soha nem adják fel. És mindig figyelned kell a falut körbevevő kerítésre. A kerítésre, mely megvéd a Kezek és fogak erdejétől. De ezek a törvények lassan értelmüket vesztik. Mary olyasmiket tud meg a Nővérekről és az Őrzőkről, melyekkel jobb lett volna soha nem szembesülnie. Amikor pedig a kerítés átszakad, és egész világán úrrá lesz a káosz, az Elátkozottakkal is közelebbi kapcsolatba kerül. Választania kell a faluja és saját jövője között, a szerelme és a fiú között, aki gyermekkora óta szereti. Szembesülnie kell a Kezek és fogak erdejének valódi természetével. Megtalálhatja-e jövőjét egy olyan világban, melyet a halál vesz körül?


Olyan eszméletlenül régóta el szerettem volna már kezdeni ezt a sorozatot, még Mondie Moms-ék miatt figyeltem fel rá, meg mert beleszerettem a Dead-Tossed Waves borítójába is elég rendesen. Szóval nem is igazán értem, hogy hogy történhetett, hogy a néhány héttel ezelőtti Auchan-ös nagybevásárlásunk közben kellett megpillantanom egy hegyoldalnyi Kezek és fogak erdejét. Gyakorlatilag teljesen lemaradtam a magyar megjelenésről, még csak hírét sem hallottam. De nem baj, azt már nem fogom megvárni, hogy a következő részt is magyarul olvashassam el, és mire azzal végzek, már a Dark and Hollow Places is egészen biztosan megjelenik.


Hát igen, sikerült teljesen beleszeretnem a történetbe, és alig várom, hogy a folytatásokat is elolvassam, annak ellenére, hogy trilógia mindhárom része másvalakiről szól, egyszerűen nem tudtam nem szeretni a világot. És persze a szereplőket, egyszerűen mindannyiukat tudtam szeretni, vagy éppen utálni. Utóbbi Mary-re vonatkozik, aki egyszerre volt a kedvenc szereplőm, és valahogy mégis őt tudtam a legjobban is utálni néha. Mert akármennyire is lehet őt okolni a történtekért, hogy ott vannak ahol vannak, hogy meghaltak azok akik meghaltak (kevésen múlt, de még spoilermentes vagyok:D), azért én nem gondolom, hogy mindenért ő lenne a hibás. Tényleg csak egy buta álmot követett, ezzel kockáztatva a családja és barátai életét, de kéremszépen, a faluját ért támadásról nem ő tehet, ha pedig ott maradnak, akkor mindannyian meghalnak. Ugyanez vonatkozik Gabrielle falujára is, tény, hogy Mary miatt mentek oda, na de ha nem teszik, akkor már régen éhen haltak volna valahol az ösvényen, nem?


Van egyébként egy csomó kérdésem, ami egyelőre megválaszolatlan maradt, úgyhogy ide azzal a folytatással, mert így nem lehet élni! Mondjuk engem leginkább a Nővérek világa, és az ő nézőpontjuk érdekel, de szerintem róluk már nem fogok sokkal többet megtudni. De majd meglátjuk, március 22-ig, a harmadik rész megjelenéséig, szeretnék még írni a második részről is.

2011. február 20., vasárnap

Polly Shulman: Rajongás

„Kevés olyan dolog van, ami jobban megviselhet egy értelmes embert, mint ha szeretetből és megszokásból ragaszkodik egy Rajongóhoz.” Julie mindezt keserű tapasztalatból tudja. Legjobb barátnője, Ashleigh, vadul csapong egyik mániától a másikig, és őt is belerángatja őrült terveibe. Ashleigh legújabb szeszélye egyben Julie saját szenvedélye is: Jane Austen nagyszerű szerelmi regénye, a Büszkeség és balítélet. Julie azon kapja magát, hogy múlt századi divat szerint felöltözve és erősen vonakodva besurran Ashleigh-vel egy fiúiskola báljára, abban a reményben, hogy ott hősökre lelnek. Sajnos, mindketten ugyanabba a fiatalemberbe szeretnek bele, a jóképű és lovagias Grandison Parrba. Vajon Julie-nak választania kell a barátnője iránti hűség és a szerelem között? Vagy talán Ashleigh zavarbaejtő bohóckodása végképp elüldözi a fiút, mielőtt Julie lehetőséget kapna?


Szintén a Westendből könyvsiker-kölcsönöztem, de már ezer éve szemeztem is a könyvvel. Szeretem Jane Austen-t, ígéretesnek tűnt a történet is, főleg a kérdés amit sugallt: mi a fontosabb, a szerelem vagy a barátság? De sajnos úgy érzem, hogy én ebből már kinőttem, nem is értem minek kellett bele ez a Jane Austen-ozás, tekintve, hogy egyszerűen lehetetlenség volt a Büszkeség és balítélet szereplőihez hasonlítani a szereplőket, annak ellenére, hogy saját magukat hozzájuk hasonlítgatták. Ami szerintem hiba volt.


Ashleigh szerintem ötletes volt a maga kis csapongó rajongásával, Julie viszont kezdettől fogva idegesített, mert passzív volt, és igazából nem csinált semmit. Akkor tudtam volna megbékélni vele, ha a végén mindent elmond Ash-nek. Ashleigh is elmondta, hogy mi a helyzet Ned-del, én pedig ekkor azt vártam, hogy cserébe Julie is bevallja, hogy neki végig Parr tetszett. Ha ezt tette volna, akkor komolyan elhiszem, hogy a barátságuk mindennél fontosabb, még a szerelemnél is. De így nálam Julie csak egy meghunyászkodó pincsikutya maradt. De előfordulhat, hogy ha 16 éves fejjel olvastam volna, akkor nem lennének ilyen jellegű problémáim, most viszont bőven akadnak.

Denise Jaden: Losing Faith

Újabb könyv, amit a Contemps keretein belül olvastam, és az eddigi három közül ez tetszett legkevésbé sajnos. Pedig fülszöveg alapján ez tűnt számomra az egyik legszimpatikusabbnak a felhozatalból. Végül pedig eléggé vegyes érzelmeim voltak olvasás közben; voltak dolgok, amiket szerettem, és voltak amiket nem. Mivel ez a regény is megvan nekem könyv formájában, nincs sok hely a polcomon, és sajnos nem egy olyan olvasmány volt, amit bármikor máskor újra elővennék, ezt a könyvet is felajánlom cserére/kölcsönbe/örökbefogadásra, hátha mások olyan dolgokat találnak benne, amit én nem. A könyv angol nyelvű, használt (egyszer olvasott), young adult, pettyet szomorú és nincsenek benne természetfeletti dolgok.


Brie első pillantásra egy meglehetősen sekélyes leányzó, a mélyen vallásos nővérével épphogycsak beszélőviszonyban vannak, a divat, a sminkek, és hogy néhány órácskát egyedül tölthessen a barátjával mindennél fontosabb számára. Utóbbi érdekében ki is paterolja a nővérét otthonról, annak ellenére, hogy Faith aznap este inkább otthon maradna, és még egy kicsit furcsán is viselkedik. De Brie nem nagyon gondolkozik el a dolgokon, csakhogy egy pár órával később érkezik a hír: Faith meghalt, feltehetőleg öngyilkosságot követett el. Brie mindennél jobban vágyik arra, hogy valakivel beszélgessen, hogy válaszokat kapjon, de az iskolában a legtöbben elfordulnak tőle; a szülei teljesen magukba fordulnak; a barátja, aki miatt elküldte otthonról a nővérét az utolsó éjszakáján megcsalja a legjobb barátnőjével... Faith legjobb barátnője meg sem jelenik a temetésen, sőt egyenesen kerüli Brie-t. A sok negatívum ellenére meglepetések is érik a lányt: Tessa személyében, akit mostanáig messziről elkerült a gótos kinézete miatt, pedig valójában több közös van bennük, mint az állítólagos legjobb barátnőjével. Illetve ott van Alis, akinek a vallási fanatikus nővére elvileg szintén Faith legjobb barátnője volt, mégsem tud róla Brie szinte semmit.


A főbb szereplők egytől egyig szerethetőek voltak, Brie egy hatalmas változáson ment keresztül Faith halála óta. Tessa is eleinte elég idegesítő volt, de amint megismertük az ő kis titkait és családi életét, egyszerűen már nem lehetett nem szeretni. Alis pedig kezdettől fogva nagyon szimpatikus srác volt, örülök, hogy az ő problémái is megoldódtak a végére. Ami nem tetszett, azok a vallási dolgok voltak a történet hátterében. Annyira túlzás volt ez a vallási fanatizmus, ami az eseményeket elindította, főleg, hogy Alis nővére, illetve az egy szem követője tényleg klinikai esetnek bizonyultak. Sokkal szerethetőbb lett volna a történet néhány kedves vallásos gondolattal a háttérben, amik segíthették volna Brie-t Faith halálának feldolgozásában.

2011. február 18., péntek

Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen

1945-öt írunk. Claire Randall, a volt hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után. Egészen addig, míg óvatlanul keresztül nem sétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén.
Hirtelen "sassenach" válik belőle, vagyis idegen - a háborúktól sújtott és portyázó klánoktól fenyegetett Skót Felföldön Urunk... 1743. évében.
Számára ismeretlen erők visszasodorták az időben. Claire olyan intrikák és veszedelmek között találja magát, amelyek az életét veszélyeztetik... és összetörhetik a szívét. Mert találkozik Jamie Fraserrel, egy lovagias ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben
.


Ezt a könyvet is könyvsiker-kölcsönöztem a Westendből, és nem akarom mondani mennyire pórul jártam vele. Közel két hétig szenvedtem vele. Mindenképpen el akartam olvasni, mert annak ellenére, hogy nem tetszett, attól még olvasmányos volt, és nem akartam, hogy az legyen, hogy olvasatlanul viszem vissza. Persze amennyi eszem volt, mire pont elolvastam, elhagytam a blokkot. Vagyis a könyv nálam maradt, és itt lett volna a jó hír, csak most már késő: ha valaki szeretné, ingyen és bérmentve kap tőlem egy egyszer olvasott példányt a könyvből! Kommentben lehet jelentkezni, budapestiek előnyben, tekintve hogy nem postázok, csak személyes átvétel jöhet szóba. Ha esetleg érdekel a könyv, akkor a lentit ne olvasd el, mert attól, hogy nekem nem tetszett, neked még lehet, hogy fog. Eddig még én is csak pozitív véleményekkel találkoztam, ezért is csalódtam egy pettyet.


Nem akarom nagyon lehúzni a könyvet, de komolyan szenvedtem ezzel a 900 oldallal is, és ennek a sorozatnak még van vagy 6 kötete, hasonló terjedelemben! Én rosszul vagyok. Én már az első rész felénél éreztem, hogy ennek se füle se farka, és vége sem lesz soha, hiszen semmi célja nincs. Az elején én szimpatikusnak tartottam Claire-t, meg az is olyan szépen meg volt magyarázva, hogy miért nem bűn a Jamie-vel való kapcsolata, elvégre milyen praktikus már egy időutazás, a férje még meg sem született, tehát nincs házasságtörés. Ja, meg amúgy is engedélyt adott rá, nem? Na de amikor Jamie félholtra veri, akkor egy kicsit elgondolkoztam, hogy hol van az a modern nő, akinek én tartottam? Na én itt hagytam volna ott mindent Claire helyében, és nem próbáltam volna megérteni a kort, meg az embereket, meg Jamie-t. Tehát itt kiábrándultam Claire-ből, Jamie-t alapból nem is szerettem, főleg az unalmas, amikor már huszadjára mondja el, hogy mennyire akarja Claire-t, meg persze nem csak mondja, hanem teszik is a dolgukat. Az egyetlen értelmes karaktert pedig elégetik boszorkányságért. A főgonosz meg buzi, haha, milyen eredeti.

Daisy Whitney: The Mockingbirds

Ez a második könyv a DUFF után, amit a Contemps keretein belül olvasok, és úgy érzem, hogy már megérte részt venni ezen a kis játékon. Hogy miért? Mert mindkét kötetet imádtam, de sajnos egyikre sem figyeltem volna fel, ha nincs a Contemps, és nem határozom el, hogy márpedig én elolvasok 18 könyvet ebből a 20 könyvből. Elöljáróban azt szeretném még megemlíteni, hogy amint kézhez kaptam a könyvet, egyenesen beleszerettem a borítójába. Sajnos a képen egyáltalán nem látszik, hogy az életben mennyire szép. A háttér mintás, a madárka rajta pedig matt, olyan, mintha egy matrica lenne. És ahogy belelapozunk, szintén ezzel a madárral találkozunk, dupla oldalon, fekete-fehérben, ám még így is nagyon gyönyörű.


Hogy jól belevágjunk a közepébe, Alex Patrick úgy ébred fel egy számára ismeretlen srác mellett meztelenül, hogy nem emlékszik ki ez a srác, és arra sem, hogy mit csinált előző éjjel. Csak hogy itt van, és nagyon nem akar itt lenni, mint ahogy azt a két elhasznált óvszert sem szeretné látni a srác szobájában. De mégiscsak történt valami, mégpedig az ő beleegyezése nélkül, az pedig végképp nem esik jól neki, hogy a srác, Carter, mindezt el is hencegi a fél iskolának. Szerencsére Alexnek is vannak barátai, mégpedig nagyon jó barátok, ezért nincs az, hogy egyedül kell szembenéznie a rettegett sráccal. És szerencsére van az iskolában egy félig titkos csoport is, a Mockingbirds, akik pont azért jöttek létre, hogy a hasonló ügyekben a diáktársaik segítségére legyenek. Alexnek ettől még nincs könnyű dolga, hiszen el kell döntenie, hogy fellépjen-e Carter ellen a Mockingbirds támogatásával, vagy jobb lesz neki ha csendben meghúzódik a hátralevő iskolaévei alatt.


Nagyon intenzív egy történet volt, engem elképesztően dühített, ami Alex-szel történt, főleg hogy utána mennyire egy tapló volt Carter. Én egy kis kanál vízben is meg tudtam volna fojtani egynéhány megnyilvánulása után. Az is idegesített, hogy ha nincsenek Alexnek barátai, meg nincs ez az önkéntes diáktársaság, akkor gyakorlatilag szegény lány nem is tudott volna kihez fordulni. És nem azért, mert nem mert, hanem mert ennyire vakok itt a felnőttek! Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy csak azért, mert ez egy jó nevű iskola, ahol látszólag minden a legnagyobb rendben van, miért hiszik azt a tanárok, hogy itt tényleg minden tökéletes? Nem veszik észre, ha segítséget próbálnak kérni tőlük?? Szerencsére akad egy pozitív ellenpélda is egy új tanárnő személyében, de jóval több kéne ide!


A Mockingbirds társaság egyébként teljes egészében Harper Lee: To Kill a Mockingbird (magyarul: Ne bántsátok a feketerigót) című regényére épül, erre több utalást is tesznek a regényben, a konkrét könyv is többször megjelenik. Azt sajnáltam, hogy a könyvet eddig én még nem olvastam, sőt a filmet sem láttam, pedig egymilliószor elterveztem már. De majd egyszer, vagyis ezek után remélem hamarosan sort kerítek rá.


Daisy Whitney-nak ez az első regénye, amit remélem, hogy még sok más követ. Nagyon szerettem olvasni, elég mély érzelmeket váltott ki belőlem. Általában be szoktam csukni a könyveket az utolsó oldalnál, de most örülök, hogy elolvastam az író megjegyzéseit. A könyvet ugyanis személyes tapasztalatai alapján írta, ő is átesett egy date rape-en, és ő is tett azért, hogy ne kelljen az iskolaéveit csendben meghúzódva töltenie, hogy ne féljen végigsétálni a folyosón, hogy ne kelljen attól tartania, hogy találkozik a sráccal, aki aztán a képébe nevet.

Ally Condie: Matched

A Társadalomban a tisztviselők döntenek mindenről; hogy kit szeretsz, hogy hol dolgozol, hogy mikor halsz meg. Cassia pedig mindig megbízott a döntésükben. Ez csekély ár a hosszú életért, a tökéletes munkáért és az ideális társért cserébe. Tehát amikor a legjobb barátját pillantja meg a képernyőn élete eddigi legfontosabb estéjén (ekkor tudja meg ki lesz élete párja), Cassia teljes bizonyossággal tudja, hogy ő az igazi... egészen addig, míg másnap reggel egy másik fiú arcát látja felvillanni a képernyőn, akit szintén ismer. Cassiának pedig nehéz döntések elé kell néznie: választania kell a legjobb barátja Xander, és a titokzatos Ky között; a között, hogy folytassa az eddigi életét, vagy egy új utat válasszon, amit eddig még senki sem követett; a tökéletesség és a szenvedély között.


Imádom a disztópikus regényeket, Ally Condie pedig megvett engem kilóra, ezzel a tökéletesen kidolgozott világgal, amit imádtam. Nagyon tetszett, hogy Cassie az elején száz százalékosan része a Társadalomnak, várja a párosításának az éjszakáját, hogy megtudja ki az a fiú, akit majd meg fog szeretni és akivel majd néhány év múlva összeházasodnak és családot alapítanak. És aztán ahogy egyre inkább elkezd kételkedni, lázadni... és hogy mégis milyen nehéz lehet fellázadni egy tökéletes világgal szemben, csak azért, mert ő mégsem teljesen boldog.


Imádtam a szereplőket is egytől egyig. Az elején valahogy kicsit furcsa volt ráhangolódni, de igazából mindenkit sikerült megkedvelnem, főleg azért, mert látszólag akármennyire is rendben van minden, valójában mindenki lázad is egy kicsit. Nemcsak Cassie, hanem a szülei és a nagyapja is, akik ettől mind igazán szerethető karakterek lesznek. Az első kötet nincs lezárva, és nagyon-nagyon kíváncsi vagyok vajon mi történik Cassie-ékkel a következő kötetben, ami majd csak novemberben jelenik meg. Borzasztó messze van az még!

Kate Morton: Felszáll a köd

Mostanában nem volt időm írni (olvasni sem nagyon), szóval az időközben összegyűlt könyvekről most csak néhány sort írnék magamnak emlékeztetőül, aztán visszatérek a rendszeresebb blogolósdihoz, legalábbis megpróbálom.


Fülszöveg:


1924, nyár:


Az előkelő társaság tündöklő estélyén, egy elegáns angol udvarház parkjában, a tóparton egy fiatal költő kioltja életét. A tragédiának két tanúja van: két nővér, Hannah és Emmeline Hartford, akik ettől fogva soha többet nem beszélnek egymással.


1999, tél:


A 98 esztendős Grace Bradleyt, Riverton udvarház hajdani szolgálóját felkeresi egy fiatal rendező, aki filmre akarja vinni a költő öngyilkosságát. A Grace lelkének sötét zugaiba száműzött szellemek és emlékek előbújnak a réseken. 
Döbbenetes titok merül fel; valami, amiről a történelem elfelejtkezett, de amit Grace nem feledhet soha.


Az első világháború sebeit viselő nyáron, és az utána következő dekadens húszas években játszódó Felszáll a köd borzongató rejtély és lenyűgöző szerelmi történet elegye.


 


A könyvet a Westendből könyvsiker-kölcsönöztem, de már megint egy olyan kötetre bukkantam, amit szívesen látnék minden nap a saját könyvespolcomon is (ha lenne hely rajta :P). Egyszóval letehetetlen volt. Szeretem az ilyen visszatekintős könyveket, néha Kazuo Ishiguro jutott közben eszembe, és ez mindenképpen pozitív. A szereplők éltek és szerettem mindannyiukat, bár egy idő után kevésbé érdekeltek az idős Gracie-s részek, annak ellenére, hogy emberilebb jobban kedveltem, mint a fiatalabb énjét.