Gayle Forman: Where She Went (If I Stay #2)

Még decemberben olvastam az első részt, az If I Stay-t, ami azóta magyarul is megjelent Ha maradnék... címmel. Akkor sem értettem, hogy mégis mi értelme van a folytatásnak, és sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy még mindig nem értem. Nekem az első rész úgy volt befejezett ahogy volt, nem kell ide semmilyen folytatás! A második részt mondjuk könnyen el lehet olvasni, de hangulatban teljesen más, valószínűleg az eltelt 3 év miatt is...

Ugyanis most három évvel később járunk, három évvel a szörnyű baleset után... és három év telt el azóta is, hogy Mia végleg kisétált Adam életéből. Azóta nem is találkoztak egymással, Mia a Julliard egyik nagy reménysége, Adam pedig a címlapok állandó szereplője, köszönhetően a rocksztár státuszának és szintén híresség barátnőjének. Mikor Adam a többi bandataggal ellentétben New Yorkban marad még egy napig, a véletlen összehozza párosunkat egy utolsó éjszakára. És amíg felfedezik az éjszakai várost, ami most Mia otthonául szolgál, végre megbeszélhetik a múltat és talán még adódik egy esély a közös jövőre is.

A fő problémám az volt, hogy míg az első részben nagyon kedveltem Adam-ot, a mostani részben csak szánni tudom. Három év telt el azóta, hogy Mia összetörte a szívét, és még azóta is csak szenved. Pedig az ígérete egyáltalán nem ez volt az első részben, mert azt mondta, hogy ha Mia azt szeretné, ő elengedi, csak maradjon életben. Ehhez képest három évig egy roncs, akinek semmi sem fontos, és mindent eldob magától, amikor végre Mia visszajön hozzá. Egy kicsit szánalmas, egyáltalán nem az az ember, akinek mindene lenne mondjuk a zene. Én azt mondom, hogy meg kellett volna állni az első résznél, nekem is, meg Gayle Forman-nak is.

Borító hasonlóság

Ebben a pillanatban vettem csak észre, de ez a két borító mintha egy picit egyformára sikeredett volna. Ha egy sorozatban jelent volna meg azt mondom okés, de az egyik Gabo kiadó, a másik meg Ciceró könyvstúdió... Nem is értem ezt a borítóválasztást, mert nekem angolul mindkettő szebb kiadásban van meg. Egyébként azért aktuális ez a bejegyzés, mert az Alaska nyomábant időközben mégis megvettem magyarul, a Ha maradnék második részéről meg most fogok írni.

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Az úgy volt, hogy tavaly valamikor megnéztük a Rebecca musicalt az Operettszínházban, és nagyon-nagyon tetszett, és teljesen odáig voltam, hogy olvashassam a könyvet. De nem tudom miért, valahogy egyszer sem jött velem szembe, ezért egészen mostanáig váratott magára. Csak hogy valamelyik hétvégén hazautaztam, nagymamákat látogatni, és pont előtte belebotlottam a könyvesboltban egy újrakiadott példányba csekély 4000 forintért. Annyi pénzt pedig az életben nem fogok könyvre adni, az egyszer biztos. Úgyhogy ha már így a fejemben volt, gondoltam átböngészem én még egyszer nagymamám könyvespolcát, és persze hogy ott volt! A probléma csak annyi, hogy bár a nagyim minden alkalommal megjegyzi, hogy nézd ezt a sok könyvet, ez majd mind a tiéd ha lesz ha meghalok, de ha egy könyvet is kölcsön szeretnék kérni, akkor már hallgathatom, hogy jaj, azt nem viheted, mert az a kedvenc könyvem! Na nem mintha az elmúlt 10 évben bármit is olvasott volna. De azért eljátszottuk már ezt az Elfújta a széllel, az Anna Kareninával, a Monte Cristo grófjával, és most a Manderley-ház asszonyával is. De én csakazért is elhoztam!

Aminek külön örültem, hogy olyan rég volt már az a Rebecca musical, én egész rendesen elfelejtettem miről szólt a történet. Persze mikor már olvastam eszembe jutottak dolgok, de előre nem tudtam semmit, szóval most újra végigizgulhattam, hogy vajon mi történik. De hát én ilyen vagyok, azért is vezetem ezt a blogot, hogy csak nagyjából tudjam milyen könyveket olvastam és melyiket szerettem, melyiket nem. Azt viszont nagyon sajnálom, hogy a könyv magyar címe nem maradt Rebecca, mert az nekem mindig is jobban tetszett. Mármint hogy olyasvalaki legyen a könyv címszereplője, aki gyakorlatilag csak említés szintjén szerepel. Míg a Manderley-ház asszonya jelentheti ugyan Rebeccát, de ugyanúgy a névtelen hősnőnket is, és így már annyira nem jó. A musicalről pedig még annyit, hogy én a Szabó P. Szilveszter - Vágó Zsuzsi szereposztással láttam, egyes Bereczki-rajongó családtagjaim pedig megrökönyödve kérdezték, hogy miért nem Bereczki-Szinetár szereposztásra próbáltam inkább jegyet venni? A válasz egyszerű, míg az előbbi párosnál kézzel fogható a korkülönbség, addig az utóbbi páros gyakorlatilag egyidős, és hiába ők az álompár az Operettnél, egyszerűen nem tudtam volna hinni a darabnak. És szerintem ez azért fontos lett volna a szereposztásnál...

És megintcsak fülszöveggel szúrom ki az olvasók szemét: Nesztelen léptű inasok, pattogó tűz a könyvtár kandallójában, fehér damasztabrosz és ezüstkészlet a teázóasztalon, dédanyák képei a galérián- ez Manderley. Baljósan vöröslő rhododendronok és temetőket idéző, sápadtkék hortenziák a kertben, a tenger vészjósló mormogása- ez is Manderley.
A történetet elmesélő, mindvégig névtelen főszereplő, az új, érzékeny úrnő híven beszámol ennek az életnek a fonákjáról is: a titkos bűntudatról, a névtelen szorongásról, a rettegésről, ami ugyanúgy elválaszthatatlan Manderleytől, mint a kényelem és a fényűzés.
A félelem mérgezi az itt élők lelkét: az új asszony a régi házvezetőnőtől, Mrs. Danverstől fél, még inkább a halott feleség, Rebecca kísértetétől- ám valójában attól retteg, hogy méltatlan lesz Manderleyhez, és el kell hagynia a kastélyt. A férj, Maxim de Winter a bűntett leleplezésétől és a botránytól retteg.
Ennek az egy szerelem történetét elmesélő regénynek minden oldala nehezen megfogható szorongást áraszt, feszültséggel teli, ezért is választhatta Alfred Hitchcock rendező azonos című filmjének alapjául, amely a filmművészet legjobb klasszikus alkotásainak egyike.

Courtney Summers: Fall for Anything

Courtney Summers-szel most már szemezek néhány éve, már a Cracked Up to Be is várólistán volt, aztán felkerült a listámra a Some Girls Are, és a harmadik regényét végre sikerült is elolvasnom. Köszönhető mindez a Contemps-nek, de mivel nagyon tetszett, a fent említett két regényére is biztosan sort fogok még keríteni. Vagy nem. De igen. Nagyon pörgős volt, seperc alatt elolvastam a könyvet, és nagyon szerettem a stílusát.

Történet: Amikor Eddie Reeves édesapja öngyilkosságot követ el, a lány életét felemésztik a gyötrő kérdések. Miért tette, mikor ő egy világhírű fényképész és fantasztikus tanár volt? Miért, ha egyszer mindenben amit meglátott, inspirációra lelt? De legfőképpen, miért, ha egyszer volt egy lánya aki a világon mindennél jobban szerette őt? Amikor találkozik Culler Evans-szal, az apja egyik tanítványával, aki maga is fényképész, azonnal és veszélyesen vonzódni kezd hozzá. Úgy tűnik Culler többet tud az apjáról, mint ő maga, és talán együtt sikerül megfejteniük az apja halálát övező rejtélyt. De Eddie nagyon sebezhető, Culler Evans pedig lassan túlságosan is közel került hozzá. A lány azonban tartja magát, csak hogy megtudja az igazságot... de nem jobb, ha néhány kérdés megválaszolatlan marad?

Az tetszett legjobban, hogy abszolút átjöttek Eddie érzelmei, az, hogy össze van zavarodva, hogy csalódott, hogy dühös, hogy csak az tartja benne a lelket, hogy válaszokat kapjon. Gondolom ez amiatt is van, mert a gondolatai is teljesen kuszák és én annyira át tudtam érezni. Vagy nem. De igen. Szóval ilyenek. Két dolog van, ami miatt mégsem szerettem olvasni, az egyik, hogy ehhez azért kell bizonyos lelkiállapot, én meg pont egy kicsit rózsaszínben látom a világot. A másik pedig spoiler, de Cullent egyszerűen nem bírtam elviselni, körülbelül onnantól, hogy megjelent. És annyira sajnáltam szegény Milót. Én biztos voltam benne, hogy egy nagy kamukirály, és még meg is lepődtem, hogy volt olyan dolog, ami még igaz is volt. Ez egy beteg ember, az biztos, főleg ahogy a végén kezelte a dolgokat. "Jelentkeztem volna, néhány hét múlva..." Aha, na persze.

Ja, és hogy ne foglalja nálam a helyet, nagyon szívesen továbbadnám, kölcsönadnám, cserélném, eladnám, vagy bármit, ha valaki esetleg szeretné elolvasni.

Ne engedj el!

Már kezdtem letenni arról, hogy filmeket is megemlítsek a blogon, mert még annyira sem sikerül írni róluk, mint a könyvekről, de most kénytelen vagyok kivételt tenni. A Ne engedj el! ugyanis az egyik kedvenc könyvemet vette alapjául, ami szintén ezt a címet viseli, csak a felkiáltójel helyett három ponttal a végén... És bár Kazuo Ishiguro regényeinek még csak a felét olvastam el (Árva korunkban, Ne engedj el és Napok romjai/Főkomornyik szabadsága, utóbbi magyarul nem tudom melyik címet viseli), de ezt szerettem legjobban. Egyetemen a The Remains of the Day-ről tanultunk, ami ugyan tetszett, de annyira azért mégsem. De még így is valahogy átböngésztem a könyvtárban, hogy mi van még Kazuo Ishiguro neve alatt, és így találtam rá a Ne engedj el-re, azóta meg már a saját polcomon is fellelhető.

Szóval amióta láttam a trailert, azóta vágytam a filmre is. Gondolkoztam azon is, hogy újra kéne előtte olvasni, de nem jutott rá időm, de majd egyszer sort kell kerítenem rá. A magyar bemutató május 26-án lesz, mindenkinek ajánlom majd megtekintésre, könyv előtt, vagy könyv után, mindegy. A történetről azért nem írok semmit, mert nem tudnék úgy írni róla, ahogy szeretnék, és a trailer szerintem mindent elmond.

Victoria Forester: A lány, aki tud repülni

Az egyetlen könyvfesztiválos beszerzésem, ugyanis a tavalyi évvel ellentétben most sikerült megállnom a mérhetetlen pénzköltést, és tényleg csak azért vettem egy szem könyvet, hogy a belépőjegy 500 forintja ne vesszen kárba. A másik kiszemeltem John Green-től az Alaska nyomában lett volna, de az megvan angolul, és itt most csak a reklám kedvéért említem meg. A még nagyobb reklám kedvéért pedig lehet hogy a közeljövőben újraolvasom, mert úgy rémlik a Twilight-fanságom idején olvastam, az meg 2007-ben volt. Az idő is repül elég rendesen, nem csak a lány. Erről jut eszembe, hogy a Könyvmolyképzőnél ezt az egy szem könyvet nagyon ízlésesen becsomagolták egy twilight-os szatyorba, amin egy kicsit lesokkolódtam, és cseppet sem kedvesen sikerült közölnöm, hogy úristen, azt ne. :D Persze belegondolva szép és jó, hogy ilyenekkel kényeztetik a fandomot, én is elfogadnék egynéhány hasonló cuccot (például imádom az Anita Blake-es bögrémet, azt hiszem talán egy néhány évvel ezelőtti könyvhétről van), de én örülnék, ha a Könyvmolyképző nem csak a Twilight-ot nyomná ennyire, hanem más könyveit is.

Egyébként egy cseppet sem bántam meg, hogy ezt a könyvet választottam a sok ezer közül, mert nagyon aranyos volt. És bár a jelenlegi lakásomban annyira nincs hely a könyveknek, hogy már fogalmam sincs hol tároljam őket, de ezt tuti félreteszem majd a Harry Potterek és Percy Jacksonok mellett a leendő gyerekeimnek, vagy egyéb rokonaimnak. És mivel még mindig van 4 könyv, amit elolvastam, és blogolnom kellene, ezért ismét csak egy fülszöveggel töltöm ki a helyet:

Egy igazi csajt nem lehet megzabolázni… hacsak nem a megfelelő módszert használod. Piper McCloud tud repülni. Csak így, egyszerűen. Tény, hogy a rükverc még nem igazán megy neki, és a fordulatai is kissé esetlenek, de a bukfencben nagyon profi. A probléma csupán az, hogy Lowland egyszerű lakosai félnek Pipertől. Anyjának és apjának fogalma sincs, mit kezdjen vele. Ezért aztán jónak tűnik az ötlet, hogy a kislány hagyja el szülei farmját, és költözzön be egy szupertitkos, szigorúan őrzött iskolába, ahol csupa kivételes képességgel megáldott gyerek tanul. Eleinte nagyszerű is volt minden: az a sok új barát, olyan adottságokkal, mint szuper-erő vagy szuper-zsenialitás (plusz az a rengeteg házi sütésű almás pite!) De Piper különleges volt, még a különlegesek között is. És ennek vannak bizonyos következményei. A következmények pedig túl szörnyűek ahhoz, hogy beszélni lehessen róluk. Túl eszelősek, hogy megfontolásra méltók legyenek. És túl veszélyesek, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni őket. Hol szívderítő, hol rémisztő fordulataival Victoria Forester első regénye a lázadás és bátorság felejthetetlen története egy leigázhatatlan kis hősnőről, aki tud, aki fog, akinek muszáj… repülni.

Noel Streatfeild: Ballet Shoes

Juhé, végre még egy könyvvel csökkentettem a várólistámat! Igazából csak ezért említem meg, hogy elolvastam, mert egyébként nagy csalódás volt. A film nekem nagyon tetszett, csak azt hittem a könyv egy picit más lesz. Hogy majd itt jut idő azokra a dolgokra, amiket a filmben 5 perc alatt lezártunk. De nem, a könyv ilyen szempontból pont ugyanilyen. Ha hamarabb olvastam volna, mint a filmet, akkor még az is előfordulhat hogy tetszett volna, de mivel tudtam mindent előre, nem annyira szerettem olvasni, és ideges voltam attól is, hogy hogyan kezelik a pénzt. Gyerekeknek persze élmény lehet, én mindenesetre a rózsaszínborítós angol nyelvű kiadásomtól nagyon szívesen megszabadulnék, ha van érdeklődő.

És éljen a lustaság, de itt a fülszöveg:

Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer három kislány, akiket a szórakozott, jószívű tudós kalandos útjai során örökbe fogadott és elvitt londoni otthonába. A gyerekek szeretetteljes légkörben, számtalan érdekes élmény révén jutnak el a világot jelentő deszkákig. 
A színház varázslatos világa mindhármuk számára mást jelent, egy azonban közös bennük: kivételes tehetségek, így bekerülnek a híres londoni művészeti akadémiára.

Az 1930-as évek Angliájában játszódó klasszikus a szerző szerint „olyan tündérmese, amelynek van valóságalapja”, hiszen valahányszor a gyerekeknek problémáik adódnak, egy jótevő a segítségükre siet és megoldja a gondjukat. A ház, amelyben a három kedves kislány felnő, otthont ad számos érdekes embernek, s olyan, akár egy színes forgatag. A különös gonddal és szeretettel megírt, finom humorral és érzékenységgel átszőtt történet lapjain megelevenednek egy összetartó család mindennapjai, megismerhetjük örömeiket, gondjaikat, együtt sírunk és nevetünk velük. A lányok közben felcseperednek és fontos döntést kell hozniuk az életükről.

Az írónő számtalan brit és nemzetközi irodalmi díj tulajdonosa, legsikeresebb és legismertebb műve a Balettcipők. 1983-ban Anglia királynője kitüntette, s a Brit Birodalmi Rend tisztje lett. Művei ott sorakoznak sok gyermek, s minden bizonnyal a szüleik könyvespolcán is, hiszen olyan történet ez, amely felnőtteknek és a kisebbeknek is egyaránt örömöt szerez.

Carrie Ryan: The Dark and Hollow Places

Sok olyan dolog van, amit Annah leginkább elfelejtene: a húga arcát, amikor hátrahagyta őt a kezek és fogak erdejében; amikor először pillantotta meg a várost elözönlő zombihordát; a szögesdrótot, ami egy életre megsebesítheti; de főleg azt a napot, amikor Elias elhagyta őt. Annah ugyanis évek óta várja, hogy Elias egyszer visszatérjen hozzá, az élet nélküle ugyanis szinte megállt. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedik Catcher-rel, amikor végre újra elkezd élni. De Catchernek is megvannak a maga sötét titkai, amik újra Annah eszébe juttatják azokat a dolgokat, amiket azóta is próbál elfelejteni.

Annyira szerettem az első és a második részét a sorozatnak, és főleg azután, hogy Gabry története után végre megismerhetjük Annah-ét is, méginkább vártam a harmadik részt. Ehelyett azt kell mondjam, hogy a három lány közül Annah-t kedveltem a legkevésbé. Na nem, inkább azt mondom, hogy ezt a részt szerettem a legkevésbé. Mert Annah-vál egyébként semmi probléma nincs, neki is megvannak a saját problémái, ugyanúgy megtalálja a szerelmet ebben a hanyatló világban, mint ahogy Mary és Gabry is megtette korábban. Csak egyszerűen rémisztő belegondolni azokba a dolgokba, amik ebben a részben jelen vannak. Egyrészt én alapból nem szeretem Catchert, nem értem, hogy ő miért lett immunis a zombiságra, meg úgy éreztem hogy van egy-két logikátlanság ezzel az immunitással, meg az előző részekben jelen levő, most pedig teljesen elhanyagolt "breaker" dologgal. De ez már legyen az én bajom, ezen még túl tudnék tekinteni, ha...

Ha nem lenne olyan a világ, amilyen. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ennyire önző lehet az emberi faj. Hogy valószínűleg ezek az utolsó emberek, és mégis feláldozzák egymást a puszta szórakozás miatt, hogy a túlélésük gyakorlatilag egyetlen esélyét is így el tudják vesztegetni, mint ahogy ebben a részben teszik. Itt az erőszak egyszerűen annyira értelmetlen, hogy nem hiszem el, hogy létezik. Ha tényleg ők lennének az utolsó emberek a földön, akkor hálát kéne adniuk, hogy legalább ők még legalább életben vannak ebben a pusztuló világban, ki tudja mennyi ideig, de addig is tartsanak össze. Ehelyett mit látunk? Hogy bántalmazzuk a gyengéket, megerőszakoljuk őket és teljesen ellehetetlenítjük az életüket, majd kidobjuk őket a zombik eledelének, ráadásul mindezt egy show keretében? Ez nem létezik. Ugye nem?

Cassandra Clare: City of Fallen Angels

Alig két hónappal vagyunk az Üvegváros után, azt lehetne hinni, hogy minden rendben, legyőztük Valentine-t, Sebastian is halott, Jace és Clary végre boldogok lehetnek együtt... és mégsem. Mert a gonosz valahogy most is sikeresen megtalálja főhőseinket és felbolygatja az életüket, és hát erről szól a City of Fallen Angels.

Konkrétan arról, hogy ez a folytatás mennyire rohadtul nem hiányzott, mert az Üvegvárosban egyszerűen minden szál le volt zárva, a megmaradt szereplők boldogak voltak, én nem találtam volna olyan szálat, amit folytatni lehetett volna. Cassandra Clare sem talált, hanem inkább egy hülye csavart tett a történetbe. Az angyal feltámasztotta Jace-t? Akkor a démonnak is joga van feltámasztani valakit (Sebastian-t, ki mást?), és szétcseszünk minden emberi kapcsolatot, csakhogy ez sikerüljön! Mert pontosan ez történik, gyakorlatilag elintézték, hogy Clary anyukája elfelejtse az esküvője miatt érzett boldogságot, hogy Alec kételkedni kezdjen a Magnusszal való kapcsolatában, és ami a legidegesítőbb: Jace és Clary percenként nem értik egymást, hogy aztán kibéküljenek, és aztán mégsem.

Az egyetlen pozitív szál szerintem Simon-é volt, de az is csak félig. Most azt leszámítva, hogy mennyire bunkó dolog egyszerre két lánnyal randizni, Simon pont ezt teszi, és ez szerintem elég vicces volt. Főleg mert egyikkel sem akart igazából, hanem csak úgy jött mind a kettő, ráadásul ismerik is egymást, de nem tudnak a másikról... és lassan szólni kéne nekik. Szegény Simon, régen nem voltak ilyen problémái. Azt is bírtam, amit az új lakótársával viccelődtek össze, Kyle egy üde színfolt volt a történetben. A másik részét nem szerettem, hogy a vámpírsággal küzd, problémák vannak az anyjával, nem tudja kihez húzzon... ez egy kicsit sok volt, és engem speciel nem érdekelt. Szóval ez részemről kevés, mármint hogy egy olyan szereplő miatt tetsszen a könyv, akit az első három (vagy most már lassan középső három:D) részben a hátam közepére kívántam.

És bár tényleg úgy éreztem, mintha egy rossz fanfictiont olvasnék, én azért remélem, hogy a következő rész jobb lesz. Végülis lesz benne Sebastian (most is volt, de majd aktívabban is lesz), tehát rosszabb egészen biztosan nem lehet. Meg persze abban is reménykedem, hogy a harmadik rész végére ugyanolyan jó lezárást tudnak összehozni, mint az Üvegvárosban, és akkor majd megnyugszom. Mindenesetre jól tettem, hogy az április ötödikei várva-várt megjelenéseknél a Red Glove-ot vártam jobban, mert az legalább nem múlta alul a várakozásaimat.

Holly Black: Red Glove (Curse Workers #2)

Cassel úgy nőtt fel, hogy a családjában rajta kívül mindenki átokmunkás, csak ő nem. Aztán persze kiderül, hogy ő is az, csak a testvérei manipulálták az emlékeit, miközben vele végeztették a piszkos munkát. Cassel ugyanis a legritkább képességgel rendelkezik, bármit képes átváltoztatni valami mássá; például a legjobb barátnőjét, Lilát, egy fehér macskává. A helyzet most azonban az, hogy Cassel drágalátos anyukájának hála Lila szerelmes Casselbe, csak éppen azt nem lehet tudni, hogy ezek az érzések mennyire valósak, és mennyire köszönhetők a maminak. A manipulatív bátyó pedig mindent elfelejtett azzal kapcsolatban, amit az öcsikével tett, és most játsszák a jó tesókat. A másik bátyót megölik, a szövetségiek pedig rászállnak Cassel-re, hogy kiderítsék ki áll Philip halála és még vagy hat másik gyilkosság mögött. Az előbbit még nekem is sikerült elsőre megtippelnem, és szerintem nem is ez a lényeges, hanem az, hogy a hat másik mögött Cassel legnagyobb rémületére valószínűleg pont ő maga áll, csak nem emlékszik rá, mert a testvére pont ekkor manipulálgatta az emlékeit, rémlik?

El sem hiszem, hogy mennyire vártam ezt a könyvet, ezerszer jobban, mint a szintén április ötödikén megjelent Mortal Instruments negyedik részét, hiába az a népszerűbb sorozat. Engem ezzel a sötét világgal és ezzel az abszolút nem tipikus (értsd: nem jófiú, és még csak nem is tökéletes) főszereplővel megvettek kilóra. De azért az elvetemült Mortal Instruments rajongóknak is kötelező a sorozat, mert van benne Jace! Tényleg! :) Igaz, hogy nem vettem volna észre, ha nem pont most olvasnám a City of Fallen Angels-t is, sőt, még így is majdnem átlapoztam rajta, de annál viccesebb az élmény.

Az mondjuk jobb lett volna, ha a Red Glove előtt újraolvasom a White Cat-et, mert elég súlyos memóriazavarral küszködöm, vagy nem is tudom, de valahogy csomó minden kiesett, például az, hogy Cassel anyukája mit művel Lilával, ami azért egy kicsit gáz. Mondjuk kinézem belőle, amekkora meggondolatlanságokat csinált ebben a kötetben is... De hiába magamnak írom a blogot, minden spoilert mégsem írhatok le, hátha olyasvalaki találna rá, aki a legkevésbé sem szeretné tudni őket. Az mindenesetre biztos, hogy ez a rész elég falatkaparósan ért véget, ráadásul egy évet kell várni mire egy újabb betekintést nyerünk Cassel életébe, a Black Heart című kötetben.

Gail Carson Levine: Ella Enchanted (Elátkozott Ella)

Amikor a Just Elláról írtam, említettem hogy van még nálam két hercegnős könyv, na ez az egyik. Van Elátkozott Ella film is, amit nagyon szeretek, ha egyszer meglátom, hogy adják a tévében, én biztos hogy végignézem, annak ellenére, hogy vagy tucatszor láttam. A könyvvel pedig már néhány éve szemeztem, de mindig találtam mást, ezért csak most olvastam el. Ó, pedig mennyire szerettem! Teljesen más, mint a film, de ez is száz százalékig imádnivaló és végig mosolygós. És itt jobban ki is jött, hogy ez egy Hamupipőke feldolgozás, még tökhintó és üvegcipellő is volt!

A főszereplő leányzót, Ellát, születésekor egy kéretlen ajándékkal lepi meg egy tündér, az engedelmességgel. Szegény lány annyira engedelmes lesz, hogy mindent meg kell csinálnia, amit utasítanak neki, még akkor is, ha ezzel másoknak, vagy éppen saját magának fájdalmat okoz; hogy ezt illusztráljuk: ha az ogrék azt kérnék tőle, hogy főzze meg magát a bugyogó levesben, akkor bizony minden ellenvetés nélkül megtenné. De ez még semmi, mert lesz Ellának két kellemetlen mostohatesója, meg egy gonosz mostohája, akik bőven ki is használják a lány gyengeségét. Ella persze ezt elég hamar megelégeli, és megpróbálja megtalálni a szertelen tündért aki megátkozta, de ez nem olyan egyszerű. Pedig amíg nem sikerül megtörnie a varázslator, a herceg közeledését is vissza kell utasítania a lánynak, hiszen így csak bajba keverné a szerelmét.

Ami nekem nagyon tetszett, hogy Char herceg sokkal szerethetőbb lett, mert nem csak úgy idepottyant a hatalmas rajongótáborával, hanem mindvégig jelen volt Ella életében. Az is tetszett, hogy az átok megtöréséhez semmi szükség nem volt a gonosz nagybácsira, aki a herceg ellen akarta kihasználni Ella átkát, hanem enélkül is egy teljesen ésszerű oka volt Ellának, hogy végülis sikerült megtörnie az átkot. És ez nekem sokkal, de sokkal szerethetőbb befejezés volt. Meg persze hogy Lucinda leszokott a meggondolatlan varázslatokról, az sem elhanyagolandó.

Robin Benway: The Extraordinary Secrets of April, May & June

Adott három testvér, April, May és June (éljenek a hippi szülők* :)), akik egyik napról a másikra észreveszik, hogy különleges képességeik vannak. Vagy talán nem is egyik napról a másikra történt, mert June mindig is mondta, hogy mindez már korábban is megtörtént, de senki sem hitte el neki. Pedig most April, a legidősebb, előre látja a jövőt: leginkább azt, hogy valami szörnyűség fog történni, nem tudja, hogy mi, de köze van a legkisebb húgához és a fiúhoz is, akit most még nem igazán ismer, de mire a baleset történik talán már behatóbban is megismerkednek egymással. A középső, May, mindig is a legjelentéktelenebb volt hármójuk közül, most már szó szerint is el tud tűnni, és egyre gyakrabban teszi is. A legkisebb, June, pedig olvas a gondolatokban, a képességét pedig főleg a saját érdekében használja ki...

Az igazat megvallva, nagyon rég szórakoztam ilyen jól egy könyvön. Lépten-nyomon jelölgettem ki az idézeteket, mert ez bizony tele volt olyan szövegekkel, amiket imádtam Például amikor April jövőbelátó képességeit használva ad tanácsokat az egyik húgának, mire a válasz: "Ne olvass több Jane Austen-t. Úgy beszélsz, mint Emma keresztezve a Star Trek-kel" :D Pedig csak azért kezdtem el olvasni, mert a readeremnek újabban valami problémája van a pdf-ekkel (ilyet tapasztalt már más is?) és ez legalább epub volt; na de ahhoz képest, hogy milyen véletlenül találtam rá, abszolút pozitív csalódás volt. Mert egyszerre nevettem, izgultam a lányokért, éreztem át a drámát és persze imádtam az egészet. A kedvenc testvérem amúgy April, nagyon bírtam azt, ahogy felszedte Julian-t. Nem akarok nagyon spoilerezni, de amikor meglátta, hogy mit fognak majd csinálni a távoli jövőben, hogy ki hová nyúl, miközben.... na szóval vicces volt, hogy mindent megtett, csakhogy elkerülje a srácot. Aztán egyszer csak összefutottak, April persze előre látja, hogy moziban vannak, és erre csak úgy a semmiből megkérdezi a srácot, hogy na akkor elhívsz randira, vagy mi lesz? Ezeknél a részeknél szakadtam, tényleg egy kicsit control freak a lány. May-t szintén kedveltem, bár eleinte számomra is elég láthatatlan volt, aztán szerencsére egyre inkább megmutatta magát, és örülök, hogy nem akar többé eltűnni. June-t pedig egyszer szerettem, egyszer nem. Az szerintem irtó aranyos volt, ahogy a képességét használva visszavágott a testvéreinek, reagálva a még ki nem mondott dolgokra is.

Tudom, hogy ha valami szörnyen tetszik, akkor az ilyen értelmetlen rajongással teli bejegyzést eredményez, amiben minden második szó, az imádom, na de még hadd mondjam el, hogy itt aztán tényleg minden szereplőt piszok jól eltaláltak. Akit utálni kellett azt utáltam, mindenki mást viszont nagyon is imádtam. A fiúkat is egytől egyig (jó, kettő van, Julian és Henry), meg a lányok anyukáját. Na őt nagyon, neki is volt néhány csillagosötös beszólása, pedig olyan sokat nem is szerepelt. Főleg ugye az volt a lényeg, hogy a három leányzó kapcsolatára milyen hatással vannak ezek a szupererők.

* bírom ezeket a névadásokat, pedig azt hittem a Babe in Boylandos Summer és Autumn testvérpárt már nehéz lesz felülmúlni, de tévedtem. Állítólag ha valaki 13 havonta szül egy gyereket, az már nem gondolkozik azon, hogy milyen nevet adjon neki :D

Áprilisi várólista

Gondoltam egy új "rovat" keretében minden hónap elején összeszedek néhány könyvet, amiket várok a friss megjelenések közül. Ezek mindegyike angol megjelenés, a magyar megjelenésekkel nem szoktam foglalkozni, bár lehetnek majd néha kivételes esetek.

A felső sorban négy folytatás van; először is a Mortal Instruments negyedik része Cassandra Clare-től, aztán a részemről legjobban várt Curse Workers második része Holly Black-től, majd a Madison Avery sorozat harmadik része Kim Harrison-tól. A sorban az utolsó pedig az If I Stay (Ha maradnék) folytatása, de ezzel kapcsolatban vannak a legvegyesebb érzelmeim, mert az első rész szerintem úgy volt jó, ahogy volt, és egyelőre még nem értem, hogy mi szükség van a folytatásra. De majd meglátjuk :)

A második sorban az első egy kicsit kakukktojás, mert a Goodreads szerint áprilisban jelenik meg, a Bookdepository pedig már több mint egy hete postázta nekem, bár még nem kaptam meg... de nem csak ezért kakukktojás, ugyanis ez nem regény, hanem egy esszékötet, amit YA írók írtak a Hunger Games-ről. Én pedig szeretem annyira a sorozatot, hogy kíváncsi legyek mások elemzésére. A Back When You Were Easier to Love és a Family Contemps-es kötetek, ezért ezeket mindenképpen el kell olvasnom, The Goddess Test pedig nem köthető semmihez sem, de ez az egyik legjobban várós könyv az áprilisi megjelenések közül. Imádom a borítóját és a történet sem hangzik rossznak.

Aimee Ferris: Will Work for Prom Dress

Anne és Quigley legjobb barátnők, akik már tűkön ülnek, hogy részt vehessenek az év legjobban várt eseményén, a végzős bálon. De addig még pasit kell találni maguknak, illetve keményen kell dolgozniuk, hogy előteremtsék a pénzt a báli ruhára, mert annak ellenére, hogy Anne édesanyja az egyik legsikeresebb divattervező, nem engedhetik meg maguknak, hogy ne a saját erejükből szerezzenek ruhát. Néhány balulsikerült próbálkozás után modellkedni kezdenek Anne anyjánál, ahol Quigley megismerkedik Zanderrel. Másrészről pedig ott van David is, aki világéletében egy nagy idióta volt, de úgy látszik akar valamit Quigley-től. A lánynak viszont nincs sok tapasztalata a fiúkkal, ezért inkább hallgat Anne tanácsaira, ami kis híján katasztrófába fullad. És annak ellenére, hogy mennyire fontosnak tartották, hogy a végzős báljuk emlékezetes legyen, tervük kis híján szétszakítja még a barátságukat is...

Igazából határozottan meglepődtem, miközben olvastam a könyvet, mert egyáltalán nem vártam, hogy ennyire tetszeni fog a történet. Valamiért az volt az érzésem, hogy bár a téma hasonló, annyira azért nem lesz jó, mint a büszkeség és balítélet bálos feldolgozása, a Prom and Prejudice; de szerencsére tévedtem. Mert nagyon imádtam a történetet. Elsősorban azt, hogy eleinte egyáltalán nem tudtam mire számítsak, főleg a két fiút, Zandert és Davidet illetően. Mert Quigley annyira könnyen befolyásolható, hogy egyszerűen nem tudtam eldönteni, most melyikük lesz a valódi rosszfiú. De szerencsére nem az lett, akinek én drukkoltam. Quigley  pedig elég nagy karakterfejlődésen megy át, eleinte a falat kapartam, hogy úristen, miért hallgat ez másokra, miért nem gondolkozik? Aztán szerencsére ez megváltozik, és még imádnivalóbb főszereplőnővé növi ki magát. Annak ellenére, hogy én első perctől kedveltem, mert volt néhány egészen életszagú szituáció, amiben teljesen együtt tudtam érezni vele, sőt, még olyan is akadt, amit magam is átéltem.

Érdemes amúgy böngészgetni picit a könyv honlapját is, meg lehet nézni egynéhány írónő soksok éves báli ruhás fényképét. Még akkor is élmény, ha nem kötöd konkrét névhez az arcokat, csak azt nézed, hogy milyen öltözetben, milyen hajjal készültek a gimis évek egyik legfontosabb eseményére egy olyan jó tíz évvel ezelőtt. Tanulságos :)

A.S.King: The Dust of 100 Dogs

A tizenhetedik században élő kalózlány éppen azon van, hogy egy csomó kinccsel és a szerelmével végre megszökjenek a kalózlét elől, és boldogan éljenek együtt. Csak sajnos a terveiket nem sikerül megvalósítaniuk, mert aminthogy elásták a kincset, mind a ketten meghalnak, Emert pedig elátkozzák, hogy százszor szülessen újjá kutyaként, mire újból ember lehet. A következő pillanatban épp egy francia pudliként, alig kétezer mérfölddel arrébb. Száz élettel később pedig Emer végre egy amerikai tinédzserlányként születik újjá, tisztán emlékezve arra, hogy milyen volt Emerként, és száz kutyaként élni, most pedig egy ásóval útnak is indul Jamaica partjai felé.

Ahhoz képest, hogy lassan egy éve szemezek ezzel a könyvvel, azt azért nem mondanám, hogy mennyire jó olvasmány volt. Mert persze, szerettem olvasni, de valamiért nem tudott száz százalékosan megragadni, valahogy sokkal, de sokkal többet vártam tőle. A történet két, később három szálon fut, egyrészt megismerjük Saffron-t, a huszadik századi amerikai lányt, aki elég szegény családi háttérrel rendelkezik, és aki nem tudja megvalósítani édesanyja nagy álmát, hogy egyetemre menjen, mert Saffron háromszáz éve dédelgeti álmát a nagy kincsről, aminek csak ő tudja a rejtekhelyét. És közben megismerjük Emer-t is, gyerekkorától kezdve, hogy hogyan lett nagy kalózkapitány lány létére, és hogyan jutott arra a sorsra, hogy százszor szülessen újjá kutyaként. A harmadik szál pedig egy nagyon beteg ember ténykedéseit követi nyomon, aki betegesen vonzódik a parton látott lányokhoz és fejben beszélget velük, mert közelmenni hozzájuk már nem mer, és lépten-nyomon bántalmazza a kutyáját, ami tegyük hozzá, szintén nagyon beteg, ha azt nézzük, hogy ő is száz kutyaként újjá kellett hogy szülessen, nemde? Emellett pedig kapunk néhány részletet a kutyalétből is, amolyan nevelő szándékkal. Avagy mikre figyeljünk a kutyánk nevelésével, hogy ne legyenek olyanok, mint Emer volt valamelyik kutyaéletében. És hasonlók. Az igazat megvallva én ezt a pár fejezetet szerettem a legjobban, és sajnálom, hogy nem kaptunk egy ilyen kis szösszenetet minden fejezet végén mondjuk.