Amy Plum: Die For Me (Revenants #1)

Amikor Kate Mercer szülei életüket vesztik egy tragikus autóbalesetben, a lány hátrahagyja addigi életét, és Párizsba költözik a nagyszüleihez. Kate a fájdalom elől a könyvek és a művészet világába menekül, egészen addig, amíg nem találkozik Vincent-tel. A titokzatos és vonzó fiú már a mosolyával elkápráztatja Kate-et, pedig egészen mostanáig a lány mindenki elől elzárta a szívét. Ám ahogy egyre inkább egymásba szeretnének, Kate megtudja a fiú titkát: Vincent egy élőhalott, aki újra és újra feláldozza az életét azért a nemes célért, hogy másokat megmentsen. De vannak olyan élőhalottak is, akik még a haláluk után is azért "élnek", hogy másokat elpusztítsanak, legfőképpen Vincent-et. Kate pedig félti a szívét, hiszen egyszer már összetört, amikor elvesztette a szüleit; hogyan élhetne tehát azzal a gondolattal, hogy a szerelmének élete állandó veszélyben forog?

Pontosan, sikerült a zombi-irodalom egy újabb példányára bukkannom. A revenant kifejezést én eddig konkrétan még nem hallottam, azt sem tudom, hogy lehetne magyarba ültetni. Vagyis pontosabban most rágoogléztam, kerestem wikin, meg angolszótárban, meg végül egy franciában meg is találtam. És a legjobban ráillő kifejezés a találatok közül talán a "hazajáró lélek", vagy "szellem", úgy rémlik mind a kettőt említették is a könyvben. Na a lényeg, hogy most ezek a főszereplők. Ők olyan emberek, akik úgy haltak meg, hogy közben megpróbáltak másokat védeni. Majd csodák-csodájára 3 nap múlva feléledtek, és megtartották a jó szokásukat. Mármint hogy megpróbálják megmenteni mások életét, közben meg lehet hogy ismét belehalnak, de nekik mindegy, mert gyorsan meggyógyulnak. Ezzel a képességükkel próbálnak meg együttélni élőhalott szereplőink, közben pedig próbálják feldolgozni a sok halált, amit látnak, meg az életet, amit ők már nem élnek meg ugyanúgy. Persze öregednek is, legalábbis addig, amíg nem halnak meg újra, és ami a legdurvább, hogy ugyanúgy vannak szükségleteik, lélegeznek, esznek, isznak, fogynak, híznak, egyedül aludni nem szoktak, vagyis de, havonta egyszer három napra, amikor teljesen halott állapotba kerülnek.

Szerencsére az emberek nem tudnak róluk, hiába járnak közöttünk (=beteg módon követnek minket), de azért a revenánsoknak így is vannak ellenségeik. Ugyanolyan élőhalottak, mint ők, csak az emberek megmentésével nem foglalkoznak; éppen ellenkezőleg. Ők ugyanis úgy haltak meg, hogy még életükben elárultak másokat, és a haláluk után is megtartották ezt a kellemetlen szokásukat. Gyakorlatilag a halálba csábítják az embereket, miközben Vincenték ezt próbálják megakadályozni. Mivel mindkét csapat évszázadok óta létezik, és körülbelül azóta harcolnak egymással, most is épp a háborújuk egyik fejezetébe sikerült bekapcsolódnunk, legfőképpen Kate-nek, és a nővérének, Georgiának.

Kate ugyanis egy szép, de azért visszafogott leányzó, aki kávézókban ücsörögve olvasgat, vagy éppen belefeledkezik a múzeumok műalkotásaiba. És gyakorlatilag ez az élete, nem jár szórakozni, a barátait pedig olyan egyszerűen elintézte, hogy törölte magát az internetről. Aztán egyik pillanatról a másikra felfigyel Vincentre, vagy fordítva, fene se tudja. A lényeg, hogy szinte teljesen érthetetlen okból egymásba szeretnek, és ezzel Kate is belekeveredik a fent említett zombiháborúba, és vele együtt a nővére is.

Igazából nem volt bajom az alappal, meg voltak benne kellemes meglepetések. Például mikor még Kate nem tudja Vincent titkát, csak azt látja, hogy valami nagyon nincs rendben a sráccal, akkor hallgat a józan parasztira, és megpróbál elmenekülni. Az meg más kérdés, hogy nem sikerül, de ez van. Az is okés volt, hogy próbáltuk megismerni a többi revenánst, csak azt sajnálom, hogy annyira laposra sikeredett mindenki. Nem hiszem el, hogy egy kivétellel mindenki csak úgy elfogadja Kate-et, meg asszisztálnak neki a Vincent-tel való kapcsolatában. Oké, hogy jót akarunk a barátunknak, és nem akarjuk szenvedni látni, de azért ez néha sok volt. Főleg hogy mindenki önként vállalkozik, hogy közvetítik Kate-nek az "alvó" Vincent üzeneteit. Három napot csak ki lehet bírni a pasink nélkül, akármennyire szerelmesek vagyunk, nem?

Na és akkor itt jön a durva rész. Hogy Kate rohadtul nem bír ki három napot Vincent nélkül, és már lassan nekrofíliába ment át az egész. Megcsókolni egy halottat nem menő. Ja, ha már csók. Mi a fene az a "sexy kiss", amit a fiúk csinálnak ebben a kötetben? Jules is, meg Vincent is. Az írónőnek ez az egyik kedvenc kifejezése, de én egyszerűen nem tudom elképzelni hogy nézhet ez ki.

Nagyon hiányzott még a szülői háttér a két lánynak. Én először azt hittem a nagyszülőknek itt fontosabb szerepük is lesz, tekintve, hogy Papy hallott már a revenant kifejezésről, meg hogy JB elment hozzájuk látogatóba. De aztán semmi. Csak az, hogy megengedjük Kate-nek, hogy töltse a barátjánál az egész éjszakát, hogy legyen idejük kibékülni. Mindezt azután, hogy Kate napokig zombi volt, ugyanezen srác miatt. Georgia meg gyakorlatilag azt csinál amit csak akar, és még azután is, hogy nyakig gipszben jön haza egy "buliból" is csak annyi a büntetés, hogy egy darabig ne járjon bulizni, maximum moziba, vagy éttermezni. Én valahogy nem szeretem ezeket a laza gondviselőket, főleg miután a lányok szülei már meghaltak autóbalesetben. Én ilyenkor picit jobban vigyáznék a megmaradt unokáimra.

Mindenesetre én tartom magam annyira normálatlannak, hogy valószínűleg a mostani habos-babos befejezés után is kezembe fogom venni a második részt. De az majd csak jövőre lesz, addig pedig még ötszázszor átgondolhatom az életemet.

Renee Carter: His Eyes

Amy most végez a középiskolában, és éppen nyári munkát keres, hogy tudja majd finanszírozni az egyetemet. Talál is egy jónak tűnő bébiszitter melót, ráadásul mindezt egy gazdag családnál, dupla pénzért... azonban akire vigyáznia kéne, az egy vele egyidős vak fiú. Tristan néhány hónapja veszítette el a látását egy lovasbalesetben, azóta teljesen magába fordult, és arról is meg van győződve, hogy semmi szüksége nincs Amy segítségére. Innentől pedig jön az, hogy ők ketten mégiscsak összebarátkoznak, meg talán egymásba is szeretnek, és boldogan élnek amíg meg nem halnak.

Ha valóban ennyi lett volna a könyv, akkor valószínűleg szerettem volna. Mert voltak benne nagyon kedves részek, jól megírt párbeszédek, aranyos jelenetek. Megfogott. De olyan gyorsan történtek a dolgok, Amy és Tristan körülbelül a második alkalommal összebarátkoztak, ráadásul nagyon bugyután. Nem hiszem el, hogy egészen mostanáig nem lehetett Tristan kicsábítani a házból, ha Amy-nek ennyi kellett. Ez vagy azt feltételezné, hogy igazából senki sem törődik a gyerekkel (ami azért annyira nem igaz), vagy pedig a történet sikeredett ennyire butára (igen). Aztán persze volt néhány hülye konfliktus, például amikor Amy hallgat Tristan iskolatársainak a pletykáira, és megintcsak hihetetlenül ostoba módon lejáratja a srácot az egész iskola előtt. Vázolom a helyzetet: azt hiszi a srácról, hogy hónapok óta SZIMULÁLJA a vakságot, mert nem akar visszamenni az iskolába. Ezt érti valaki? De még ennek ellenére is szent a béke, elcsattan a nagy csók, és hoppá, másnap megjelenik Tristan egyik exbarátnője a sok közül. Nem értjük miért, meg azt sem értjük, hogy ha már itt van, akkor miért kell egy bugyuta szappanoperába illő szereplőnek lennie, de mindegy. Szóval annak ellenére, hogy Lexus, elvileg egy (l)EX(us)barátnő, ez a valóságban nem igazán mutatkozik meg. Azt pedig még mindig nem értjük, hogy mi a francot keres ebben a könyvben, mikor ebbe a történetbe nem az kell, hogy ilyen baromságokkal felkavarják a vizeket, hanem szimplán annyi, hogy egy vak srác egy kedves lány segítségével elfogadja a helyzetét... Oké-oké, ez is megtörténik, de azt nem igazán értjük, hogy hogyan, mert minden figyelmet a szappanoperákból kilépett exbarátnőre fordítottunk.

Tudom, hogy nagyon leszóltam a könyvet, és te jó ég, még folytatni is fogom, de... elmondom, hogy én mit vártam ettől a könyvtől, amikor elkezdtem olvasni:

- Először is azt, hogy ha már egy látássérült fiatal a főszereplő, akkor az a minimum elvárás részemről, hogy normálisan kezeljék a témát. Oké, lehetnek olyan apróságok, hogy Amy ráeszmél, hogy mi a francért integet a srácnak, mikor ő nem is látja, és inkább hangosan köszön. De hogy direkt szivassák, meg járassák le a srácot, ráadásul régi barátai, vagy exbarátnői, az egy kicsit vicces. De ugyanez vonatkozik Amy-re és az ő barátaira/családjára is. Reméltem, hogy kicsit normálisabban állnak ehhez a dologhoz.

- Kicsit lassabban is történhettek volna a dolgok Amy és Tristan között. Ha már hónapok óta magába van fordulva a srác, akkor mindenképpen hagyni kellett volna egy kis időt, amíg kibontakozik köztük a barátság, esetleg valami több is. Mert én most nem láttam se a szerelmet, se a jellemfejlődést :(

- Amy ugye duplapénzért dolgozik Tristan anyukájának, ezt az elején jó sokszor fel is hozzák. Nem értem, hogy ezt a kérdést miért nem lehetett volna úgy megoldani, hogy mikor Amy ráeszmélt, hogy beleszeretett Tristan-be, ráadásul még viszonozzák is az érzéseit, akkor azt mondja, hogy nem kérek pénzt, mert megváltoztak a dolgok? Ja, hogy közben nem lesz pénze a tandíjra? És akkor? Keres másik munkát, és közben randizik tovább Tristan-nel. Esetleg az exbarátnő helyett lehetett volna az a bonyodalom, hogy Tristan anyukája kiakad a kapcsolatukon, de aztán rájön, hogy mi a jó a fiának, és boldogan élnek...

- Ha már kezdettől fogva nagy hangsúly volt Amy családi életén, akkor ezt is kezelhették volna egy picit másképp. Nem a hippi szülők zavarnak, hanem a nagy testvér teljesen lényegtelen eltűnése, hogy aztán soksok év múlva előkerüljön. Vagy legyen ezen végig nagy hangsúly, vagy akkor ne legyen ez a mellékág, ha utána már senkit nem érdekel mi történik.

- Js, és ha már behoztunk egy exbarátnőt, akkor rohadtul nem egy két lábon járó sztereotípia-hegyet szeretnék látni! Lehetett volna egy érző emberi lény is, aki mondjuk belátja, hogy Tristan már Amy-t szereti és szépen odébbáll.

Stephanie Perkins: Anna and the French Kiss

Annát Párizsba küldik, hogy ott járja ki a középiskola utolsó évét. Egy ilyen lehetőségnek általában a legtöbb épeszű ember nagyon is örülne, de Annát túl sok minden köti Atlantához: az egész addigi élete, az anyja, a kisöccse, a barátai, ráadásul pont kialakulóban van a kapcsolata a sráccal, akiért már évek óta odáig van. Szerencsére Anna Párizsban is hamar barátokra talál, sőt, Etienne St. Clairszemélyében talán többre is. De a fiúnak már régóta van barátnője, és Annát is visszatartja az atlantai majdnem-barátja, meg még egy csomó minden... A kérdés csak az, hogy ez alatt az egy év alatt, amit Anna Párizsban tölt, vajon sor kerül-e arra a címben is szereplő francia csókra, amire mindannyian várunk?

Már vagy egy fél éve a readeremen pihent ez a könyv, de valahogy visszatartott a címe. Aztán láttam, hogy John Green is szereti, és úgy voltam vele, hogy miért ne? Szóval adtam neki egy esélyt, és én azt mondom, hogy mindenki tegye ugyanezt, és senkit ne tartson vissza ez az enyhén zavarbaejtő cím, mert ez a könyv tömény szórakozás!

Adott egy Anna, aki egy igazán kedves, igazán imádnivaló amerikai leányzó, aki nincs valami jó viszonyban az apjával, ráadásul ez a nagyon kedves apuka Párizsba küldi Annát, akinek ehhez abszolút semmi kedve nincs. De nem duzzog olyan nagyon sokat, csak pont annyit amennyi egy ilyen helyzetben elvárható, mert utána elég gyorsan felfedezi Párizst, vagy legalábbis a mozijait. Anna ugyanis őrült filmrajongó, jövőbeli célja is az, hogy majd filmkritikus lesz, addig pedig a blogjára ír kritikákat, ezzel is fejlesztve írói képességeit. És persze már említettem, hogy szinte azonnal belecsöppen az egyik legjobb baráti társaságba, ami két lányból (Rashmi és Mer), illetve két srácból (St. Clair és John) áll. Amellett pedig enyhén tisztaságmániás, ami nem kevés kellemes percet szerzett a történet során. Én például nagyon bírtam, amikor St Clair először járt Anna kollégiumi szobájában, és a lány azon problémázott, hogy az ablaka nem tiszta, mert még nem volt ideje ablaktisztítót venni, az előző lakó pedig nem tudta, hogy nem egyszerre kell ráfújni a permetet az ablakra, hanem csak kis részletekben, és azonnal le kell törölni, különben rászárad. Vagy amikor azért hagyja ott az egyik barátját, mert az egyik haverja nem ment ki a wc-re, hanem elintézte a dolgát a zuhanyzóban, és ez rajta kívül senkit nem zavart abban a társaságban.

Aztán ott van St Clair, vagy Etienne, vagy kinek hogy tetszik. Ő egy angol-amerikai-párizsi (mikor melyik) srác, akibe Anna szinte az első percben teljesen belezúgott, akármennyire is tiltott terület. Van ugyanis egy Ellie, aki már egy jó ideje St Clair barátnője, még akkor is, ha mostanában nem éppen békés a hangulat kettejük között. Aztán ott van Mer, aki már régebb óta szereti St Clair-t, és mivel ő volt Anna első barátnője a kollégiumban, Anna próbálja tiszteletben tartani a barátnője érzéseit. Arról nem is beszélve, hogy ott van Anna atlantai majdnem-kapcsolata, bár az is igaz, hogy a lány egyáltalán nem biztos abban, hogy hányadán is állnak, és hogy vajon Toph várni fog-e rá. Arról nem is beszélve, hogy Etienne-nel is egyre közelebb kerülnek egymáshoz, szinte már legjobb barátok lesznek, mégsem tudja egyikük sem tagadni, hogy fülig szerelmesek egymásba. És mégsem történik sokáig semmi, hiszen annyi köztük a félreértés. Egyik percben még barátok, a másikban pedig annyira kényelmetlen egymással lenni, hogy inkább nem is beszélnek. És az a baj, hogy ezt csak húzzák, húzzák...

Nem akartam lelőni semmilyen poént, még akkor sem, ha a könyv címe már előre feltételezi a befejezést. De még így is érdemes elolvasni, mert én rég mosolyogtam ennyit egy könyvön. Minden szereplője hihető és abszolút szeretnivaló, imádom a párbeszédeket, meg a leírásokat is. Amióta olvasom, egyszerűen csak arra vágyom, hogy én is Párizsban töltsek egy-két hetet, minden éjjel csak moziba járnék, főleg úgy, hogy elméletben már tudok jegyet venni, és attól sem esnék kétségbe, hogy nem beszélem a nyelvet, maximum annyira, mint Anna év elején. És ő sem halt meg odakint :)

Andrea Cremer: Nightshade - Az Őrzők

Calla Tor, a félig ember, félig farkas tizenéves lány sorsa szinte a születésekor megpecsételődött: miután befejezi az iskolát, Ren Laroche, a szívtipró vérfarkas társa lesz. Alig néhány héttel a kitűzőtt esküvő előtt azonban Calla, az Őrzők törvényeit áthágva, megmenti egy kiránduló fiatalember életét. És Shay Doren ellenállhatatlanul vonzza őt... A lány kételkedni kezd kijelölt sorsában és egész addigi életének értelmében. Ugyanakkor azt is tudja, ha a szívére hallgat, elveszíthet mindent. Még az életét is. Megéri-e a tiltott szerelem a legnagyobb áldozatot?

A Westendből kölcsönöztem, de igazából nem értem miért. Annyira soha nem akartam elolvasni, a fülszöveg sem ragadott meg, szóval simán meglettem volna nélküle. De az eladó néni külön felhívta rá a figyelmemet, és hát akkor legyen. Annyira nagyon nem bántam meg, mert gyorsan át lehetett pörgetni, meg voltak benne bizonyos dolgok, amik tetszettek, de sokminden már annyira nem. De akkor nézzük.

Egyrészt már a magyar kiadással voltak kisebb problémáim. Nem tudom, hogy az eredeti verzióban is ez volt-e a helyzet, de annyira összevissza volt ebben minden, hogy néha nem tudtam kiigazodni a dolgokon. Hiányzó gondolatjelek, nem lehetett eldönteni, hogy melyik mondatot mondják ki hangosan, és melyiket gondolják. Meddig tart a párbeszéd rész, és mikortól kezdődnek a leírások. Szóval lett volna mit átszerkeszteni. Nem mintha így nem lehetett volna érteni, de engem kifejezetten zavart. És eddig mindösszesen két Egmont Dark könyvet olvastam, de ha a harmadikban is felfedezem, hogy más nevet adtak valamelyik szereplőnek (a Köddé váltakban is volt ilyen), akkor ezt kinevezem a kiadó névjegyének. A 434. oldalon ugyanis Shay-ből egy pillanatra Shane lesz, biztos már besokaltak attól, hogy oldalanként 5x kell leütni a srác nevét.

Aztán ami iszonyatosan zavart, az a rengeteg utalás a szexre. Én komolyan nem értem, 17 évesek vagyunk, most kaptuk meg életünk első csókját, rögtön két pasitól is, és mindkét esetben az a következő gondolat, hogy nem fogunk tudni leállni. Na most mivan? Persze biztos velem van baj, amiért szerintem nem így működnek a dolgok, de szerintem akkor sem így működnek. A legdurvább részemről az volt, amikor életveszélyben vagyunk, sietnünk kellene még állat, de azért segítsd már le rólam ezt a ruhát, mert még előtte át akarok öltözni... és fúh, ha már nincs rajtam felsőrész, mégiscsak mennyire közel van az az ágy... Na ilyenek után kívántam azt, hogy nyírják ki az összeset, ezek nem érdemelnek szabadságot, meg boldog életet, ha ennyire eszméletlenül idióták.

És aki még halálra idegesített, az Shane... akarom mondani Shay. Az ugye nyilvánvaló, hogy most egy újabb szerelmi háromszögnek lehetünk tanúi, és persze az sem kérdés, hogy Calla kit fog választani. De én Shay-től egyszerűen a falat tudtam kaparni. Nem mondom, néha Callától is falra tudtam mászni, na de hogy egy ennyire meggondolatlan pasit fogjon ki magának. Nem tudok rá mit mondani, Shay egyszerűen nem gondolkodik, nem véletlen, hogy állandóan bajba keveri magát. Oké, nagyon lazák vagyunk, nem félünk semmitől és senkitől, és tényleg iszonyat nagy arcnak gondoljuk magunkat, de ez minden ami ebben a karakterben benne van. Az meg egyszerűen nevetséges, hogy milyen hülye indokkal találkozgat vele Calla: "azt mondták töltsek vele időt..." Aha, na persze. De az alig tűnik fel valakinek, hogy Calla gyakorlatilag tesz mindenre és mindenkire, csakhogy ennek a hatalmas "parancsnak" engedelmeskedjen, és hogy mennyire kamu ez az egész.

De azt is mondtam, hogy voltak benne olyan részek, amik érdekeltek is. Konkrétan engem az egész farkastörténelem háttere érdekelne, hogy mi is a valódi helyzet az őrzőkkel, keresőkkel, figyelőkkel. Mert egyelőre még nem igazán derült ki, hogy kik a jók, kik a rosszak, meg hogyan is működik ez az egész rendszer. Azt egyelőre kérdésesnek tartom, hogy elolvasom-e a folytatásokat, de ha igen, akkor azt csakis emiatt a háttértörténet miatt. Az valahogy nem tud érdekelni, hogy mi lesz Callával, meg a szerelmi sokszögével.

Beth Revis: Across the Universe

Néhány évtizeddel a jövőben járunk, felfedeztek csekély 300 évnyi távolságra egy olyan bolygót, ami lakhatónak tűnik, az emberiség pedig készen áll arra, hogy közelebbről is szemügyre vegye ezt az égitestet, hogy kiderüljön, valóban kialakítható ott is az élet. A 17 éves Amy szülei nagyon fontosak ebben a projektben, a lánynak pedig meg kell hoznia addigi élete legnehezebb döntését. Élhet tovább a Földön a rokonaival, vagy pedig készen áll arra, hogy a szüleivel együtt őt is hibernálják, és egy új, ismeretlen bolygón ébredjen fel 300 év múlva. Amy az utóbbit választja. Amire azonban ő sem számít, hogy még az űrhajón felébred, és 50 év választja el a landolástól. Ráadásul valaki szándékosan ébresztette fel, a lány visszafagyasztása pedig életveszélyes lenne. Amynek tehát egyedüli kívülállóként meg kell próbálnia beilleszkedni az űrhajón, ahol rajta kívül külsőre mindenki egyforma és legtöbben önálló gondolatoktól mentesek, és ahol súlyosabb titkok is lappanganak, mint hogy vajon ki ébresztette fel és egyúttal ölte is meg majdnem Amy-t.

Már a megjelenése óta szemeztem a könyvvel, a borítója is nagyon hívogató, a címe miatt egyszerre asszociáltam a Beatles-re, meg egy szintén ezt a címet viselő filmre, amit nagyon szeretek, és bár semmi közük nincs egymáshoz, úgy voltam vele, hogy a cím jelent valamit, nomen est omen, meg minden. Ami miatt mégsem olvastam el, az a témája. Ez az én stílusomnak már nagyon modern, nagyon űrös, nem érdekel. De azért meggyőztem magam, és most hosszú hónapokig várhatom a második részt, utána meg gondolom a harmadikat. Igen, megint egy sorozatba nyúltam bele és már megint imádom :D

Két nézőpontból is megismerjük az eseményeket, váltakozva az egyik fejezet Amy-é, a másik pedig Elder-é, utóbbi az űrhajó "lakosságának" (most nem jut eszembe jobb szó) leendő vezetője, de gyakorlatilag egy Amyvel egykorú fiatal srác. Az első fejezet Amy-é, a hibernálás előtti / alatti percekről, és engem már itt megvettek kilóra. Szerencse, mert utána már nem tetszett annyira, Elder engem konkrétan nem érdekelt, Amy pedig 250 évig aludt, és álmodott, azzal sem tudtam mit kezdeni. De amint felébredt Amy, végre minden a helyére állt. Olyan lett, mint az első fejezet. Csak jobb.

A borítóról pedig még annyit, hogy nagyon romantikusnak tűnik, és mégmielőtt valaki azt gondolná, hogy annyi az egész történet, hogy Amy és Elder egymásra talál az űűűűűűrben, az téved. Mármint igen, Amy és Elder tényleg egymásra talál, de egyáltalán nem ez lesz a lényeg, sem nekik, sem nekem. Ugyanis tényleg iszonyat durva titkok vannak a háttérben, és van a végén egy hatalmas csavar. Azért mondom, hogy hatalmas, mert bár vannak rá utalások, meg már az könyv legelején el lehet csodálkozni azon, hogy génmanipuláció ide vagy oda, ennyit azért nem változnak meg az emberek néhány generáció alatt, azért mégiscsak üt egy nagyot az a bizonyos csavar, amikor ki is mondják. Azért, mert a hajó népessége gyakorlatilag össze és el van zárva mindentől, szóval itt már a kis titok is nagy titok, a nagy titok meg bazinagy. Főleg ha kitudódik.

Szóval én konkrétan tűkön ülök, hogy vajon mi történik a második részben. És egyben félek is, mert annyira megváltozott a helyzet az első rész végével, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni a folytatást. Aggódom amiatt, hogy már nem lesz ugyanolyan, de közben reménykedem is, hogy még jobb lesz. A "legjobbat" mondtam már? Csak 2012-ben jelenik meg A Million Suns...

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

Szintén westendből van kölcsönözve, csak úgy jött. Pontosabban már azóta jönni akart, amióta először megláttam, de semmi fülszöveg, csak az a sok ajánlás (amiknek én úgysem hiszek), meg valahogy mindig volt helyette más. Meg igazából nem is gondoltam, hogy az én könyvem lesz, de mégis az lett. Csak egyetlenegy negatívumot tudok felhozni a könyvvel kapcsolatban, az pedig annyi, hogy mégis hol vannak a lábjegyzetek? Kerestem elöl, hátul, fent, lent, de egyszerűen semmi... Persze ez legyen a legnagyobb bajom, mert tényleg nagyon szerettem, és már most felvettem wishlistre Sarah Addison Allen összes eddig megjelent, és ezután megjelenő könyvét.

Hangulatilag engem leginkább Joanne Harrisre emlékeztet (tiszta Csokoládé, de azért mégsem), de megint mások inkább Alice Hoffmanra asszociálnak. Előbbit imádom, utóbbit meg nem ismerem, azon kívül, hogy láttam az Átkozott boszorkákat filmen; na de ha tényleg hasonló, akkor nem értem hogy maradhatott ki. Van otthon egy Alice Hoffmanunk, majd megnézem közelebbről is :)

A történetről: A Waverley család női tagjai mindig is különlegesnek számítottak otthonukban, az Észak-Carolinai Bascomban. Itt éli életét a 34 éves Claire Waverley, csaknem tíz éve teljes nyugalomban, gyakorlatilag teljesen magába zárkózva. De hát a Waverley lányok már csak ilyenek. Azonban egyik napról a másikra igencsak felforgatja Claire életét két esemény: hazaköltözik Sydney, Claire húga, a kislányával; illetve pont ezidőtájt kezd el érdeklődni a lány iránt a szomszédban élő festő is.

Imádtam a hangulatot, a festői környezetet, amit ez a könyv megteremtett. És legfőképpen a Waverley-lányok adottságait, a kis praktikáikat, az almafát, aminek ha eszel a terméséből, meglátod életed legnagyobb élményét. Azt hiszem a kedvencem Evanelle, akinek mindig adnia kell valamit, de ugyanúgy szerettem Claire-t, Sydney-t, Bay-t, és még Tyler-t is, aki bebizonyította, hogy nem kell Waverleynek lenni ahhoz, hogy különlegesek legyünk.

Sarwat Chadda: Az ördög csókja

A rozsdás lánc megcsikordult, ahogy a fiú, őt figyelve előre-hátra hintázott. Talán nem ő az. Lehet, hogy csak egy hétköznapi gyerek. Talán nem kell megölnöm. Billi San Greal Próbája. Az utolsó teszt a beavatása előtt. De nem erre számított. Nem arra, hogy egy kissrácot kell megölnie. Billi sorsa, hogy kövesse apját a Rendbe, és megóvja az embereket az Istentelenektől. A több ezer gonosz, megkínzott lélektől, amelyek az emberiséget tekintik prédájuknak. Billi tizenöt éves. Brutális harcból és halálos csatákból álló életre vágyik? Vagy kísértés fenyegeti, hogy rossz útra vigye?

Már könyvfesztiválon felfigyeltem rá, hogy mennyire szép a borítója, de a fülszöveg egyáltalán nem nyert meg, és amúgy is azzal a céllal mentem könyveket nézegetni, hogy csak egyetlenegy dolgot vehetek (és az a repülő lány lett végül, utólag meg Alaska). De aztán szintén a könyvfesztiválnak köszönhetem, hogy újrafelfedeztem a a westendes könyvsikerkölcsönzőt (amit nem kéne annyira frekventálnom, mert itthon is egy halom olvasatlan könyv van), és onnan végül megszereztem magamnak az ördög csókját. Utólag pedig egyáltalán nem is bánom, hogy nem is vettem meg, mert nekem annyira nem tetszett.

Adott ugyanis egy 15 éves lány, Billi, aki kívülről nézve akár egy hétköznapi lány is lehetne, kisebb-nagyobb problémákkal otthon, az apja valószínűleg veri, és állandóan le van maradva a tanulnivalóval. De amit a külső szemlélő nem tud, az az, hogy Billi valójában a templomos rend egyik tagja, minden nap keményen edz (innen a sérülései) és harcol a sötétség erőivel szemben. Mindeközben úgy érzi, hogy csak az apja kényszerítette bele ebbe a helyzetbe, és gyakorlatilag bármit megtenne, csak normális tinédzserként élhessen.

Én pedig ezt egyáltalán nem tudtam átérezni. Nemcsak azért, mert Billi kezdettől fogva nem volt szimpatikus, hanem mert az egész olvasmány olyan semmilyen volt. Nem tudtam beleélni magam, egyáltalán nem tudta az író/fordító megteremteni azt a hangulatot, amit én egy hasonló könyvtől elvárnék. Sokszor úgy voltam vele, hogy leteszem az egészet, de szerencsére gyorsan a végére lehetett érni. Mivel most is egy sorozatról van szó, én meg kellőképpen normálatlan vagyok, lehet hogy a második résznek még megpróbálok adni egy esélyt, de semmiképpen sem magyarul. Mert lehet, hogy tényleg a fordító rontott el valamit nagyon csúnyán, és valójában ez egy jó könyv. Az alap legalábbis nekem tetszett. Na de majd meglátjuk.

Meg Cabot: Olthatatlan vágy

Fülszöveg: Rosszul vagy a vámpíroktól? Meena Harper is. A főnökei miatt azonban írnia kell róluk, még ha nem is hisz a vérszívókban. Pedig Meenától nem áll távol a természetfeletti. Tudja, hogyan fogsz meghalni. (Persze úgysem hiszel majd neki - ahogy más se.) De hiába a jóstehetsége, elköveti a hibát, hogy beleszeret egy modern kori hercegbe. Lucien Antonescu sötét titkot rejteget. Olyan titkot, ami miatt sokan - köztük egy ősi vámpírvadász társaság is - a halálát kívánják. Csakhogy Lucien már eleve halott. Talán ezért ő az egyetlen pasi, akivel Meena el tudja képzelni a jövőjét. Ugyanis a lány mindenki más sorsát képes megjósolni, csak a sajátját nem. Bár Luciennél jobb pasit álmodni sem lehet, Meena talán mégis egy rémálomba csöppent. Elérkezik az idő, hogy a saját jövőjébe lásson... Már ha van jövője.

Úgy találtam rá a könyvre, hogy én mindig is nagyon szerettem Meg Cabot könyveit, kezdve a Neveletlen hercegnőkkel, és utána az összes többivel, ami eljutott hozzám. És már régóta gondolkoztam azon, hogy az újabb könyveit is el kéne kezdeni (Insatiable, Abandon, de még az Airhead is kimaradt), aztán végülis úgy alakult, hogy Meg Cabottal együtt újrafelfedeztem a Westendes könyvsikerkölcsönzőt, ahonnan sikerült kikölcsönöznöm az Olthatatlan vágyat.

Hozzá kell tennem, hogy még mindig legtöbbet tömegközlekedési eszközön szoktam olvasni, az Olthatatlan vágyat magammal cipelni pedig észveszejtőn ciki volt nekem :D Mindig csak akkor jutott eszembe, hogy be kellett volna bugyolálnom újságpapírba, mikor már azon voltam, hogy előszedjem a táskámból a buszon... Nagyon kellett igyekeznem, hogy minél kevesebb ember lássa meg a borítóját. Mert ilyen címet esküszöm még egy szappanoperának sem adnék. :D

Amikor elkezdtem olvasni, nem igazán tudtam hová tenni. Egyáltalán nem olyan, amit Meg Cabot-tól megszoktam, és nem tetszett. Konkrétan az volt a véleményem, hogy hogy tudtam ennyire mellényúlni, ennek a könyvnek nem csak a címe eszméletlen gagyi, de a stílusa is. Aztán megszoktam. Dehogy megszoktam, megszerettem. Esetenként még mosolyogtam is. Főleg mikor megjelent Alaric Wulf, na onnantól imádtam. Ekkora egy nevetségesen imádnivaló, nem mellesleg abszolút komolyan vehetetlen vámpírvadász nincs még egy a földön. Nem is kérdés, hogy ő a kedvenc szereplőm, az összes jelenete alatt fülig ért a szám. Engem nem érdekel, hogy ki lelkitársa kinek, de én ezerszer is azért drukkolok,hogy Alaric boldog legyen és lehetőleg egyszer se haljon meg.

Amit sajnálok, hogy Meenát egyáltalán nem sikerült megszeretnem. Pedig próbáltam, esküszöm, hogy próbáltam. Már a neve is adja magát, meg hogy még ott van Jon is, tiszta Dracula, mármint a Bram Stoker-féle. És valahogy mégsem. Ott van a szuper képessége, vagy hát kétséges hogy mennyire szuper, mert nyilván teher is. Na de ő mindezt arra használja, hogy szappanoperákhoz írjon párbeszédeket? Meg ha már kinyírtak 1-2 külföldi lányt, akkor csak úgy elengedi Yalenát, hogy majd hívj, ha bajba kerülsz? Mikor tudja hogy bajba kerül? Értem én, hogy nem menthet meg mindenkit, na de akkor miért az a nagy konklúzió, hogy meg akar menteni mindenkit? Komolyan nem értem ezeket a nőket...

Na mindegy, én nem adom fel, nemsokára megjelenik a második része is, Overbite címmel, meg ha már Meg Cabot, akkor én az Abandonnak is szeretnék adni egy esélyt, hátha ott kapunk egy jobb Persephonét.

Aimee Carter: The Goddess Test

Kate egész életében egyedül csak az anyjára számíthatott, soha nem is volt rajta kívül senkije. A baj csak annyi, hogy az anyja évek óta beteg, és most már csak nagyon kevés ideje van hátra. Ezért utaznak el abba világvége kis faluba, ahol Kate anyja a gyerekkorát töltötte, hogy ott halhasson meg, Kate pedig próbálja meg itt folytatni az életét, mégse a nagy New Yorkban maradjon magára. De hiába jöttek el erre a csendes kis helyre, az események felgyorsulnak. Kate anyja kómába kerül anélkül hogy elbúcsúztak volna egymástól, az egyetlen lány aki közeledik Kate-hez pedig meghal. Hogy aztán megjelenjen egy furcsa idegen, aki egy ígéretért cserébe visszahozná ezt a bizonyos lányt az életbe. Az ígéret pedig szörnyű: Kate-nek minden év felét ezzel a sötét idegennel, Henry-vel kell töltenie, élete végéig. Kate viszont igent mond, mert ha az anyját már nem tudja megmenteni, legalább a majdnem-barátnőjén még segíthet. De még ez sem elég, Kate-nek hét tesztet is ki kell állnia, abban a tudatban, hogy előtte minden lány belehalt a próbálkozásba...

Három dolog miatt voltam kíváncsi erre a könyvre. Az első, hogy amint megláttam, beleszerettem a borítójába. A második ok, hogy szeretem figyelni az elsőkönyves írók megjelenéseit, mert akármikor bukkanhatok gyöngyszemre (lásd Unearthly), és reméltem most is valami hasonlóra lelek. A harmadik ok, hogy nagyon megtetszett a történet, még akkor is, ha semmi rendkívüli. Egy modern Perszephoné történet, Meg Cabot is most ír egy ugyanilyet (Abandon trilógia), de valahogy kíváncsi voltam, hogy milyen lehet ez a történet átültetve napjainkba.

Meg kell mondjam, nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Próbáltam elvonatkoztatni a görög mitológiától, mert azt hittem úgy jobban fogom élvezni, ha nem gondolok arra, hogy mennyi itt a logikai baki, de nem sikerült. Vagyis oké, nem néztem árgus szemekkel, hogy "hah! ez nem is így volt!", meg elfogadtam a magyarázatokat, miszerint "ez nem is így volt, csak az emberek az évszázadok során elferdítették a tényeket". De hogy 300 oldalon belül ott legyen, hogy "azért kell csak fél évet Henryvel (Hádész) töltenie, mert Demeter kikönyörögte Zeusztól", utána meg azt mondja Demeter, hogy "én akartam mindig is, hogy megházasodjanak". Arról meg ne is tegyek említést, hogy Hádészt én mennyire nem egy szende szűznek képzelem el...

Az is zavart, hogy az elején olyan gyorsan történtek az események, hogy csak kapkodtam a fejem. Ava utálja Kate-et, aztán a következő pillanatban meghal, de Kate próbálja megmenteni, de már késő. Aztán Henry feltámasztja, hirtelen hűdejó barátok lesznek Kate-tel, de aztán megint meghal, aztán megint él.. vagy mégsem? És mindeközben Kate megígér valamit Henrynek, ami azt sem tudja, hogy micsoda, elmondja az egész baráti körének (oké, 2 ember), hogy mi történt, és senki sem lepődik meg, sőt még el is hiszik az egészet. Aztán már Henrynél van, fényűzés, csupa szép ruha, és aztán észrevétlenül beleszeret a fogvatartójába, aki igazából nem is tartja fogva? Azért észrevétlenül, mert én konkrétan nem vettem észre, hogy ez most miért és hogy történhetett. Nem tudtam együttérezni Kate-tel, mert az a rögeszméje, hogy mindenkit meg kell menteni, még akkor is, ha ő belehal, de hogy ő mégsem akar meghalni.

Persze nem mondom, voltak benne olyan részek, amin én is meglepődtem (Ava), vagy éppen tetszett is. Például egyes bonyodalmak tényleg olyanok voltak, mint amilyennek az olümposzi istenek kisebb-nagyobb viszályait képzelem (megintcsak Ava), de összességében nem érzem azt, hogy érdekelne mi lesz a továbbiakban. Tartok tőle, hogy James miatt szerelmi sokszögek fognak kialakulni, amit én nem is igazán értek... James hogyhogy Kate-tel mehet, Henry meg akkor miért maradt? Vagy ha Kate-nek ennyire nincs élete, és mindene Henry, akkor miért megy el? Én simán befejeztem volna a történetet annyival, hogy mindenki boldog, Kate meg James is tisztázzák magukban, hogy milyen jó barátok, és kész. Nem értem minek kell folytatás. Mindenesetre lesz, még minimum kettő. Nekem meg még van egy évem eldönteni, hogy akarom én ezt, vagy sem.

Kim Harrison: Pale Demon

Ez a Hollows/Rachel Morgan sorozat 9 része, szóval meg sem próbálok írni a történetről, és igen, minden tele lesz spoilerrel, de muszáj emlékeznem minderre, mert a 10. részre megint egy évet kell várnom. Erre a kötetre is csaknem egy évet vártam, ennek ellenére mégis március eleje óta olvasom. Valahogy most nem tudott beszippantani, meg olyan nehezen indultak be a dolgok. Egyrészt már lassan tényleg nem tud érdekelni, hogy most Rachel jó-e, annak ellenére, hogy gyakorlatilag fekete boszorkány, vagy hogy mit akar csinálni a boszorkányok gyülekezetének nevetséges bandája. Trent pedig valami elf küldetésre indul, és ehhez valamiért szüksége van Rachel-re, de az idő nagy részében mogorván gubbaszt, vagy keveri a szart. És Rachel gondolatain pedig már végképp nem tudok kiigazodni, legalábbis ami Trentet illeti. Ja, Pierce pedig még mindig rohadtul idegesít!

Aztán valami történt, mert a könyv második felét imádtam, és egy nap alatt végigpörgettem, pedig az első felével csaknem két hónapot töltöttem. Onnantól, hogy Rachel tárgyalása már az orrunk előtt volt, valahogy minden megváltozott. Kezdve ott, hogy Jenks és Ivy elbúcsúztak Racheltől. MIVAN? Oké, kilátástalannak tűnt a helyzet, de ezt valahogy nem tudtam hova tenni. Szóval szerintem Rachel elég sok pöcegödörből kimászott már, hogy nem kéne ilyen drasztikusra venni a formát, és akármennyire a háttérbe vannak szorulva Ivy-ék, valahogy sosem éreztem azt, hogy Rachelnek ne lenne rájuk szüksége. Szóval remélem ez valami pillanatnyi dolog volt, mert a következő részben még ugyanúgy fennállhat ez a búcsú-dolog, az pedig nagyon fájna. Oké, hogy a dolgok most már egészen máshogy alakulnak, mint az első részekben, de szerintem nem azt az irányt kellene felvenni, hogy akkor csak Rachel legyen Jenks és Ivy meg a templom nélkül.

Vicces volt, hogy gyakorlatilag egy köteten belül letudtuk Pierce-t, legalábbis remélem, volt egy kicsi Algaliarept-Rachel, aminek szerencsére az az eredménye, hogy nem lesz semmi, meg volt egy kicsi Trent-Rachel is, ebből még remélem lesz valami. Én már kezdettől fogva, vagyis onnantól, hogy nincs Kisten, Trentnek drukkolok. És annak ellenére, hogy a kötet eleje egy picit WTF volt, főleg hogy Rachel úgy leszidja mint állat, a következő pillanatban már képes feláldozni magát, csakhogy megmentse Trentet. Na aztán ott van Ku Sox, azt hittem azért hozták be, mert már nincs semmi izgalom Rachel életében, Algaliarept átment jó pasiba, Newt kiszámíthatatlan ugyan, de kedves amikor nincs megkattanva, hát hozzunk be még egy démont. De elvileg gyorsan le is zárták ezt a szálat, mert nekem nem hiányzik egy jellegtelen hisztis gyilkológép nappal is szabadon mászkáló démon. Trentet mondjuk ki tudtam volna nyírni, de Rachel persze megbocsát neki, mert mint kiderült mindent azért csinált, hogy Rache-en segítsen, meg még utána vagy 3x megmenti az életét, és ilyenkor azonnal el kell felejteni, hogy nem tudom hány ember és pixi élete veszett kárba egy meggondolatlan cselekedet során. Ami még csak nem is volt meggondolatlan.

Amiért várom a következő részt, az annyi, hogy fogalmam sincs milyen irányt fog venni mostantól a sorozat. Biztos nem olyat, amilyenre számítok, mert szerintem Harrison már úgy van vele, hogy annyi szarba belerángatott mindenkit, hogy ha nem történik valami hatalmas dolog, akkor már nem is fogjuk élvezni a kötetet. Pedig én egy-két nyugis kötetet nem bánnék, legalább ilyen apróbb dolgok is rendezve lennének, mint David farkasügyei, amit elég rendesen hanyagolunk, meg Glenn is nagyonnagyon hiányzik. Mert ugye az van, hogy Rachel megkapta a lehetőséget Trent-től, hogy van marad normál boszorkány, minimális képességekkel, de legalább nem kell a démonokkal számolnia, vagy feladja a békés életét, és az lesz, ami valójában. Vagyis vissza a démonokhoz, elvégre Rachel is az. Kérdés az is, hogy akkor most mi lesz Jenks-szel és Ivy-val? Remélem maradnak ugyanúgy, ahogy eddig voltak és ez a búcsú nem jelentett semmit. És abban is bízom, hogy Rachel talál egy normális pasit (Trent?), akivel nem másfél kötetet bír csak a kapcsolatuk... Na jó, igazából abban bízom, hogy Rache nem csak keresztanyja lesz Lucy-nak, hanem anyja helyett anyja, és Trentnek fog dolgozni, néha veszekednek, mert még mindig szemünk előtt lebegnek a morális kérdések, hogy mi jó és mi rossz, belekeverednek néhány húzós helyzetbe, és boldogan élnek míg meg nem halnak. De ez biztos nem az a sorozat :D

Lauren DeStefano: Wither (Chemical Garden #1)

A modern tudomány egyik ballépésének hála, jelentősen lecsökkent a várható élettartam, a férfiak 25, míg a nők mindössze 20 éves korukig élnek. Az emberiséget pedig úgy próbálják megmenteni a kihalástól, hogy a fiatal lányokat elrabolják, és poligám házasságra kényszerítik őket. A 16 éves Rhine-t is elviszik feleségnek, aki ezáltal a fényűzés és kiváltságok világába csöppen. És annak ellenére, hogy a férje, Linden, valóban szereti őt, és Linden másik két feleségével is kezd kialakulni a bizalom egymás felé, Rhine csak egy dolgot szeretnie: megszökni, és megtalálni az ikerbátyját. Ez azonban korántsem olyan egyszerű Linden félelmetes apja mellett, aki annyira szeretné megtalálni az ellenszert erre a vírusra, hogy sorra halmozza a holttesteket a titkos laboratóriumában. Az egyik szolga, Gabriel, azonban Rhine segítségére lesz, sőt, egyre inkább közelebb kerülnek egymáshoz.

Vegyes érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban. Egyrészt nagyon szeretném szeretni, mert nagyon tetszik a világ. Teljesen el tudom képzelni, hogy az átlagéletkor ilyen szintű lecsökkenése mennyire fel tudná forgatni a világot. Tehát az alapelgondolás engem elég rendesen lenyűgözött. Mégis voltak olyan dolgok, amik miatt nem tudtam szeretni. Vaughn, aki elvileg a főgonosz a történetben, egyáltalán nem vehető komolyan. Rhine-nal gyakorlatilag nem csinált semmit, csak kicsit megfenyegette, a többi rémtettét pedig csak mások elbeszéléséből ismerjük, tehát kérdés, hogy mi igaz mindebből, és mi nem? Az meg, hogy neadjisten felboncolja a halottakat... elvégre kétségbeesetten keressük a megoldását ennek a genetikai bakinak, akkor miért ne lehetne mindent felhasználni hozzá, amit csak lehet? A többi dologra meg olyan szinten nincs bizonyíték, hogy nem tudtam eldönteni, hogy el lehet-e hinni bármit is. Szóval nekem Vaugh kicsit nevetséges volt, de lehet hogy látunk még tőle rosszabbat is a következő részekben.

Gabriel szála annyira nincs kidolgozva szerintem, én egyelőre sokkal jobban kedveltem Lindent. Kicsit fájdalmas a tudatlansága, de ha szereti a feleségeit, akkor nem vagyok biztos abban, hogy nem lehetett volna elmondani neki azokat a dolgokat, amiket nem sejt. Annyira azért nem tűnt olyan embernek, aki azonnal az apjához rohan. Itt konkrétan azt nem szerettem, hogy sokkal valódibbnak az, ami Rhine és Linden között van, mint ami Rhine és Gabriel között volt. Főleg, hogy tényleg nem ő a gonosz, hiszen semmit sem tud arról, amit Vaugh a laboratóriumában mesterkedik (már ha a rémhírek igazak), vagy ami a többi lánnyal, például Jenna testvéreivel történt.

A három, Rose-zal együtt négy feleséget egyébként nagyon hamar megszerettem. Ahhoz képest, hogy milyen helyzetbe kerültek, mindannyian megpróbáltak a lehetőségekhez mérten beilleszkedni és megszokni a dolgokat. Nagyon szerettem olvasni azt, ahogy a bizalom és barátság egyre inkább megjelenik hármójuk között. Jennát azonnal meg sikerült szeretnem, az életfelfogása, a látszólagos beletörődése, meg minden miatt. Cecily-t hol szerettem, hol nem, de hát ő a legkisebb, és nem lehet azért haragudni rá, amiért szinte azonnal elfogadta a helyzetét. Ő más világból jött, mint a többiek. Egyértelmű, hogy Rhine-nak a legnehezebb, mert Cecily csak nyert ezzel a házassággal, elvégre kikerült az árvaházból, Jennának már nem volt mit veszítenie, Rhine-nak pedig ott van az otthona, és leginkább a testvére, akivel nem tudja mi történt az elmúlt hónapokban.

A történet végén nincs óriási lázadás, meg mindent elsöprő szökés, de pont olyan a befejezés, hogy várom a folytatást, mert innentől még bármi lehet. Nekem egyelőre nincs elképzelésem, hogy milyen irányt fog venni a történet, de mindegy is, mert csak jövő februárban számíthatunk a második részre.

Kirsten Hubbard: Like Mandarin

Mandarin a város ribanca, mindenki éhes szemekkel figyeli őt, utálják őt, vagy irigykednek rá, mindegy, a lényeg, hogy mindenki róla beszél. Grace-t azonban lenyűgözi Mandarin, a szépsége, a természetessége, arról álmodik, hogy egyszer olyan lehessen, mint ő. Egy iskolai project össze is hozza őket, és onnantól nem lehet megálljt parancsolni a bimbózó barátságuknak. De vannak olyan dolgok, amik tönkre is tehetnek egy ilyen barátságot, a hazugságok, az elhallgatott titkok, az árulás. És Grace-nek túlságosan is hamar észre kell vennie, hogy Mandarin egyáltalán nem az a gondtalan, vidám lány, amilyennek mindig is képzelte.

Szintén Contemps, szintén soha nem kerítettem volna rá sort, ha nincs a Contemps challenge. Ez Kirsten Hubbard első regénye, de szerettem olvasni, és jövőre jelenik meg a következő, Wanderlove címmel, amit máris felvettem várólistára. Remélem jövőre is lesz Contemps, igaz nem mondhatnám pénztárcakímélőnek, de rengeteg olyan könyvet ismertem meg, amit egyébként nem vettem volna kézbe, mert nincsenek benne fantasy elemek mondjuk. De igazából nem is kellenek. Mert Mandarin és Grace barátságát annyira valódinak éreztem. Igazából nem is tudom mennyire lehet ezt barátságnak nevezni, mert Grace részéről ez egy gyerekkora óta tartó rajongás volt mindig is, amit Mandarin iránt érzett. Amikor pedig jobban megismerte, sokkal inkább éreztem azt, hogy valójában utálja Mandarint, csak az tartja őket össze, hogy a fejében valamit elképzelt a tökéletes barátságukról, és még mindig ragaszkodik ehhez az álomképhez.

Pedig Mandarint mindenki ismeri, mindenki tud róla valamit, igaz a nagy része csak szaftos pletyka. Márpedig ezeknek egyáltalán nem szabad hinni, és erről Grace tudna legtöbbet mesélni. Hiszen Mandarin egyáltalán nem olyan, mint amilyennek az emberek leírják, vagy éppen amilyennek Grace elképzeli. Pedig utóbbi szöges ellentéte a pletykáknak. Mégis az igazi Mandarint senki sem ismeri. Legalábbis egészen mostanáig senki sem ismerte.

Van egy másik szála a történetnek, az Grace családja. Az anyjával nem nevezhető felhőtlennek a viszonyuk, és a lánynak van egy kishúga, Taffeta, aki látszólag minden, ami Grace nem. Úgy tűnik ő fogja valóra váltani anyjuk álmát, amit Grace hétévesen elbaltázott. Én igazából nem bántam volna, ha ez a szál kapta volna a nagyobb figyelmet, de még így is sok dolog megváltozott Grace családjában, Mandarin miatt is, és ez pozitív.

Michael Northrop: Trapped

Amikor a hóvihar kezdődött, még senki sem gondolta, hogy a havazás egy hétig is el fog tartani. Hogy azoknak, akiket utolért a vihar, nem csak az lesz a fontos, hogy melegen tartsák magukat, hanem maga a túlélés. Scotty, és két barátja, Pete és Jason azon hét gyerek között van, akik utolsóként maradtak az iskolában, arra várva, hogy valaki majd értük jön. De nem kell sok idő, hogy rájöjjenek, ilyen időben senki sem fog eljutni értük. De azért nem tűnik olyan rossznak az iskolában tölteni egy éjszakát, főleg hogy a zavarbaejtően csinos Krista és Julie is a suliban ragadtak. De aztán elmegy az áram, majd a fűtés. A csövek megfagynak, a tető pedig egyre kevésbé bírja a hó súlyát. Ahogy egyre több nap telik el, és a hó egyre nagyobb lesz, a folyosók és termek pedig egyre sötétebbek és hidegebbek, a gyerekek pedig igen veszélyes döntést hoznak...

Ez is Contemps regény, különben biztosan nem találtam volna rá, de annyira azért nem tetszett, mint a legtöbb. Engem idegesített, hogy kicsit baljóslatúbbra van írva, mint amilyen valójában volt. Például mikor az elején azt mondja Scotty, hogy ha tudja, hogy ez az utolsó étel, amit egy jó ideig eszik, akkor jobban értékelte volna... Ez kicsit úgy hangzott, mintha ez a hét gyerek teljesen étel nélkül maradt volna, és a végén majd fel fogják áldozni valamelyiküket, mert valamit enniük kell. Közben pedig egyáltalán nem ez a helyzet, csak valahogy annyi a negatív előrejelzés, két csapatra szakadtak, ott van az erőszakos gyerek, meg a szabályokat betartó főszereplőnk, hogy én már a legyek urát vártam megvalósulni ebben az elszigetelt iskolában. Persze közel sem történnek hasonló dolgok, inkább a túlélésért folyik a játék, mert annyira azért nem vicces ottragadni az iskolában úgy, hogy nem biztos, hogy tudnak róluk, és bármikor a fejükre szakadhat a mennyezet.

A borítóról még annyit akartam, hogy elsőre nekem teljesen átlagos volt, nem tetszett annyira, mert olyan kis egyszerű. Nem is szép, de azért nem is csúnya. Aztán meg rájöttem, hogy annyira hangulatos ez a hóesés, a félig betemetett iskola, az alig olvasható táblák... A fejezetek elején is mindig hóesést látni, és egyre inkább azt vártam, hogy vajon amikor eláll a hó, akkor a lapokon is el fog állni? Végül kiderült, hogy nem azért lett nagy fehérség a fejezetek elején, mert már nem szakad a hó, hanem mert már mindent betemetett. És ez egy kicsit kiábrándító.

John Green: Alaska nyomában

A tizenhat éves Milesnek nincsenek igazán barátai, nem szereti az iskolai életet, egyedül a halott emberek utolsó mondatai tudják lenyűgözni. Ezért is kéri meg a szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert ott talán megváltozik az élete, vagy legalábbis megtalálja a Nagy Talánt. Culver Creek-ben, ahol mindenki becenevekkel nyomul, még a dékán is, akit csak Sas néven emlegetnek, Miles szinte azonnal barátokra, sőt még egy új névre is talál, így lesz a vézna fiúcskából Pufi. De ott van még Pufi szobatársa, az ösztöndíjas zseni, Ezredes, vagy az állandóan változó Alaska, akinek kivételesen ez az igazi neve, viszont azt legalább ő maga választotta magának. És azt kell hogy mondjam, az a 272 nap, amit az Alaska nyomában átélünk, bizony gyökeresen felforgatja Pufi, és barátai életét.

Rég volt már olyan, hogy olyan könyvet olvasok, amit már egyszer olvastam, de az Alaska nyomában az ilyen. Körülbelül négy éve olvashattam, nagyon olcsón vettem, amikor felfedeztem, hogy a Questurával szemben van egy nagyon jó használt angolkönyves, és valahogy ez repült bele a kosaramba, néhány kötelezővel együtt. És imádtam. Mert én is akkoriban kerültem el otthonról egy másik városba, kollégiumba, új volt minden, sok idegen ember, azelőtt szinte sosem ittam... Szóval valahogy úgy jött ki, hogy sok közös vonást találtam Pufival és gondolom részben ezért, de nagy hatást tett rám. Részben pedig amiatt, hogy 136 nappal a könyv kezdete után, és 136 nappal a könyv vége előtt történik valami, és én azt hittem, hogy ez a valami meg fogja változtatni a dolgokat, hogy utána nem fogom ennyire szeretni. De nem így történt. Második olvasásra sem. Sőt, komolyan mondom, hogy annak ellenére, hogy a könyv második felének kellene igazán szomorúnak lennie, ott van a három legnagyobb poén, és ami a legviccesebb, hogy mindhárom a Sashoz kötődik.

Azt már mondtam, hogy a Könyvfesztiválon sikerült újrafelfedeznem a könyvet, de akkor még nem vettem meg, mert minek, megvan nekem otthon is. Igen, csakhogy otthon otthon, és nem itthon otthon, szóval addig rágódtam rajta, amíg muszáj volt megvennem és azonnal újraolvasnom. És pont olyan volt, amire emlékeztem. Azt szerettem benne nagyon, hogy végig úgy éreztem, mintha én is ott lennék. Mintha Pufi, Ezredes, Takumi, Alaska, mind az én barátaim lennének, együtt szívnám velük a cigiket, pedig nem is dohányzom, vagy éppen együtt készülnénk egy óriási balhékra. Pufi néhány beszólása mondjuk fájt egy kissé, az utolsó mondatokon kívül gőze nincs a dolgokról, legyen szó barátságról, szerelemről, vagy éppen más országokról. De az sem baj, mert szépen sorban mindent megtapasztal, és végül talán megtalálja a Nagy Talánt, vagy éppen a kiutat a szenvedés labirintusából. Vagy talán még nem. De kiderül, ha elolvassátok a könyvet. Mondanám, hogy felajánlom ezt a könyvet is, elvégre nekem megvan kétszer, de most egy kollégámnál van, utána pedig a húgához kerül, és még vagy öt ember elkérte tőlem, mert az a kollégám valahogy jobban tud könyveket ajánlani, mint én. Lehet hogy ezt a bejegyzést is inkább neki kellett volna megírnia, mert nekem nem megy :)

Jennifer Echols: Going Too Far

Amikor felfedeztem a Bookdepository-t, ez volt az első könyv, amit felvettem wishlistre, de valahogy azóta sem akaródzott a kosárba kerülni. Aztán csereberéltem egyet Connie-val, így végre sort keríthettem rá. És mivel a könyvet én is kaptam, nagyon szívesen tovább is adnám, ha valakit érdekel esetleg :)

Meg egyszerűen retteg a bezártság minden formájától, legyen szó akár a biztonsági övről, vagy arról, hogy esetleg örökké abban a világvége kisvárosban ragad, ahol most is él. Mindennél jobban el szeretne már otthonról menni, alig várja, hogy befejezze a középiskolát és egyetemre mehessen, vagy éppen azt, hogy csak a tavaszi szünetre leléphessen otthonról. Csakhogy az utóbbi lehetőséget elszalasztja egy felelőtlen döntéssel, és a tavaszi szünetet mégiscsak otthon kell töltenie, egyedül. Vagyis úgy egyedül, hogy Meg szülei mossák kezüket, de ők elmennek és kihasználják a tavaszi szünetet, ugyanígy Meg barátai is. A lánynak pedig otthon kell maradnia, a nap egyik felében a családi étteremben dolgozva, a másik felében a büntetését kell letöltenie: egy John nevű rendőrrel kell járőröznie, a maradék időben pedig pont annyira le legyen fáradva, hogy a szórakozásra már ne jusson lehetőség. Aztán persze arról szól a könyv második fele, hogy Meg egyre közelebb kerül John-hoz, aki mellesleg a lány szöges ellentéte.

Az a baj, hogy sajnos nem szerettem annyira a könyvet, mint ahogy gondoltam, hogy majd fogom. Már ott forgattam a szemem, amikor 50 oldalon keresztül azt hallgattuk, hogy John egy negyvenes fickónak néz ki, vagy három gyerekkel, aztán pedig kiderült, hogy csak 19 és onnantól kezdve már tényleg csak annyinak néz ki, vagy még annyinak sem. Oké, én is nagyon be szoktam nézni az életkorokat, tippeltem már 26 évest negyvennek és tizenhétnek is, de attól, hogy kiderült a valós életkoruk, még nem fogom őket egyből annyinak nézni, amennyi. Mert attól, hogy 26 éves, még nézhet ki 40-nek, vagy éppen 17-nek. Na mindegy, mert ez még csak az eleje volt. Ugyanis még van az, hogy persze John-nak is és Meg-nek is vannak a múltjában titkok, ez részemről várható volt, mert ez egy regény, és itt kell a drááááma hogy megmagyarázzuk miért lett valaki olyan, amilyen. John titka első pillanattól kezdve nem titok, mert Meg kivételével mindenki tudja, még én is, hogy mi történt. Meg titka meg azért nem titok, mert annyira hülyén jött ki ez a ***** vagyok, bakker, mintha ott sem lett volna, és én abszolút erőltetettnek éreztem az egészet. Na de csak ennyit tudok felhozni negatívumként, mert egyébként abszolút olvastatta magát, és én nagyon szerettem John és Meg közös jeleneteit, kezdettől fogva. Na jó, miután kiderült, hogy nem egy negyvenes családapa fogja elcsavarni középiskolás főhősnőnk fejét.

Májusi várólista

Most egy kicsit el vagyok csúszva, úgy mindennel, csak az olvasással nem. Perpillanat 5 könyv vár arra, hogy megemlékezzek itt róluk, de legközelebb hétvégén lesz csak ilyesmire időm, addigra meg talán már többen is lesznek. De addig is összeszedtem újabb 8 címet, most a májusban megjelenő könyvekből.

Kim Harrison-tól a Something Deadly This Way Comes már múlt hónapban is itt figyelt, csak sajnos áttolódott a megjelenés májusra :( Ez mondjuk a kisebbik baj, mert addigra talán befejezem a Pale Demont, és nem lesz az, hogy két Kim Harrisont olvasok egy időben; viszont nagyobb kár, hogy a Chain Reactiont (by Simone Elkeles) is még májusi könyvnek mentettem le például, de az most már csak augusztusra várható a goodreads szerint.

A Between Here and Forever az Contemps, meg Elizabeth Scottal már egy jó ideje szemezek, konkrétan még három könyve van várólistán nálam, de erre már csak a contemps challenge miatt is mindenképpen sort kell kerítenem, és aztán majd meglátjuk lesz-e részemről folytatás.

A Beauty Queens azért érdekel, mert Libba Bray, és tőle nagyon szeretem a Gemma Doyle-sorozatot, a Graveminder pedig azért, mert Melissa Marr, tőle pedig tetszett a Wicked Lovely sorozat (eleje...), és mindkét írónőtől szívesen olvasnék mást is.

A Starcrossed és a Die for Me pedig olyan sorozatok első kötetei, amik így látatlanban érdekesnek tűnnek; a Starcrossed görög mitológiás, a Die for Me-nek pedig szimplán magával ragadós a fülszövege. A Shine szerintem a hónap egyik legeslegszebb borítója, a Kane Richards Must Die pedig a legvárósabb könyv részemről. Olyan feelgood cuccnak tűnik, és én a borítóját is imádom, szerintem nagyon ötletes.