2011. július 29., péntek

Carrie Harris: Bad Taste in Boys (Kate Grable #1)

Kate Grable teljesen elborzad, amikor megtudja, hogy az edző szteroidokat adott az iskolai focicsapatnak. De ami még rosszabb, hogy a szteroidnak váratlan mellékhatásuk van: a futballjátékosokat agyatlan húsevő zombikká változtatja. Senki sincs biztonságban, sem Kate szerelme, Aron, sem a különc testvére, Jonah, de még maga Kate sem! A lánynak meg kell találnia az ellenszert, mielőtt még az iskola tagjai felfalják egymást. Kate-nek és barátainak egy kétségbeesett harcot kell megvívniuk, hogy megmentsék a város lakóit és saját magukat attól, hogy zombik vacsorájává váljanak, vagy éppen ők maguk veszítsék el minden emberségüket.


Na szóval az úgy volt, hogy amikor hónap elején összeszedegettem azt a pár könyvet, ami nagyon érdekel a friss megjelenések között, gyakorlatilag az utolsó utáni pillanatban rátaláltam erre a könyvre. Borító tetszik, a fülszöveget imádom, abszolút viccesnek tűnik, ráadásul zombiirodalom... akármennyire kezdek rájönni, hogy ez nagyon nem az én műfajom, még mindig reménykedem abban, hogy valami szuper dologra találok egyszer. Az biztos, hogy nem Kate Grable fogja megváltani a világot, de egyszeri olvasmánynak teljesen okés volt. Nem mondom, hogy nem fogtam a fejem legalább ezerszer közben, de engem ezzel az alapsztorival már megvettek. Az edző beinjekciózza a fél sulit és mindenkiből húsevő zombi lesz? :D Nem mondom, volt néhány óriási pillanat. Például mikor biológiaórán nem is tudom milyen állatot boncoltak, és megkérdezte a tanárnő, hogy ha megvágjuk a fejét, akkor milyen szerveket fogunk találni? Mike-zombi válasza pedig abszolút kiszámíthatóan csak annyi, hogy: braaaaaaiiiins.


Aztán a fejfogós-jelenetekből is csak egyet. Nekem legjobban az fájt, amikor Kate elindult, hogy beadja az ellenszert Mike-nak. Volt már náluk, nem is egyszer, de azért meg kell keresnie az aktáját, mert fogalma sincs hol lakik. Ehemm. Aztán ott van az, amikor a korlátozott számú fecskendővel megindul, hogy na akkor most már tényleg beadja Mike-nak azt a nyomorult ellenszert. És a tök üres házban elpocsékol kettőt, egyet a saját tükörképére, egyet pedig egy dobozból kiugró bohócra, miután meggyőződött arról, hogy igen, ez csak egy bohóc, de olyan félelmetes, biztos ami biztos, beadok neki egy injekciót. Ehemm-ehemm.


Szóval azt kell mondjam, hogy nem szabad ettől a könyvtől sem sokat várni, elvégre a fél suli zombi lett, kilószámra potyognak a testrészek, de még mindig csak Kate, meg a nála is geek-ebb testvére vette csak észre, hogy valami baj van; mindenki más erősen tervezgeti a következő focimeccset, meg utána az iskolai bált. Vagyis egyáltalán nem kell sokat várni, így pedig egészen élvezhető lesz, még néhány viccesnek nevezhető beszólást is el lehet csípni.


Amit viszont sajnálok, hogy a könyv utolsó lapjain volt egy kisebb utalás esetleges folytatásra - Kate máris azon gondolkozik, hogy esetleg egy vámpírvírust hogyan lehetne visszaszorítani; és amint felnéztem goodreads-re mit látok? Ez már megint egy sorozat első része. Kate Grable jövőre ugyanis vérfarkasokkal, nanotechnológiával, áfonya ízesítésű asztronautákkal és gyilkos kókuszokkal veszi fel a harcot. Kell ez nekem? Egye fene, mehet wishlistre, aztán majd meglátjuk. De azért nem bántam volna, ha ez most ennyiben marad.

2011. július 28., csütörtök

Ally Carter: Uncommon Criminals (Heist Society #2)

Ha eddig nem hallottak volna Katarina Bishopról, mostanra már mindenki tudja, hogy ő vezette a csapatot, akik kirabolták a világ egyik legnagyobb múzeumát. Éppen ezért nem is lepődik meg nagyon, amikor felkérik arra, hogy rabolja el Kleopátra Smaragdját, és juttassa vissza a jogos tulajdonosának. Ezzel azonban csak három probléma van. Először is a drágakövet 30 éve senki sem látta. Másodszor, az egyiptomi birodalom bukása és Kleopátra öngyilkossága óta még senki sem tudta sokáig birtokolni a drágaságot. De a harmadik dolog aggasztja legjobban Kat csapatát, mégpedig hogy a smaragd el van átkozva...


Alig pár napja olvastam el az első részt, és ha azt mondom, hogy az nagyon tetszett, akkor erre a részre egyszerűen nem fogok szavakat találni. Mert ezt a részt vagy ezerszer jobban élveztem, mint az első könyvet, pedig ez nagy szó! Itt ugyanis nem elég, hogy Kat-nek és a csapatának el kell lopniuk egy gyémántot, mert az nekik könnyű munka, főleg egy Henley után. De túl is kell járniuk egy szélhámos eszén, főleg miután már átverte egyszer a fiatalokat, na ez lesz a dolog neheze. Főleg úgy, hogy ez a nő, Maggie, minden trükköt ismer, és így bizony egyáltalán nem lesz könnyű őt átverni. Viszont Katnek van egy hatalmas előnye: az a szuper csapat, aki mögötte áll.


És akkor most csak ismételni tudom magam, gyakorlatilag ugyanazt tudnám elmondani, amit egy hete az első résznél. Hogy imádom ezt a csapatot. Igaz most egy picit háttérbe voltak szorítva időnként, de erre is megvolt a magyarázat, és a jövőben ilyesmi biztosan nem fordul elő. Mert a szereplők azok, akik ennyire összetartják a történetet, amiért ennyire letehetetlen. És akkor most Connie-t idézem azzal, hogy imádom Hale-t, mondtam már? :) De imádom még rajta kívül Gabrielle-t, Nick-et, meg persze Kat-et is, és az ikernagybácsikat, meg úgy nagyjából mindenkit. Ilyen iszonyat jól működő csapatot eddig Kim Harrison-nál láttam csak, aki nekem nagyjából bármit el tudna nekem adni, amíg azzal a csapattal dolgozik, akiket az első részben megszerettünk.


Többet nem is tudok írni, mert csak ismételném magam, vagy spoilereznék, és egyiket sem nagyon szeretném. Alig várom viszont, hogy legyen harmadik rész; tényleg, mikor lesz már harmadik rész?

John Green: Katherine a köbön, avagy a szerelem képlete

Tizedik Katherine csak azt akarta, hogy barátok legyenek.
Tizennyolcadik Katherine e-mailben rúgta ki.
K-19 összetörte a szívét.
Colin Singleton kizárólag Katherine nevű csajokra bukik. És ha sikerül összejönnie valamelyik Katherine-nel, akkor Colin előbb-utóbb lapátra kerül. Hogy egészen pontosak legyünk, eddig tizenkilenc alkalommal. Colin, az anagrammakedvelő, elkeseredett gyermektehetség tízezer dollárral a zsebében, egy vérszomjas vaddisznóval a nyomában és az anyósülésen túlsúlyos, Judy bírónő-rajongó barátjával kalandos útra indul, de egyetlen Katherine sem bukkan fel a láthatáron. Colin elhatározza, hogy megalkotja az Alapvető Katherine előreláthatósági elméletet, amely reményei szerint bármely Kirúgott számára képes megjósolni bármely kapcsolat kimenetelét, és ezáltal talán visszaszerezheti a lányt.
Az Alaska nyomában szerzőjének árnyalt humorú regényében szó esik még
szerelemről, barátságról és egy halott osztrák-magyar trónörökösről is.
John Greent a házassága előtt tizenháromszor rúgták ki. De Katherine nevű lány
egyszer sem.


Könyvhéten jelent meg John Green második magyar nyelvű kötete, ennek ellenére engem egészen mostanáig egészen messziről elkerült, nem tudom miért. Jó, tudom miért, mert nagyjából fogalmam sincs milyen könyvek jelennek meg magyarul, és bár kimentem könyvhétre körülnézni, annyira alapos azért mégsem voltam. Ugyanis Katherine-ek sokaságára múltheti Auchan-os nagybevásárlásomon figyeltem fel, és már ott el is kezdtem olvasni. Megvenni nem akartam, akkor már vagy elolvasom még ott a boltban az egészet, vagy diszkréten becsúsztatom a táskámba, de teljes áron egészen biztosan nem veszek könyvet. Végülis a párom nagyon aranyosan beleegyezett, hogy ő addig nézegeti a tájolókat, a kisszékeket, meg a szerszámokat, amíg én mellette hangosan nevetek a könyvön. Úgyis gyorsan olvasok, meg ez nem is olyan hosszú, mit neki az az 1-2 óra, ő addig jól elnézegeti az árukat. De a századik oldalon én már teljesen meggyőztem magam arról, hogy ez a könyv nekem kell, mégpedig otthon, a polcomon. Elvégre az Alaskát is megvettem, mikor azt már olvastam régebben, ráadásul otthon van anyáéknál a saját angol nyelvű példányom. Ennek pedig pont ugyanolyan borítója van, milyen szépen mutatnak majd egymás mellett. Meg hát az Alaskát is elolvasta a fél munkahelyem, ez is biztosan tetszene nekik... Persze diszkrét táskábacsúsztatásról szó sem lehetett, párom szerint ultra ciki, hogy ilyesmin töröm a fejem. Úgyhogy így alakult hogy megvettem Katherine-éket. Teljes áron, hüpp.


Persze nem tetszett annyira nagyon, mint az Alaska, azt hiszem azt mindenképpen nehéz lesz nálam felülmúlnia John Green-nek. De ezt is eléggé szerettem, főleg az elején. Colin abszolút nem átlagos főhős, de ettől függetlenül én nagyon kedveltem, bár a matematikai elméleteihez én abszolút semmit nem értek, annyira, hogy a függeléket ugyan elkezdtem kibogozni, de aztán inkább hagytam az egészet. Főleg hogy annyira irracionális az egész. Az elején még viccesnek találtam azt is, hogy Colint tizenkilencszer hozta össze a sors egy Katherine nevű lánnyal, és tizenkilencszer ki is dobták, de igazából a legtöbbnek nem is túlságosan volt jelentősége, és már egy idő után unalmas volt. Az meg igazán felüdülés, hogy a huszadik végre nem egy Katherine. (Csak sajnos nem is Alaska...)


Na viszont Hasszánt egyenesen imádtam. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kövér, bozontos, libanoni származású fickó kopogás nélkül berontott Colin szobájába :D Volt néhány nagyon komoly beszólása a könyv során, tulajdonképpen ő az, akit elejétől a végéig nagyon kedveltem. Mert Colinban elsőre tetszett, hogy nem átlagos, de a végére picit unalmassá vált. Lindsey meg túlságosan átlagosra sikeredett, ezért is mondom, hogy sajnos nem Alaska. De Alaskát nehéz is lenne utolérni; ezért sem tudok semmi komolyabb problémát felhozni a könyvvel kapcsolatban.


Amit remélek, hogy ez a John Green-sorozat nem fog megszakadni, mert ezer éve szemezek a Paper Towns-zal is, azt is szívesen látnám magyarul. Akár ezzel a fura nyilas borítóval, még akkor is, ha nekem konkrétan nem túlságosan tetszenek, de ha már van belőle a polcomon kettő, akkor már jöhetne egy harmadik is...

Andrea Cremer: Wolfsbane - A keresők

Calla Tor esküdt ellenségei, a keresők fogságában tér magához, és biztos abban, hogy a napjai meg vannak számlálva. Ám a keresők ajánlatot tesznek: szabadon engedik, ha segít nekik legyőzni korábbi urait, a vigyázókat, ráadásul így megmenthetné a falkáját és egykori vőlegényét, Rent is. De nem túl nagy ár ez a szabadságért? És Shay minden körülmények között mellette áll-e majd a küzdelemben? Callának döntenie kell a sorsáról, és arról, hogy melyik oldalon száll harcba. Vajon hány próbatételt élhet túl az igaz szerelem?


Na ahhoz képest, hogy már az első részt sem terveztem elolvasni, és nem is túlságosan tetszett, most viszonylag hamar sikerült lecsapnom a második részére, még a kinti megjelenés előtt! Nem is értem, hogy hogy csináltuk, hiszen a goodreads szerint 26-án jelent meg odakint, én meg itthon vígan olvasgattam már ezidőtájt. Sőt, szerintem pont aznap vittem vissza a könyvkölcsönzőmbe, és minimum egy hétig nálam leledzett. Na mindegy, azt kell hogy mondjam, ezt most jól megcsináltuk :)


Viszont mondhatom azt is, hogy a mindez magyar verzió kárára történt, ami hasonlóan összecsapott lett, mint az első rész fordítása. Lehet, hogy már az eredetivel is voltak bajok, én ezt nem kétlem, de azért ilyen mondatokat olvasni, hogy "most is lenyűgözött az előtte kavargó fényformák lenyűgöző látványa"... Hát szerintem annyira nem volt lenyűgöző, hogy engem is lenyűgözzön. Az a baj, hogy nem jegyzeteltem, pedig lehetett volna mit, utólag pedig nem tudom visszaidézni, hogy hol voltak benne idétlenségek, pedig voltak ám százával.


De a történetről ugyanezt tudom elmondani, annyira összecsapott volt az egész, és valahogy annyira nem lehetett komolyan venni. Annyi történt ugyanis, hogy a könyv nagy részében nem történt semmi, csak a keresők bohóckodtak egymással, aminek aztán abszolút semmi értelme nem volt. Illetve csak annyi, hogy Calla rájöjjön, a keresők is normális emberek, érző lények, ugyanúgy vannak szeretteik, meg humorérzékük (bár elég gyenge), meg minden másuk, vagyis egyáltalán nem olyan lélektelen harcosok, amilyeneknek eddig gondolta őket. De egy idő után már annyira fárasztó volt, hogy a legkomolyabb pillanatokban is ment ez a gyengére sikeredett poéngyár, hogy aztán a következő oldalon rájöhessünk, hogy bakker már nincs idő semmire, azonnal indulni kell megmenteni a világot. Én nem azt mondom, hogy a harcosoknak nem lehet életük, meg szabadidejük; csak egyszerűen ne akkor, amikor tényleg idő van, meg tényleg cselekedni kéne. Én a könyv nagy részében halál ideges voltam, hogy nem hiszem el, hogy ezek itt szórakoznak, mikor egy perce beszélték meg, hogy nincs más lehetőség, most azonnal kell cselekedni. Vagy amikor azt mondják, hogy még van pár óránk, pihenjük ki magunkat, meg holnap nagy nap lesz, akkor is egész éjjel mennie kell ennek a csipkelődésnek. Hihetetlen. És oldalak százai mentek el ezzel!


A történet mindeközben nem nagyon ment előre, gyakorlatilag azon ment a problémázás, hogy kiszabadítsák Calla falkatársait, kisebb-nagyobb sikerrel. Vannak akik árulók lettek, van akik maradtak Calla oldalán, sőt olyan is, aki átállt hozzájuk. De a csapat még így is nagyon gyenge, és ami a legfájdalmasabb, hogy Calla a könyv végén Adnéval kiegészülve egy kisebb magánakcióba kezdett, hogy elhozza az ellenségtől Rent. Mindezt azután, hogy alig néhány órája derült ki, hogy a fiú pillanatnyilag nem éppen Calla oldalán áll. De mindegy is, rohanjunk a vesztünkbe, és vigyünk magukkal a keresők egyik legértékesebb emberét, mekkora ötlet már! A legidegesítőbb szereplő éppen ezért részemről Adne, akit egy kiskanál vízben meg tudnék fojtani. De ilyen nálam még Calla is, meg Shay is. Utálom ezt a gyerekes kavarást, ami kettejük-hármójuk között van, a teljesen felesleges féltékenykedésekkel, meg titkolózással.


A harmadik rész jövő februárban jön, nem túlságosan várom, de azért feltettem wishlistre, mert amilyen önkínzó életmódot folytatok, biztosan sort fogok rá keríteni. Az az egy szerencséje a könyvnek amúgy, hogy hihetetlen gyorsan a végére lehet érni, egyébként biztosan nem szenvednék vele.

2011. július 23., szombat

Marianne de Pierres: Burn Bright (Night Creatures #1)

A Burn Bright egy újabb kötet a mostani disztópikus regények, regénysorozatok sorában. Igaz, már márciusban megjelent, de mostanáig valahogy sikerült rendre átsiklanom felette, míg végül annyit láttam a borítóját a goodreads-es böngészéseim során, hogy elég rendesen beleszerettem. Ezek után pedig muszáj volt minél előbb sort kerítenem rá.


Retra egy olyan helyen nőtt fel, ahol mindig is nagyon fontosak a szabályok. Nincs szórakozás, nincsenek könyvek, nincsenek barátok, kapcsolatot egyedül a családtagjaiddal tarthatsz fent, de az sem lehet túl szoros, érzelmekre épülő normális kapcsolat. Ebből a világból szökött Ixionba, az állandó szórakozás és bulik tiltott helyére Joel, Retra testvére, gyakorlatilag szó nélkül. Azóta csak még jobban megnehezedett Retra élete, a családjával is megromlott a kapcsolata, felügyelőt helyeztek ki hozzájuk, aki, bár nem mondjuk ki nyíltan, de egyértelműen szexuálisan zaklatta a lányt, ráadásul egy állandó fizikai fájdalmat is el kell tűrnie, büntetésképp. Nem véletlen, hogy egy évvel később Retra is a testvére után szökik, de nem azért, mert az önfeledt szórakozásra vágyna, hanem hogy visszahozza onnan Joel-t.


Ám útban Ixion felé, hallva a pletykákat és egyre jobban megismerve a várost, Retrának rá kell jönnie, hogy ez a hely egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelte. Nem szól minden a szórakozásról, itt is legalább olyan szigorú szabályok vannak, mint a lány korábbi lakhelyén. A legfontosabb szabály, hogy ide csak olyan fiatalok jöhetnek, akik bulizni akarnak, és ezzel együtt hamar kiégni. Sokan már át sem jutnak Ixion határán, mert vagy kalózok rabolják el őket útközben, vagy valamilyen más céllal érkeznek, és ezt szigorúan kiszűrik egy ellenőrzésen, vagy túl öregnek bizonyulnak, és ilyenkor átszállítják őket más helyre, amiről senki sem igazán tud semmit. De ugyanez vonatkozik Ixionra is. Ha valaki már túl idősnek számít, azt elszállítják; és bár nem nagyon mondják meg, hogy ki mennyi idős, de én úgy gondolom, hogy körülbelül 20 körül járhat mindenki, még az idősek is. Ixionban sosincs világosság, nincs olyan, hogy reggel, vagy este, az időt sem nagyon lehet érzékelni, sőt még alvás sincs, csak egy kis pihenés, amire akkor van szükséged, amikor a tenyeredbe égetett jel jelez. Viszont ha nem veszed figyelembe a jelzést, és tovább tart a buli, akkor hamarabb kiégsz, és hamarabb elszállítanak, ki tudja hová. Van még elég sok szabály, például nem szabad soha letérni a megvilágított ösvényekről, mert gonosz dolgok történhetnek veled, az ösvények mentén ugyanis gonosz lények lesben állva várják, hogy valaki esetleg közéjük csatangol. Mi van még? Ja igen, akármit csinálsz, akármit mondasz, mindig figyelnek azok a különös, mindenhatónak számító kortalan lények (Ripers). Ők azok, akik eldöntik, hogy ki az aki már kiégett, azaz elszállítandó, mint ahogy azt is ők figyelik, hogy kik tűnhetnek gyanús egyedeknek, mert úgy tűnik egyre több a lázadás Ixion ellen.


Az igazat megvallva a Burn Bright engem nagyon lekötött, éjszakába nyúlóan olvastam, egyszerűen nem tudtam letenni. Pedig ez a rész sokfelől egy hatalmas összevisszaság volt, de mivel egy sorozatról van szó, próbálok rá úgy tekinteni, mint egy felvezető kötetre. Ahol nagyon sok mindent megismertünk, nagyon sok minden gyanúsnak tűnik, és kételkedünk, de konkrétan válaszokat semmire sem kaptunk. Éppen ezért várom nagyon a második részt (megjelenés most októberben, Angel Arias címmel), hátha ott fény derül néhány dologra.


Már alapból Ixion létével kapcsolatban is csak találgatások vannak, senki sem tudja, hogy hogy lett ilyen, miért létezik, miért van állandó sötétség, kik a Riper-ek, kik az éjszaka más teremtményei, mi történik az emberekkel, ha elszállítják őket, és egyáltalán hová kerülnek (ez utóbbi mondjuk kiderül, de nem értjük). Vajon Ixion tényleg egy tiltott hely, ahová nem tanácsos megszökni, vagy van valami jelentősége annak, hogy Rollo látott egy Ripert az egykori lakhelyén, ráadásul a Tanács tagjaival súgdolózni? Kinek éri meg fenntartani Ixiont, és főleg az, hogy az emberek szervezetét ilyen hamar tönkreteszik az állandó bulizással, a szerekkel, amiket adnak nekik, és hogy nem hagyják, hogy bármikor is normálisan ki tudják pihenni magukat? És tudom, hogy nem vagyok túl kedves, de számomra a legnagyobb kérdés az volt, hogy mégis mi volt az értelme ennek az egésznek?


És sajnos ez a legnagyobb baja ennek a kötetnek, hogy egyszerűen annyira sok a kérdés, gyakorlatilag Retra minden egyes megmozdulásával, párbeszéd-foszlányával úgy éreztem, hogy egy újabb érdekes talányra bukkantunk, de válaszokat nagyon nehezen osztogatnak. És bár letehetetlen tényleg letehetetlen a könyv, egy idő után már egy picit unalmas, hogy na megint itt egy rejtély, de erről se fogunk semmit megtudni, az egyszer biztos. Pedig az eredeti fülszövege számomra azt sugallta, hogy igen, sok kérdésünk lesz, de válaszokat is fogunk rá kapni. Szóval remélem hogy a következő kötetben ez így is lesz és Burn Bright tényleg csak a felvezetése volt valami nagyobbnak, és a sorozat többi részével együtt kapunk majd valami kerek egészet, ha már ezt most nem kaphattam meg.

2011. július 22., péntek

Maggie Stiefvater: Forever

Maggie Stiefvater farkasainál most az a helyzet, hogy Grace most éppen farkas, Sam most éppen nem, Cole-ból a meg nem értett rockerből most egy meg nem értett kutató lett, Isabel meg maradt Isabel. A könyveivel pedig az a helyzet, hogy az első rész teljesen beszippantott, egészen odáig meg vissza voltam érte. A második rész ezzel szemben hatalmas csalódás volt, nem is értem miért kellett sorozatot csinálni egyébként egy tök jól befejezett kötetből. A harmadik résszel szemben éppen ezért nem is voltak nagy elvárásaim, és ezt helyesen is tettem.


Az a baja ennek a résznek, hogy igazából nem történt semmi. Leginkább azon ment a filózás, hogy hogyan lehet megőrizni az emberségünket farkasként is. És hogy ezt ki-ki hogyan éli meg. Sam ugye most ember lett, de rajta kívül mindenki farkas alakban van, és ez neki eléggé fájó pont, főleg hogy az időközben felmerült kérdéseit többé nem tudja megvitatni Beck-kel, akiről pillanatnyilag azt sem tudja eldönteni, hogy vajon helyesen cselekedett-e, amikor megfertőztette Sam-et, és hogy vajon miért csinálta, miért pont őt nézte ki magának. Grace ugye most farkas, de nem akarja elveszíteni az emberi lényét, mert szereti Sam-et, mert más jövőt képzelt el magának, mert egyetemre szeretne járni. Szereti azt az érzést is, amit farkasként él át, de az valami tudattalan, ösztönös dolog, igazabb mindennél, de mégsem az igazi. Aztán ott van Cole, akiről valahol kiderült, hogy egy zseni, és elkezdi kutatni a farkasokat. Hogy mitől lett Sam ember, mitől halt meg Jack, hogyan lehetne a farkasokat visszaváltoztatni emberré, és hogyan lehetne a fordítottját is megcsinálni. És hogy egyáltalán mi is ez a dolog, amitől farkassá lehet változni. Hozzáteszem, engem konkrétan már csak ez az egy dolog érdekelt a kötetben, még akkor is, ha kitaláció az egész... én szerettem volna valami logikusnak tűnő magyarázatot látni. De azt kell mondjam, Cole és Isabel száljának egyszerűen nem volt helye ennek a kötetben. Mert gyakorlatilag annyi történt, hogy felvetettük a maláriát, de bakker, mégis mi köze van a dolgoknak a maláriához?? Végeredményben egy nevetséges mellékszál volt az egész.


Mint ahogy az is, hogy Culpeperék le akarják vadászni a farkasokat, mégpedig holnap reggel harr! Ez lett volna az akció-szál, a sok drámázás után, de gyakorlatilag ez is teljesen semmilyen volt. Meg az egész könyv, minden egyes történetszálával teljesen semmilyen volt. Nem volt se eleje, se közepe, se vége, nem is lehetett eldönteni, hogy akkor most min van a hangsúly, Sam múltján, Grace jövőjén, a kettejük kapcsolatán, Cole kutatásain, vagy az Isabellel való kapcsolatán, vagy éppen a farkasok irtásán? Mert Maggie bizony ebbe a kötetbe nagyon sok mindent szeretett volna belezsúfolni, de nem volt semmilyen irány, nem akart semmit sem elérni, és ezért semmi értelme nem lett az egésznek. De én ugyanezt éreztem a második könyvnél is.


Összességében tényleg csak azt nem értem, hogy miért nem lehetett megállni az első kötet népszerűsége után? Semmi nem követelte meg azt, hogy legyen folytatás. És a legrosszabb, hogy ha már úgy döntünk, hogy na akkor meg kéne lovagolni ezt a sikert, akkor már valamilyen irányt találhattunk volna, hogy merre menjen a történet... Oké, tudom, ezt már egymilliószor leírtam, meg ez a bejegyzés is egy értelmetlen szöveghalmaz lett, de legalább ebben az egyben hasonlít a Forever-re...

Ally Carter: Heist Society

Miután Katarina Bishop gyerekkora azzal telt el, hogy a családtagjait asszisztálta a családi vállalkozásukban (egytől egyig mind nagyszerű műkincsrablók), a lány 15 éves korában úgy dönt végrehajtja legnagyobb mutatványát: hátrahagyva a családját, betrükközi magát az ország egyik legjobb bentlakásos iskolájába. Csakhogy Kat-nek hamar rá kell jönnie, hogy a múlt elől nem olyan egyszerű elmenekülni. Főleg amikor az apját ártatlanul vádolják meg azzal, hogy értékes festményeket lopott el egy milliárdostól maffiózótól. Ahhoz azonban, hogy az apja ártatlanságát be tudja bizonyítani, Kat-nek meg kell találnia és vissza kell lopnia a festményeket a tulajdonosuknak, aki erre két hetet adott a lánynak. Különben mindkettejüknek kampec. Mivel pedig Kat apját állandó megfigyelés alatt tartja az Interpol, egy olyan bűntény miatt, amit a festmények ellopásával egyidőben valóban véghezvitt, a lánynak egyedül, illetve a barátai segítségével végrehajtania az évszázad rablását.


Ally Cartertől már olvastam a magyarul is megjelent "Ha megtudnád, hogy szeretlek, meg kellene öljelek" című kémsulis kötetét, de azzal kapcsolatban meglehetősen vegyesek voltak az érzelmeim, a második kötetet sem sikerült még kézbe vennem, pedig azóta már az is megjelent magyarul. De a Heist Society-vel már sokkal régebb óta szemeztem, és most, hogy megjelent angolul a második része, úgy gondoltam pont itt az ideje, hogy végre sort kerítsek rá. És az a véleményem, hogy a második részre sem kell sokat várni, mert ez a rész tetszett. Nem is kicsit.


Leginkább a szereplők, ugyanis egy nagyon szerethető csapatot sikerült összeszedni erre a kis kalandra. Egyrészt ott van Kat, aki ebben a különös családban nőtt fel, már kiskorában kapta a feladatokat, hogy elterelje a biztonsági őrök figyelmét (kezdj hangosan sikítani, de semmiképpen ne hagyd abba!), és hát 15 éves korára már belefáradt, és mást sem szeretne jobban, mint normális életet élni. De a szélhámosság a vérében van, és ez elől nem lehet könnyű elmenekülni, főleg ha valaki annyira ügyes, mint ő. Aztán ott van Hale, aki Kat barátja, de azért vannak távoli utalások arra, hogy itt akár még több minden is lehet. És én az ilyesmit nagyon-nagyon szeretem. Aztán ott van Gabrielle, a nagyonszép unokatestvét, aki Kat-nek a szöges ellentéte, de valójában ő is ugyanúgy szerethető karakter. Vagy pedig Nick, aki valamilyen szinten ellenségnek számít, hiszen az anyja Kat apja után nyomoz, és közben meg mégis lehet rá számítani, és akár szerelmi háromszöget is bele lehet képzelni a Kat-Nick-Hale hármasba (én nem teszem, mert Hale-nek szurkolok).


A történetet is szerettem, a nyomozást, meg a logikát mögötte. Amikor elkezdenek kutatni a festmények után, megnézik a videófelvételt, amin sokak szerint Kat apja van, aztán ahogy rátalálnak az elkövető "nevére", meg a festmények rejtekhelyére... És elkezdik tervezgetni, hogy hogyan fogják ellopni őket... Hát engem megvettek ezzel kilóra. Ami hasonlót ismerek, az a Sean Connery - C. Zeta-Jones féle Brilliáns csapda, de ez mennyivel jobb már, hiszen itt tinédzserek a főszereplők. Na de egyből rá is kerestem, hogy van-e valami hasonló jellegű film, és mit találok? Drew Barrymore készül filmet forgatni Heist Society címmel, Ally Carter ugyanezen címet viselő regényéből. Juhéé!

2011. július 21., csütörtök

Meg Cabot: Overbite (Insatiable #2)

Ez az Olthatatlan vágy frissen megjelent második része, az első rész májusban nagyon-nagyon tetszett nekem, ezért gyakorlatilag majdnem azonnal rávetettem magam a folytatásra. Mondjuk ez a második rész picit szenvedős volt nekem, nem tudom, hogy azért, mert most éppen nem volt kedvem hozzá, vagy mert ez angolul volt, az első részt meg magyarul olvastam, és kivételesen ez most adott az élményhez. Vagy esetleg mert az első rész tényleg jobb is volt, mint a második. Mindenesetre én nem szerettem annyira, mintha a stílusa is picit más lett volna, mint az Olthatatlan vágyban. Talán mert nem voltak benne gagyi címet viselő szappanoperák sztereotip vámpírfigurákkal? Vagy mert néhány momentum annyira lehetetlenül nagyon hülyeség volt, hogy még egy ilyen kifigurázós könyvbe sem nagyon illettek? Na ezt még később részletezem.


Na mindegy, szóval közel fél év telt el azóta, hogy Meena Harper rájött a vámpírok létezésére. Az egykori vámpír szeretője, Lucien Antonescu miatt a szíve romokban, és azóta is egy vámpírvadász társasággal dolgozik. Most azonban ismét felgyorsulni látszanak az események, tekintve hogy Meena egy másik korábbi szeretője is feltűnik a színen, ráadásul kis híján meg is öli a lányt, miután róla is kiderül, hogy időközben vámpír lett. A lány életét pedig az egykori vámpír szerető menti meg, akiről közel fél éve senki nem halott semmit. De úgy tűnik él is virul, már amennyire egy élőhalott teheti, az elmúlt hónapokban végig Meena nyomában lopakodva, végig a megfelelő pillanatra várva. Mert úgy tűnik Lucien Antonescu mostanra megváltozott. Még mindig Meena után áhítozik, de valamiért most már annyira nem kíváncsi arra, hogy vajon a lány is őt akarja-e...


Szóval a történet 6 hónappal az Olthatatlan vágy után játszódik, de sajnos itt már nincs ilyen címet viselő szappanopera. Hogy miért sajnos, mikor már az első résznél sem értettem, hogy miért vesztegeti Meena a képességeit hülye párbeszédek megírásával, mikor megmenthetné a világot is? Azért, mert most pontosan azt teszi, a Palatine gárdánál, amolyan tanácsadó-féleségként segíti a vámpírok irtását, mert valljuk be, hasznos lehet, ha egy ilyen veszélyes munkánál előre megmondják neked, hogy ugyan ma hogyan halhatsz meg, ha nem vigyázol. A helyzet viszont az, hogy ez a fajta munka egyáltalán nem illik Meena karakteréhez, én azt mondom inkább maradt volna a szappanoperáknál, azt jobban élveztem volna.


De nem csak ezzel van baj, hanem azzal is, hogy nem nevettem Alaric Wulf jelenetein, pedig neki aztán vannak hülye dolgai. És én azt hittem ő a kedvenc szereplőm, de most annyira jelentéktelen volt. Az egyetlen "Alaric Wulf-os" pillanat az volt, amikor nem értette, hogy Meena miért nem akar eljönni a lakására randevúzni, mikor ő kiválóan főz, és egyszerűen rosszul van az éttermektől, mert ki tudja milyen emberekkel lesz összezárva... De ennyi. A kedvenc szereplőm most valamiért Mary Lou lett, mondjuk nem volt sok jelenete, de az jó volt.


Na de ami legjobban zavart, az az, ahogy teljesen el lett rontva Lucien, a hülye barlanggal, meg folyóval, meg hah de gonosz vagyok. Ennek most komolyan mi értelme volt? Azon kívül, hogy mennyire félelmetesnek volt szánva.. én végig röhögtem ezeken a jeleneteken, mert annyira bénára sikeredett. Aztán ott vannak a húsevő vámpírok... Morbid, de nagyon. Leginkább valami nagyonrossz zombihadseregre hasonlított a dolog, főleg a nagy "főgonosszal" a háttérben. Hát szerintem nagyon komolytalanra sikeredett. Oké, tudom, nem szép ilyet felhozni egy alapvetően paródiának induló sorozatra. De ott volt a baj, hogy szerintem Meg is elfelejtette, hogy akkor ez most paródia, és megpróbálta komolyan venni a dolgokat, de nem sikerült. Mert elsülhetett volna ez jól is, de nem sikerült.


Viszont ami az egyetlen pozitívum a könyvvel kapcsolatban, hogy nagyon jó a befejezés. Szívből kívánom, hogy most akkor itt legyen vége, nekem tökéletesen megfelel az a befejezés, ha a vámpíros paródiában nem a vámpír a végső nyertes, hanem kivételesen a nagyonsötét, nőkhöz egyáltalán nem értő vámpírvadász, akit az első részben még nagyon szerettünk. Ha így maradna, akkor tökéletesen elégedett lennék a sorozattal. Mármint persze, észrevettem én is, hogy ezt a részt egy pettyet lehúztam, de ha maradna ez a befejezés, akkor én már pozitívan gondolnék vissza rá.

Tera Lynn Childs: Fins Are Forever (Fins #2)

Ez Tera Lynn Childs sellős sorozatának a folytatása, amit tavaly nyáron azért olvastam el, mert igencsak tetszetős volt a borítója (ennek is az), meg mert hableánykákról ezidáig nem nagyon olvastam, és meg akartam nézni, hogy az milyen lehet. Tera Lynn Childs könyveit olvasni pedig szerencsére nem volt félrenyúlás, mert egyenesen imádnivalóak, mind a hableánykás, mind a görög istenes, meg remélhetőleg a jövőben megjelenő könyvei is ilyenek lesznek, mert én tuti csekkolni fogom őket.


Alig pár napja van Lily Sanderson-nak, hogy eljöjjön a 18. születésnapja. Az első részben azért aggódott emiatt, mert még mindig nem sikerült megcsókolnia a fiút, akibe titokban 3 évig szerelmes, és ha ez nem következik be, akkor le kell mondania a hercegnői címéről. A második könyv alig néhány nappal az első után játszódik, Lily mostanra azonban megtalálta a párját, aki ráadásul egyáltalán nem az a srác, akiért évekig titokban rajongott, de a hercegnői címéről így is le kell mondania. Mert ahogy az első résznél mondtam, a sellőknél a párválasztás egy életre szól, és bár Lily Quince-t csókolta meg, sajnos az is egy életre szól, ha végrehajtják rajtuk az elválasztó szertartást, és ez is megtörtént. Lily pedig nem akar senki máshoz kötődni, csak Quince-hez, mert egyedül őt szereti, így viszont a trónról is le kell mondania. Ez pedig nehéz döntés, hiszen így most találnia kell egy célt a szárazföldön is, és valahogy be kellene kerülni egy felsőoktatási intézménybe, ami az eddigi tanulmányi eredményét nézve körülbelül a lehetetlennel egyenlő. Lily ugyanis egész életében azt hitte, hogy a sellőtrónt fogja örökölni, és nem foglalkozott olyan dolgokkal, mint iskola, meg tanulás.


És ha ez még nem lenne elég, Lily nyakába szakad a "kedvenc" unokatestvére, Doe is. Ő az az idegesítő leányzó az első részből, aki mérhetetlenül utálja az embereket. Csinálhatott is valami nagyon csúnyát ellenük, mert most addig kell a szárazföldön, emberek között, Lilyvel egy házban élnie, amíg rá nem jön a hibáira, és meg nem tanulja értékelni az embereket. Mondjuk úgy tűnik nincs annyira sok probléma Doe-val, ráadásul egyből kivetette a hálóját egy emberi lényre, Brody-ra. Ööö, vagy várjunk csak, ez nem éppen ugyanaz a Brody, akiért Lily három évig teljesen odáig meg vissza volt? Dehogynem. Igaz Lily már nem érez iránta abszolút semmit, nem is ezzel van a baj, de Doe hátsó szándékok nélkül egészen biztosan nem közelítene egy emberhez, ugyeee?


Ja, és akkor még itt van Tellin is, aki egy másik tengeri birodalom trónörököse, és nagyon szeretné, ha Lily őt választaná, hogy együtt uralkodhassanak a tengeri birodalmak felett. Persze szigorúan érdekkapcsolatról lenne szó, érzelmekről szó nincsen, igaaaz? Szóval Lilynek van bőven problémája, amit meg kellene oldani, ráadásul a jövővel kapcsolatban is csak egyetlenegy dologban biztos: szereti Quince-t, és szeretne mellette maradni, bármi áron. De vajon ennyi elég lesz ahhoz, hogy mindenki boldogan éljen, amíg meg nem hal?


Azt kell mondjam, hogy abszolút helyén volt ez a második rész. Szerethetőek a szereplők, még mindig mosolygok a hableány-szlengen ("guppi korunk óta ismerjük egymást"), nagyon bírom, hogy a sellők kedvenc kajája a sushi, de kifejezetten a philadelphia-sajtkrémes. Quince egy picit most háttérbe szorult sajnos, az első részhez képest, úgyhogy a kedvenc szereplőm most érdekes módon Doe volt. Mondjuk nem láttam a nagy változást, amin keresztülment volna, mert kezdettől fogva kedves volt, és csak a nagyobb cél érdekében cselekedett, ezért nem láttuk rajta, hogy tulajdonképpen milyen ember... izé, sellő. A történet vége tulajdonképpen le van zárva, és bár lehetne folytatni, nem tudom mennyire lenne értelme. A tenger szennyezését nem tudjuk megállítani és visszafordítani, ezen kívül pedig maximum hülye kis félreértésekből lehetne könyveket írni, az meg annyira nem hiányzik. De szerettem ezt a világot, és szívesen olvasnék még belőle részleteket. Ha pedig nem mondtam volna elégszer, szeptemberben jön az írónő egy új sorozata, a Medusa Girls! Már alig várom :)

2011. július 20., szerda

Sarah Mlynowski: Ten Things We Did (and Probably Shouldn't Have)

2 lány + 3 srác + 1 ház - szülők = 10 dolog, amit April és barátai csináltak, de biztosan/ talán/ valószínűleg nem kellett volna.


Innentől nem is nagyon kell ragozni a történetet, mert körülbelül ez minden, ami benne van. De engem megfogott, amolyan könnyű kis nyári olvasmány, viccesen hosszú címmel, ami aztán tényleg mindent összefoglal. Pont azt kaptam, amit vártam, mert nem is vártam sokat, és éppen ezért sokat sikerült mosolyognom is rajta, és összességében kellemes élményekkel tettem le a könyvet... 10 napja. Igen, kicsit rosszul állok a blogolósdival, mert azzal, hogy az imént letettem a Forevert, már megint egészen pontosan 5 könyvről írhatnék. Csak hát nyár van, és persze minden másra jut idő, csak arra nem, hogy leüljek néhány órára, és pótoljam az elmaradásaimat.


A könyv főszereplője, April, szülei válása után nem az anyjával megy Párizsba, annak ellenére, hogy mindig is közelebb állt hozzá, hanem az apukájával marad, meg annak az új feleségével. De legfőképpen azért marad, hogy a barátaival és a barátjával maradjon, mert nem akarja az egész addigi életét hátrahagyni egy új iskola, meg új barátok reményében. A dolgok jól is állnak, egészen addig, amíg az apja és újdonsült felesége úgy nem döntenek, hogy elköltöznek Ohio-ba, már találtak is új munkát, új lakást, minden készen áll a költözésre... Csakhogy April továbbra sem szándékszik hátrahagyni a barátait, meg a barátját, hiszen ha készen állna rá, akkor már rég Párizsban lenne az anyukájával, meg az öccsével. Na és persze évközben iskolát váltani? Kizárt!


April tehát azt találja ki, hogy az egyik barátjánál, Vi-nél fog maradni. Ami azért jó, mert Vi anyukája nagyon laza, és egészen biztosan engedni fogja, hogy April velük maradjon. A probléma csak annyi, hogy April apukája meg minden, csak nem laza, és egyáltalán nem örülne, ha egy olyan anya vigyázna a lányára, mint Vi-é. Főleg, hogy Vi anyukája még csak nem is lesz velük, mert szerepet kapott a Mary Poppinsban, és szerte az országban fognak mindenfelé turnézni, szóval maximum néhanapján nézne be a lányokhoz. De April és Vi erre is kitalálnak valamit! Mégpedig hogy nem szabad összeengedni a két szülőt, mert akkor tuti lőttek az együttlakásnak... Ezért kreálnak egy ál-email-t mindkettőjüknek, hogy azon keresztül tudják tartani a kapcsolatot. Vagyis hogy érthető legyen, amikor April apukája bejelentkezik, hogy minden rendben van-e a lányával, akkor az ál-Vi-anyuka válaszol vissza, hogy természetesen minden nagyszerű, a lányokkal ma este közösen palacsintázni fogunk. Amikor pedig az igazi Vi-anyuka jelentkezik, hogy most beszélt telefonon a lányokkal, minden rendben van, akkor az ál-April-apuka válaszol vissza, hogy örül, és sok sikert a Mary Poppinshoz. :D


Na és most hogy a legnagyobb nehézség el van hárítva, vagyis egyedül hagyták Aprilt a barátnőjével egy teljesen üres házban, jöhet is az a tíz dolog, amit talán nem kellett volna megtenni. Vagyis már csak 9, az első egészen pontosan az volt, amit itt szépen összehazudtak a lánykáink, hogy sikeresen egyedül maradhassanak. De aztán tényleg lesz itt minden, buli, pia, szüzesség elvesztése, nemi betegség összeszedése, ami csak lehetséges. És közben ugyanúgy lehet kedvelni a főhősnőnket, mert igazából nem csinál őrülten nagy hülyeségeket, a fent említett szüzességét is a kétéves kapcsolatával veszíti el... Ha mégis pórul jár, azt már annyira nem lehet a szemére vetni. Csak kicsit. :)


Amúgy most vettem észre, hogy rágoogléztam a borítóra, hogy az írónőnek jelentek ám meg magyarul is könyvei! Ilyenek, hogy Hálózsák és hókuszpókusz, Melltartó és seprűnyél, Vágyak és varangyok. Szerintem felkerülnek várólistára, mert aranyosnak tűnnek.

2011. július 12., kedd

Randy Russel: Dead Rules

Jana Webster és Michael Haynes szerelmesek voltak egymásba. Úgy volt, hogy örökké együtt maradnak. Csak hogy nem így történt, mert Jana életét vesztette egy véletlen balesetben. És ő most már a halottak iskolájában tanul tovább, ahol nincs többé Webster-és-Haynes, csak Mars Dreamcote figyeli őt a hátsó padsorból, az ő csábító kék szemeivel, titokzatos mosolyával és ellenállhatatlanul meleg érintésével. De Jana nem érzi magát egésznek Michael nélkül, és ezért nincs helye Mars-nak az életében. Hiszen Michael hamarosan csatlakozik hozzá. Vagy úgy, ahogy Rómeó Júlia után, vagy ha így nem, akkor majd Jana tesz róla, hogy Michael előbb-utóbb vele együtt lehessen a túlvilágon.


Nézegettem ezt a könyvet már egy ideje, de különösebben nem vonzott. Június elején sem tettem ki a várós könyvek közé, csak említés szintjén írtam, hogy szemezek vele, de igazából nem voltam benne biztos, hogy el fogom olvasni. Sőt, az a baj, hogy miután elkezdtem olvasni, akkor is teljesen ugyanígy voltam vele. Vagyis nem voltam biztos abban, hogy ezt végig fogom-e egyáltalán olvasni, csak a blogger énem erőltette a dolgokat, de egyébként simán félrehajítottam volna normális esetben.


Az volt a baj, hogy az egész E/3-ban van írva, és még az is nagyon hülyén, szóval nagyon nehezen bírtam csak végigküzdeni magam rajta. Arról nem is beszélve, hogy Jana úgy ahogy van rohadtul idegesített. Meg Michael, meg az összes élő ember. Tiszta nevetséges volt ez a halott suli, főleg hogy már a Szellemlányban sem túlságosan szerettem az ötletet. Itt sem működik. Nem volt értelmesen felépítve ez az egész, hogy ki Slider, meg ki Riser, meg mi történik velük, csak annyi, hogy kövesd a szabályokat, meg előre lépj, ne hátra. Mondjuk gondolom azért sem próbálták megmagyarázni Janának, mert annyira el volt merülve a saját életében, meg a szerelemben, a Rómeó és Júliában, meg a rózsaszín vattacukrok között, hogy neki aztán akármit mondhattak volna, akkor sem fogta volna fel.


Kevés dolgot tudtam szeretni a könyvben, az első dolog amiben reménykedtem, hogy a Jana halála körüli titok valami tényleg nagy dolog lesz. De végülis ezt is könnyen ki lehetett találni, és összességében elég gázos volt. Ha meghal miattad valaki, akit nem szeretsz, akkor szerintem nem az lesz az első gondolatod, hogy úristen, ha ezt megtudják, akkor elbukom az ösztöndíjam. Vagy csak én nem működöm normálisan, mindenesetre én ezt a részét kifejezetten utáltam. Ezen kívül még az a része érdekelt volna, amikor Mars-ék a Földön mászkáltak, vagy éppen ugrottak, de ez utóbbi annyira semmilyenre volt megírva, hogy összességében nem tudom hogyan sikerült elérnem a könyv végére. Mert az, hogy nem tetszett, az nem kifejezés.

Beth Fantaskey: Jessica's Guide to Dating on the Dark Side

Egyáltalán nem szerepelt Jessica Packwood végzős tervei között, hogy hozzámenjen egy vámpírhoz. De ekkor feltűnik egy bizarr (és nagyon helyes) cserediák, Lucius Vladescu, aki azt állítja, hogy Jessica egy román hercegnő, és nem mellesleg születésükkor egymásnak ígérték őket. Jessica pedig készen áll arra, hogy drámai átváltozáson menjen keresztül: átlagos amerikai tinédzserből európai vámpírhercegnővé. De amikor egy álnok pompomlány is kiveti a hálóját Luciusra, Jess azon találja magát, hogy vissza kell hódítania az önfejű hercegét, meg kell állítani egy készülő vámpírháborút, és meg kell mentenie Lucius lelkét az örök pusztulástól.


Ezer éve szemeztem ezzel a könyvvel (is), pont tavaly nyáron írtam a Jekel loves Hyde-ról (szintén Fantaskey-től), és már akkor is említettem, hogy nemsokára ezt is elolvasom. Hát eddig váratott magára, azt is csak azért, mert jövőre jön a második kötet, és gondoltam időben behozom magam, meg még Lucius és Antanasia esküvőjét is el szeretném addig olvasni. Hát most mit mondjak? Vámpíros történet, de számomra legalább olyan kedves meglepetés volt, mint Meg Cabot-tól az Olthatatlan vágy, főleg mert mindkettőben voltak bőven olyan szövegek, amiknél szakadtam a nevetéstől.


Itt ugyanis van egy vámpír hercegünk, egyenesen Romániából, fényűző kastélyból, aki hercegi nevelésben részesült; ennek mondjuk része volt néhány durvább testi fenyítés is, de csak hogy erősítse a jellemet. Na szóval ez a herceg, Lucius Vladescu elindul a messzi Amerikába, még annak is egy parányi részére, egy farmra, hogy megtalálja rég elvesztett jegyesét, Antanasia Dragomir hercegnőt. A probléma csak az, hogy akit talál, az nem más, mint Jessica Packwood, egy teljesen átlagos amerikai leányzó, aki egyszerű, visszafogott életet él, vegán, és természetesen egyáltalán nem hisz a természetfeletti dolgokban, így a vámpírokban sem. Luciusnak tehát nehéz dolga van, egyetlen útmutatásként egy vámpírtinédzser segédkönyvet tud adni a lánynak, mert hogy ő aztán egyáltalán nem ért az érzelmekhez. Meg az átlagos amerikai lányokhoz, akik nem viselkednek hercegnő módjára. Az egyetlen amit Lucius tenni tud ebben a lehetetlen helyzetben, hogy levelekkel bombázza szeretett(?) nagybátyát, és hihetetlen vicces stílusban mutatja be az amerikai átlagéletet.


Annyira szerettem olvasni, elsősorban a stílusa miatt, meg a sztereotip figurák miatt, akiket egyszerűen nem lehetett nem kedvelni. Én alig vártam, hogy egy-egy történés után Lucius tollat ragadjon, és beszámoljon minderről Vasile bácsikájának. Vagy hogy horvát népzenét hallgatnak, ki hallott már ilyet? :D Annyit tudtam az összes Lucius-szövegen, Lucius-párbeszéden, meg az egészen nevetni, hogy az valami hihetetlen. Pedig egyáltalán nem erre számítottam, így utólagosan pedig annyira örülök, hogy ezt kaptam. És alig várom már a második részt, vagy hogy akármi mást olvashassak Fantaskey-től. Mert ez vagy százszor jobban tetszett mint a Jekel loves Hyde, az egyszer biztos.

Kelley Armstrong: The Reckoning

Ha néhány héttel ezelőtt találkoztunk volna, bizonyára úgy írnál le, mint egy átlagos tinédzser lányt, mint valaki normálisat. Mostanra viszont teljesen megváltozott az életem, olyan távol vagyok a normálistól, amennyire csak lehetséges. Egy élő tudományos kísérlet vagyok, nem csak hogy látom a szellemeket, de még genetikailag is módosított egy Edison csoport nevű gonosz társaság. Hogy ez mit jelent? Először is egy tinédzser nekromanta vagyok, aki nem képes irányítani az erejét, vagyis akkor is felélesztem a halottakat, amikor nem is próbálkozom. Hidd el, ez nem az a képesség, amire bárki is vágyhat. Most pedig az életemért menekülök három különleges barátommal, egy elbűvölő varázslóval, egy cinikus vérfarkassal, és egy zsémbes boszorkánnyal, és találnunk kell valakit aki segíthet nekünk, mielőtt az Edison csoport találna meg minket.


Tíz napja olvastam el Chloe Saunders történetének utolsó részét, ráadásul gyakorlatilag egyben a három részt, ezért egy picit össze is folynak az események, másrészt meg nem véletlenül írom ezt a blogot. Ugyanis túl gyorsan felejtek dolgokat, és nemhogy egy év múlva nem emlékszem könyvekre, de úgy tűnik már 10 nap múlva sem nagyon. Az persze biztos, hogy ebben a trilógiában én semmi kivetnivalót nem találtam, és egyből felkúszott a kedvenceim közé, annyira a helyén volt minden.


Fülszövegnek ugyanazt másoltam be, mint amit az előző részhez is írtam, de nehéz úgy írni valamiről, hogy közben ne spoilerezzek agyon mindenfélét. A könyv elején amúgy a helyzet úgy áll, hogy a srácok találtak egy biztonságos helyet, egy házat, ahol hozzájuk hasonló, különleges képességű emberek mellett rejtőzhetnek az Edison csoport elől. Csak az a baj, hogy annyira mégsem érzik biztonságban, sokkal inkább olyan, mintha egy másik csoport ringatná őket nyugalomba, miközben gyakorlatilag ugyanúgy fogságban, sőt veszélyben is vannak. Na és akkor innen kezdődik el a nagy kaland, hogy valahogy biztonságba kerüljenek, megtalálják Sam és Derek apukáját, illetve hogy megpróbálják kiszabadítani Chloe nagynénjét, és Rae-t az Edison csoport fogságából.


A trilógia során a szereplőket egytől egyig nagyon kedveltem, a két nagy kedvencem Derek és Tori volt, ami így utólag belegondolva kicsit vicces, mármint gyakorlatilag nem fértek meg egy légtérben, és mégis őket kettejüket emelem ki. Nagyon örülök annak is, hogy a dolgok pontosan úgy alakultak, ahogyan azt szerettem volna. Legközelebb amit olvasni fogok Kelley Armstrong-tól az a Darkness Rising sorozatának az első része, a Gathering lesz, amire még a közeljövőben biztosan sort fogok keríteni.

Alyson Noel: Lúzerek és bálkirálynők

Új lánynak lenni komoly dolog - kérdezd csak meg Rio Jonest! A New York-i jövevénynek fogalma sincs, hogyan illeszkedjen be a puccos, új magániskolába Dél-Kaliforniában. Ráadásul elkésett, túlöltözött, és egy Duran Duran-számról kapta a nevét, ez pedig nem könnyíti meg számára az első napot. Aztán megismerkedik Kristivel. A lány gyönyörű, gazdag, és pompomlány. A Newport Beach Középiskola méhkirálynője nem barátkozik akárkivel, ezért Rio boldog, amikor beveszik az iskola legexkluzívabb, legnépszerűbb lánybandájába. Természetesen - mint minden klikknek - Kristinek és a barátnőinek is vannak szabályaik: Mindig mosolyogj (még ha nem is gondolod komolyan), mindig öltözz csinosan (és sose vedd fel kétszer ugyanazt), és mindig flörtölj (de csak sportolókkal, felsősökkel és gazdag fősulis srácokkal). Rio eleinte nagyon jól érzi magát, de ahogy egyre jobban elmerül ebben a bennfentes társaságban, rájön, hogy van még egy szabály, amelyet új barátnői elfelejtettek megemlíteni: Ne bosszantsd fel Kristit...


Az elmúlt két hétben sikerült hat könyvet elolvasnom, de írni egyikről sem... Szóval most csak amolyan emlékeztető szinten írok mindegyikről egy-két sort, utána pedig megpróbálok visszatérni a rendszeres blogoláshoz.


A Lúzerek és bálkirálynőkkel is rögtön elkezdtem szemezni, amint megjelent. Azért, mert Alyson Noel-től végre ez is egy hétköznapibb történet, nem mint Evermore és társaik, hanem sokkal inkább mint a Saving Zoe, amit szerettem. És már rögtön azután tervben voltak tőle olyan könyvek, mint a Cruel Summer, vagy a Laguna Cove, és akkor már az Art Geeks and Prom Queens is.


A történet ugyanolyan, mint a Bajos Csajok, vagy legalábbis ha a fő momentumokat nézzük, akkor mindenképpen. Új lány a suliban, rögtön talál kedves, de furcsa barátokat, ám amikor a legmenőbb lány is úgy tűnik a barátjává fogadná, akkor mindezt elhajítja, hogy aztán rájöjjön mekkorát hibázott. Szóval ha azt nézzük semmi eredeti, ha viszont azt nézzük, hogy vannak történetek, amiket akárhányszor, akármennyi feldolgozásban el tudnék nézegetni, és még ugyanúgy is szeretném őket... akkor a Bajos csajok az pont ilyen. És ezért én élveztem a Lúzerek és bálkirálynőket is. Csak a borítót nem sikerült eltalálni sajnos. Vagyis szép, meg minden, csak nem olyan történetet sugall, mint amit a borító mögött kapunk.

2011. július 2., szombat

Júliusi várólista

Mondtam, hogy a július sokkal várósabb hónap, mint a június volt, gyakorlatilag alig bírtam 8ra csökkenteni a listámat. Tényleg:)


Először is a felső sorban csak folytatások vannak, első helyen a Fins második része <3 Tera Lynn Childs-ot tavaly augusztusban fedeztem fel magamnak, azóta várom a Fins folytatását. Azóta persze csekkoltam az istenes sorozatát, meg felvettem várólistára a szeptemberben megjelenő Medusa Girls első részét is. Van még két idei chick-lit sorozata is, de ahhoz még nem volt túl sok kedvem, hogy megpróbáljam. Nehogy elmúljon a varázs, vagy valami.


Aztán ott van Meg Cabot-tól az Insatiable második része, az Overbite. Az első részben pozitívan csalódtam, ezért van második helyen a folytatás. A Forever is a listán, mert bár a Shiver-t szerettem, a Lingert meg kevésbé, attól még kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a befejezés. A Wolfsbane meg azért van ott, mert időnként megfeledkezem arról, hogy mi nem tetszett, és most valahogy van kedvem elolvasni a második részét is a Nighshade-nek. Lehet hogy nem fogom, de azért most itt van a listán.



A második sor első kettője nem volt kérdéses, mert júliusra is akadt két Contemps megjelenés, a Small Town Sinners az egész Contemps-mezőnyben a legszebb borítóval ékeskedik, és gyakorlatilag amióta felfedeztem magamnak az oldalt, azóta ennek a könyvnek a megjelenését várom. Amúgy is nagyon le vagyok most maradva a Contemps-szel, szóval lassan olvasni kellene azokat is...


A Ripple furcsán került fel a wishlistemre, mert az úgy volt, hogy én a Forgive My Fins óta áhítozom valami sellős olvasmányra, és már jó előre kinéztem magamnak a Lost Voices (by Sarah Porter) című könyvet, ami szintén ebben a hónapban jelenik meg, és úgy volt, hogy rajta lesz ezen a várólistán is. Aztán megláttam a Ripple borítóját, meg a történetét, meg hogy szirénes, és Mandy Hubbard-dal amúgy is szemeztem már a Prada és Prejudice miatt, és valahogy az egész sokkal jobbnak tűnik, mint a Lost Voices, úgyhogy ezért van ez itt.


Cyn Balog-tól pedig szintén ezer éve szeretnék olvasni valamit, a Starstruck pedig határozottan nem tűnik rossznak, hogy végre valamit megkaparintsak tőle. Aztán majd meglátjuk :)


 


Aztán még néhány szót azokról a könyvekről, amik a hónapban jelennek meg, de lecsúsztak a 8ról. Szóval ott van Sarah Porter-től a Lost Voices, ami habos-babos hableányos, én meg szeretnék ilyesmiket olvasni, szóval előfordulhat, hogy még csekkolom.


Aztán elolvasam Carrie Harris-től a Bad Taste in Boys fülszövegét, és kb szakadtam. A zombiirodalom is vonz egy picit, csak kevés az olyan, ami tényleg tetszik is. Na ez konkrétan az, hogy az edző szteroidokat ad a csapatnak, amitől mindenki húsevő zombivá válik, a főszereplő csaj pedig komolyan kezd aggódni az épségéért.


Jelenik még meg egy Jennifer Echols kötet is, Love Story címmel, és gondoltam, hogy azt is kellene csekkolni, főleg így a Going Too Far után. Meg az újdonságok között szerepel egy Lauren Barnholdt kötet is (Sometimes It Happens), és tőle is szeretnék majd egyszer olvasni valamit... Hát ennyi :) Jó lenne, ha nyáron több időm lenne olvasni, mert sosincs annyi időm, hogy mindenre sort kerítsek amit elterveztem...