Szeptemberi frissek

Ami ezt a hónapot illeti, egyrészt nehezen választottam össze nyolc könyvet, azért is, mert már megint sokmindenből tudnék szemezgetni, másrészt pedig mert annyira azért egyik sem érdekel most... Csak az első 5 :) A maradék hármat pedig 8 olyan új megjelenés közül válogattam össze, amik szépek, meg jónak tűnnek, de azért nem halok bele, ha kimaradnak :D

Ami az első 5 könyvet illet: A Sweet Venom az Tera Lynn Childs, aki a Fins és az Oh My Gods miatt is nagy kedvenc, nem kérdés, hogy NAGYON várom az új sorozatát. A Shut Out az Kody Keplinger, aki pedig DUFF miatt kedvenc (a DUFF pedig konkrétan annyira kedvenc, hogy tavaly decemberben olvastam, de azóta is állandóan a fejemben van, és egész biztosan újraolvasom még). A Lola and the Boy Next Door pedig szintén az írója miatt került fel a listámra: Stephanie Perkins-nek köszönhetjük Annát és az ő várvavárt franciacsókját. Az All These Things I've Done pedig Gabrielle Zevin, akitől még nem olvastam semmit, csak akartam, az Elsewhere-t, meg a Memoirs of a Teenage Amnesiac-ot (utóbbinak a filmváltozatát már elkezdtem, csak én Horikita Makit annyira sosem szerettem...). A Stay With Me-ről pedig olvastam egy hihetetlen aranyos könyvajánlót, már nem is emlékszem hol, de körülbelül azonnal a várólistámon landolt.

Ami az utolsó három könyvet illeti, ezekkel a könyvekkel szemezek még a hónap megjelenései közül; ezekből választottam ki hármat: Michelle Hodkin: The Unbecoming of Mara Dyer; Jocelyn Davies: A Beautiful Dark; Erin Morgenstern: The Night Circus; Amber Argyle: Witch Song; Rae Carson: The Girl of Fire and Thorns; Jennifer Castle: The Beginning of After; Laini Taylor: Daughter of Smoke and Bone; Maureen Johnson: The Name of the Star.

J.K.Rowling: Harry Potter és a titkok kamrája

Idei terveim egyike, hogy újraolvasom az összes Harry Pottert, és aztán megnézem egymás után mind a 8 filmet, legkésőbb karácsonyig. Néha pedig írok arról a blogon, hogy mennyi mindent jelentett nekem a Harry Potter soksok évvel ezelőtt.

A második résszel kapcsolatban egyébként nem nagyon vannak emlékeim. Arra emlékszem, hogy az első rész zöld kiadását már rongyosra olvastam, amikor végre megkaptam a másodikat. A városban sétáltunk anyuval, kiskoromban egy napi program volt, lementünk egy picit sétálni, nézelődni, megcsináltuk a napi bevásárlást, mert tömegesen pusztítottuk a zsömléket. És persze állandó célpont volt a könyvesbolt is, ahol egyszer csak megláttam a Harry Pottert és a titkok kamráját, és azonnal meg is vetettem. Talán azonnal el is olvastam, már nem emlékszem:D

Ezt a részt is minimum 10x olvastam már, pedig utólag visszagondolva ezt a részt szerettem az első négyből a második legkevésbé (ha bárkit érdekel a kedvenceim sorrendje: 4,1,2,3; az utolsó hármat azért nem vettem bele, mert azokat már nem volt időm újraolvasni). Emlékem abból az időből pedig már csak annyi van, hogy utána nyáron voltunk valahol családostul nyaralni, és volt ott egy velem egykorú lány, aki szintén sokat olvasott, és ismerte a HP-t. Ami akkor hatalmasnagy szám volt, mert akkor még egyáltalán nem volt népszerű, nem volt kiakadva tőle az irodalomtanárom, az iskolában sem ismerte senki. Szóval jó volt valakivel a Harry Potterről beszélgetni. A lányból egyébként még annyira emlékszem, hogy ő akkor éppen Woodhouse-tól olvasta a Tüzes vizet, és a nyaralásunk után (vagy alatt?) nekem is meg kellett vetetnem azt a könyvet, amit aztán még ezernyi másik követett (Köszönöm, Jeeves :)).

És még két dolog, amit régen is és most is nagyon szerettem ebben a részben: az Odú, annyira imádom a Weasley családot, ezer örömmel beköltöznék hozzájuk, egyszerűen imádnivalóak; Lockhart, mert ő egy elbűvölő ember :D, egyik kedvenc sötét varázslatok kivédése tanárom, de csak mert annyira idegesítő, hogy azt már imádom :D.

M.C.Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

Fülszöveg: Agatha Raisin, az egyedülálló, célratörő reklámügynök eladja cégét, felszámolja londoni életét és leköltözik a mesés nyugalmú, festői Cotswoldsba. Ám a vágyott életről kiderül, hogy borzalmasan unalmas. Agatha, hogy unalmát elűzze, benevez a helyi pitesütő versenyre. Mivel fogalma sincs sütésről-főzésről, vesz egy kész pitét a londoni ismerős boltban, és sajátjaként nevezi be. Még a zsűri elnökét, a helybeli Cummings-Browne ezredest is megpróbálja megvesztegetni, de nem ő nyer. Ám a verseny végeztével az ezredes hazaviszi a süteményt, megeszi és meghal. Kiderül, hogy a pite spenótjába gyilkos csomorika keveredett. A rendőrség ugyan véletlen balesetként zárja le az ügyet, ám Agatha gyilkosságra gyanakszik és nyomozni kezd. A skót írónő regénye - mint valamennyi Agatha Raisin könyv - pompás, izgalmas krimi, nagyszerű szatíra a londoni és a vidéki életről, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel. Az amatőr detektív remekül megrajzolt figuráját kritikusok és a rajongók egyaránt megszerették, a sorozat már a 21. kötetnél tart. "M. C. Beaton tökéletlen hősnője egy valódi drágakő." - (Publishers Weekly)

Úgy akadtam rá a könyvre, hogy bementem a kedvenc könyvkölcsönzőmbe nézelődni, és felfigyeltem ennek a gyönyörűségnek a borítójára, meg mellette egy másik ugyanilyenre (Agatha Raisin és a parázna lódoktor), és ott sikoltoztak nekem, hogy vigyem haza őket. Az eladó néni pedig mondta, hogy ő is most olvasta őket, és szerinte nagyon aranyos, meg odakint nagyon népszerű, már vagy 20 kötete van. Én meg úgy voltam vele, hogy legyen, túl vagyok egy Agatha Christie-összesen, biztos ez is jó lesz.

Hát nem. Ugyanis a főszereplő nénink engem olyan szinten idegesített, hogy nem találok rá szavakat. Abszolút unszimpatikus, engem pedig végképp nem érdekelt, hogy tizeniksz átmelózott év után valóra váltja az álmát, és elköltözik egy kis falucskába, mert az mennyire szép. Aztán meg rájön, hogy ez neki mégsem tetszik, és inkább visszamegy a zsúfolt városba, hogy aztán ott se érezze jól magát, és akkor legyen mégis a falu. Ja, és közben oldjunk meg egy gyilkossági ügyet.

Pedig mit ne mondjak, szerintem viccesen indult. Mennyire beteg már, hogy ez a házimunkához egyáltalán nem értő nő annyira be akarjon illeszkedni a falucskába, hogy elinduljon a helyi pitesütő versenyen? Mégpedig nem is valami saját próbálkozással, hanem a legistenibb városi sütöde spenótos remekművével? Meg aztán az, ahogy elcsábította a szomszéd bejárónőjét, a több fizetéssel, meg az ebéddel? És aztán rájön, hogy jaj, ételt is ígértem a munkáért cserébe, akkor veszek kenyeret meg vajat, meg valami mikrózható izét? :D De körülbelül ennyi, a gyilkosságot, a "nyomozást", meg Agatha beilleszkedési problémáit már annyira nem élveztem...

Maryrose Wood: Nightshade (Méregnaplók #2)

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

Ez a magyarul is megjelent Méregnaplóknak a második része, ami külföldön is majd csak októberben jelenik meg. Ezért ez az írás mindenképpen spoileres lesz, legalábbis az első részt nézve. A Méregnaplók ugyanis ott ért véget, hogy egy igazán megdöbbentő tett következtében a Hulne-kunyhóban nevelkedett gyógyszerész lány elszakad a szerelmétől, Gyomtól. Jessamine átvette apja munkásságát, és gyakorlatilag egyedül marad az apátság méregkertjének, és legfőképpen Oleander, a mérgek hercegének befolyása alatt. És ahogy telik az idő, a lány egyre inkább megváltozik. Emlékszik ugyanis azokra a dolgokra, amiket a betegsége alatt mutatott neki Oleander, mind Gyomról, mind pedig az apjáról; a mérgek pedig olyan szinten megfertőzik Jessamine lelkét, hogy a lány igazán nagy bűnt követ el, és el kell hagynia az otthonát. Mindeközben Gyom sejti, hogy szerelme bajban lehet, de még a virágok sem tudnak neki kellő tanácsot adni, ezért egyedül kell megtalálnia, és megmentenie Jessamine-t.

Már az első részre is azt lehetett mondani, hogy igazán sötét volt a hangulata, főleg a végére, de a második rész teljes egészére ez lesz igaz. Jessamine gondolatai olyan szinten megváltoznak, hogy néha már-már féltem tőle. Ám a mérgek befolyásának ellenére Jessamine karaktere fejlődött a leginkább az első részhez képest, sokkal erősebb és határozottabb főszereplőt ismertünk meg a személyében, ami pozitív.

Bár ez a második könyv is ugyanolyan gyors olvasmány volt, mint az első része, sokkal több történést sikerült belepasszírozni, olykor pedig csak kapkodni tudtam a fejem, annyi minden történt rövid időn belül. De ezt is a könyv javára írom, ugyanis elejétől a végéig lekötött, és még az első résznél is jobban szerettem. Hatalmas pozitívum, hogy volt benne két olyan jelenet, amikor a fejemet vertem az asztalba, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ez történik. A befejezés pedig abszolút olyan, hogy folytatásért kiált, mégpedig azonnal!

Kelley Armstrong: The Gathering

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

Ezt pedig méginkább, mert majd csak hétvégén lesz időm írni róla, ha egyszer eljutok odáig...

A tizenhat éves Maya egy átlagos lány egy átlagos kisvárosból. Legalábbis elsőre biztosan ezt lehetne gondolni, de aztán különös dolgok történnek, sokkal különösebbek, mint a Maya derekán található mancs formájú anyajegy. És idővel nemcsak Mayáról derül ki, hogy messze nem átlagos, hanem a a kanadai eldugott kis városkáról is, ami egyrészt még a térképen sincs rajta, másrészt pedig nagyon titkos kísérleteket végeznek városszerte. És talán pont egy ilyen félresikerült kísérlet eredményezte azt, hogy Maya egy évvel ezelőtt elveszítette a legjobb barátnőjét egy véletlen (?) balesetben....

Ez a könyv Kelley Armstrong Sötét Erők trilógiájának a folytatása, de nem is igazán folytatás, hanem gyakorlatilag egy új sorozat, többnyire új szereplőkkel, csak éppen ugyanazzal a háttérvilággal. Ami engem illet, ez a könyv egy kicsit nehezebben nyerte el a tetszésemet, mint az első sorozat, de mire a végére értem, már sokkal jobban szerettem. Imádtam a lassú tempóját, miközben a háttérben egyre több kérdés vetődik fel, és imádtam a környezetet is, amiben játszódik. Maya pedig számomra sokkal érdekesebb karakternek indul, mint Chloe, és biztos vagyok abban, hogy a következő részekben sem fogok majd csalódni. Alig várom már a folytatást, ami sajnos csak jövő áprilisban jelenik majd meg odakint.

Cyn Balog: Starstruck

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

Gwendolyn kövér, és egy idő után nem is csodálkozunk el azon, hogy vajon miért csúfolja mindenki "tésztának" (Dough). Egyrészt a családjának péksége van, ahol nem olyan nehéz bekapni egy-két fánkot, vagy esetleg még többet, ha úgy hozza az ember kedve. Aztán ott van a nádszálvékony húga, akit nehéz lenne bármilyen kaja után becézni, főleg mivel egy volt szépségkirálynőről kapta a nevét, és úgy is néz ki. Dough-nak ráadásul barátai sincsenek, leszámítva a gyerekkori barátját, Wish-t, akivel azóta távkapcsolatban élnek, mióta a fiú kiskorukban elköltözött. Azóta persze Dough bekapott már néhány friss fánkot, és szigorúan ügyel arra, hogy Wish-hez, aki úgy néz ki, mint egy iszonyúan jóképű menő szörfös, még véletlenül se jussanak el fényképek a lányról. Aztán hirtelen minden megváltozik, amikor jön a hír: Wish visszaérkezik a városba, és alig várja már, hogy Gwen-nel ott folytassa a dolgokat, ahol abbahagyták...

Kicsit vegyesek az érzelmeim a könyvvel kapcsolatban, főleg mivel Cyn Balog könyveivel olyan régóta szemeztem már, és akármennyire is vágytam erre, valahogy nem az én könyvem volt. Az első harmadát például egyenesen imádtam, végigvigyorogtam az egészet. Ez konkrétan az a rész, amikor Gwen teljesen be van szarva, hogy visszajön Wish, és mi lesz majd, ha találkoznak. Bírtam az önkritikáját, meg az elképzelt jeleneteket; például Gwen szerint ha Wish majd meglátja a reptéren, ezt a reakciót fogja produkálni: "neeee! ez a valami megette Gwent!" Szerintem ez haláli aranyos volt. Aztán a második harmad egy picit furcsa volt, mert Wish visszajött, és olyan volt az egész, mintha mi sem történt volna, mintha Gwen mindig is menő lett volna, senki nem ismerte meg, hogy ő ugyanaz mint az évekig csúfolt "tészta", és csak kapkodtam a fejem, hogy most mégis mi a franc történt? Az utolsó harmad pedig extrán wtf volt. Mert kiderült, hogy az egész mögött ilyen természetfeletti szekta áll, és valahogy annyira nem ezt vártam, és annyira butaság volt az egész, hogy a végére egészen megutáltam az egészet.

Ráadásul amilyen aranyosnak tűnt az elején, annyira unalmasba csapott át a végén. Én pedig nem tudom eldönteni, hogy mi lenne jobb, ez a könyv a természetfeletti dolgok nélkül, vagy pedig ez a könyv, így ahogy van, ugyanezzel a megoldással, csak akkor kicsit bővebben kifejtett világgal, és a természetfeletti dolgok normális bemutatásával. Mert az, hogy kaptunk belőle egy kicsit, ami még akár érdekesnek is tűnhetett volna, de aztán ennyiben marad az egész... hát ennél kicsit többet vártam.

Claire LaZebnik: Epic Fail

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

A Los Angeles-i Coral Prep iskolában mindig is az volt a lényeg, hogy kik a szüleid. Példának okáért ott van Derek Edwards, hollywoodi színészek csemetéje, ő mindig is az iskola legjobb pasija volt, mert persze híííííresek a szülei. Aztán ott van Elise Benton, aki nemcsak hogy most iratkozott be az iskolába, ráadásul még az új igazgatónak is a lánya: nem menő. Amikor viszont Elise nővére beleszeret Derek legjobb barátjába, négyüknek elég sok időt kell együtt tölteniük, Elise hamar kivívja ezzel az iskola diáklányainak ellenszenvét. Ő azonban nem hajlandó elcsábulni Derek hírnevétől, sokkal inkább a mindenki más által ellenszenvesnek tartott Webster Grant-tól lágyul meg a szíve. És akkor most jöhetne ide még egy tanulságos mondat, a büszkeségről, meg a balítéletről, mert ugye nem kérdéses, hogy annak az egyik feldolgozásáról van most szó.

Így látatlanban is elkönyveltem ezt a hónap egyik feelgood cuccosának, meg részemről amúgy is nagyon várós volt, mert imádom a Büszkeség és balítéletet, meg a feldolgozásait. Ezek persze elsülhetnek nagyon jól is (Prom and Prejudice), meg nagyon rosszul is (Rajongás); és bár akármennyire is próbáltam ezt szeretni, valahogy mégiscsak az "elmegy" kategóriába osztanám be. Kedves és szerethető a történet, de csak mert egy igazán jó regény az alapja, és ehhez ez a feldolgozás semmit nem adott most hozzá, inkább csak elvett belőle.

Ami kifejezetten nem tetszett, hogy az Elise és Derek közötti félreértés túlságosan is semmilyen volt, ráadásul túl hamar tisztázták is a dolgokat. Mármint egyrészt elvileg ezen alapszik az egész regény, és ez itt valahogy teljesen elveszik, és időnként nem is igazán értem, hogy mi a probléma. Másrészt pedig abszolút nem illik egy Eliza Bennet-hez, akarom mondani egy Elise Benton-hoz, hogy azért ítéljen el valakit, mert jujj, híresek a szülei, akkor biztosan egy beképzelt majom, akinek az életben egyszer sem kell mozdítani a kisujját. De ugyanez igaz az összes szereplőre is, gyakorlatilag mindenki azt nézte, hogy úristen kicsodák Derek szülei, mikor már alapból olyan suliba jártak, ahol a legtöbb diák vagy nagyon gazdag, vagy nagyon híresek a szülei. De valamilyen érthetetlen okból mindig Derek volt kiemelve, mint elrettentő példája a népszerűségnek, mikor mellette még 100 másik ilyen gyerek volt, akikkel amúgy semmi probléma nem volt. Szóval ez részemről egy picit unszimpatikus volt. És az is, hogy olyan részek vesztek el, amiknek nem kellett volna, és így utólag csodálkozom is, hogy mivel is volt kitöltve az a 300 oldal.

Viszont voltak aranyos részek, például nekem nagyon tetszett a lányok anyukája. Nem az a tipikus Mrs Bennet figura, ennek ellenére egy egészen másik szinten ugyanolyan idegesítő volt. Azt mondom, hogy neki egyáltalán nem ártott most meg a modernesítés. Másoknak meg persze nagyon, Wickham... izé, Webster például most nagyon gázosra sikeredett. Itt is leitatja/bedrogozza a lányokat, akikről aztán ciki, vagy éppen gázos fényképeket készít, hogy ezzel lehessen majdan zsarolni a gazdag apucikat. Csak míg általában egy kicsit be lehet dőlni Wickham-nek, legalábbis nekem a legtöbb feldolgozásban általában sikerült, most valahogy egyáltalán nem.

Cath Crowley: Graffiti Moon

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

A végzős Lucy mindennél jobban szeretné megtalálni a Shadow nevű graffiti-művészt. Munkái az egész városban fellelhetők, de a srác nincs sehol. Pedig Lucy most is csak alig öt perccel maradt le róla, és csak annyit tud a fiúról, hogy körülbelül egyidős vele, és egész biztosan jól kijönnének, mert annyira egyforma az ízlésük. Aztán ott van Ed, aki az utolsó fiú, akivel Lucy valaha is szóbaállna, főleg a félresikerült randijuk után. Ed azonban mégis azt állítja, hogy tudja hol lehetne Shadow-t megtalálni. Egész éjjel a várost járják együtt, olyan helyekre tévedve, ahol Shadow rejtett kéznyomaira bukkannak, ahol nem csak az alkotó gondolatait, hanem egymást is egyre jobban megismerik. Shadow-t azonban sokáig nem találják meg, vagy az is lehetséges, hogy csak Lucy nem akarja észrevenni azt, ami mindvégig az orra előtt volt?

Mégmielőtt bárki megijedne, hogy milyen szemét vagyok, amiért elspoilerezem az egész olvasmányt, azt kell mondanom, hogy nem így van. Egyrészt már maga a fülszöveg előtte, hogy kicsoda Shadow, másrészt pedig ha el is kerüljük a fülszöveget, már rögtön az első oldalakon kiderül az olvasó számára, hogy mi a helyzet, harmadrészt pedig egyáltalán nem ez a lényeg.

A lényeg ugyanis az, hogy felváltva kapjuk meg Lucy és Ed oldaláról a történteket, kiegészítve a Költő néhány versével. Kettejüknek már van múltjuk, még akkor is, ha elég rövid, és nem éppen úgy végződik, ahogy arra bármelyikük is számított volna. És most mégis úgy döntenek, hogy túllépnek a negatív érzelmeiken, és eltöltenek együtt egy különleges éjszakát. Ahol nem csak a híres-hírhedt graffiti-művész rejtett gondolataira deríthetnek fényt, hanem egymáséira is. Hogy vajon mi sikerült egykor ennyire félre? Hogy miért nem tudtak akkor régen beszélgetni egymással, most pedig miért olyan jó minden? Hogy akkor utána miért nem beszéltek egyszer sem egymással? Hogy miért hagyta ott Ed a sulit? Hogy miért akarja Lucy annyira megtalálni Shadow-t, aztán pedig miért érzi azt, hogy talán ez az egész nem is olyan fontos? És vajon merre tart ezután az életük, és vajon mit kezdenek a lehetőségeikkel?

Mondhatnám, hogy tulajdonképpen semmi különös a történet, már-már átlagosnak is nevezhetném, de mégsem az. Mert ennyire szerethető történet, ennyire szerethető karakterekkel csak nagyon ritkán jön velem szembe. Most pedig óriási szerencsém volt. Cath Crowley mostantól mentve a kedvenceim között, és figyelni fogom a további regényeit, az egyszer biztos.

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Ez most nem hagyományos blogbejegyzés lesz. Egyrészt mert a Harry Potter nálam újraolvasás, ráadásul az első rész esetében legalább huszonötödjére, másrészt pedig nem magáról a könyv tartalmáról szeretnék írni, hanem minden másról, ami Harry Potterrel kapcsolatos.

Az történt ugyanis, hogy a fejembe vettem, hogy a nyáron újraolvasom az összes Harry Pottert, és utána megnézem az összes filmet 1-8-ig. Aztán persze ez a projectem befuccsolni látszik, mint sok minden más is, de azért a HP-ket folyamatosan olvasom, lassan, de biztosan, aztán maximum karácsonykor eljutok odáig, hogy egy napot HP-filmnézéssel fogok tölteni. Remélem legalábbis. Most a második rész második félénél járok amúgy, és korántsem biztos, hogy minden részről külön bejegyzésben írok, de ez majd kiderül. De az első résszel kapcsolatban gondoltam elmesélem, hogy hogyan ismertem meg Harry Pottert.

Kiskoromban ugyanis nagyon-nagyon sokat olvastam. Volt egy nagyon kellemes kis hintaszékem, abban töltöttem el az unalmas óráimat, ugye mivel mással, hát olvastam. De akkor még tényleg mindent. Indiánregényeket, Verne összest, Rejtőt, meg ezernyi izgalmasabbnál izgalmasabb könyvet. Külön kiemelem Az egri csillagokat, amit mindenki utál, meg szid, mert nem lenne szabad kisgyerek kezébe adni, mint kötelezőt. Hát én imádtam, minden egyes sorát, pedig jóval ötödikes korom előtt olvastam. Aztán évek múlva eljött az a furcsa tinédzserkor, amire én konkrétan abszolút nem emlékszem, csak amit a családom mesélt. Semmi nem érdekelt, nem csináltam semmit, ültem a tévé előtt, hazajöttem iskolából, mi történt? Semmi. Gyakorlatilag mindenre ez volt a válaszom.

Anyu persze próbálkozott mindenfélével, míg végül megvette nekem a Harry Pottert. Az első részt, jóval azelőtt, hogy bárki hallott volna róla bármit, mégcsak nem is az volt a borítója, amit mostanra már mindenki ismer. Hanem zöld volt, rajta volt Harry Potter a villám alakú sebhelyével, meg a karján ott pihent Hedvig. És persze tele volt a kötet elgépelésekkel, helyesírási, meg egyéb hibákkal, én pedig a lap alján strigulázgattam, hogy melyik oldalon hány hiba van. Persze akkor még nem olvastam el azonnal. Letettem az ágyam mellé, és ott pihent egészen addig, amíg anya meg nem unta a dolgot. Közölte, hogy holnap akkor kikérdez a könyv első 25 oldalából. Elolvastam, kikérdezett, holnap jön a következő 25. És így tovább. Csak amikor a harmadik nap eljött, én már a könyv második olvasásánál jártam, boszorkány akartam lenni, és teljesen magával ragadott az a világ, amit kaptam tőle. És persze újra normális gyerek lettem, normális érdeklődési körrel, vagyis legalább újra olvastam.

Van még néhány kedves, meg olykor kevésbé kedves történetem a HP-vel kapcsolatban, amiket még szívesen megosztanék, de ez volt minden, amit az első részhez tudok kötni. Szóval amint újraolvasom a többi részt is, majd sorra megosztom ezeket. Azt hiszem.

Simone Elkeles: Chain Reaction

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

Luis Fuentes mindig is védve volt a bandák közötti erőszaktól, melyekben bátyjai oly aktívan részt vettek. Ennek ellenére Luis mindig is várta a kihívásokat: legyen szó sziklamászásról, vagy a jövőbeli álmáról, hogy asztronauta lesz, a legkisebb Fuentes testvér mindig is izgalmakra vágyott. Nikki Cruz pedig három dolgot tanult meg az élettől: a fiúk hazudnak azért, ha el akarnak érni valamit; nem szabad olyan srácban megbízni, aki azt mondja "szeretlek", és soha többet nem akar semmit az olyan srácoktól, akik Fairfield déli oldalán laknak. Mert bár Nikki mexikóinak született, családjával mindig is fehér szomszédokhoz húztak, mintsem az iskolájában is jelen levő mexikói bandákhoz. De amint Nikki találkozik Luis-szal, hirtelen nagy kísértést érez ahhoz, hogy megszegje az összes szabályát. És bár úgy tűnik Luis számára talán az eddigi legnagyobb kihívás az, hogy rávegye Nikkit, hogy szegje meg a szabályait, hamarosan ennél komolyabb izgalmak is akadnak a legkisebb Fuentes életében: bármennyire is próbálta mostanáig elkerülni a bandákat, a Latino Blood vezetője szemmel láthatóan kiszemelte magának a srácot.

Ez a várva-várt folytatása a Perfect Chemistry-nek, amiben végül a legkisebb Fuentes tesókát is megismerjük. Ami pedig engem illet, gyakorlatilag több mint másfél éve rendületlenül rajongok Elkeles-ért, ezért nem is volt kérdéses, hogy a legújabb kötetét is imádni fogom. A két főszereplőt, Nikkit és Luist is többé-kevésbé hamar meg tudtam szeretni, de ez ezeknél a könyveknél, akarom mondani, nálam már csak így működik.

Na jó, az igazat megvallva egy picit furcsállottam a dolgokat, mert mikor kijött a Rules of Attraction, és még nem volt gyakorlatilag semmi fülszöveg, meg ilyesmi a Chain Reaction-nel kapcsolatban, akkor az volt az összes információ a kötetről, hogy megismerjük a legkisebb Fuentes tesót, aki a bátyjaival ellentétben jófiú, aki megismerkedik egy "rosszlánnyal". Ahhoz képest abszolúte nem ezt kaptuk, persze ha elolvastam volna a fülszöveget, akkor rájöhettem volna, de persze ezt nem tettem. Szóval ami a véleményemet illeti, Luis nem volt annyira jófiú, tekintve, hogy nem azért maradt ki a bandázásból, mert az sosem vonzotta, hanem mert sosem volt rá lehetősége, hogy belekeveredjen, most meg adódott, és élt is vele. Nikki pedig egyáltalán nem rossz kislány, sőt első perctől nagyon is szerethető. A végén pedig méginkább. Amikor úgy dönt, hogy őt már elégszer átverték, és nem csinált a helyzettel semmit, most pedig itt egy srác, akit szeret, és nem fogja hagyni, hogy ő is elhagyja. Na nálam itt lépett Nikki is a kedvenc "Fuentes-lányok" közé :)

Amit viszont nem szerettem, az a "sok évvel később" rész, ami mondjuk az első részben még okés volt, de most már annyira nem hiányzott. És utólag visszagondolva az első részben sem volt rá szükség, hiszen a folytatásokban úgyis mindent megtudtunk Alex és Brittany, illetve Carlos és Kiara jövőjének alakulásáról. :) Ezért is volt tökély ez a rész, legalább megtudtunk egysmást régi ismerőseinkről. Arra is kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat még Elkeles a tarsolyában, nem lehetne a Fuentes-gyerekeknek is könyveket írni? Annyira megszerettem már ezt a familiát :)

Julie Kagawa: The Iron Knight

A cselekményleírás gyakorlatilag elspoilerezi az első három rész történéseit, nem javasolt az elolvasása! A rideg, érzelemmentes Ash a szerelmet mindig is a halandók és bolondok gyengeségének tartotta. Ő is csak egyszer esett abba a hibába, hogy beleszeretett valakibe, és az is a lány halálával végződött, ami méginkább megkeményítette a Télherceg szívét. Azonban Meghan Chase-nek, a félig halandó, félig tündér leányzónak valahogy mégiscsak sikerült közelebb kerülnie Ash-hez, mint azt bármelyikük is gondolta volna, a dolgok pedig úgy végződtek, hogy Ash mindenét feladta a lányért. Az egykori hercegi címét, az otthonát, az esküjét, ami a királynőjéhez kötötte... és valószínűleg mindezt hiába. Meghan ugyanis a modernebb vastündérek királynője lett, Ash-t pedig, mint minden tündért, gyengíti a fém. Vagyis gyakorlatilag nem lehetnek soha együtt, Ash azonban nem adhatja fel ilyen könnyen a dolgokat, hiszen megígérte Meghan-nek, hogy megtalálja a módját, hogy újra együtt lehessenek, még akkor is, ha a világ végére kell is elmennie érte.

Nagyon vártam már ezt a részt, és részben megkaptam azt, amit vártam, részben pedig fogtam a fejem, és azt gondoltam magamban, hogy miért nem elégedtem én meg az Iron Queen befejezésével? A helyzet ugyanis az, hogy Julie Kagawa alapból három részesre tervezte a sorozatot, és eredetileg úgy ért volna véget a történet, ahol a harmadik rész abbamaradt. Ami valamilyen szinten nagyon szép befejezés volt, másrészről meg verhettük a fejünket a falba, mert Ash és Meghan nem maradtak együtt, de hát ez van. Utólag belegondolva én azzal is egészen elégedett maradtam volna. De a kiadó, meg a rajongók, meg aztán gondolom maga Jule Kagawa is úgy gondolta, hogy egye fene, kell ide a happy end, és azért jött létre ez a negyedik rész, ami tulajdonképpen Ash szemszögéből mutatja be azt, hogy végülis hogyan is találta meg az utat a szerelméhez. Én pedig részben örülök is, mert nem titok, hogy Ash és Meghan végül újból egymásra találnak és boldogan élnek amíg meg nem halnak; másrészt pedig teljesen be voltam zsongva, hogy megkapjam a kalandomat Ash-sel és Puck-kal (főleg a Summer's Crossing után).

Na és ez a kaland az, ami részben tetszett, részben meg nem. Az Iron Queen végén, meg az egész Summer's Crossing alatt az egyértelmű volt, hogy Ash és Puck együtt indulnak útnak, hogy megtalálják kedvenc kísérőjüket, Grimalkint. Egy-két kisebb kaland után össze is szedik a macseszt, vagy a macska őket, mindegy is. A lényeg, hogy arra jutnak, hogy Ash-nek halandóvá kell válnia, mert akkor nem gyengítik majd a fémek, meg a technika, ezáltal együtt lehet majd Meghan-nel. Persze nem igazán tudja még, hogy ez mivel jár, mindenesetre így hármasban elindulnak a világ végére, hogy Ash lelket szerezzen magának. Csatlakoznak hozzájuk még ketten, mindkettejüket ismerjük már régebbről, ezért nem is árulom el. Főleg mert az egyikük nagyonnagyon meglepő, sokkoló, megdöbbentő, és "minek a francnak kell ez ide?" jelenség, és a könyv nagy részét bizony miatta utáltam, de rohadtul! Persze értem én, hogy kellett ide, különben már Ash rég kinyírta volna Puck-ot a hülye ígérete miatt, ami így megsemmisült, meg persze a végkifejletnél is szükség volt rá. Csak egyszerűen nincs még egy szereplő, aki ennyire idegesített volna az egész sorozatban.

Másrészről pedig Ash gondolatait ismerni... hát nem valami felemelő. Ez a történet egyedül Meghan szemszögéből volt igazán szerethető, nekem már Puck is egy picit fura volt, Ash-t pedig helyenként inkább utálni tudtam. Abszolút megkérdőjelezhető volt néhol az egész, amit Meghan miatt érez, mintha nem is miatta csinálná ezt az egészet, hanem mert tett egy meggondolatlan ígéretet, és akkor most ezt meg kell tennie, nincs más választása. Én pedig időnként legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont, vagy annak a másik szereplőnek, akinek nem mondom ki a nevét, de NAGYON idegesített a tudálékosságával.

Nem meglepő, hogy továbbra is Grimalkin a kedvenc szereplőm. Iszonyat poén egy karakter, akkor is nagyon bírtam, amikor még mindenre az volt a válasza, hogy "macska vagyok", mert ez ugye mindent megmagyaráz. De most aztán tényleg volt néhány nagyonnagy pillanata, egyrészt amit a másik velük utazó "állattal" (most nem akarok spoilerezni) levágott, meg amikor a tükrös helyen kettő volt belőle. Imádnivaló! Szerintem egy macskámat tuti róla fogom elnevezni, annyira nagy karakter! Na ő nekem nagyon fog hiányozni, nem bánnám, ha Kagawa következő sorozatában is vendégszerepelne egyet. :D

Az Iron Knight amúgy hivatalosan október 25-én jelenik meg.

Carolyn MacCullough: Always a Witch

Tavaly nyáron az egyik legeslegjobb könyvélményem volt Carolyn MacCullough-tól a Once a Witch, ami ennek a kötetnek az első része. Alig egy évet kellett csak várni a folytatásra (befejezésre?), és az utolsó napokban gyakorlatilag már tűkön ülve vártam. Nem ez lesz az idei nyár legeslegjobb könyvélménye, de összességében imádnivaló volt ez a rész is, meg volt sok-sok időutazás juhé! Ez az a könyv(sorozat), amit mindenkinek csak ajánlani tudok, mert mindvégig nagyon szerethető volt.

Az első részben kiderült, hogy a boszorkánycsaládból származó Tamsinnek is van Képessége, pedig egész életében úgy gondolta, hogy nincs. Pedig mégis, és nem is akármilyen! Bárki erejét meg tudja állítani, és ha háromszor használnak ellene egy Képességet, akkor amolyan Heroes-os Peter Petrelli-módra el is tudja azt lopni. Ami azonban nem hagyja nyugodni a lányt, az a nagymamájának a jóslata: Tamsinnek ugyanis egy igen súlyos döntést kell meghoznia, ami az egész családjának létét fenyegeti. Amikor pedig Tamsin megtudja, hogy ősellensége, Alistair Knight visszautazik az 1880-as évek New York-jába, hogy elpusztítsa Tamsin családját, a sajátját pedig megmentse, a lánynak nincs más választása, minthogy követi őt és megpróbálja megakadályozni gonosz szándékát. Tamsin pedig a lehető legjobb, és egyben legrosszabb helyre érkezik: a Knight család szolgálólánya lesz, ahol egyrészt álruhában figyelheti meg ellenségeit, másrészt pedig állandóan tartania kell a ház többi lakójától, akik anélkül is csak ártani akarnak a lánynak, hogy tudnák valódi kilétét. Tamsinnek pedig hamarosan azt is meg kell tudnia, hogy mi az a fontos döntés, ami előtt áll, és hogy az számára milyen nagy áldozatot is jelent...

Tudom, hogy hihetetlenül elégedetlenke vagyok, alig egy fél órája a Beauty Queensről még azt mondtam, hogy milyen sok volt az a 400 oldal, és mennyire sok volt a felesleges rész... Most azt mondom, hogy ez most túlságosan is össze volt csapva. Mármint szuperül volt megírva, nem arról beszélek, hanem helyenként annyira gyorsan történtek az események, és nekem ez most nagyon nem tetszett. Szóval feltűnik egy furcsa idegen a Greene-házban, a következő órában pedig Tamsin már megy is vissza az időben, hogy ezt most azonnal elintézze. Aztán amint megérkezik 1887(?)-be, gyakorlatilag egy újabb óra alatt már a Knight-család cselédje lesz, minden bonyodalom nélkül. Mármint bonyodalom az van, mert a Knight család NAGYON gonosz, de nekem egy picit furcsa, hogy száz évet utaztunk vissza a múltba, és egyszerűen semmi jele nincs annak, hogy a múltban vagyunk - azon kívül, hogy nincsenek felhőkarcolók.

Egyébként valószínűleg csak annyi a bajom, hogy én ezt a könyvet nagyon szerettem, meg az első részt is nagyon szerettem, és rettenetesen sajnálom, hogy ilyen hamar vége lett. Akarok még soksok időutazást, meg romantikus szálakat Gabriellel, meg jelenkori Greene családot, még, még! Úgy sajnálom azt is, hogy ez a rész most abszolút lezárásnak tűnik, mert én nem akarom, hogy ennyi legyen csak! Tamsinék még ezernyi kalandba keveredhetnének, nem?

Ez a sok időutazás amúgy helyenként nagyon betett a logikámnak (jó, nem biztos hogy van olyanom). Azt én például egyáltalán nem értem, hogy Liam miért utazott előre Tamsin idejébe? Ennek az egésznek úgy egyáltalán mi értelme volt, miről akart meggyőződni akkor és ott, és vajon mikor vette volna el Gabriel erejét? Meg ha ez a jelenet volt a katalizátor, hogy Tamsin visszamenjen a múltba és jól rendbetegye a dolgokat, akkor ez az egész hogyan lehet lehetséges? Nem kellett volna Tamsinéknak szőrén-szálán eltűnniük, ha egyszer megváltozott a múlt? Vagy mondjuk akkor, amikor Gabriel már egyáltalán nem érezte a családtagjaikat, ők hogy létezhettek mégis? Jó, nem akarom mindenképpen a szálkát keresni, de annyit utaztunk az időben, hogy helyenként nálam jól megkavaródtak a dolgok...

És még mielőtt mindenki azt hinné, hogy én ezt nem szerettem, meg nagyon lehúztam: nem így van. Messze a legjobbak között van, mármint azok közül amit eddig olvastam. Végig izgultam, és nem tudtam letenni, egytől-egyig megszerettem a pozitív szereplőket (a negatívok annyira 100%ig gonoszok, hogy bennük semmi szerethetőt nem találtam), mármint Tamsin közeli családját (akik sajnos csak az első 30 oldalon voltak jelen, de a legjobb jeleneteket ők adták), meg Gabrielt. És még legalább 100 részét el tudnám olvasni, ha lenne. Egyszerűen csak annyi a bajom, hogy tényleg nagyon szerettem az első részt, ezért most egy picit mást, egy picit többet vártam...

Libba Bray: Beauty Queens

Egy mondatban össze lehetne foglalni, hogy miről szól ez a könyv, és akármilyen hihetetlen, de nekem ez az egy mondat is elég lenne ahhoz, hogy azt mondjam: KELL! Ennyi az egész: Lezuhan egy tinédzser szépségkirálynő-jelöltekkel megrakott repülőgép, és egy lakatlan szigeten landolnak. És akkor ehhez jön még az írónő: Libba Bray (Gemma Doyle-trilógiáját magyarul is kiadták). Szóval akkor kell ez nekem? Naná!

Szóval az egész egy hatalmas szórakozásként indult, legalábbis a tinédzser szépségverseny 50 jelöltje számára, akik az egészet úgy fogták fel, mint egy csodálatos nyaralást a tengerparton, miközben a kamerák előtt versengenek a Miss Teen Dream címért. De sajnos az élet nem így alakult, a lányok repülőgépe lezuhant, sokan meghaltak, a lányok pedig egyedül maradtak egy lakatlan szigeten, étel, ivóvíz és szemceruza nélkül. Na és mit csinálnak ilyen esetben a szépségkirálynők? Vannak akik továbbra is a versenyre készülnek, barnulnak, táncolnak, örülnek, hogy végre találtak egy szuper diétát és gond nélkül lefogyhatnak (mert ugye nincs mit enni!), mások pedig kígyókkal harcolnak, kunyhókat dekorálnak, vagy éppen szexis álkalózokkal flörtölnek. De az élet semmiképpen sem lehet unalmas egy csapat butácska szépség mellett.

Az első száz oldal egy hatalmas paródiahegynek indul, gyakorlatilag oldalanként találtam magamnak egy olyan mondatot, amit tuti kijegyzeteltem volna magamnak, ha szokásom lenne jegyzetelgetni. Szóval annyira szerethetőn bugyuta volt az egész, kezdve a hawaii vakációs barbie-s köszönéssel, vagy azzal, hogy egyből két csapatra osztották magukat a lányok, a két tábor neve pedig: elveszett lányok és csillámpónik(!). Ezt az első részét annyira imádtam! Mennyire nem normális már, hogy ott vannak a szigeten, nagy részük halott, nincs víz, élelem és védelem, erre a szépségkirálynős táncukat gyakorolják, mert ha esetleg megtalálnák őket, akkor nehogy kijöjjenek a gyakorlatból. Vagy hogy a "segítség!" jelzésük felkiáltójelére egy pici mosolygós arcot tesznek, hogy ha esetleg valaki rájuk találna, akkor tudják, hogy nincsenek ellenséges szándékaik. Ez annyira beteg :D

Aztán ahogy egyre inkább rájövünk, hogy a lányok nagy része nem is olyan buta (persze tisztelet a kivételeknek), mert mindenkinek megvan a maga oka, terve, hogy miért is neveztek ebbe a versenybe, és igazából tudnak élni szájfény és önbarnító krém nélkül, már egy kicsit más témákba evezünk. Miért várja el a társadalom, hogy a nők mindig mindenért bocsánatot kérjenek, még akkor is, ha nem ők a hibásak, miért nem vállalják fel a saját véleményüket, milyen negatív hatásai vannak a médiának, szerelem, szexualitás, homoszexualitás, háború stb.

De még így is, sőt még a bugyuta Vállalatos (Corporation) háttérrel együtt is igazán szerethető lenne a történet... ha 400 oldal alatt nem unnám meg annyira az egészet, mint amennyire tettem. Mert akárki akármit mond, 400 oldal egy ilyen történethez igenis nagyon sok. Még akkor is, ha volt itt bugyutaság, meg komolyság, meg megint bugyutaság, és megint komolyság. Még akkor is, ha a lányokat, mindegyikőjüket nagyon megszerettem. Ennek a 400 oldalnak a fele akkor is felesleges volt, hiába volt benne egy csomó pihent reklámszünet (tényleg!). De azért még megérte elolvasni. Legfőképpen azért, mert: Sinjin St. Sinjin, IMÁDLAK!!!

Julie Kagawa: Summer's Crossing

Ash kötött egy egyezséget Leanansidhe-vel, pedig minden épeszű tündér tudja, hogy ezt igazán nem kellett volna. A tündérkirálynő pedig pont a legrosszabbkor érkezik, hogy behajtsa a szívességet, mert Ash és Puck éppen azon lennének, hogy megtalálják Grimalkint. Persze Leanansidhe megígéri, hogy ad nekik egy kis útbaigazítást, ha visszahozzák neki a hegedűjét, amit a nyárkirálynő ellopott tőle, egyedül úgysem találnák meg a macskát, ha az nem akarja, hogy megtalálják. Mivel Oberon birodalmába készülnek, Ash-nek mindenképpen szüksége lesz Puck segítségére, mert ha egyedül betenné a lábát a nyár világába, a biztos halál várna rá. De lehet hogy Puck mellett is. Mert lehet, hogy a komisz tündér úgy gondolja, hogy itt az ideje, hogy megbosszulja a múltbeli dolgokat, meg azt, hogy Meghan nem őt választotta. És ennél jobb lehetősége nem is akadhat, a saját világában szúrhatná hátba legjobb barátját. A kérdés csak az, hogy mi a fontosabb Puck-nak, a bosszú, vagy egy jó balhé?

Ez az Iron Fey sorozat 3,5. része, vagyis amolyan átkötő kis kaland a harmadik rész befejezése és a 4. rész kezdete között, körülbelül mint a Winter's Passage volt, az első és második rész között. És persze ez is ingyen és bérmentve letölthető és elolvasható Julie Kagawa valamelyik weboldaláról, nagyjából egy évig. Persze ha valaki még nem olvasta az egész sorozatot, nem célszerű rögtön ezzel kezdeni, de tulajdonképpen önmagában is élvezhető, az elején levő kis összefoglalónak köszönhetően.

Azt pedig sejtem, hogy nem igazságos egy teljes bejegyzést szentelni egy 72 oldalas kis novellára, de nekem most ez a kedvenc tündéres sorozatom, és valahol muszáj reklámoznom. Főleg, hogy október végén jön a negyedik (befejező?) rész, az Iron Knight, amiben Ash nézőpontjából látjuk a történéseket! Utóbbival kapcsolatban egy picit vegyesek az érzelmeim, de csak azért, mert most a Summer's Crossing-ban Puck nézőpontját láttuk, és annyira azért nem sikerült jól, mint vártam. Szóval egy picit tartok Ash-től, főleg mert a harmadik részre már annyira megszerettem Meghant, hogy egy picit hiányozna. Majd meglátjuk:)

Akit pedig esetleg érdekel a sorozat, az első része, az Iron King, még mindig ingyen és bérmentve elvihető, mert nekem van egy felesleges, egyszerolvasott példányom, ami nálam csak foglalja az amúgy is kevés helyet, más pedig lehet hogy egy nagy kedvencre találna.

Lisa Schroeder: The Day Before

Amber élete nem éppen úgy alakul, ahogy szerette volna. Gyakorlatilag holnap egy olyan dolgot kell csinálnia, amire egyáltalán nem vágyik, ami elől legszívesebben elmenekülne. Tulajdonképpen ezt is teszi, a nagy dolog előtti utolsó napját egyedül szeretné tölteni a tengerparton, hogy nyugodtan gondolkozhasson. De aztán találkozik Cade-del. Amber megérzi, hogy a fiú is menekül valami elől, de megegyeznek, hogy egyikük sem kérdezheti a másikat, hogy mi miatt vannak ott. Ám minél több időt töltenek együtt, Ambert egyre inkább foglalkoztatja a fiú, aki úgy éli meg a nap minden pillanatát, mintha az az utolsó lenne.

Próbáltam úgy írni, hogy ne spoilerezzem el azt, hogy Amber és Cade mi elől menekülnek. Persze nehéz így írni a könyvről, de ha valaki esetleg elolvasná, akkor jobb így. Én például az elején annyira nem értettem azokat a leveleket, amiket Ambernek írt egy bizonyos házaspár, mert valahogy nem stimmelt az egész. Aztán amikor Amber mondott magáról 5 dolgot, amiből 4 igazság és 1 hazugság. Kicsit sokkolódtam. Visszalapoztam. Hogy akkor most mi van? Na és ez az az élmény, ami miatt nem mondok semmit. Ugyanez vonatkozik Cade-re is.

Mindkét szereplőt annyira szerettem. Abszolút pozitív, hogy mindketten mennyire jó viszonyban vannak a családtagjaikkal, ez mostanában annyira ritka. És oké, annak ellenére, hogy Amber elment az utolsó előtti nap, de csak azért, mert gondolkoznia kellett, és ezt otthon is megértik. Nem ezt szeretnék, de megértik. És az ilyesmi olyan ritkán fordul elő újabban, amikor ilyen jól működik egy szülő-gyerek kapcsolat, ráadásul mind Ambernél, mind Cade-nél.

A The Day Before egy újabb Contemps regény, csak az előző bejegyzésemmel ellentétben egy igazán pozitív csalódás. Lisa Schroeder-ről elöljáróban annyit kell tudni, hogy a verses regényeket preferálja, és most sincs ez másképp, kiegészítve néhány levéllel, amit Amber kapott, vagy írt, utóbbiak nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy megtudjuk mégis miért van most a tengerparton és mi elől menekül. Korábban olvastam már Schroeder-től egy hasonló regényt, I Heart You, You Haunt Me címmel, ami nem volt rossz, csak én nem nagyon tudtam mit kezdeni a formájával. Azon kívül, hogy volt benne egy kép, egy játék, ami egészen megmaradt bennem, hogy milyen jó. De én még mindig nem értékelem a költészetet. Ezzel ellentétben a The Day Before már egy sokkal kiforrottabb műve az írónőnek, nagyon szép képekkel, és szerethetőbb karakterekkel.

Éppen ezért szeretnék még esélyt adni Schroeder-nek. Például régebben szemeztem a Chasing Brooklyn című kötetével, amit azért néztem ki magamnak, mert sok blogon fent volt egykoron, valami borítóhasonlóság miatt. Most persze már nem találom, de nem is az a lényeg. Hanem az, hogy lesz még folytatás részemről, és valószínűleg pont a Chasing Brooklyn.

Elizabeth Scott: Between Here and Forever

Abby a mindig gyönyörű és tökéletes nővére árnyékában nőtt fel, mostanra pedig már egészen elfogadta, hogy ő mindig csak második lesz. Hogy az emberek általában csak azért közelednek hozzá, hogy Tess közelében legyenek, legyen szó lányokról, vagy fiúkról, mindegy. Lassan már megszokta, és nem is reménykedik abban, hogy valaki csak őt látná meg. Hiszen mindig is Tess körül forgott minden, legyen szó idősekről, fiatalokról, fiúkról, vagy lányokról, Tess mindenkit el tudott bűvölni. Egészen a tragikus balesetéig. Tess most kómában, Abby pedig mindent megtenne azért, hogy újra minden a régi kerékvágásban menjen tovább. Ehhez pedig szüksége van a szuperhelyes Eli-re, aki talán fel tudná ébreszteni Tess-t, mielőtt még túl késő lenne. Csak éppen úgy tűnik, hogy Elit valamiért sokkal jobban érdekli az, hogy mi van Abby-vel, mint az, hogy Tess végre felébredjen és majd egymásba szeressenek (legalábbis Abby tervei szerint).

Ez volt ám az első regényem Elizabeth Scott-tól, pedig évek óta szemezek vele, nem is sorolom inkább, hogy mennyi könyvével. De van néhány a readeremen, csak eddig még sosem volt olyan hangulatom, hogy azokat kezdjem el. Azért is kezdtem ezzel, mert van a sokat ismételt Contemps, és szeretném végre befejezni az idei évre tervezett két challenge-em egyikét, ha már a várólistacsökkentés elakadt. Gondolom, hogy nem ez a legjobb regénye, legalábbis én ha választhatnék, egészen biztosan nem ezzel kezdtem volna. De hát ez volt nálam soron.

Szóval nem tetszett. Elsősorban azért, mert Abby engem halálra idegesített, egyrészt azzal, hogy rögtön ráveti magát Elire, hogy hú milyen helyes vagy, Tess majd biztos beléd szeret, ha felébreszted! Pedig ha azt vesszük Emma is tök ugyanezt csinálja Jane Austen-nál, párosítgatja az embereket, csak ami már lassan kiszúrja a szemét, azt nem veszi észre. A másik meg a rögeszméje, hogy ő csak második lehet, hiszen ott van a tökéletes Tess, és régen is mindenki csak azért barátkozott vele, mert a meseszép Tess a nővére, akit mindenki imád, és hogy ha a fiúk esetleg érdeklődnek is iránta, az is mind Tess tökéletessége miatt van, és őt tulajdonképpen észre sem veszik. Mert az első szerelme is csak azért volt vele, mert ott volt Tess, és amikor együtt voltak, a srác akkor is csak Tess-re gondolt, mert ő mennyire tökéletes blahh! Szóval annyira nem bírtam elviselni, hogy valaki ennyire kevés önbecsüléssel rendelkezzen, hogy amikor van egy ultrahelyes srác, mint Eli, aki aztán Abbyn kívül tényleg semmi mást nem lát, szerencsétlennek akkor is azon kelljen gondolkoznia, hogy ő nem érdemli meg a boldogságot, és nem követi el még egyszer azt a hibát, hogy reménykedjen...

Azután pedig, hogy többszáz oldalon végigszenvedtem Abby nyavalygását, valahogy sokkal inkább emberközelibbnek éreztem Tess-t, aki tulajdonképpen jelen sem volt, meg Eli-t. Az ő problémáik valahogy sokkal jobban voltak ábrázolva, nekem ott a szívem szakadt meg például, amikor Eli elvitte Abbyt az iskolájába. És főleg ezek után nem bírtam elviselni, hogy Abby mennyit nyavalyog, mikor vannak emberek, akik sokkal rosszabbat kapnak az élettől. Vagy éppen még ennyit sem, mert egy szerencsétlen baleset elragadja tőlük az életet, és éppen kómában fekszenek a kórházban, és ki tudja, hogy egyáltalán felébrednek-e valamikor. Persze nem mondom, ezt Abby is belátja a végére, de kínszenvedés volt odáig eljutni.

Mandy Hubbard: Ripple

Lexinek egy szörnyű átokkal kell együtt élnie. Nappal ugyanúgy iskolába jár, mint a többi normális tinédzser, de esténként úsznia kell, különben a fájdalom elviselhetetlenné válik. A lány ugyanis egy szirén - egy olyan sellő, aki az énekével a vízbe csábítja a férfiakat, és ezzel megöli őket. Ám ezekről a képességeiről mit sem sejt egészen a 16. születésnapjáig, ami katasztrófába fullad: megöli a szerelmét. Azóta teljesen elzárkózik mindentől és mindenkitől, csak hogy ezzel megvédje a szeretteit. Azonban két évvel a végzetes baleset után Lexire mégiscsak kezd rátalálni a szerelem, ráadásul nem is egy oldalról. Egyrészt ott van a fiú, aki már évek óta csak arra vár, hogy Lexi végre felfigyeljen rá, másrészt pedig ott van az új srác, aki tudja Lexi titkát, elfogadja azt, sőt még talán az átkot is meg tudná törni, amitől Lexi két éve nem tud szabadulni. A lánynak pedig élete eddigi legnehezebb döntését kell meghoznia: azt az életet szeretné jobban, amire mindig is vágyott, vagy a szerelmet, ami nélkül nem tud élni?

Nem mondom, hogy a Ripple annyira kiemelkedne a többi hasonló jellegű YA regény közül, de én nagyon szerettem olvasni, egészen belemerültem időnként. Néha úgy éreztem, hogy kicsit lassan indulnak be a dolgok, de ez csak azért van, mert elolvastam a fülszöveget, és valahogy egészen mást vártam. Nagyon sok idő telik el azzal, hogy Lexinek bűntudata van Stevens halála miatt, nincsenek barátai, teljesen kiközösítik. És nagyon sokára jelenik meg Cole is, mármint olyan szinten, hogy igenis kezdjük kedvelni a srácot, sőt egyenesen szerelmesek vagyunk belé. És még később jelenik meg Eric, az a titokzatos srác, aki úgy tűnik mindent tud Lexiről, a marcangoló érzéséről, hogy neki úsznia kell. De aztán rájöttem, hogy hülye vagyok, mert igazából minden percét élveztem a történetnek, és leginkább a hétköznapi részét, ami a fülszövegben egyáltalán nem volt kihangsúlyozva. Hogy szerelmes volt Stevensbe, hogy soha nem akarta, hogy akkor éjjel meghaljon, hogy azóta is retteg attól, hogy megint valakit megölhet. Hogy elveszítette az összes barátját, az összes embert, aki fontos volt Lexi életében, hogy hazudnia kell a nagymamájának, aki persze érzi, hogy itt nincs minden rendben. Egyáltalán nem zavart, hogy sokkal inkább a szirénség hétköznapi következményein volt a hangsúly, még akkor is, ha nem ezt vártam. És egyenesen szerelmes vagyok Cole-ba. Egy picit mindig Tuckert jutatta eszembe az Unearthly-ből, de nem tudom miért. Talán mert belé is ugyanazért szerettem bele, mint Cole-ba? :D

Egyébként halkan megjegyzem, hogy Mandy Hubbard-dal már egy ideje szemeztem, leginkább a Büszkeség és balítélet mániám miatt, mert neki van egy Prada and Prejudice címet viselő regénye, amit már a megjelenése óta szeretnék magamévá tudni. Aztán úgy alakult, hogy böngésztem az új megjelenéseket, megláttam a Ripple-t, meg hogy sellős, meg hogy imádom a borítóját, meg hogy egyértelműen olyan könyv volt, ami nekem azonnal kell! És mivel nagyon tetszett, most már hivatalosan is felvettem azt a bizonyos másik könyvét is a kívánságlistámra, és talán majd egyszer arra is sort kerítek...

Ami pedig a könyv hátterét illeti, ez volt a második sellős (oké, itt szirének vannak) könyvem Tera Lynn Childs Fins sorozata óta, és újfent rá kellett jönnöm, hogy én imádom ezt a témát. A Kis hableányt is nagyon szerettem egykoron, most meg nagyban lelkesedem itt a hableányos könyvekért. Valaki ezer éve ajánlotta itt a Sea Change-et, azt sem fogom már sokáig halogatni, és ott van még a Lost Voices is, amivel még nagyon szemeztem.

Sarah Ockler: Fixing Delilah

Delilah életében valami nagyon nincs rendben. Régen jó tanuló volt, de mostanra már nem nagyon jönnek össze a dolgok. Van egy fiú, akivel olykor együtt van, de őt nem nevezné a barátjának. Egyéb barátai sem nagyon vannak, és az anyjával sem nagyon beszélgetnek. Például arról, hogy vajon mi történhetett 8 évvel ezelőtt, amikor megszakadt a kapcsolat Del édesanyja és nagymamája között. De lassan eljön az ideje annak is, hogy Delilah megtudja mi minden történt a családjukban, főleg amikor egyik éjjel jön a hívás: meghalt a nagymama. Delnek és édesanyjának pedig 8 év után először vissza kell menniük a szülői házba, hogy elrendezzék a temetés, és a ház eladása körüli dolgokat, és talán azért is, hogy végre szembenézzenek a múlttal.

Megint csak hálát kell adnom azért, hogy van a Contemps, és ezáltal olyan könyvek jutnak el hozzám, amik egyébként nem akaródznak. A Fixing Delilah pedig egy aranyos történet egy lányról, aki egyelőre még nem találta meg önmagát. Mert egyedül nőtt fel, egy munkamániás anya mellett, az apjáról pedig gyakorlatilag semmit sem tud, csak amit a google kidob, főleg a halálával kapcsolatban. Nehezen birkózik meg a nagymamája elvesztésével, még akkor is, ha alig emlékszik rá. De ott laknak a régi házában, a régi holmijai között, Del megtalálja a gyógyszeres dobozait, meg a halott lányának a naplóját. És sem az anyja, sem a nagynénje nem hajlandók beszélni a múltról. Hogy milyen volt Stephanie, a testvérük, aki meghalt. Vagy hogy mégis mi történt 8 évvel ezelőtt. Del pedig nagyon szeretné végre megtudni a válaszokat.

Aztán ott van az a része is a könyvnek, hogy a szomorú dolgokat leszámítva ez mégiscsak egy nyaralás. Hiszen 8 éve nem jártak már "otthon", és akkoriban volt Delnek egy nagyon jó barátja, a kicsi Ricky, aki most már igencsak megnőtt, meg jóképű lett, és már Patrick néven fut, és szemmel láthatóan nagyon is érdeklődik Delilah iránt. Persze még így is néhány dolgot beárnyékol a családi tragédia, meg az, hogy Delilah minden ennyire magára vesz. Hogy máshogy fejezzem ki magam, elég rendesen meg van rá a hajlama, hogy minden jót tönkretegyen maga körül. De azt is mondtam, hogy még nem találta meg önmagát, szóval megvan rá az esély, hogy azért mindent ne vágjon teljesen tönkre. Csak azt a hülye tehenet.

A kedvenc szereplőm amúgy Rachel néni volt, meg maga az a tény, hogy hogy a fenébe lehet három testvér ennyire különböző. Mármint Stephanie-t annyira nem ismertük meg, tekintve hogy 19 évesen meghalt, de az nyilvánvaló, hogy igazán szenvedélyes lány volt. Aztán ott van Claire anyja, aki egyenesen munkamániás, mobiltelefon, laptop és egy tonnányi munka nélkül el nem indulna vidékre, a saját anyja temetésére sem. Aztán ott van Rachel néni, aki egy picit különc, bohókás nagynéni, aki bármit kiolvas a kártyákból, meg egyébként is mindent lát. Abszolút szeretnivaló.

A Delilah után most már tényleg próbálok visszatérni a jövőben a Contemps könyvekhez, egyrészt mert szeretném teljesíteni azt a hülye challenge-et egy éven belül, másrészt pedig mert nagyon jó könyveket válogattak össze, és ha nincs Contemps, akkor tuti messziről elkerülném őket. Úgyhogy remélem hamarosan jön a következő hasonló bejegyzésem.

Augusztusi kislista

A felső sor ebben a hónapban megint a folytatásoké. Alig egy évvel a Once a Witch olvasása után végre megtudom hogyan folytatódnak Tamsin kalandjai, én most konkrétan ezt várom legjobban! Aztán végre megismerjük a legkisebb Fuentes testvérkét is a Chain Reaction-ben, majd pedig jön a Vámpírakadémia spinoff, a Bloodlines első része is, Richelle Mead-tól. Alexandra Adornetto-tól a Halo folytatására most valamiért annyira nem áhítozom, de tetszett az első rész, és rajta volt a várólistámon, úgyhogy ide is felkerült.

A Want to Go Private? az Contemps, ezért kötelező. Kicsit most el vagyok maradva a contemps-regények olvasásával, de ez a könyv is nagyon várós, szóval remélem hamarosan mindent tudok majd pótolni. Az Epic Fail az a hónap feelgood cuccosa, nagyon bírom a címét is, meg a borítóját, és a tartalom is eléggé a Büszkeség és balítéletre hajaz, vagyis remélem szuper lesz! Az Anna Dressed in Blood egy izgis sorozatkezdésnek ígérkezik, míg a The Near Witch egy egyke kötet, de sok jót írtak róla.

És lemaradt a top8-ból egy Lisa McMann kötet, The Unwanteds. Mesekönyvnek volt beharangozva, és sokáig nem is nagyon érdekelt, de aztán győzött az, hogy McMann-t nagyon szeretem, meg a fülszövege alapján ez sem hangzik annyira rossznak. Szóval valószínűleg ezt is el fogom valamikor olvasni.