Jennifer Brown: Hate List

Öt hónappal ezelőtt, Valerie Leftman barátja, Nick, lövöldözni kezdett az iskolai ebédlőben. Valerie maga is elszenvedett egy lövést, amikor megpróbálta megállítani a barátját, ami sikerült is neki: egyrészt megmentette Nick következő áldozatát, másrészt az egész lövöldözést leállt, amikor Nick észrevette, hogy mit csinált, és fejbelőtte magát. Valerie azonban még így is belekeveredik a dolgokba, hiszen együtt írtak Nick-kel egy listát. Egy listát, azokról a dolgokról, amiket utáltak. Egy listát, amiről Nick az áldozatait válogatta. Most pedig, öt hónappal az eset után, itt az ideje, hogy Valerie visszamenjen az iskolába, hogy szembenézzen egykori iskolatársaival, és a saját bűneivel. Miközben még mindig szerelmes egykori barátjába, és máig nem érti, hogy hogyan lehetséges, hogy nem látta előre, hogy mi fog történni. Miközben az egykori barátai mind hátat fordítottak neki, és csak az a lány próbál barátkozni vele, akinek véletlenül megmentette az életét. Miközben otthon is csak problémák vannak, a szülők már régóta csak veszekedtek, és úgy tűnik, hogy csak Valerie tartja őket vissza a válástól, ami egyikőjüknek sem jó. Miközben Valerie állandó megfigyelés alatt áll, mert sokan ön- és közveszélyesnek tartják. Ami akár még igaz is lehet, hiszen a lövöldözés óta Val mindent elveszített, ami esetleg értelmet adhatna az életének...

Nagyon régóta várólistán volt már nálam a Hate List, konkrétan még akkor néztem ki magamnak, amikor felfedeztem magamnak a Bookdepository-t vagy 1,5-2 éve, és hát... az nem mostanában volt. A múltkoriban pedig sikeresen felfedeztem, hogy nahát, a Hate List megjelent már egy másik fajta borítóval is (mert én csak ezt a feketét láttam), hú, hát igen, ezt én már nagyon régóta el akartam olvasni. És akkor ami késett nem múlott, most sikerült ténylegesen is sort kerítenem rá, és nem bántam meg.

Halkan azért megjegyzem, hogy kellett nekem egy kis idő, amíg megszoktam Valeriet, aki a történet középpontjában áll, és aki a könyv 90%-ában magát sajnáltatja. Sajnálom, ez van. Ugyanis nem tudtam felfogni, hogy hogy járhat valaki 3 évig egy sráccal, akivel az utóbbi időben a beszélgetésük nagyon jelentős részét a halál, az öngyilkosság, mások utálata, és az élet értelmetlensége tesz ki, és aztán meglepődik azon, hogy egyik nap besétál a suliba, és lelő mindenkit. Vagy öngyilkos lesz. Vagy valami. De a lényeg, hogy Valerie azért annyira nem volt soha elveszve, mint Nick, és nem értem, hogy hogy nem vette észre, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Aztán persze rájöttem, hogy azért, mert Valerie gyakorlatilag semmit nem vett soha észre, és csak saját magával foglalkozik - a sajnálatos esemény napján is konkrétan azzal, hogy nehogy szakítsanak Nick-kel, és hogy a srác végre kiáll érte, csak nem éppen úgy, ahogyan azt ő sejtette. Szóval amint ezen sikerült túltennem magam, a történet elég erőteljesen magába szippantott. Mert az volt, erőteljes. Nem tudok rá más szót találni. És nagyon szerettem a befejezést.

Ally Carter: Cross My Heart and Hope to Spy (Gallagher Girls #2)

Miután Cammie Morgan, a Kaméleon, kénytelen volt lemondani első barátjáról, Josh-ról, megfogadta, hogy soha többé nem sodorja veszélybe társait és az iskoláját; zavartalan félévre vágyik. De ezt könnyebb mondani, mint megtenni, ha az ember a CIA örököse és a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájának diákja… A tanárok titkolóznak, az öreg kastélyba titokzatos vendégek érkeznek, és a Csipkebokor fedőnévről sem tudni, mit takarhat… Megtarthatja-e a lány fogadalmát? Cammie és a barátai falakon másznak át, kémkednek, hogy kiderítsék az igazságot. Bár bíznak képességeikben, ez alkalommal a Cammie szívéért és szeretett iskolájáért folytatott harc keményebb, mint valaha…

Még tavaly decemberben olvastam a Gallagher lányok első részét (Ha megtudnád, hogy szeretlek, meg kellene, hogy öljelek), és akkor meglehetősen vegyesek voltak az érzelmeim. Konkrétan nem akartam tovább erőltetni a sorozatot, mert annyira azért nem felelt meg az elvárásaimnak. Aztán olvastam mást is Ally Carter-től (Heist Society - sokkal-sokkal bejövősebb sorozata szerintem), és az nagyon tetszett, és azóta fontolgatom, hogy kellene még esélyt adnom neki. De csak amolyan könyvesbolti zugolvasóként 1-1 fejezeteket olvasgattam a második részből, ami már hónapok óta megjelent, Görbüljek meg, ha igazat mondok címmel. Aztán néhány napja az az eset történt, hogy a boltban leültem elolvasni egy fejezetet, amiből 3 lett, amiből pedig az lett, hogy dehülye vagyok, amúgy is rajta van a readeremen, és innentől kezdve nagyon hamar a végére értem. És hihetetlen, de szerettem. Sokkal jobban, mint az első részt.

A folytatásokra sem kell már szerintem sokat várni, legalábbis én most úgy érzem, hogy nekem ezt nagyon hamar tovább kell olvasnom, mert nagyon tetszett. Az a nagy bajom egyébként, hogy az, hogy valami tetszik-e nekem, vagy nem, nagyon sokban függ attól, hogy éppen milyen a hangulatom. Gyakran megesik, hogy úgy érzem, hogy nekem ehhez nincs sok kedvem, de ha mások vettem volna elő, akkor máshogy gondoltam volna. Csak nem szeretek ilyenek miatt félretenni könyveket, inkább úgy vagyok vele, hogy ha már belekezdtem, akkor végigviszem. És lehet, hogy ez a baj. Mert Cammie-re én egészen mostanáig abszolút negatív érzésekkel gondoltam vissza, hiába imádtam a Heist Society-t, és lehet hogy soha többé nem is mentem volna a közelébe, ha nem lennének ilyen enyhe mazochista hajlamaim, amik aztán néha visszacsapnak (szerencsére:)).

J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly

Úgy rémlik már írtam párszor, hogy az idei terveim között szerepel, hogy legkésőbb karácsonyig újraolvasom az összes Harry Pottert, és aztán megnézem az összes Harry Potter filmet. Mostanra pedig lassan, de biztosan sikerült sort kerítenem a harmadik részre is, amiről most tényleg csak pár sort írnék.

Ami a megjelenését illeti: ez volt az első Harry Potter, ami már olyankor jelent meg, amikor testvérem is nagy HP-rajongó volt, és mivel óriási veszekedés volt belőle (már a könyvesboltban!), hogy ki fogja hamarabb elolvasni, szegény anyának rögtön két példányt is kellett vennie belőle. Nem baj, majd elajándékozzuk. Persze erre nem került sor, mert instant újraolvasás lett belőle, mindkettőnk részéről, legalább huszonötször :D Mellesleg jegyzem meg, hogy ekkorra már az első kettő rész is két példányban volt meg otthon. Az első könyvet ugye első kiadásban vettük meg, zöld borítóval, aztán megjelent belőle egy olyan verzió is, amit mostanra már mindenki ismer. Na nekünk ugye kellett az is. Meg abban a változatban már lényegesebben kevés elgépelési/helyesírási hiba volt - persze még így is akadt bőven :). A második könyvet pedig megkaptam angolul, elvégre már tanulom a nyelvet, ez meg mesekönyv, majd elolvasom - persze azóta se... (A negyedik könyv is kétszer van meg, mert megkaptam németül, a hatodik pedig azért, mert én angolul olvastam, tesóm pedig megvárta a magyar verziót, mert nem voltam hajlandó lefordítani az egészet a megjelenésig. Az ötödik nem tudom miért csak egyszer van meg, a hetedik pedig már annyira nem volt várós, hogy kétszer is kelljen a polcra.)

Ami pedig a történetet illeti: Nagyon sok mindent szerettem ebben a könyvben, egyrészt én egyenesen szerelmes voltam (nem, nem Siriusba :P) Lupinba, a legeslegnagyobb kedvenc sötét varázslatok kivédése tanárom. Itt szerettem meg nagyon a Wesley ikreket, imádtam a titkos járatokat, a Tekergők Térképét, a Kóbor Grimbuszt, a sok csínyt. Nem szerettem viszont Hermione-t, az időutazást a hippogriffes részeket (Norbertet a tarajos norvégot sem szerettem, meg majd a házimanókat sem fogom - ez van), a Makesz-Csámpás kergetőzést, és (köveket ide) Siriust. Emlékeim szerint ez volt az első négy könyv közül a legkevésbé tetsző rész. Figyelem! A fenti mind a gyerekkori emlékeimet idézi, mert most: első betűtől a végig IMÁDTAM. Én sem igazán értem :D De most nem találtam benne semmi negatívat, sőt, kifejezetten szerethető volt ez a rész! És időutazás wow :D Igen, ez egy olyan dolog, amit hosszú évek alatt szerethettem csak meg, de mostanra nagyon :D A negyedik részt pedig pont ma kaptam meg, nem tudom mikor kezdek neki, konkrétan most 4 magamhoz képest elég hosszú könyvvel "szenvedek" :D

Kody Keplinger: Shut Out

A legtöbb középiskolai sportcsapat más iskolák csapataival szokott rivalizálni. A Hamilton gimiben azonban szó szerint polgárháború dúl: az amerikai focicsapat a futballcsapat ellen. A versengés évekkel ezelőtt kezdődött, mostanra pedig már alig emlékszik valaki arra, hogy egyáltalán miért is indult el ez az egész. Ami pedig Lissát illeti, nagyon elege van már belőle. A hátvéd barátja, Randy, mindig cserben hagyja, csakhogy egy jót verekedjen a focisokkal, vagy hogy valamivel jól megvicceljék őket. És már három különböző alkalommal dobálták meg Randy autóját tojásokkal, amikor Lissával éppen jól érezték benne magukat. A lány pedig már nagyon unja, hogy izzadt fiúkkal kell versengenie a barátja figyelméért, ezért elhatározza, hogy egyszer és mindenkorra véget vet a rivalizálásnak: az összes játékos barátnőjével együtt szextilalmat rendel el, amíg a csapatok békét nem kötnek. Arra azonban egyikük sem számít, hogy a csapatversengés helyett egy újfajta rivalizálás veszi kezdetét: lányok a fiúk ellen. Lissa pedig végképp nem látta előre, hogy jobban vonzódik a fiúk vezetőjéhez, mint a saját (volt?) barátjához.

Kody Keplingerről tudnék ám ódákat zengeni, pedig még csak két regénye jelent meg, annyit is olvastam tőle. Ugyanis velem nagyon ritkán fordul elő olyan, hogy elolvasok egy könyvet, és amint becsuktam, már nyitnám is ki újra, és nemcsak a kedvenc jeleneteimet olvasnám át ezerszer meg ezerszer, hanem az egész könyvet. És Kody Keplinger két regényéből kettő bizony ilyen volt. Igaz, ha választhatok kedvencet, a Shut Out nálam messze nem közelíti meg a DUFF-ot, de azért szorosan mögötte kocog. Jövőre pedig jelenik meg egy újabb regény, amiről a címén kívül (A Midsummer's Nightmare) még sajnos semmit nem tudni, de részemről 100%, hogy mindent el fogok olvasni tőle.

A Shut Out alapja szerintem hihetetlenül eredeti (azon kívül, hogy Arisztophanész Lüszisztratéját vette alapul), és a megvalósítás is szenzációs. Egy pillanata nem volt a könyvnek, amit ne szerettem volna, még akkor sem, amikor Lissa néha túlzásba vitte a "meg kell nyernünk a háborút"-dolgot (mégis milyen háborút?), és nem vette észre, hogy már régesrég elérték a céljukat. Mert így volt jól. Ami pedig engem illet, Cash-be legalább annyira bele vagyok szerelmesedve, mint Wesley-be a Duff-ból. <3

Stacey Jay: Juliet Immortal

A Rómeó és Júlia a történelem egyik legtragikusabb szerelmi története... Csakhogy Júlia soha nem lett öngyilkos, hanem megölték. Mégpedig az az ember ölte meg, akiben leginkább megbízott, a szerelme, Rómeó, azért, hogy a fiú biztosítsa a saját halhatatlanságát. Arra azonban még Rómeó sem számított, hogy Júlia számára is elérhetővé válik az öröklét, és évszázadokig ellenséges oldalakon fognak harcolni. Rómeó azért, hogy rávegye a friss szerelmeseket, hogy áldozzák fel a másikat az öröklét miatt, mint ahogy ő is tette, Júlia pedig azért, hogy mindezt megakadályozza, és fenntartsa a szerelmet a fiatal párok között. Legalábbis addig, amíg Júliára rá nem talál egy újabb tiltott szerelem, Rómeó pedig mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa azt.

Ha a fenti történet - a fülszöveg -, kicsit zavarosnak tűnik, akkor jelentem, nem rontottam el semmit. Mert tényleg ilyen zavaros nagy zagyvaság az egész könyv. Stacey Jay-től egyébként már olvastam egy zombis kis őrületet, az mondjuk ennyire nem volt rossz, és egyébként tervezem a folytatását is, csak elég kellemesen várat magára. De ami a legdurvább, hogy ezután a Rómeó és Júliás megnemtudommondanihogymi után is még van könyv, amivel szemezek az írónőtől (The Locket). Pedig a Juliet Immortal-t olyan szinten utáltam, hogy ha papírformában olvastam volna, biztosan vagy ötször a falhoz vágtam volna. Így csak a fejemet vágtam az asztalba nagyon sokszor, meg persze szidtam magam elég rendesen, hogy még így is érdekel mi a vége, és ezért kénytelen vagyok tovább olvasni.

A legnagyobb baj a főszereplővel van, aki elvileg a pozitív szereplőnk, és évszázadok óta menti a szerelmespárokat. Gyakorlatilag ő minden, csak nem pozitív, sajnáltatja magát, és utál mindenkit - hű, spoilerspoiler: még saját magát is. A "munkájában" pedig olyan kezdőnek mutatkozik, mintha most csinálná ezt az egészet először, pedig mint mondtam, ÉVSZÁZADOK ÓTA verseng Rómeóval. Aha, hát nem látszik. Ben teljesen semmilyen, én inkább voltam Rómeó-párti, pedig ő aztán nem a legpozitívabb szereplő.

A másik legnagyobb baj, hogy egy nagyon összecsapott összevisszaság volt az egész. Nem érzem magam túlzottan szerencsétlennek, de már a könyv elejét sem értettem. Aztán nagy nehezen összeállt a történet, de a befejezés olyan szinten ide-oda ugrálós volt, hogy csak kapkodtam a fejem, és tulajdonképpen nem is igazán értem mi történt. Pozitívumként pedig csak azt tudnám felhozni, hogy az alternatív Rómeó és Júlia befejezést nagyon szerettem, hihetetlen, hogy nem szúrta ki a szemem a nagy név-hasonlóság, főleg hogy például a Rómeó és Júlia musicalből is a kedvenc dalom a "Hogy mondjam el?". Lassan pedig már úgy érzem, hogy körülbelül sikerült olyan összevisszán írnom, mint amilyen a Juliet Immortal is volt.

Kendare Blake: Anna Dressed in Blood

Cassio Lowood egy igazán szokatlan szakmát örökölt: megöli a halottakat. Mint ahogy előtte az apja is tette, egészen addig, míg egy szellem brutálisan meg nem gyilkolta őt. Most pedig Cas-re hárult a felelősség, hogy szellemek után kutatva bejárja az országot az édesanyja, és az anyja macskájával együtt. Sorra kapják ugyanis a tippeket, figyelik a városi legendákat, és a hihetetlen történeteket, csakhogy szellemekre bukkanjanak, miközben gondosan ügyelnek arra is, hogy sehol se eresszenek gyökereket, és távoltartsák maguktól az esetleges barátokat. Amikor megérkeznek az új városba, ahol egy véres ruhájú lány kísért, akit a helyiek csak Annának hívnak, Cas azt gondolta, hogy ez a mostani feladat is olyan lesz, mint a többi: megtalálni a szellemet, levadászni, és megölni. Cas azonban egy olyan szellemet talál, amilyennel korábban még sosem találkozott. Egy lányt, akit megszállt egy átok, és a harag, ami eddig egy olyan ember életét sem kímélte meg, aki a háza közelébe merészkedett. De Anna valamilyen oknál fogva Cas életét mégis megkíméli...

Öh... alig 12 napja írtam utoljára a blogra, és erről a könyvről már akkor is írhattam volna, mert nem a napokban olvastam el, hanem már vagy két hete. Szóval írni róla... hát nem kicsit nehéz. Arra emlékszem, hogy mivel folyamatosan böngészgetni szoktam a friss és várható megjelenéseket, az Anna Dressed in Blood is egy ilyen alkalommal kerülhetett a várólistámra. Tetszett a borító, meg a fülszöveg, kell. Aztán amikor megjelent, úgy kezdtem neki, hogy a fülszöveget még egyszer már nem olvastam el, csak hogy ne is tudjam, hogy mire számíthatok. Mi lett ennek a következménye? Az első pár oldalon konkrétan találgattam, hogy ugyan most Cas fiú-e vagy lány, mert ez megállapíthatatlan volt. És még szidtam is magam, hogy megint nagyon ügyesen mellényúltam, nesze neked szép borító!

Azután pedig az történt, hogy tényleg sikerült csalódnom, de pozitívat! Cas-ről kiderült, hogy fiú, és végre ezt már határozottan el is lehetett dönteni róla, a történet pedig ilyen feelinges kisvárosi szellemtörténetté alakult át. Körülbelül mint egy első évados Supernatural epizód. Voltak kevésbé jól sikerült részek (engem ettől az egész Cassio-Anna románctól rázogat a hideg, nagyon nem kéne), meg olyanok, amikor csapkodtam a térdem (pl csirkelábak). De összességében tényleg egy pozitív csalódás volt, egy közepesen várós második résszel. Na de az majd csak jövőre.

Richelle Mead: Bloodlines

Ez az első része Richelle Mead új sorozatának, ami a Vámpírakadémia világában játszódik, és tulajdonképpen a VA folytatása, csak éppen most 4 VA mellékszereplőből lett főszereplő, név szerint: Sydney, Adrian, Jill és Eddie. Persze néhány régi főszereplő is megtette már látogatását, mint mondjuk Rose és Dimitri is - utóbbitól még tartok is, hogy neadjisten még nagyobb szerepe is lesz.

Sydney-re igencsak rájár a rúd az alkimistáknál, főleg miután mindenki számára egyértelművé vált, hogy segített Rose-nak, aki akkoriban egy gyilkosság legfőbb gyanúsítottja lett. És bár nem mondják ennyire nyilvánvalóan Sydney szemébe, de mindenki vámpírpártinak tartja, mikor elvileg kilométeres távolságot kellene tőlük tartania; és a fiatal alkimistának bizony még sokat kell bizonyítania, hogy újból megbízzanak benne. Az első feladata az lenne, hogy vigyáznia kell Vasilisa Dragomir, a jelenlegi moroi királynő féltestvérére, Jillre. Mivel ugyanis Lissa uralkodásához szüksége van egy élő családtagra, addig sokan megpróbálnának Jill életére törni, sőt, igazából már meg is tették. Mivel nem tudják, hogy kiben lehet megbízni, ezért a legbiztosabbnak azt tartják, ha elrejtik Jillt egy olyan helyre, ahol biztosan nem keresnék: a napsütéses Californiába. Sydney pedig Jill "testvéreként" és szobatársaként tudna felügyelni arra, hogy a dolgok rendben menjenek, miközben tudja jól, hogy nem kerülhet közel a vámpírokhoz, mert a többi alkimista állandóan azt figyeli, hogy vajon mikor fog legközelebb hibázni, hogy azonnal leválthassák.

Kezdem azzal, amit legjobban szeretnék: ha vissza lehetne menni a Last Sacrifice végére, rohadt jól lezárnánk mindent, mindenki boldogan él, aki meg nem, majd később megtalálja a boldogságot, de az már minket nem érdekel, mert itt a vége fuss el véle! Ezt szeretném, igen-igen! Nem egy félig nyitott Vámpírakadémiát, hogy aztán szenvednünk kelljen a Bloodlines-szal, mert most konkrétan az történik.

Az van ugyanis, hogy míg Sydney-t mellékszereplőként igenis kedveltem, mert élveztem, amit Rose-zal levágtak, addig főszereplőként egyáltalán nem működik. Nem tudom kedvelni, mert leginkább azt az érzést váltotta ki belőlem, hogy a fejemet vertem a falba a hülyeségei miatt. És egyáltalán nem tudnak érdekelni a problémái.

Aztán ami a legjobban fáj, hogy én a VA közepe táján átváltottam Adrian-fanságra, mert imádtam, mert azt akartam, hogy neki jó legyen, mert annyira egy szerethető karakter volt. Most gyakorlatilag seperc alatt tönkrevágódott az összes pozitív elképzelésem Adrian-ról, mert újfent kiderült, hogy egy menthetetlenül elkényeztetett személlyel van dolgunk, pedig én mindig is azt éreztem, hogy ez megváltozott. Most pedig annyira felelőtlen volt, amikor pedig cselekedni kellett volna, akkor passzív volt.

És sok szempontból annyira VA utánzat volt az egész... Kezd kialakulni a szerelmi szál, ami még lehet hogy sokszögesedik is idővel, hogy még izgibb legyen (nem lesz). Itt is kaptunk egy olyan kapcsolatot, mint ami Lissa és Rose között volt. Csak nem akarom nagyon elspoilerezni, még akkor sem, ha egyébként jóval azelőtt rá lehet jönni, minthogy Sydney-nek elmondták volna. Aztán amin teljesen a falra másztam. Ha elvileg az alkimisták mindenhol ott vannak, mindent tudnak, mindent látnak; plusz mostmár a vámpírok is ennyire ráfeküdtek a spirit-dologra, akkor hogy a fenébe bukkanhat fel egy elvilekben régóta megfigyelt moroi szereplő úgy, hogy "évekig strigoi voltam, de egy nyamvadt spirit-user visszaváltoztatott, és most mindent megteszek, hogy újra strigoi legyek!"??? És akkor még volt egy csomó olyan dolog, ami miatt a fejemet vertem a falba, meg az asztalba, meg egyéb kemény dolgokba. Mert egy ilyen unalmas és kiszámítható kötetet Richelle Mead tollából én még nem pipáltam. Könyörgöm, miért nem lehetett megállni a Last Sacrifice után? Azt kellett volna csudálatosan lezárni, és megkímélni mindenkit a folytatásoktól...

Lindsey Leavitt: Sean Griswold's Head

Payton Gritas gyakorlatilag ezer éve ismeri Sean Griswold-öt, márcsak a nevükből kifolyólag is. A Gritas követi Griswold-öt a névsorban, ebből pedig az következik, hogy mindig egymás mögött ültek, egymás mellett álltak a sorban, vagyis mindig is részese volt a mindennapi életének. De amíg Payton nem tudott édesapja betegségéről, addig nem volt igazán oka, hogy észrevegye Sean-t. Most viszont, hogy egyre több gond van otthon, Payton úgy érzi, hogy találnia kell valamit, amire tudna fókuszálni, csak hogy ne csak az otthoni dolgok járjanak a fejében: az apja betegsége, hogy a családban mindenki tudott róla, csak neki nem szóltak... És így alakult, hogy Payton egyre nagyobb figyelmet fordít Sean... fejére. Először arra, hogy milyen nagy Sean feje, mármint a nyakához képest, aztán ott vannak azok az idegesítő kis hajszálak Sean nyakán, vajon azokat miért nem borotválja le? És vajon mitől van egy hatalmas sebhely Sean fején? Szokott kerékpározni, talán valami bicajos baleset? Ráadásul milyen selymes is Sean haja, úgy megsimogatná néha... Ez a fej kívülről egyszerűen tökéletes, ugyan ki mondta, hogy nagy? Most pedig ideje lenne megtudni, hogy milyen lehet belülről! :)

Azt halkan megjegyzem, hogy persze nem mindig értettem, hogy Payton mit miért csinál. Nagyon végletes lány, mikor megtudta, hogy az egész családja tudott az apja betegségéről, és senki sem mondta el neki, onnantól hetekig nem volt hajlandó két szónál többet váltani a családtagjaival. Szóval helyenként picit gyerekesen viselkedett, de igazából nagyon szerethető lány volt. Amilyen aggódós volt állandóan, igazából nem is csodálom, hogy nem mondták el neki a dolgot, különben ő is biztos felborította volna az egész életét, csakhogy apunak mindene meglegyen.

Az pedig határozottan aranyos volt, ahogy keresett valamit, bármit, amire fókuszálhat, és kilyukadt Sean fejénél. :D Nekem is van olyan, hogy valamire fókuszálnom kell, ha gondok vannak otthon, vagy munkában, vagy valami... De ilyenkor én vagy a munkát, vagy egy srácot, vagy a macskámat választottam, nem pedig valakinek a fejét :_D

Szóval tündéri kis könyv volt, jelentem, ez a tizenkettedik, amit a Contemps challenge keretein belül olvastam! (Remélem legalább ezt teljesíteni fogom, ha már a váróslista-csökkentés ilyen szinten megakadt... de kellett nekem egy csomó olyan könyvet választanom, amik csak a helyet foglalják a polcomon! Persze tudom, hogy ez lenne a várólista-csökkentés lényege, de akkor is.) Apropó Contemps, egy picit átalakult a célja az oldalnak, nem csak tizeniksz író működik közre, hanem rengeteg YA ajánló van fent, itt is lehet figyelni a friss megjelenéseket. Azért szeretem, mert tényleg sok olyan könyvre hívják fel a figyelmet, ami egyébként biztosan tetszene, csak magamtól nem biztos, hogy rávenném magam, vagy lehet észre sem venném. Sean Griswold-del például utóbbi lenne a helyzet. Milyen kellemes kis olvasmány volt, de magamtól nem biztos, hogy elkezdem.

A legkedvesebb dolog, amit a könyvhöz tudok még kötni, az a következő. Ugye én elsősorban bkv-n szoktam olvasni, és néha érzem, hogy elképesztően ciki könyveket tudok magammal hordozni (az Olthatatlan vágynál is ezt éreztem), amiket aztán mindenki lát. A Sean Griswold nekem egy természetellenesen rikító magentaszerű (nem értek én a rózsaszínekhez) színben pompázik, és végig úgy éreztem, hogy mindenki a könyvemet bámulja, nem hiszem el, hogy már megint nem voltam képes beborítózni... Ennek ellenére picit sokkolódtam, mikor átnéztem a mellettem ülő lánynak a könyvére, és UGYANILYEN színű volt a borítója. Csak a lány 6 éves volt, és a könyv címe az volt, hogy Első könyvem :D Nem tudom miért, de fél napig ezen mosolyogtam:D A fenti kép egyébként nem adja át, hogy mennyire élénk színű a borító.