2012. március 16., péntek

Kathy McCullough: Don't Expect Magic

Ahogy azt a címe sugallja, meg ami egyébként is várható, elnézve ezt a borítót, vagy éppen a fülszöveget, nem kell csodákat várnunk ettől a regénytől. A főszereplő lánykánk, Delaney Collins élete nem éppen tündérmesébe illő. Nemrég halt meg az édesanyja, és ahelyett, hogy olyan embereknél maradhatna, akiket szeret és ismer, mint például a legjobb barátnőjénél, a napfényes Californiába kell utaznia az édesapjához, akit gyakorlatilag alig ismer. Ha esetleg valaki arra gondolna, hogy a napsütés, meg California legalább pozitívum lenne Delaney életében, akkor az nagyon téved, mert Delaney állandóan fekete szerkókban mászkál, az általa készített bakancsait még a homokos tengerparton sem hajlandó levenni, ráadásul irtózik a napfénytől. Utóbbiból pedig nincs kevés az új lakhelyén. Aztán derült égből villámcsapásként kiderül Delaney apjáról, hogy... tündér keresztanya. Izé, keresztapa.


Ezt a tündérkeresztszülőséget általában családon belül öröklik a lányok, de Delaney apja kivétel volt, hiszen férfi létére örökölte ezt a gént. Delaney azonban mindezidáig nem mutatta semmi jelét annak, hogy örökölte volna ezt a furcsa képességet. Most azonban, hogy már tud róla, lehet hogy mégiscsak történtek körülötte furcsa dolgok kiskorában, amiket eddig csak véletlennek tekintett. És hogy miből is áll ez a tündérkeresztanyaság? Valami olyasmi ez a munkakör, amit a Hamupipőkében láttunk. Delaney apjának is vannak úgynevezett "kliensei", akiknek egyszerűen kötelessége teljesíteni a kívánságait (báliruha, tökkocsi, mindez éjfélig), különben egyszerűen a rosszullét kerülgeti őt. Delaney persze amint tudomást szerez a képességéről, azonnal a nagyobb hatalomra és saját kliensekre vágyik, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy a vágyakat néha bizony nem olyan egyszerű megérteni, és legfőképpen teljesíteni nehéz őket.


Mindez elsülhetett volna irtózatosan aranyosan is, legalábbis én valami hasonlatosságra vártam volna. De valahogy mégsem sikerült neki. Talán mert Delaney számomra annyira negatív és ellenszenves szereplő maradt elejétől a végéig, hogy egyszerűen nem tudtam együtt érezni vele. Voltak nagyon hülye dolgai, már alapból a kezdőjelenetek egyikében, amikor a kislánnyal beszélgetett a repülőn... "jól van, hozzászólok, de nem túl kedvesen, mert akkor meg nem lehet lerázni". Annyira mű volt az egész hozzáállása. És lehet, hogy megenyhül a könyv végére, és ott már kellene szeretni, de igazából végig lehetett volna egy kicsit másabb a hozzáállása, és akkor bennem sincs ekkora ellenérzés. Értem én, hogy igazságtalanság van és utálok mindenkit, de akkor meg miért van minden cselekedete mögött a magyarázat, hogy most csakazértis bunkó leszek, pedig amúgy szívesen beszélgetek én mindenkivel.


Ami pedig a legfárasztóbb volt, az a hatalmas tanulság a könyv végén, amit igazából nem tudunk, hogy hogy kerül oda. Az van ugyanis, hogy Delaney apja egy "life-coach", fogalmam sincs ezt hogyan nevezik magyarul, egyáltalán van-e rá megfelelő kifejezés, mindenesetre könyveket ír és előadásokat tart arról, hogy hogyan fogadd el önmagad olyannak, amilyen vagy. Ennek ellenére, amikor tündérkeresztapáskodik, akkor gyakorlatilag hozza ugyanazt, amit a Hamupipőkében, az éjfélig tuti frizura, smink, ruha és verda, addig szerezd meg a pasit, utána meg lesz ami lesz. Hát mondhatjuk, ez szöges ellentéte annak, amit a könyveiben ír, éppen ezért az lesz a hatalmas észrevétele Delaney-nak, hogy meg kell tanulnunk elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és hogy ezt hogy felejthette el az apja tündérkeresztapáskodás közben, amikor civilben gyakorlatilag könyveket adott ki erről.

Avery Williams: The Alchemy of Forever (Incarnation #1)

Többszáz évvel ezelőtt, a fiatal Sera épphogycsak kezdett beleszeretni az alkimista fiába, mikor egy szörnyű szerencsétlenség során elveszti az életét. Cyrusnak azonban van egy elixírje, amiből elég csak egy keveset a lány szájába csepegtetnie, és máris garantálja számára az öröklétet egy másik testben, igazából bárki testében. Sokszáz évvel később azonban ez az ártatlan kis bimbózó románc egy abúzív kapcsolattá alakult, amitől Sera legszívesebben messzire menekülne, ha nem tartana attól, hogy Cyrus szinte azonnal megtalálná. A lány végső elkeseredettségében már-már az öngyilkossághoz folyamodna, de lelke még nem készült fel arra, hogy örökre itthagyja az életet, és szinte egészen véletlenül egy autóbalesetet szenvedett, életveszélyesen megsérült lányba költözik. Sera általában olyan lányok testébe költözik, akik egyedül vannak, és senki sem keresné őket, de ennek a haldokló lánynak, Kailey-nek, szerető családja és barátai vannak. Serának pedig nincs más választása, játszania kell egy kicsit Kailey szerepét, legalábbis addig, amíg el nem tünteti a nyomokat maga után, és meg nem rendezi valahogy Kailey balesetét, csak hogy ne keressék őt tovább a családtagok, és legfőképpen Cyrus se bukkanhasson a nyomára.


Az igazat megvallva nagyon régen olvastam ilyen könyvet, ami ennyire olvastatná magát, mint az Alchemy of Forever. Gyakorlatilag egy nap alatt el lehet olvasni, és közben egy perce sem lankad az ébreségünk. Néha kapkodtam a fejem, mert bár lassan indul be a történet, a következő pillanatban Sera már Kailey, és már messze nem az a lány, aki kész lenne mindent feladni. Amikor pedig legközelebb észbe kapsz, már azt veszed észre, hogy alig 20 oldal van hátra a könyvből, és még mindig akárhogy véget érhet, hiszen akár 20 oldalon is történhetnek olyan dolgok, amik mindent képesek felforgatni.


Legeslegjobban az tetszett, hogy bár voltak komoly témák a háttérben (Cyrus aggresszivitása, öngyilkosság), hihetően voltak megjelenítve és túlzásba sem vitték szerencsére. Ennek ellenére ott van, tudsz róla, nem tudsz elnézni mellette, de mégsem azt érzed, hogy ez csak erről szólna, sőt. Inkább arról van szó, hogy a rengeteg negatív dolog ellenére megvan a lehetőség a túlélésre, a boldogság megtalálására.


A befejezés meg egyszerűen argh. Mert az egyértelmű volt, hogy Cyrus-t még valamilyen formában viszontlátjuk, hiszen nála erősebb ellenfelet keresve sem lehet találni. Amellett, hogy halhatatlan, bárki alakját fel tudja venni, a legjobb barátodét is, ráadásul iszonyatosan elszánt, hiszen nem lóghat meg előle a szeme fénye csak úgy, az már egyszer biztos. Ennek az első résznek a befejezése pedig pont olyan volt, hogy vártuk, vártuk, de a rohadtéletbeis, hogy tényleg megtörtént! Szóval ja, egy újabb sorozat, aminek tűkön ülve várhatjuk a folytatását, ami remélem ugyanilyen olvasmányos és letehetetlen lesz, mint az első rész.

Beth Revis: A Million Suns (Across the Universe #2)

Hihetetlen, hogy megpróbálok visszatérni a blogoláshoz, de amíg olvastam ezt a könyvet (nem most volt sajnos, már egy pár hete biztosan), folyamatosan arra gondoltam, hogy ezt írom majd a blogomba, meg azt írom majd a blogomba. Meg azóta volt már pár könyv, amire hasonlóan gondoltam, úgyhogy talán ez egy jelzés volt nekem is, hogy most már tényleg muszáj lesz írnom is valamit, mert ez így nem mehet tovább. Szóval sajnálom icipici drága blogocskám, hogy elhanyagoltalak, de most már megpróbálom többet nem csinálni ezt veled, jó?


A Million Suns-ról annyit kell tudni, hogy tavaly ilyentájt olvastam az Across the Universe-t, aminek akkoriban csak nagyon félve álltam neki, mert űrös, meg scifi, meg én ilyet nem akarok. És aztán valahogy annyira beleszerelmesedtem a borítójába, hogy adtam neki egy esélyt, és olyan szinten magába bolondított, hogy amint hosszú hónapok múlva megjelent a második része, én körülbelül azon nyomban rávetettem magam. Hozzáteszem, szenvedtem is vele rendesen, amellett hogy persze tetszett is. Ez akkor most hogyan is lehet? Megmagyarázom.


Tetszett, mert már nagyon régóta vártam rá. Tetszett, mert hiányoztak a szereplők, és most ugyanazt az Amy-t és ugyanazt az Elder-t kaptam vissza, akiket az első részben már megkedveltem. Tetszett, mert végeredményben nem volt rosszabb, mint az első rész, és most teljesen ugyanúgy érzek a sorozattal kapcsolatban, mint az Across the Universe végén. Folytatást akarok, de nagyon gyorsan, közben meg rettegek is, hogy az most akkor milyen is lesz, mert MÁR MEGINT minden annyira felborult, hogy halványlila fogalmunk sincs arról, hogy akkor ez most merre fog elmenni és vajon milyen lesz a folytatás... Viszont iszonyatosan szenvedtem is, mert olyan dolgok történtek ebben a részben, amitől legszívesebben a falhoz vágtam volna a könyvet, mármint ha könyv formában lett volna meg, és nem a drága readeremnek ártanék vele. Így jobb híján a saját fejemet csapkodtam a falhoz, vagy éppen a hajamat téptem, nem is tudom már, felváltva valamelyik. És az a baj, hogy kicsit nehéz lenne spoilerek nélkül írni arról, hogy tulajdonképpen mi is idegesített. De azért megpróbálom... izé, félig.


Az van ugyanis, hogy a hajó teljes lakosságát leszedték arról a drogról, amit eddig szépen adagoltak nekik, és amitől engedelmes kezesbárányokká váltak, és legfőképpen nem kérdezősködtek arról, hogy hogyan lehet az, hogy már többszáz éve itt vagyunk ezen a nyamvadt űrhajón, hogyhogy nem érkeztünk még meg, és hogyhogy egy ilyen gyenge ember vezetett minket eddig, mint ez az Elder. De most ugyebár már nincsen drog, és kezdenek felmerülni ezek a drága kérdések, konkrétan lázad mindenki. Miközben a megoldás annyi lenne, hogy vissza a drogot, és közben Elder próbálná elrendezni azokat a dolgokat, amik egy kicsit fontosabbak lennének (pl hogy mi a francért nem vagyunk már a bolygón??).


Aztán mivel ugye mindenki lázad, Amy-t is egyre jobban támadják, konkrétan nem egyszer próbálják meg megerőszakolni, erre Amy ahelyett, hogy szólna akárkinek, hogy figyu Elder, vagy figyu Doki, itt gáz van, inkább megpróbálja magának megoldani a dolgokat, gyakorlatilag egy kigyúrt állat ellen, akit nem mellesleg szinte mindenki támogat. Gratulálok. Aztán ott van az az Orionos kincsvadászat-jellegű dolog, hogy megtudjuk milyen titkok vannak még a Godspeed nevű űrhajónk és az új Földre való landolás (elmaradása) mögött, aminek nem tudom mi értelme van, de tényleg... Csomót szaladgálunk utána, miközben jajdeutáljuk Oriont, aki naaaagyon gonosz, de közben teljesen ugyanúgy gondolkozik, mint mi. Sőt, lehet hogy segíteni is tudna, hiszen tulajdonképpen ugyanazért a célért dolgozott, mint mi, csak kicsit máshogy és lehet hogy igaza is van. De ahelyett, hogy megpróbálnánk tőle esetlegesen segítséget kérni, inkább ne, mert ő csúnya és gonosz! >_<


Aztán ami a legdurvább. Na itt egyszerűen nem tudok spoilermentes lenni. Szóval az a nagy helyzet, hogy van egy hatalmas titok. Ez az, amit Orion is tudott, és próbált megosztani Amy-vel. Sőt, ez egy olyan titok, amiről Eldest is tudott, de elhallgatta... Ööö, hoppá, akkor itt egy logikai baki... nem úgy volt, hogy Eldest erről nem tud, mert a személyzet eltitkolta tőle? Szóval akkor most mégis tudta? Na mindegy, lényegtelen... mert a bazinagy titok az, hogy nem 50 év, amíg megérkeznek az új bolygóra, hiszen FIGYELEM! már évtizedek óta ott vannak!! De valami szörnyű teremtmények már belakták a bolygót és ha leszállnának, akkor harcolniuk kéne. Ezért inkább úgy döntöttek soksok évvel ezelőtt, hogy akkor hazudnak a teljes lakosságnak, mintha még nem értek volna oda, bedrogozzák őket, hogy ne lázadjanak, és boldog semmittevésben élnek az űrhajón, ami nem elég, hogy nemsokára szétesik, de egyre kevesebb rajta az élelmiszer, meg a megélhetéshez szükséges feltételek is egyre kevésbé adottak. Szóval most akkor mi a frász van??? Ezek bakker vagy mentek volna vissza a régi Földre, vagy legalább vették volna fel velük a kapcsolatot, vagy fedezték volna fel az újat, még akkor is ha belehalnak... De nem, azt találták ki basszus, hogy akkor élnek az űrhajón, amíg vannak készleteik, utána pedig beveszik a a bedrogozott agyukkal a fekete tablettát, ami gyakorlatilag a fájdalommentes halál. Én meg közben belehalok a fájdalomba, ami az emberi hülyeségből árad.


És akkor félreértés ne essék, imádtam ezt a részt, és a harmadik részt is várom, de nagyon. Csak időnként úgy érzem, hogy hiányzik a logika, és ezen nem kicsit fel tudom idegesíteni magam.

Március közepe táján...

Nagyon ügyes vagyok, hogy így március közepe táján, mikor már lassan a könyvek fele megjelent, eszembe jutott, hogy fel kellene töltenem ide az én kis várólistámat. Tényleg kicsi, mert több könyv nem is túlságosan érdekel engem a márciusiak között, tulajdonképpen még ezt a 8 könyvet is viszonylag nehéz volt összeszednem.



A felső sor szokásosan a folytatásoké. Egyrészt itt van a Gallagher Girls várva-várt (és tényleg!) ötödik része! Tudom, hogy néha kicsit vegyesek voltak az érzéseim a sorozattal kapcsolatban, az első részt egyáltalán nem szerettem, a többit meg egyre jobban, most pedig ott tartok, hogy szerintem még ma neki fogok állni ennek a résznek! Aztán a Hex Hall harmadik része várós nagyon, pedig tulajdonképpen sosem voltak nagy elvárásaim a sorozattal kapcsolatban, és éppen ezért még csalódni sem csalódtam soha. A Dark Divine harmadik része túlzottan nem érdekel, főleg mivel az első része tetszett, a másodikat pedig elég nagy csalódásként éltem meg, a harmadikat pedig még mindig nem tudom, hogy elkezdjem-e. Most úgy érzem vannak nála fontosabbak is... Körülbelül hasonlóan vagyok a Goddess Test második részével is, de majd meglátjuk.


A második sor kezdődik egy Kristen Hubbard-dal, ő ugye Contemps írónő és az első könyve, a Like Mandarin tetszett, a Wanderlove pedig még jobbnak tűnik, szóval várós! A Temptation of Angels azért van itt, mert nekem tetszett Zink-től a Prófécia, és lehet hogy ez még jobb is lesz. És Pretty Crooked és a Slide pedig nem tudom már mikor és miért kerültek fel egykoron a várólistámra, de most igazából valahogy egyikőjük sem érdekel, és sajnos jobbat sem találtam egyelőre.