Júliusi szemezgetés

Múlt hónapban nem szedtem össze, hogy milyen könyveket szeretnék olvasni, pedig nem volt kevés (és meh... mindössze kettőt sikerült eddig elolvasnom, Neil Gaiman-től The Ocean at the End of the Lane-t és Daisy Whitney-től a When You Were Here-t). Most viszont frissen szabadult kórházi szökevény vagyok (ok, csak egy nagyobb kisműtét volt, a hét végén már megyek is dolgozni), időm pedig van mint a tenger, ezért most összeszedtem azt a pár könyvet, amit mindenképpen jó lenne elolvasni. 

Kasie West-től már olvastam egy könyvet (Pivot Point), amit nagyon szerettem, vártam is nagyon, hogy írjon gyorsan valami jót. The Distance Between Us pont ilyen lesz (már a felénél járok, egyelőre menthetetlenül szerelmes vagyok Xanderbe és nagyon bírom Caymen humorát is). Kathy McCullough könyve azért van itt, mert az első részt olvastam, egynek pedig elment. Nem gondoltam, hogy lesz folytatást, de ha már így alakult, akkor ide vele :) A Losing Hope azért van itt, mert Colleen Hoover nálam az év felfedezettje, és bár a Hopeless-t nem szerettem annyira, mint a Slammed sorozatot, attól még kíváncsi vagyok Holder oldalára is. The Arrivals pedig azért, mert rég olvastam már valami jót Melissa Marr-tól (oké, mármint ha a Loki's Wolves-t nem számítjuk), és benne még sosem csalódtam. :)

Májusi, "a fele már megjelent" várólistám

Terveztem blogot írni, főleg hogy (tegnap) befejeztem a Slammed harmadik részét is, és nagyon imádtam (ok, ez a rész egy kicsit nagyon csöpögős lett, de mivel az első rész újramesélése más szemszögből, kicsit sokat vigyorogtam), erről pedig mindenképpen akartam írni egy bejegyzést (mármint a három részről egyben), de nem tudom hogy lesz időm. A szokásos havi várólistámra is csak most jutott időm, amikor a lenti 8 könyvből már 5 megjelent, a hatodikat pedig már olvastam... Na mindegy, szóval most ezekre pályázom:

A School Spirits egy Hex Hall spin-off, tekintve, hogy a sorozat rövid és végig élvezhető volt, szerintem Izzy története is kap tőlem egy esélyt. A Pushing the Limits második részét már olvastam :) Az Invisibility jónak tűnik, Andrea Cremer szerintem jól ír, Levithanról is csak jókat hallani, a történet is tetszik. Sarah Ockler-t a Fixing Delilah és a Contemps miatt ismertem meg, azóta az összes könyve landolt a várólistámon, ezért van most a The Book of Broken Hearts is. 

Jessi Kirby-től még nem olvastam semmit, de ez már a második könyve, ami felkeltette az érdeklődésemet. A Loki's Wolves-ról annyit, hogy Melissa Marr-t és Kelley Armstrongot is szeretem, felőlem lehet mesekönyv, én szeretni fogom. Ez igaz lesz a sor végén levő Holly Black könyvre is :) Közben pedig a legjobban várt havi feelgood cucc, The Summer I Became a Nerd. 

Áprilisi várólistám

Lekopogom, de azért úgy néz ki mostanra már sikerült nagyjából kilábalnom a betegségből, szóval itt az ideje, hogy végre összeszedjem a könyveket, amikért élek-halok, hogy a hónapban elolvashassam őket (persze ennyi időm úgysem lesz, de majd egyszer...).

Pont most, a hónap elején sikeresen beleszerelmesedtem Colleen Hoover Slammed című sorozatába. Fogalmam sincs ki ajánlotta, lehet, hogy csak olvastam róla, mindenesetre a frissen elolvasott két rész után nem kell sokat várnom, a hónapban jelenik meg ugyanis a harmadik rész, a This Girl! Felteszem ezt is kisírt szemmel fogom végigolvasni :) A Crossing the Line egy rövid kis kiegészítés a Pushing the Limits könyvekhez (már olvastam), míg a This Is What... pedig egy Jennifer E. Smith könyv, tőle magyarul már megjelent a Vajon létezik szerelem első látásra? c. regény, ami kellemes kis meglepetés volt, ezért várós tőle ez a kötet is. Janet Gurtler-be pedig a Who I Kissed miatt szerettem bele, remélem az új könyve, a How I Lost You sem fog csalódást okozni.

The Elite az kéremszépen a The Selection második része, ami mondjuk nem kifejezetten tetszett, de a borító már megint szépességesre sikeredett, és én a történetben is látok fantáziát, kár, hogy az írónő nem él vele. Aztán itt van a Darkness Rising sorozat harmadik része, most fogom elkezdeni olvasni, már nagyon vártam erre is. Illetve választottam még két "random" könyvet az áprilisban megjelent/megjelenő és engem érdeklő címek közül, de még rajtuk kívül is szemeztem pár regénnyel, szóval még magamnak sem merem megígérni, hogy egyszer tényleg sort is fogok keríteni rájuk, de majd kiderül :)

Márciusi kimaradtak

Nem tudtam mostanában blogot frissíteni, mert a hónap közepén ledöntött valami nyavalya (még mindig tart), és nehezemre esett ilyen megterhelő dolgokat csinálni. :) Az elolvasott könyvek száma is visszaesett emiatt, nem igazán megy ugyanis a koncentrálás, inkább csak aludnék. Úgyhogy csak felsorolás szinten, hogy miket is olvastam még az SZJG után.

Egyrészt van a Pretty Amy-nek egy rövidke kis folytatása, a The Next Forever, amit mindenképpen szerettem volna elolvasni, még a Dear Cassie előtt. Ami szerintem akkor is a Pretty Amy folytatása, akármit mond a goodreads :) Biztos lehet külön is olvasni, szerintem igenis kell hozzá Amy, hogy Cassie-t igazán meg lehessen érteni. A Revenge... egy Eulberg regény, róla pedig szoktam áradozni. Ez is kedvenc lett, elég durva ez a gyermekszépségversenyes világ, amiben főhősnőnk a hétéves kishúga és "ez édesanyánk egyetlen öröme" miatt él. A MILA meg egy új sorozat első része, tipikusan az a fajta, amit meglátsz és "úú de szép a borítója, kell!", utána meg kiderült, hogy egy nagy rakás... Jegyzeteltem, hogy írjak róla egy cifra kis bejegyzést, de sajnos ez kimarad. Mindenki maradjon távol tőle, nincsenek benne normális emberi kapcsolatok, sem emberi érzelmek, a legtöbb szál logikátlan és felesleges, és konkrétan egy szereplő sincs benne rendesen kidolgozva.

Aztán lecsaptam a Sikoltók frissen megjelent második részére, ami ugyan nem tetszett annyira, mint az első, de kellemes olvasmány volt, szóval várom a folytatás. Az Audrey, Wait! a nemrég újrafelfedezett Robin Benway eddig olvasatlan regénye, nagyon aranyos volt ez is. Befejeztem a Hex Hall-t, nem tudom miért váratott ennyit magára, mert minden alkalommal meglepődtem, hogy milyen könnyű olvasni. Az utolsó részre is ez igaz, egy kicsit gyors is volt, én azért tudtam volna húzni még egy picit jobban, de nem baj, mert lesz új sorozat, Izzy-vel a főszerepben, hasonlóan tükröződő borítókkal, szóval nem fogok unatkozni. A Going Vintage kakukktojás, mert még olvasom, de maholnap biztosan befejezem, és talán még írok is róla. Attól függ mennyire lesz tiszta a fejem hozzá, mert most ennyit gépeztem, és köszönöm szépen, bőven elég volt.

Leiner Laura: Örökké (SZJG #8)

Elég rendesen meg lettem fenyegetve itthon, hogy már tegnap sikeresen befejeztem A Sorozatot, és még mindig nem írtam róla, szóval most muszáj pótolnom :) A történetről nem akarok sokat írni, inkább csak a megjelenéshez köthető dolgokról.

Történt ugyanis, hogy sikeresen elintéztem, hogy pénteken 10 óra helyett csak délre kelljen beérnem dolgozni, gondoltam ugyanis, hogy ilyenkor suli van, biztos nem lesznek sokan, simán megveszem a könyvet és még talán dedikáltatni is lesz időm (bár ebben azért annyira nem bíztam, ezért nem is csalódtam sokat). Hah, kicsit elszámoltam magam, mert mire 9:17 perckor, hangulathoz illő SZJG-s fülbevalóval felszerelkezve (a sorban előttem mindenkin az volt, kivéve a nagymamákon :D) megérkeztem a helyszínre, már annyian voltak, hogy lassan a színház mögé elkanyarodó sorba tudtam csak beállni. Aztán mázlim volt, mert amikor 9:30kor elkezdték beengedni az embereket, és kiderült, hogy két sor van, sikerült viszonylag előre beállnom a "gyors" sorba, így csak csekélyke 50 percet kellett álldogálnom. De nagyon élveztem :) Beszélgettem a mellettem álló lánnyal, aki a húgának vette meg a könyvet, a kettővel előttem álló nagymama az unokájának és a kis barátnőinek vett 14(!) könyvet, ezt jó néhányszor el is mondta a mellette állóknak. Szóval vicces volt :) Nem egészen erre számítottam, bár még sosem voltam semmilyen SZJG-s eseményen, nagyon durván sokan voltak! De olyan jó volt ennyi embert látni, akik ugyanazért a dolgokért rajonganak, idegenek szólították meg egymást, és bizonyára azok, akik nem siettek sehová, nagyon jól érezhették magukat ebben a környezetben. (Abban az esetben, ha a hosszú várakozás után sorra is kerültek, mert valljuk be, tényleg lehetetlenül sokan voltak.) Lehet, hogy SZJG talira is érdemes lenne egyszer elmennem, mert egyáltalán nem éreztem magam kívülállónak a 25 évemmel (pedig ettől eléggé féltem), sok korombeli állt még a sorban. A dedikálásról már akkor lemondtam, hogy megláttam reggel a tömeget, egy picit még amiatt is aggódtam, hogy délre egyáltalán beérek-e a munkahelyemre, de szerencsére nem volt probléma. Terveztem, hogy szombaton hajnalok hajnalán visszamegyek, és egyből beállok a dedikálós sorba, esetleg úgy, hogy addigra már el is olvasom a könyvet, de aztán nem volt kedvem ekkora tömeghez. Pedig jól éreztem magam, és vicces volt úgy sétálni a villamoshoz, hogy körülöttem mindenki nyakig benne volt a könyvben :)

A történetet imádtam, nem sajnáltam, hogy extra hosszúra lett elhúzva ezzel a két kötettel, mert ezt egy élmény olvasni. Itthon is jól szórakoztak azon, hogy időnként felvihogok, volt pár nagy kedvenc jelenetem (most miért nem tudom felidézni őket? jaj, újra kell olvasnom...), és most vagy én vagyok érzéketlen tuskó, vagy nem tudom, de engem a "szomorú, hogy mindjárt vége" részek valamiért nem tudtak annyira meghatni, illetve Gábor beszéde sem volt annyira meglepően jól sikerült, mint amire számítottam. De ezt leszámítva minden egyes betűjét imádtam :D Egész biztos, hogy még újra el fogom olvasni a sorozatot elejétől a végéig, most, hogy már minden része a polcomon van (igen, karácsonyra megvettem magamnak az első 7 részt :))

Amit negatívumként tudok felhozni, az pedig csak a saját rigolyám lesz. Volt ugyanis egy magyartanárom, aki elég rendesen a fejünkbe vert néhány nyelvtanilag helytelen dolgot, például az, hogy az elmaradt házi feladatot nem bepótolom, hanem csak pótolom. Hogy nincs olyan, hogy de viszont, mert az dupla tagadás és értelmetlen. Hogy a könyvet sosem olvasod ki, hanem csak el. És ez az, ami nekem nagyon fájt, hogy nemcsak Reni, hanem Kardos tanár úr is többször elsütötte, hogy kiolvassák a könyveket, pedig nem. A kiolvasás arra vonatkozik, hogy rossz a szemem, és a távolban levő szöveget csak nehezen tudom kiolvasni. De a könyveket elolvassuk, és punktum.

Robin Benway: Also Known As

Robin Benway-től még két évvel ezelőtt olvastam (először és) utoljára, a The Extraordinary Secrets of April, May, & June című könyvet, és azóta várom, hogy megjelenjen tőle valami. És végre itt az AKA! Amiről csak annyit tudok mondani, hogy ha valaki szereti például a Gallagher Girls-t, az az AKÁt is nagyon fogja, elvégre egy kémcsaládban felnőtt tizenhat éves lányról van szó, akinek az életében most először jelennek meg a barátok és A FIÚ. Az igazság pedig az, hogy ha két évvel ezelőtt nem ismertem volna meg Robin Benway-t, és nem vártam volna azt, hogy végre kiadjon egy újabb könyvet, a fenti mondat nekem bőven elég lenne ahhoz, hogy szaladjak elolvasni ezt az aranyosságot!

Maggie Silver gyerekkora óta különleges. Nem csak azért, mert a szülei nemzetközi kémek, hanem mert ő maga is az. Különleges képessége pedig abban rejlik, hogy a zárak egyenesen megnyílnak előtte. Nincs olyan ajtó, sem olyan széf, amit Maggie ne tudna kinyitni, mindezt körülbelül 3 éves kora óta tudja magáról. Ennek az életnek azonban megvannak a maga előnyei, és hátrányai is. Rengeteget utaznak, Maggie mostanra már bejárta az egész világot, a szülei izgalmas munkája miatt egy perce sincs, hogy unatkozzon. Azonban pont azért, mert ilyen rengeteget költöztek, a lánynak egy barátja sincsen, soha nem is volt. Ám most New York-ba szólítja őket a kötelesség, ahol Maggie-nek kell a legnagyobb feladattal megbirkóznia: most először járhat iskolába az otthoni magántanítás helyett, és nincs más dolga, mint hogy közel kerüljön Jesse Oliver-hez, a nagyon gazdag és nagyon helyes osztálytársához, és megszerezze azokat az információkat a fiú apjáról, amikre a szüleinek szüksége van.

Akárcsak az April, May & June, ez is egy óriási nagy cukiság, lehet rajta sokat nevetni, amolyan könnyed kikapcsolódás. Voltak hiányosságai, például szegény Jesse Olivert nem mondhatnám szörnyen kidolgozottnak, számomra kevés volt a bonyodalom, mert ami volt is, azt valahogy nagyon gyorsan elsimították (lásd a befejezés). Először picit sajnáltam, hogy kevés a hangsúly a "kémes" dolgokon, inkább a magánéleti szálra mentek rá, ami nem is csoda, tekintve, hogy Maggie-nek eddig tényleg nem volt egy barátnője sem, sőt, fiúbarátja sem. Azért érthető, hogy 16 évesen már fontosabb az ember életében, hogy legyenek kapcsolatai korabeliekkel, és ne csak szülőkkel és nagybácsikkal, és ebbe a kémesdibe is beleunhat az ember, ha a születésétől fogva ebben nőtt fel. Nem is negatívumként akartam felhozni, csak ez az a szempont, amiben előzőleg valamennyire mást vártam. Amit viszont nem vártam, és nagyon tetszett, hogy nem csak a fiún, vagyis Jesse Oliveren volt a hangsúly, hanem ott van Roux is, a szuper barátnő, aki számomra a legkedvesebb szereplő volt a történetben.

Remélem nem kell megint éveket várnom, hogy Benway-től olvashassak, mindenesetre valószínű, hogy majd elő fogom venni az Audrey, Wait!-et, ami mondjuk 2008-as, de állítólag nem rossz. Illetve lesz még egy Emmy & Oliver is, de erről még nem sokat látni goodreads-en, mindenesetre várólistán van :)

Miranda Kenneally: Things I Can't Forget

Ez a Hundred Oaks sorozat harmadik része, a Catching Jordan és a Stealing Parker után. Nem nagyon kötődnek egymáshoz, tehát külön is el lehet olvasni, annyiban tűnik csak fel az időrendiség, hogy az egyes kötetek szereplői, tehát Jordan és Sam szerepeltek mindkét folytatásban, míg Parker és Will is megjelentek ebben a részben, nem is kis szerepben, és van enyhe visszautalás az előzményekre. De függetlenül is megállja a helyét. Amúgy a sorozatnak lesz még legalább három része, valószínűleg szintén különálló történetek formájában. Annak ellenére is várom őket, hogy sem a második, sem ez a harmadik rész nem tetszett annyira, mint az első, de remélem nem is lesz ennyi erőltetett vallásosság, mert ez nem pont a kedvenc témám.

Kate világéletében hitt Istenben, rendszeresen jár istentiszteletre, és mindenben úgy is cselekszik, ahogy ott tanítják neki. Ezért tartja őt mindenki megközelíthetetlennek, olyannak, aki nagyon fenn hordja az orrát és látványosan elítél másokat, ha azok nem úgy viselkednek, ahogy az egy jó keresztényhez illik. Egyetlen barátnőjét, Emilyt is azért veszíti el, mert nem tudja sem megérteni, sem elfogadni a másik véleményét. Emiatt az idegesítően túláradó vallásosság nem is legszimpatikusabb hősnő, akinek a nézőpontját olvasnom kell, jó néhány alkalommal legszívesebben pofon vágtam volna, annyiszor generált problémákat a saját hülyesége és legfőképpen a beszűkült látóköre miatt.

Na de a történet nagyjából az lenne, hogy Kate egy többhetes nyári táborba jelentkezik segítőnek, ahol újból találkozik Matt-tel, a fiúval, akivel soksok évvel ezelőtt először (és utoljára is) csókolózott. És ahogy szépen lassan kezd beleszeretni a srácba, és ugyanazokat a dolgokat csinálja vele, amiért másokat elítélt, például hogy nyilvánosan csókolóznak(!), egymás mellett alszanak(!), és még többet is szeretne(!), kezd rájönni arra, hogy bizony elég rendesen tévedett. Persze hogy ennyi ne legyen elég, még van pár bonyodalom. Például amikor szakít Matt-tel, mert fél, hogy le akar majd vele feküdni. Vagy amikor mindenki boldog, de azért nem engedi Matt-et közeledni, mert aggódik, hogy nem bírnak majd leállni. Illetve amikor szimplán csak elgondolkozik azon, hogy mennyi bűnt követ el, és minden magyarázat nélkül picsog.

Kicsit lehet hogy eltúloztam, mert ennyire azért nem volt rossz, könnyen a végére lehetett érni, és amolyan délutáni olvasmánynak tökéletes. Az is előfordulhat, hogy sokkal jobban szerettem volna ha valami más "drámát" tálaltak volna, mint ezt a vallásos maszlagot, ami nekem abszolút nem a kedvenc témám. Engem ugyanis egyáltalán nem zavar, ha a semmin lovagolunk, és kitalált hülyeségek miatt problémázunk, csak kérem, ne legyen köze a valláshoz. Vagy legalábbis ne így. Helyenként picit összecsapott is volt, remélem ez a következő részben már nem lesz probléma. Sokat nem kell rá várni mondjuk, mert a Racing Savannah már most decemberben megjelenik.

Kasie West: Pivot Point

Februárban jelent meg a Pivot Point, és bár a várólistámon volt, mégsem "érdekelt" annyira, hogy a nyolckönyves havi szemezgetőmbe beválogassam. Amiről most már tudom, hogy hiba volt, erre a könyvre azon nyomban le kellett volna csapnom, és már fél hónapja csak erről kéne áradoznom az egy szem levelezőtársamnak :D Szóval az úgy volt, hogy fogalmam sem volt mit olvassak, és már egy órája csak lapozgattam, mikor végre meggyőzött ez a csodálatos borító itt bal oldalon. Pont így a legjobb nekiállni olvasni, mikor azt sem tudod mit kapsz és aztán jól meglepődsz azon, hogy fú, ez milyen remek volt.

Addison, Addie, egy olyan létesítményben él a szüleivel, ahol mindenki szuperképességekkel rendelkezik, mert az agyuknak az átlagosnál nagyobb részét kihasználják, ezáltal valamilyen területen sokkal jobbak, mint az átlagemberek. Addie például egy élő hazugságvizsgáló apával, és egy olyan anyával él együtt, aki kiválóan erőlteti rá az akaratát másokra. A legjobb barátnője emlékeket tud törölni, míg Addie belelát a saját jövőjébe. Egész pontosan úgy tudja használni az erejét, hogy meg tudja vizsgálni egyes döntések mindkét oldalát, hogy milyen hatással lennének a jövőre, és ezáltal hozza meg a döntéseit. Például hogy ne menjen el Bobbyval bulizni, mert a srác elég erősen nyomulós lesz, konkrétan az már az erőszak határait súrolja. Amikor a lány Keres a jövőben, az olyan, mintha valóban át is élné az eseményeket, sosincs azzal tisztában, hogy a dolgok épp tényleg megtörténnek, vagy csak egy alternatív jövőről van szó.

Úgy tűnik Addie most élete egyik legnagyobb döntése előtt áll, a szülei ugyanis elválnak, az apja pedig elköltözik, mégpedig az átlagemberek közé, ahol senki nem tud a szuperképességekről, és úgy is kell tennie, mint ha átlagos lenne. Addie-nek pedig választania kell, hogy marad az anyjával, vagy a szuperképességek nélküli élet mellett dönt. És hogy ne siesse el a döntését, 6 hétre előre megnézi a saját jövőjét. Innentől a fejezetek egy-egy szótári bejegyzés-szerűségekkel kezdődnek, egyrészről a NORMális, vagy éppen NORMálatlan szavakról van szó, a lényeg, hogy mindegyik megfelel valamilyen NORMának. Vagyis ezek a fejezetek, amikor Addie átlagos életét követhetjük nyomon. A PARA oldalon pedig ezzel PARAlell a PARAjelenségek szótárbejegyzései szerepelnek, hogy könnyebben meg lehessen különböztetni, hogy mikor hol járunk éppen.

Innentől pedig nagyon érdekes olvasni, hogy hogyan is zajlanak ugyanazok az események akkor, amikor Addie is jelen van, vagy amikor csak telefonon értesül a dolgokról, és hogy milyen sok dolog történhet 6 hét alatt mind a két oldalon. Annyira jó volt, hogy nem találok szavakat! Egyrészt időutazás mániás vagyok, és ez gyakorlatilag egy hatalmas nagy időutazás volt, egy kis "változtassuk meg a jövőt, hogy minden jól alakuljon" érzéssel. Addie egy nagyon kidolgozott és nagyon szerethető főszereplő volt, de a kidolgozottság elmondható szerintem mindenkiről. A befejezés számomra meglepő volt, de azért utólag azt gondolom, hogy ez így volt jó. És bár szerintem egyedüli könyvként is simán megállná a helyét, lesz folytatás, remélem sok-sok Trevorral! Abba viszont nem akarok belegondolni, hogy te jó ég, még majdnem egy év...

Hannah Moskowitz: Teeth

Hannah Moskowitz ezennel landolt az egyre hosszabb "írók, akiket figyelnem kell" listámon. Már a tavalyi Gone Gone Gone is a várólistámon volt, de még nem éreztem a késztetést, hogy elolvassam, a most januárban megjelent Teeth-be viszont csak sikerült belekezdenem. Igazi hangulatregény, és engem pont jókor talált meg, mert elejétől a végéig imádtam, utána pedig jó sokat gondolkozhattam rajta.

Rudy egy magányos fiú, aki a szüleivel és a beteg kisöccsével lakik egy furcsa szigeten, lassan már három hónapja. Nincsenek barátai, tulajdonképpen az is három hónap után derül csak ki, hogy Rudy mégsem az egyedüli tinédzser a szigeten, hiszen ott van Diana, a zárkózott lány, aki sosem hagyja el a házát, amiben a betegeskedő édesanyjával él, miközben ő az, aki talán a legtöbbet tudna mesélni Rudynak a sziget titkairól. És persze Teeth, aki még Rudynál is magányosabb, félig hal, félig ember, az emberek pedig szörnyként, vagy szellemként emlegetik és tartanak tőle. De a sziget nem csak Teeth jelenléte miatt különleges, hanem a halak miatt is, amiknek gyógyító erejük van. Ezért is van, hogy mindenki aki a szigeten tartózkodik, vagy beteg, és minden nap halat kell ennie, vagy pedig a betegek családtagja.

Rudy hamar összebarátkozik Teeth-szel, aki inkább tartja magát halnak, mint embernek. Azzal tölti az idejét, hogy a haltestvéreit próbálja elterelni a halászoktól, vagy ha már késő, akkor megkísérli kiszabadítani őket a hálókból, több-kevesebb sikerrel. Esténként pedig, amikor az emberek úgy tehetnek, mint ha nem látnák, és nem hallanák, a halászok szörnyű bosszút állnak a halfiún, általában elfogják és megverik, van hogy kevésbé, vagy hogy jobban, attól függ sikerül-e elszabadulnia az egyetlen fegyverével, a fogaival.  Másnap reggel sérülten, többnyire egyedül sírdogál, majd újra és újra próbálkozik a lehetetlennel, hogy megmentse a testvéreit.

Elsőre nehéz eldönteni, hogy mit is gondoljunk Teeth-ről, de meg lehet érteni az ő álláspontját is, mint ahogy Rudy is teszi. Hiszen a kérdés tulajdonképpen az, hogy mi a fontosabb? Az embereknek egyértelmű, hogy a saját családtagjaik lesznek a fontosak, akiknek szükségük van minden nap a halra, hogy ne betegedjenek vissza, hogy ne romoljon az állapotuk, hogy sokáig éljenek. Teeth szerint pedig a halak a fontosak, hiszen ők az egyetlenek, akiket mostanáig igazán barátainak, családnak nevezhetett, miután a másik családja, az emberek, kitaszították őt.

Miután pedig befejeztük, jó sokat lehet gondolkozni, hogy tulajdonképpen mi is történt. Mert mi is ez? Kaptunk egy furcsa könyvet, amiről az elején nem is sejtjük, hogy micsoda, egy félig ember félig hal szereplővel, aki még csak a víz alatt sem tud lélegezni és folyton ki van fulladva? Ugyan már, mi a fene ez? De aztán elmerengsz olyan dolgokon, hogy mi mennyire fontos az életben, a család, barátok, egyéb kapcsolatok, hogy tényleg mennyire szörnyű ilyen mennyiségben halászni a halakat, amik a világon sehol máshol nincsenek, mindezt egy hülye babona miatt. És senki nem vette a fáradtságot, hogy legalább megpróbáljon leállni egy pillanatra is a placebo halakról, amik nem is biztos, hogy valóban gyógyítanak, lehet, hogy a helyi friss levegő is megtette volna a hatását. A legkomolyabb jelenet is pont az volt, amikor egyszer Rudy és Teeth sikerrel jártak, és napokig nem lehetett halat venni. Mind Rudy, mind a többi ember szempontjából.

Márciusi várós

A Things I Can't Forget a Hundred Oaks sorozat 3. része, miután mind a Catching Jordan-t, mind a Stealing Parker-t szerettem, ehhez a részhez is nagy reményeket fűzök. Lindsey Leavitt-tel már bepillantást nyerhettem Sean Griswold fejébe közel két évvel ezelőtt, egyértelmű, hogy a Going Vintage-t is el fogom olvasni, főleg hogy ez volt a Contemps oldal utolsó ajánlása, mielőtt megszűnt volna (szipp). A Revenge... egy Elizabeth Eulberg regény. Ok, a borító nem egy nagy szám, de megismétlem: Ez. Egy. Elizabeth. Eulberg. Regény. A Dear Cassie pedig, bár a goodreads valamiért nem annak jelöli, de bizony van köze a Pretty Amy-hez, és ez nekem elég.

A Deep Betrayal az a Lies Beneath folytatása, ettől még nem biztos, hogy lesz is időm elolvasni. A Requiem-et már olvastam, de elvileg ötödikén jelenik meg, Raven short story-jával együtt, és az még érdekel. A Clockwork Princess azért van itt, hogy egyszer és mindenkorra letudjam ezt a sorozatot, pedig már eléggé ki vagyok ábrándulva Cassandra Clare-ből. Az Impostor pedig a tavaly ugyanilyenkor magyarul is megjelent Slide folytatása (nem nézek magyar híreket, ebből is világpremier lesz?)

Múlt hónapban pedig ígértem egy +1-et, tadamm: