Amanda Marrone: Devoured

A Hófehérkét gondolom mindenki ismeri. Ott van a gonosz mostoha a tükrével, ami megmondja neki, hogy most már nem ő a legszebb a vidéken, hanem Hófehérke. Ez pedig annyira emészti a mostoha lelkét, hogy legszívesebben megölné Hófehérkét. Aztán persze jön a herceg, aki megmenti Hófehérkét, és aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak... Vagy mégsem?

Mi van akkor, ha a mostoha azt kívánja a tükre előtt, hogy bárcsak Hófehérkének is lenne egy ilyen csodatükre, aki megmutatná Hófehérkének azt, ami majd az ő lelkét nyomasztaná? Mi van akkor, ha a tükör nem csak képeket mutat, hanem valóra is váltja a kívánságokat? Akkor bizony Hófehérke meglátja, hogy a hercege igencsak közeli viszonyt ápol a kastély szolgálólányaival, és most már őt is öli a féltékenység, nemcsak a mostoháját. És így megy ez századokon keresztül, a tükör örökké azt mutatva, ami legjobban bántja a tulajdonosát.

A jelenben is van egy lány, Megan, akinek a bőre fehér, mint a hó, arca piros, mint a vér, haja fekete, mint az ébenfa... na jó, csak majdnem, mert ő nemcsak egy modern Hófehérke. Megan még kiskorában elveszítette egy balesetben az ikertestvérét, Remy-t, és a hétéves kislány azóta is kísérti. Eleinte csak ritkán tűnt fel Megan életében, ám az utóbbi napokban Remy egyre többször jelenik meg a kelleténél, összefüggéstelenül beszél, és félelmetes képeket mutat a nővérének egy halott lányról. És most már nem is csak Megan az egyetlen, aki látja Remy-t, hanem a szuperhelyes Luke is látja, sőt beszél is vele. Mondjuk az, hogy Luke szuperhelyes, persze egyáltalán nem kéne, hogy foglalkoztassa Megan-t, hiszen egyrészt neki barátja van (igaz, hogy teljesen rá van akaszkodva egy másik lány...), másrészt pedig az egyik barátnője teljesen odáig van Luke-ért. De ami még jobban bonyolítja a dolgokat, hogy mindannyian egy vidámparkban dolgoznak, ahol igencsak rejtélyes dolgok történnek.

Love Wrecked

Kezdem a tanulsággal: ne nézz meg csak azért egy filmet, mert egy kedvenced szerepel benne. Igen, kitaláltátok, a filmet csak egy személy miatt néztem meg, és az Amanda Bynes volt. Elég nagy kedvencem (egy filmjének címe a blog címe is), de ez a film már első pillantásra sem volt szimpatikus, és végeredményben igazam is lett. Amolyan könnyed szórakozásnak elmenne, ha nem zavart volna az, hogy itt szegény Amanda a szokottnál is sokkal bugyutább, az imádottja pedig egyszerűen ellenszenves, de nagyon. 

A történet nagyjából annyi, hogy van Jenny (Amanda), aki nagyon de nagyon nagy rajongó. És akkor még finoman fogalmaztam. A filmben kb olyan idős lehet, mint én, de komolyan mondom, hogy rossz belegondolni, hogy egy velem egykorú ilyen mértékű fangirlizmusra képes. Na nem mintha nem lennének hasonló ismerőseim (az Edward- és Tom Felton-rajongó barátaim), de ezt én komolyan nagyon eltúlzottnak éreztem. Szóval Jenny, a fangirl, a nyári munkája során egy véletlen folytán egy lakatlan szigetre vetődik rajongásának tárgyával, a naggggyonhíres rocksztárral. Csak aztán kiderül, hogy ez nem is egy lakatlan sziget, persze ezt Jenny megpróbálja eltitkolni a nagy sztár előtt, aki így aztán az ő segítségére szorul. 

Olyanokról szerintem teljesen felesleges beszélni, hogy a megvalósítás helyenként egy katasztrófa. Ok, értem én, hogy nem lehet minimálköltségből egy többezres koncertet csak úgy megcsinálni, mint ahogy igazi viharban sem lehet forgatni az igazi tengeren, de azért lehetett volna kicsit kevésbé mű-szerűen is csinálni a dolgokat. Hogy kicsit nézzen ki úgy, mint egy igazi tenger, meg egy igazi vihar, na.

Az egyetlen aki feldobta a filmet, az az aktuális rendespasi, Jonathan Bennett (akire én egyedül a Bajos csajokból emlékszem), de neki meg túl kevés szerepe volt ahhoz, hogy jó legyen a film. Na meg szerintem az is gázos, hogy nem szeretünk hipphopp bele a legjobb barátunkba, amikor ilyesminek a lehetősége évekig eszünkbe sem jutott. Szóval ez így gázos, nagyon gázos.