Meg Cabot: Overbite (Insatiable #2)

Ez az Olthatatlan vágy frissen megjelent második része, az első rész májusban nagyon-nagyon tetszett nekem, ezért gyakorlatilag majdnem azonnal rávetettem magam a folytatásra. Mondjuk ez a második rész picit szenvedős volt nekem, nem tudom, hogy azért, mert most éppen nem volt kedvem hozzá, vagy mert ez angolul volt, az első részt meg magyarul olvastam, és kivételesen ez most adott az élményhez. Vagy esetleg mert az első rész tényleg jobb is volt, mint a második. Mindenesetre én nem szerettem annyira, mintha a stílusa is picit más lett volna, mint az Olthatatlan vágyban. Talán mert nem voltak benne gagyi címet viselő szappanoperák sztereotip vámpírfigurákkal? Vagy mert néhány momentum annyira lehetetlenül nagyon hülyeség volt, hogy még egy ilyen kifigurázós könyvbe sem nagyon illettek? Na ezt még később részletezem.

Na mindegy, szóval közel fél év telt el azóta, hogy Meena Harper rájött a vámpírok létezésére. Az egykori vámpír szeretője, Lucien Antonescu miatt a szíve romokban, és azóta is egy vámpírvadász társasággal dolgozik. Most azonban ismét felgyorsulni látszanak az események, tekintve hogy Meena egy másik korábbi szeretője is feltűnik a színen, ráadásul kis híján meg is öli a lányt, miután róla is kiderül, hogy időközben vámpír lett. A lány életét pedig az egykori vámpír szerető menti meg, akiről közel fél éve senki nem halott semmit. De úgy tűnik él is virul, már amennyire egy élőhalott teheti, az elmúlt hónapokban végig Meena nyomában lopakodva, végig a megfelelő pillanatra várva. Mert úgy tűnik Lucien Antonescu mostanra megváltozott. Még mindig Meena után áhítozik, de valamiért most már annyira nem kíváncsi arra, hogy vajon a lány is őt akarja-e...

Szóval a történet 6 hónappal az Olthatatlan vágy után játszódik, de sajnos itt már nincs ilyen címet viselő szappanopera. Hogy miért sajnos, mikor már az első résznél sem értettem, hogy miért vesztegeti Meena a képességeit hülye párbeszédek megírásával, mikor megmenthetné a világot is? Azért, mert most pontosan azt teszi, a Palatine gárdánál, amolyan tanácsadó-féleségként segíti a vámpírok irtását, mert valljuk be, hasznos lehet, ha egy ilyen veszélyes munkánál előre megmondják neked, hogy ugyan ma hogyan halhatsz meg, ha nem vigyázol. A helyzet viszont az, hogy ez a fajta munka egyáltalán nem illik Meena karakteréhez, én azt mondom inkább maradt volna a szappanoperáknál, azt jobban élveztem volna.

De nem csak ezzel van baj, hanem azzal is, hogy nem nevettem Alaric Wulf jelenetein, pedig neki aztán vannak hülye dolgai. És én azt hittem ő a kedvenc szereplőm, de most annyira jelentéktelen volt. Az egyetlen "Alaric Wulf-os" pillanat az volt, amikor nem értette, hogy Meena miért nem akar eljönni a lakására randevúzni, mikor ő kiválóan főz, és egyszerűen rosszul van az éttermektől, mert ki tudja milyen emberekkel lesz összezárva... De ennyi. A kedvenc szereplőm most valamiért Mary Lou lett, mondjuk nem volt sok jelenete, de az jó volt.

Na de ami legjobban zavart, az az, ahogy teljesen el lett rontva Lucien, a hülye barlanggal, meg folyóval, meg hah de gonosz vagyok. Ennek most komolyan mi értelme volt? Azon kívül, hogy mennyire félelmetesnek volt szánva.. én végig röhögtem ezeken a jeleneteken, mert annyira bénára sikeredett. Aztán ott vannak a húsevő vámpírok... Morbid, de nagyon. Leginkább valami nagyonrossz zombihadseregre hasonlított a dolog, főleg a nagy "főgonosszal" a háttérben. Hát szerintem nagyon komolytalanra sikeredett. Oké, tudom, nem szép ilyet felhozni egy alapvetően paródiának induló sorozatra. De ott volt a baj, hogy szerintem Meg is elfelejtette, hogy akkor ez most paródia, és megpróbálta komolyan venni a dolgokat, de nem sikerült. Mert elsülhetett volna ez jól is, de nem sikerült.

Viszont ami az egyetlen pozitívum a könyvvel kapcsolatban, hogy nagyon jó a befejezés. Szívből kívánom, hogy most akkor itt legyen vége, nekem tökéletesen megfelel az a befejezés, ha a vámpíros paródiában nem a vámpír a végső nyertes, hanem kivételesen a nagyonsötét, nőkhöz egyáltalán nem értő vámpírvadász, akit az első részben még nagyon szerettünk. Ha így maradna, akkor tökéletesen elégedett lennék a sorozattal. Mármint persze, észrevettem én is, hogy ezt a részt egy pettyet lehúztam, de ha maradna ez a befejezés, akkor én már pozitívan gondolnék vissza rá.

Júliusi várólista

Mondtam, hogy a július sokkal várósabb hónap, mint a június volt, gyakorlatilag alig bírtam 8ra csökkenteni a listámat. Tényleg:)

Először is a felső sorban csak folytatások vannak, első helyen a Fins második része <3 Tera Lynn Childs-ot tavaly augusztusban fedeztem fel magamnak, azóta várom a Fins folytatását. Azóta persze csekkoltam az istenes sorozatát, meg felvettem várólistára a szeptemberben megjelenő Medusa Girls első részét is. Van még két idei chick-lit sorozata is, de ahhoz még nem volt túl sok kedvem, hogy megpróbáljam. Nehogy elmúljon a varázs, vagy valami.

Aztán ott van Meg Cabot-tól az Insatiable második része, az Overbite. Az első részben pozitívan csalódtam, ezért van második helyen a folytatás. A Forever is a listán, mert bár a Shiver-t szerettem, a Lingert meg kevésbé, attól még kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a befejezés. A Wolfsbane meg azért van ott, mert időnként megfeledkezem arról, hogy mi nem tetszett, és most valahogy van kedvem elolvasni a második részét is a Nighshade-nek. Lehet hogy nem fogom, de azért most itt van a listán.

A második sor első kettője nem volt kérdéses, mert júliusra is akadt két Contemps megjelenés, a Small Town Sinners az egész Contemps-mezőnyben a legszebb borítóval ékeskedik, és gyakorlatilag amióta felfedeztem magamnak az oldalt, azóta ennek a könyvnek a megjelenését várom. Amúgy is nagyon le vagyok most maradva a Contemps-szel, szóval lassan olvasni kellene azokat is...

A Ripple furcsán került fel a wishlistemre, mert az úgy volt, hogy én a Forgive My Fins óta áhítozom valami sellős olvasmányra, és már jó előre kinéztem magamnak a Lost Voices (by Sarah Porter) című könyvet, ami szintén ebben a hónapban jelenik meg, és úgy volt, hogy rajta lesz ezen a várólistán is. Aztán megláttam a Ripple borítóját, meg a történetét, meg hogy szirénes, és Mandy Hubbard-dal amúgy is szemeztem már a Prada és Prejudice miatt, és valahogy az egész sokkal jobbnak tűnik, mint a Lost Voices, úgyhogy ezért van ez itt.

Cyn Balog-tól pedig szintén ezer éve szeretnék olvasni valamit, a Starstruck pedig határozottan nem tűnik rossznak, hogy végre valamit megkaparintsak tőle. Aztán majd meglátjuk :)

 

Aztán még néhány szót azokról a könyvekről, amik a hónapban jelennek meg, de lecsúsztak a 8ról. Szóval ott van Sarah Porter-től a Lost Voices, ami habos-babos hableányos, én meg szeretnék ilyesmiket olvasni, szóval előfordulhat, hogy még csekkolom.

Aztán elolvasam Carrie Harris-től a Bad Taste in Boys fülszövegét, és kb szakadtam. A zombiirodalom is vonz egy picit, csak kevés az olyan, ami tényleg tetszik is. Na ez konkrétan az, hogy az edző szteroidokat ad a csapatnak, amitől mindenki húsevő zombivá válik, a főszereplő csaj pedig komolyan kezd aggódni az épségéért.

Jelenik még meg egy Jennifer Echols kötet is, Love Story címmel, és gondoltam, hogy azt is kellene csekkolni, főleg így a Going Too Far után. Meg az újdonságok között szerepel egy Lauren Barnholdt kötet is (Sometimes It Happens), és tőle is szeretnék majd egyszer olvasni valamit... Hát ennyi :) Jó lenne, ha nyáron több időm lenne olvasni, mert sosincs annyi időm, hogy mindenre sort kerítsek amit elterveztem...

Meg Cabot: Abandon

Már a megjelenése előtt szemeztem ezzel a könyvvel, mert már egy éve nem olvastam Meg Cabot-tól semmit, pedig jónéhány éve oda meg vissza vagyok a könyveiért, még akkor is, ha nem mind tökéletes (nyilván), de már csak megszokásból is. Aztán az Olthatatlan vággyal újrafelfedeztem magamnak az írónőt, meg ugye ott volt a Goddess Test, ami szintén Perszephoné elrablására épül, mint az Abandon is. Csak most ezt nem erőltették annyira ránk, legalábbis szerintem teljesen el lehetett tőle vonatkoztatni, és ez részemről pozitív.

A narrátor egy Pierce nevű leányzó, akinek az életében a legmeghatározóbb dolog az volt, hogy meghalt. De a túlvilágon találkozott egy John nevű fiúval, aki felfigyelt rá, és akitől Pierce mégiscsak meg tudott szökni, vissza az élők közé. De azóta sem tud másra gondolni, sorra járja az orvosokat, akik mind próbálják vele elhitetni, hogy mindezt csak álmodta. Persze Pierce tudja, hogy nem, mert még azóta is viseli a nyakláncot, amit Johntól kapott, és amit valahogy magával sikerült hoznia a túlvilágról. Meg persze továbbra is látja a fiút, olykor-olykor. A legváratlanabb helyzetben is megjelenik, és megmenti Pierce életét. A lány ugyanis nem kevésszer kerül bajba, de ami a könyv lényege is, hogy ez nem kifejezetten az ő hibája, sokkal inkább John miatt van veszélyben, vagyis inkább amiatt, amit John érez iránta.

Kezdem azzal, hogy nem sikerült annyira szeretnem az Abandont, mint amennyire szerettem volna. Pedig nem voltak nagy elvárásaim, esküszöm, a Goddess Test óta meg főleg nem várok sokat egy Perszephoné sztoritól. És most mégsem azzal a részével volt a legnagyobb bajom. Mert abszolút el lehetett vonatkoztatni a mitológiától, tekintve, hogy Pierce-nek sincs halvány fogalma róla, meg mert nem kötik annyira az orrunkra az egészet, hogy igen ez Perszephoné, ez a szűz kis legény meg Hádész, és most megismétlődik a történelem, blabla. A probléma ott volt, hogy szegény írónő annyira ragaszkodik a trilógiához, hogy az első részben gyakorlatilag nem történt semmi. Nem kaptunk háttérinformációt, nem tudjuk hová megy most ez az egész, nincs semmi célja az eseményeknek. Lehet, hogy majd lesz, de egyelőre még nem történt semmi, és az első rész, az egymillió flashback-jével halálosan unalmas volt. Az egész könyv egy pár napnyi történést dolgoz fel, és közben azt nézzük, hogy mi történt x évvel ezelőtt, miközben legtöbbször azt sem lehet követni, hogy most éppen melyik időben járunk.

Persze nem mondom, elmehet ez még akármilyen irányba is, meg lehetne akár még szeretni is, csak egyelőre nem áll úgy a dolog. Aztán ott van John... A nevén alapból fél órát nevettem, és egyszerűen nem tudtam eldönteni melyik a "jobb", a John vagy a Henry? Na szóval John-nal mindent összevetve keményen egy napnyi időt tölthettek együtt, ebből kétszer John franciaágyas hálószobájában landoltak, mire eljutottunk oda, hogy menthetetlenül szerelmesek vagyunk egymásba, és vigyáznunk kell a másikra, meg kitartani a másik mellett... vagy valami hasonló. És ez a tempó egy icipicit gyors volt.

És még azt hadd említsem meg, hogy John azért figyelt fel Pierce-re, mert a lány mindenkivel nagyon törődik, mindenkit maga elé helyez, és mennyire egy önzetlen, kedves természetű lány, aki még igazi állatbarát is. Csak az vicces, hogy a családjára olyan magasról tett az egész könyvben, hogy az valami elképesztő. Például az édesanyjához egy normális szava sincsen, pedig a lehető legközelebb kellene állniuk egymáshoz, már ha azt nézzük, hogy mi történt Pierce-szel azóta, hogy először járt az alvilágban. Az meg nekem már késő, hogy amint másodjára is John otthonában köt ki, azonnal az anyja után kezd sírni. Gondolkozhatott volna korábban is, ha már ennyire törődik másokkal.

Mindegy, egyelőre a második rész az várós, de majd csak jövőre.

Meg Cabot: Olthatatlan vágy

Fülszöveg: Rosszul vagy a vámpíroktól? Meena Harper is. A főnökei miatt azonban írnia kell róluk, még ha nem is hisz a vérszívókban. Pedig Meenától nem áll távol a természetfeletti. Tudja, hogyan fogsz meghalni. (Persze úgysem hiszel majd neki - ahogy más se.) De hiába a jóstehetsége, elköveti a hibát, hogy beleszeret egy modern kori hercegbe. Lucien Antonescu sötét titkot rejteget. Olyan titkot, ami miatt sokan - köztük egy ősi vámpírvadász társaság is - a halálát kívánják. Csakhogy Lucien már eleve halott. Talán ezért ő az egyetlen pasi, akivel Meena el tudja képzelni a jövőjét. Ugyanis a lány mindenki más sorsát képes megjósolni, csak a sajátját nem. Bár Luciennél jobb pasit álmodni sem lehet, Meena talán mégis egy rémálomba csöppent. Elérkezik az idő, hogy a saját jövőjébe lásson... Már ha van jövője.

Úgy találtam rá a könyvre, hogy én mindig is nagyon szerettem Meg Cabot könyveit, kezdve a Neveletlen hercegnőkkel, és utána az összes többivel, ami eljutott hozzám. És már régóta gondolkoztam azon, hogy az újabb könyveit is el kéne kezdeni (Insatiable, Abandon, de még az Airhead is kimaradt), aztán végülis úgy alakult, hogy Meg Cabottal együtt újrafelfedeztem a Westendes könyvsikerkölcsönzőt, ahonnan sikerült kikölcsönöznöm az Olthatatlan vágyat.

Hozzá kell tennem, hogy még mindig legtöbbet tömegközlekedési eszközön szoktam olvasni, az Olthatatlan vágyat magammal cipelni pedig észveszejtőn ciki volt nekem :D Mindig csak akkor jutott eszembe, hogy be kellett volna bugyolálnom újságpapírba, mikor már azon voltam, hogy előszedjem a táskámból a buszon... Nagyon kellett igyekeznem, hogy minél kevesebb ember lássa meg a borítóját. Mert ilyen címet esküszöm még egy szappanoperának sem adnék. :D

Amikor elkezdtem olvasni, nem igazán tudtam hová tenni. Egyáltalán nem olyan, amit Meg Cabot-tól megszoktam, és nem tetszett. Konkrétan az volt a véleményem, hogy hogy tudtam ennyire mellényúlni, ennek a könyvnek nem csak a címe eszméletlen gagyi, de a stílusa is. Aztán megszoktam. Dehogy megszoktam, megszerettem. Esetenként még mosolyogtam is. Főleg mikor megjelent Alaric Wulf, na onnantól imádtam. Ekkora egy nevetségesen imádnivaló, nem mellesleg abszolút komolyan vehetetlen vámpírvadász nincs még egy a földön. Nem is kérdés, hogy ő a kedvenc szereplőm, az összes jelenete alatt fülig ért a szám. Engem nem érdekel, hogy ki lelkitársa kinek, de én ezerszer is azért drukkolok,hogy Alaric boldog legyen és lehetőleg egyszer se haljon meg.

Amit sajnálok, hogy Meenát egyáltalán nem sikerült megszeretnem. Pedig próbáltam, esküszöm, hogy próbáltam. Már a neve is adja magát, meg hogy még ott van Jon is, tiszta Dracula, mármint a Bram Stoker-féle. És valahogy mégsem. Ott van a szuper képessége, vagy hát kétséges hogy mennyire szuper, mert nyilván teher is. Na de ő mindezt arra használja, hogy szappanoperákhoz írjon párbeszédeket? Meg ha már kinyírtak 1-2 külföldi lányt, akkor csak úgy elengedi Yalenát, hogy majd hívj, ha bajba kerülsz? Mikor tudja hogy bajba kerül? Értem én, hogy nem menthet meg mindenkit, na de akkor miért az a nagy konklúzió, hogy meg akar menteni mindenkit? Komolyan nem értem ezeket a nőket...

Na mindegy, én nem adom fel, nemsokára megjelenik a második része is, Overbite címmel, meg ha már Meg Cabot, akkor én az Abandonnak is szeretnék adni egy esélyt, hátha ott kapunk egy jobb Persephonét.