Szeptemberi frissek

Ami ezt a hónapot illeti, egyrészt nehezen választottam össze nyolc könyvet, azért is, mert már megint sokmindenből tudnék szemezgetni, másrészt pedig mert annyira azért egyik sem érdekel most... Csak az első 5 :) A maradék hármat pedig 8 olyan új megjelenés közül válogattam össze, amik szépek, meg jónak tűnnek, de azért nem halok bele, ha kimaradnak :D

Ami az első 5 könyvet illet: A Sweet Venom az Tera Lynn Childs, aki a Fins és az Oh My Gods miatt is nagy kedvenc, nem kérdés, hogy NAGYON várom az új sorozatát. A Shut Out az Kody Keplinger, aki pedig DUFF miatt kedvenc (a DUFF pedig konkrétan annyira kedvenc, hogy tavaly decemberben olvastam, de azóta is állandóan a fejemben van, és egész biztosan újraolvasom még). A Lola and the Boy Next Door pedig szintén az írója miatt került fel a listámra: Stephanie Perkins-nek köszönhetjük Annát és az ő várvavárt franciacsókját. Az All These Things I've Done pedig Gabrielle Zevin, akitől még nem olvastam semmit, csak akartam, az Elsewhere-t, meg a Memoirs of a Teenage Amnesiac-ot (utóbbinak a filmváltozatát már elkezdtem, csak én Horikita Makit annyira sosem szerettem...). A Stay With Me-ről pedig olvastam egy hihetetlen aranyos könyvajánlót, már nem is emlékszem hol, de körülbelül azonnal a várólistámon landolt.

Ami az utolsó három könyvet illeti, ezekkel a könyvekkel szemezek még a hónap megjelenései közül; ezekből választottam ki hármat: Michelle Hodkin: The Unbecoming of Mara Dyer; Jocelyn Davies: A Beautiful Dark; Erin Morgenstern: The Night Circus; Amber Argyle: Witch Song; Rae Carson: The Girl of Fire and Thorns; Jennifer Castle: The Beginning of After; Laini Taylor: Daughter of Smoke and Bone; Maureen Johnson: The Name of the Star.

J.K.Rowling: Harry Potter és a titkok kamrája

Idei terveim egyike, hogy újraolvasom az összes Harry Pottert, és aztán megnézem egymás után mind a 8 filmet, legkésőbb karácsonyig. Néha pedig írok arról a blogon, hogy mennyi mindent jelentett nekem a Harry Potter soksok évvel ezelőtt.

A második résszel kapcsolatban egyébként nem nagyon vannak emlékeim. Arra emlékszem, hogy az első rész zöld kiadását már rongyosra olvastam, amikor végre megkaptam a másodikat. A városban sétáltunk anyuval, kiskoromban egy napi program volt, lementünk egy picit sétálni, nézelődni, megcsináltuk a napi bevásárlást, mert tömegesen pusztítottuk a zsömléket. És persze állandó célpont volt a könyvesbolt is, ahol egyszer csak megláttam a Harry Pottert és a titkok kamráját, és azonnal meg is vetettem. Talán azonnal el is olvastam, már nem emlékszem:D

Ezt a részt is minimum 10x olvastam már, pedig utólag visszagondolva ezt a részt szerettem az első négyből a második legkevésbé (ha bárkit érdekel a kedvenceim sorrendje: 4,1,2,3; az utolsó hármat azért nem vettem bele, mert azokat már nem volt időm újraolvasni). Emlékem abból az időből pedig már csak annyi van, hogy utána nyáron voltunk valahol családostul nyaralni, és volt ott egy velem egykorú lány, aki szintén sokat olvasott, és ismerte a HP-t. Ami akkor hatalmasnagy szám volt, mert akkor még egyáltalán nem volt népszerű, nem volt kiakadva tőle az irodalomtanárom, az iskolában sem ismerte senki. Szóval jó volt valakivel a Harry Potterről beszélgetni. A lányból egyébként még annyira emlékszem, hogy ő akkor éppen Woodhouse-tól olvasta a Tüzes vizet, és a nyaralásunk után (vagy alatt?) nekem is meg kellett vetetnem azt a könyvet, amit aztán még ezernyi másik követett (Köszönöm, Jeeves :)).

És még két dolog, amit régen is és most is nagyon szerettem ebben a részben: az Odú, annyira imádom a Weasley családot, ezer örömmel beköltöznék hozzájuk, egyszerűen imádnivalóak; Lockhart, mert ő egy elbűvölő ember :D, egyik kedvenc sötét varázslatok kivédése tanárom, de csak mert annyira idegesítő, hogy azt már imádom :D.

M.C.Beaton: Agatha Raisin és a spenótos halálpite

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

Fülszöveg: Agatha Raisin, az egyedülálló, célratörő reklámügynök eladja cégét, felszámolja londoni életét és leköltözik a mesés nyugalmú, festői Cotswoldsba. Ám a vágyott életről kiderül, hogy borzalmasan unalmas. Agatha, hogy unalmát elűzze, benevez a helyi pitesütő versenyre. Mivel fogalma sincs sütésről-főzésről, vesz egy kész pitét a londoni ismerős boltban, és sajátjaként nevezi be. Még a zsűri elnökét, a helybeli Cummings-Browne ezredest is megpróbálja megvesztegetni, de nem ő nyer. Ám a verseny végeztével az ezredes hazaviszi a süteményt, megeszi és meghal. Kiderül, hogy a pite spenótjába gyilkos csomorika keveredett. A rendőrség ugyan véletlen balesetként zárja le az ügyet, ám Agatha gyilkosságra gyanakszik és nyomozni kezd. A skót írónő regénye - mint valamennyi Agatha Raisin könyv - pompás, izgalmas krimi, nagyszerű szatíra a londoni és a vidéki életről, remek karakterekkel és pergő, fordulatos cselekménnyel. Az amatőr detektív remekül megrajzolt figuráját kritikusok és a rajongók egyaránt megszerették, a sorozat már a 21. kötetnél tart. "M. C. Beaton tökéletlen hősnője egy valódi drágakő." - (Publishers Weekly)

Úgy akadtam rá a könyvre, hogy bementem a kedvenc könyvkölcsönzőmbe nézelődni, és felfigyeltem ennek a gyönyörűségnek a borítójára, meg mellette egy másik ugyanilyenre (Agatha Raisin és a parázna lódoktor), és ott sikoltoztak nekem, hogy vigyem haza őket. Az eladó néni pedig mondta, hogy ő is most olvasta őket, és szerinte nagyon aranyos, meg odakint nagyon népszerű, már vagy 20 kötete van. Én meg úgy voltam vele, hogy legyen, túl vagyok egy Agatha Christie-összesen, biztos ez is jó lesz.

Hát nem. Ugyanis a főszereplő nénink engem olyan szinten idegesített, hogy nem találok rá szavakat. Abszolút unszimpatikus, engem pedig végképp nem érdekelt, hogy tizeniksz átmelózott év után valóra váltja az álmát, és elköltözik egy kis falucskába, mert az mennyire szép. Aztán meg rájön, hogy ez neki mégsem tetszik, és inkább visszamegy a zsúfolt városba, hogy aztán ott se érezze jól magát, és akkor legyen mégis a falu. Ja, és közben oldjunk meg egy gyilkossági ügyet.

Pedig mit ne mondjak, szerintem viccesen indult. Mennyire beteg már, hogy ez a házimunkához egyáltalán nem értő nő annyira be akarjon illeszkedni a falucskába, hogy elinduljon a helyi pitesütő versenyen? Mégpedig nem is valami saját próbálkozással, hanem a legistenibb városi sütöde spenótos remekművével? Meg aztán az, ahogy elcsábította a szomszéd bejárónőjét, a több fizetéssel, meg az ebéddel? És aztán rájön, hogy jaj, ételt is ígértem a munkáért cserébe, akkor veszek kenyeret meg vajat, meg valami mikrózható izét? :D De körülbelül ennyi, a gyilkosságot, a "nyomozást", meg Agatha beilleszkedési problémáit már annyira nem élveztem...

Maryrose Wood: Nightshade (Méregnaplók #2)

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

Ez a magyarul is megjelent Méregnaplóknak a második része, ami külföldön is majd csak októberben jelenik meg. Ezért ez az írás mindenképpen spoileres lesz, legalábbis az első részt nézve. A Méregnaplók ugyanis ott ért véget, hogy egy igazán megdöbbentő tett következtében a Hulne-kunyhóban nevelkedett gyógyszerész lány elszakad a szerelmétől, Gyomtól. Jessamine átvette apja munkásságát, és gyakorlatilag egyedül marad az apátság méregkertjének, és legfőképpen Oleander, a mérgek hercegének befolyása alatt. És ahogy telik az idő, a lány egyre inkább megváltozik. Emlékszik ugyanis azokra a dolgokra, amiket a betegsége alatt mutatott neki Oleander, mind Gyomról, mind pedig az apjáról; a mérgek pedig olyan szinten megfertőzik Jessamine lelkét, hogy a lány igazán nagy bűnt követ el, és el kell hagynia az otthonát. Mindeközben Gyom sejti, hogy szerelme bajban lehet, de még a virágok sem tudnak neki kellő tanácsot adni, ezért egyedül kell megtalálnia, és megmentenie Jessamine-t.

Már az első részre is azt lehetett mondani, hogy igazán sötét volt a hangulata, főleg a végére, de a második rész teljes egészére ez lesz igaz. Jessamine gondolatai olyan szinten megváltoznak, hogy néha már-már féltem tőle. Ám a mérgek befolyásának ellenére Jessamine karaktere fejlődött a leginkább az első részhez képest, sokkal erősebb és határozottabb főszereplőt ismertünk meg a személyében, ami pozitív.

Bár ez a második könyv is ugyanolyan gyors olvasmány volt, mint az első része, sokkal több történést sikerült belepasszírozni, olykor pedig csak kapkodni tudtam a fejem, annyi minden történt rövid időn belül. De ezt is a könyv javára írom, ugyanis elejétől a végéig lekötött, és még az első résznél is jobban szerettem. Hatalmas pozitívum, hogy volt benne két olyan jelenet, amikor a fejemet vertem az asztalba, mert egyszerűen nem hittem el, hogy ez történik. A befejezés pedig abszolút olyan, hogy folytatásért kiált, mégpedig azonnal!

Kelley Armstrong: The Gathering

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

Ezt pedig méginkább, mert majd csak hétvégén lesz időm írni róla, ha egyszer eljutok odáig...

A tizenhat éves Maya egy átlagos lány egy átlagos kisvárosból. Legalábbis elsőre biztosan ezt lehetne gondolni, de aztán különös dolgok történnek, sokkal különösebbek, mint a Maya derekán található mancs formájú anyajegy. És idővel nemcsak Mayáról derül ki, hogy messze nem átlagos, hanem a a kanadai eldugott kis városkáról is, ami egyrészt még a térképen sincs rajta, másrészt pedig nagyon titkos kísérleteket végeznek városszerte. És talán pont egy ilyen félresikerült kísérlet eredményezte azt, hogy Maya egy évvel ezelőtt elveszítette a legjobb barátnőjét egy véletlen (?) balesetben....

Ez a könyv Kelley Armstrong Sötét Erők trilógiájának a folytatása, de nem is igazán folytatás, hanem gyakorlatilag egy új sorozat, többnyire új szereplőkkel, csak éppen ugyanazzal a háttérvilággal. Ami engem illet, ez a könyv egy kicsit nehezebben nyerte el a tetszésemet, mint az első sorozat, de mire a végére értem, már sokkal jobban szerettem. Imádtam a lassú tempóját, miközben a háttérben egyre több kérdés vetődik fel, és imádtam a környezetet is, amiben játszódik. Maya pedig számomra sokkal érdekesebb karakternek indul, mint Chloe, és biztos vagyok abban, hogy a következő részekben sem fogok majd csalódni. Alig várom már a folytatást, ami sajnos csak jövő áprilisban jelenik majd meg odakint.

Cyn Balog: Starstruck

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

Gwendolyn kövér, és egy idő után nem is csodálkozunk el azon, hogy vajon miért csúfolja mindenki "tésztának" (Dough). Egyrészt a családjának péksége van, ahol nem olyan nehéz bekapni egy-két fánkot, vagy esetleg még többet, ha úgy hozza az ember kedve. Aztán ott van a nádszálvékony húga, akit nehéz lenne bármilyen kaja után becézni, főleg mivel egy volt szépségkirálynőről kapta a nevét, és úgy is néz ki. Dough-nak ráadásul barátai sincsenek, leszámítva a gyerekkori barátját, Wish-t, akivel azóta távkapcsolatban élnek, mióta a fiú kiskorukban elköltözött. Azóta persze Dough bekapott már néhány friss fánkot, és szigorúan ügyel arra, hogy Wish-hez, aki úgy néz ki, mint egy iszonyúan jóképű menő szörfös, még véletlenül se jussanak el fényképek a lányról. Aztán hirtelen minden megváltozik, amikor jön a hír: Wish visszaérkezik a városba, és alig várja már, hogy Gwen-nel ott folytassa a dolgokat, ahol abbahagyták...

Kicsit vegyesek az érzelmeim a könyvvel kapcsolatban, főleg mivel Cyn Balog könyveivel olyan régóta szemeztem már, és akármennyire is vágytam erre, valahogy nem az én könyvem volt. Az első harmadát például egyenesen imádtam, végigvigyorogtam az egészet. Ez konkrétan az a rész, amikor Gwen teljesen be van szarva, hogy visszajön Wish, és mi lesz majd, ha találkoznak. Bírtam az önkritikáját, meg az elképzelt jeleneteket; például Gwen szerint ha Wish majd meglátja a reptéren, ezt a reakciót fogja produkálni: "neeee! ez a valami megette Gwent!" Szerintem ez haláli aranyos volt. Aztán a második harmad egy picit furcsa volt, mert Wish visszajött, és olyan volt az egész, mintha mi sem történt volna, mintha Gwen mindig is menő lett volna, senki nem ismerte meg, hogy ő ugyanaz mint az évekig csúfolt "tészta", és csak kapkodtam a fejem, hogy most mégis mi a franc történt? Az utolsó harmad pedig extrán wtf volt. Mert kiderült, hogy az egész mögött ilyen természetfeletti szekta áll, és valahogy annyira nem ezt vártam, és annyira butaság volt az egész, hogy a végére egészen megutáltam az egészet.

Ráadásul amilyen aranyosnak tűnt az elején, annyira unalmasba csapott át a végén. Én pedig nem tudom eldönteni, hogy mi lenne jobb, ez a könyv a természetfeletti dolgok nélkül, vagy pedig ez a könyv, így ahogy van, ugyanezzel a megoldással, csak akkor kicsit bővebben kifejtett világgal, és a természetfeletti dolgok normális bemutatásával. Mert az, hogy kaptunk belőle egy kicsit, ami még akár érdekesnek is tűnhetett volna, de aztán ennyiben marad az egész... hát ennél kicsit többet vártam.

Claire LaZebnik: Epic Fail

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

A Los Angeles-i Coral Prep iskolában mindig is az volt a lényeg, hogy kik a szüleid. Példának okáért ott van Derek Edwards, hollywoodi színészek csemetéje, ő mindig is az iskola legjobb pasija volt, mert persze híííííresek a szülei. Aztán ott van Elise Benton, aki nemcsak hogy most iratkozott be az iskolába, ráadásul még az új igazgatónak is a lánya: nem menő. Amikor viszont Elise nővére beleszeret Derek legjobb barátjába, négyüknek elég sok időt kell együtt tölteniük, Elise hamar kivívja ezzel az iskola diáklányainak ellenszenvét. Ő azonban nem hajlandó elcsábulni Derek hírnevétől, sokkal inkább a mindenki más által ellenszenvesnek tartott Webster Grant-tól lágyul meg a szíve. És akkor most jöhetne ide még egy tanulságos mondat, a büszkeségről, meg a balítéletről, mert ugye nem kérdéses, hogy annak az egyik feldolgozásáról van most szó.

Így látatlanban is elkönyveltem ezt a hónap egyik feelgood cuccosának, meg részemről amúgy is nagyon várós volt, mert imádom a Büszkeség és balítéletet, meg a feldolgozásait. Ezek persze elsülhetnek nagyon jól is (Prom and Prejudice), meg nagyon rosszul is (Rajongás); és bár akármennyire is próbáltam ezt szeretni, valahogy mégiscsak az "elmegy" kategóriába osztanám be. Kedves és szerethető a történet, de csak mert egy igazán jó regény az alapja, és ehhez ez a feldolgozás semmit nem adott most hozzá, inkább csak elvett belőle.

Ami kifejezetten nem tetszett, hogy az Elise és Derek közötti félreértés túlságosan is semmilyen volt, ráadásul túl hamar tisztázták is a dolgokat. Mármint egyrészt elvileg ezen alapszik az egész regény, és ez itt valahogy teljesen elveszik, és időnként nem is igazán értem, hogy mi a probléma. Másrészt pedig abszolút nem illik egy Eliza Bennet-hez, akarom mondani egy Elise Benton-hoz, hogy azért ítéljen el valakit, mert jujj, híresek a szülei, akkor biztosan egy beképzelt majom, akinek az életben egyszer sem kell mozdítani a kisujját. De ugyanez igaz az összes szereplőre is, gyakorlatilag mindenki azt nézte, hogy úristen kicsodák Derek szülei, mikor már alapból olyan suliba jártak, ahol a legtöbb diák vagy nagyon gazdag, vagy nagyon híresek a szülei. De valamilyen érthetetlen okból mindig Derek volt kiemelve, mint elrettentő példája a népszerűségnek, mikor mellette még 100 másik ilyen gyerek volt, akikkel amúgy semmi probléma nem volt. Szóval ez részemről egy picit unszimpatikus volt. És az is, hogy olyan részek vesztek el, amiknek nem kellett volna, és így utólag csodálkozom is, hogy mivel is volt kitöltve az a 300 oldal.

Viszont voltak aranyos részek, például nekem nagyon tetszett a lányok anyukája. Nem az a tipikus Mrs Bennet figura, ennek ellenére egy egészen másik szinten ugyanolyan idegesítő volt. Azt mondom, hogy neki egyáltalán nem ártott most meg a modernesítés. Másoknak meg persze nagyon, Wickham... izé, Webster például most nagyon gázosra sikeredett. Itt is leitatja/bedrogozza a lányokat, akikről aztán ciki, vagy éppen gázos fényképeket készít, hogy ezzel lehessen majdan zsarolni a gazdag apucikat. Csak míg általában egy kicsit be lehet dőlni Wickham-nek, legalábbis nekem a legtöbb feldolgozásban általában sikerült, most valahogy egyáltalán nem.

Cath Crowley: Graffiti Moon

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

A végzős Lucy mindennél jobban szeretné megtalálni a Shadow nevű graffiti-művészt. Munkái az egész városban fellelhetők, de a srác nincs sehol. Pedig Lucy most is csak alig öt perccel maradt le róla, és csak annyit tud a fiúról, hogy körülbelül egyidős vele, és egész biztosan jól kijönnének, mert annyira egyforma az ízlésük. Aztán ott van Ed, aki az utolsó fiú, akivel Lucy valaha is szóbaállna, főleg a félresikerült randijuk után. Ed azonban mégis azt állítja, hogy tudja hol lehetne Shadow-t megtalálni. Egész éjjel a várost járják együtt, olyan helyekre tévedve, ahol Shadow rejtett kéznyomaira bukkannak, ahol nem csak az alkotó gondolatait, hanem egymást is egyre jobban megismerik. Shadow-t azonban sokáig nem találják meg, vagy az is lehetséges, hogy csak Lucy nem akarja észrevenni azt, ami mindvégig az orra előtt volt?

Mégmielőtt bárki megijedne, hogy milyen szemét vagyok, amiért elspoilerezem az egész olvasmányt, azt kell mondanom, hogy nem így van. Egyrészt már maga a fülszöveg előtte, hogy kicsoda Shadow, másrészt pedig ha el is kerüljük a fülszöveget, már rögtön az első oldalakon kiderül az olvasó számára, hogy mi a helyzet, harmadrészt pedig egyáltalán nem ez a lényeg.

A lényeg ugyanis az, hogy felváltva kapjuk meg Lucy és Ed oldaláról a történteket, kiegészítve a Költő néhány versével. Kettejüknek már van múltjuk, még akkor is, ha elég rövid, és nem éppen úgy végződik, ahogy arra bármelyikük is számított volna. És most mégis úgy döntenek, hogy túllépnek a negatív érzelmeiken, és eltöltenek együtt egy különleges éjszakát. Ahol nem csak a híres-hírhedt graffiti-művész rejtett gondolataira deríthetnek fényt, hanem egymáséira is. Hogy vajon mi sikerült egykor ennyire félre? Hogy miért nem tudtak akkor régen beszélgetni egymással, most pedig miért olyan jó minden? Hogy akkor utána miért nem beszéltek egyszer sem egymással? Hogy miért hagyta ott Ed a sulit? Hogy miért akarja Lucy annyira megtalálni Shadow-t, aztán pedig miért érzi azt, hogy talán ez az egész nem is olyan fontos? És vajon merre tart ezután az életük, és vajon mit kezdenek a lehetőségeikkel?

Mondhatnám, hogy tulajdonképpen semmi különös a történet, már-már átlagosnak is nevezhetném, de mégsem az. Mert ennyire szerethető történet, ennyire szerethető karakterekkel csak nagyon ritkán jön velem szembe. Most pedig óriási szerencsém volt. Cath Crowley mostantól mentve a kedvenceim között, és figyelni fogom a további regényeit, az egyszer biztos.

J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Ez most nem hagyományos blogbejegyzés lesz. Egyrészt mert a Harry Potter nálam újraolvasás, ráadásul az első rész esetében legalább huszonötödjére, másrészt pedig nem magáról a könyv tartalmáról szeretnék írni, hanem minden másról, ami Harry Potterrel kapcsolatos.

Az történt ugyanis, hogy a fejembe vettem, hogy a nyáron újraolvasom az összes Harry Pottert, és utána megnézem az összes filmet 1-8-ig. Aztán persze ez a projectem befuccsolni látszik, mint sok minden más is, de azért a HP-ket folyamatosan olvasom, lassan, de biztosan, aztán maximum karácsonykor eljutok odáig, hogy egy napot HP-filmnézéssel fogok tölteni. Remélem legalábbis. Most a második rész második félénél járok amúgy, és korántsem biztos, hogy minden részről külön bejegyzésben írok, de ez majd kiderül. De az első résszel kapcsolatban gondoltam elmesélem, hogy hogyan ismertem meg Harry Pottert.

Kiskoromban ugyanis nagyon-nagyon sokat olvastam. Volt egy nagyon kellemes kis hintaszékem, abban töltöttem el az unalmas óráimat, ugye mivel mással, hát olvastam. De akkor még tényleg mindent. Indiánregényeket, Verne összest, Rejtőt, meg ezernyi izgalmasabbnál izgalmasabb könyvet. Külön kiemelem Az egri csillagokat, amit mindenki utál, meg szid, mert nem lenne szabad kisgyerek kezébe adni, mint kötelezőt. Hát én imádtam, minden egyes sorát, pedig jóval ötödikes korom előtt olvastam. Aztán évek múlva eljött az a furcsa tinédzserkor, amire én konkrétan abszolút nem emlékszem, csak amit a családom mesélt. Semmi nem érdekelt, nem csináltam semmit, ültem a tévé előtt, hazajöttem iskolából, mi történt? Semmi. Gyakorlatilag mindenre ez volt a válaszom.

Anyu persze próbálkozott mindenfélével, míg végül megvette nekem a Harry Pottert. Az első részt, jóval azelőtt, hogy bárki hallott volna róla bármit, mégcsak nem is az volt a borítója, amit mostanra már mindenki ismer. Hanem zöld volt, rajta volt Harry Potter a villám alakú sebhelyével, meg a karján ott pihent Hedvig. És persze tele volt a kötet elgépelésekkel, helyesírási, meg egyéb hibákkal, én pedig a lap alján strigulázgattam, hogy melyik oldalon hány hiba van. Persze akkor még nem olvastam el azonnal. Letettem az ágyam mellé, és ott pihent egészen addig, amíg anya meg nem unta a dolgot. Közölte, hogy holnap akkor kikérdez a könyv első 25 oldalából. Elolvastam, kikérdezett, holnap jön a következő 25. És így tovább. Csak amikor a harmadik nap eljött, én már a könyv második olvasásánál jártam, boszorkány akartam lenni, és teljesen magával ragadott az a világ, amit kaptam tőle. És persze újra normális gyerek lettem, normális érdeklődési körrel, vagyis legalább újra olvastam.

Van még néhány kedves, meg olykor kevésbé kedves történetem a HP-vel kapcsolatban, amiket még szívesen megosztanék, de ez volt minden, amit az első részhez tudok kötni. Szóval amint újraolvasom a többi részt is, majd sorra megosztom ezeket. Azt hiszem.

Simone Elkeles: Chain Reaction

Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.

Luis Fuentes mindig is védve volt a bandák közötti erőszaktól, melyekben bátyjai oly aktívan részt vettek. Ennek ellenére Luis mindig is várta a kihívásokat: legyen szó sziklamászásról, vagy a jövőbeli álmáról, hogy asztronauta lesz, a legkisebb Fuentes testvér mindig is izgalmakra vágyott. Nikki Cruz pedig három dolgot tanult meg az élettől: a fiúk hazudnak azért, ha el akarnak érni valamit; nem szabad olyan srácban megbízni, aki azt mondja "szeretlek", és soha többet nem akar semmit az olyan srácoktól, akik Fairfield déli oldalán laknak. Mert bár Nikki mexikóinak született, családjával mindig is fehér szomszédokhoz húztak, mintsem az iskolájában is jelen levő mexikói bandákhoz. De amint Nikki találkozik Luis-szal, hirtelen nagy kísértést érez ahhoz, hogy megszegje az összes szabályát. És bár úgy tűnik Luis számára talán az eddigi legnagyobb kihívás az, hogy rávegye Nikkit, hogy szegje meg a szabályait, hamarosan ennél komolyabb izgalmak is akadnak a legkisebb Fuentes életében: bármennyire is próbálta mostanáig elkerülni a bandákat, a Latino Blood vezetője szemmel láthatóan kiszemelte magának a srácot.

Ez a várva-várt folytatása a Perfect Chemistry-nek, amiben végül a legkisebb Fuentes tesókát is megismerjük. Ami pedig engem illet, gyakorlatilag több mint másfél éve rendületlenül rajongok Elkeles-ért, ezért nem is volt kérdéses, hogy a legújabb kötetét is imádni fogom. A két főszereplőt, Nikkit és Luist is többé-kevésbé hamar meg tudtam szeretni, de ez ezeknél a könyveknél, akarom mondani, nálam már csak így működik.

Na jó, az igazat megvallva egy picit furcsállottam a dolgokat, mert mikor kijött a Rules of Attraction, és még nem volt gyakorlatilag semmi fülszöveg, meg ilyesmi a Chain Reaction-nel kapcsolatban, akkor az volt az összes információ a kötetről, hogy megismerjük a legkisebb Fuentes tesót, aki a bátyjaival ellentétben jófiú, aki megismerkedik egy "rosszlánnyal". Ahhoz képest abszolúte nem ezt kaptuk, persze ha elolvastam volna a fülszöveget, akkor rájöhettem volna, de persze ezt nem tettem. Szóval ami a véleményemet illeti, Luis nem volt annyira jófiú, tekintve, hogy nem azért maradt ki a bandázásból, mert az sosem vonzotta, hanem mert sosem volt rá lehetősége, hogy belekeveredjen, most meg adódott, és élt is vele. Nikki pedig egyáltalán nem rossz kislány, sőt első perctől nagyon is szerethető. A végén pedig méginkább. Amikor úgy dönt, hogy őt már elégszer átverték, és nem csinált a helyzettel semmit, most pedig itt egy srác, akit szeret, és nem fogja hagyni, hogy ő is elhagyja. Na nálam itt lépett Nikki is a kedvenc "Fuentes-lányok" közé :)

Amit viszont nem szerettem, az a "sok évvel később" rész, ami mondjuk az első részben még okés volt, de most már annyira nem hiányzott. És utólag visszagondolva az első részben sem volt rá szükség, hiszen a folytatásokban úgyis mindent megtudtunk Alex és Brittany, illetve Carlos és Kiara jövőjének alakulásáról. :) Ezért is volt tökély ez a rész, legalább megtudtunk egysmást régi ismerőseinkről. Arra is kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat még Elkeles a tarsolyában, nem lehetne a Fuentes-gyerekeknek is könyveket írni? Annyira megszerettem már ezt a familiát :)