Kelley Armstrong: The Awakening

Ha néhány héttel ezelőtt találkoztunk volna, bizonyára úgy írnál le, mint egy átlagos tinédzser lányt, mint valaki normálisat. Mostanra viszont teljesen megváltozott az életem, olyan távol vagyok a normálistól, amennyire csak lehetséges. Egy élő tudományos kísérlet vagyok, nem csak hogy látom a szellemeket, de még genetikailag is módosított egy Edison csoport nevű gonosz társaság. Hogy ez mit jelent? Először is egy tinédzser nekromanta vagyok, aki nem képes irányítani az erejét, vagyis akkor is felélesztem a halottakat, amikor nem is próbálkozom. Hidd el, ez nem az a képesség, amire bárki is vágyhat. Most pedig az életemért menekülök három különleges barátommal, egy elbűvölő varázslóval, egy cinikus vérfarkassal, és egy zsémbes boszorkánnyal, és találnunk kell valakit aki segíthet nekünk, mielőtt az Edison csoport találna meg minket.

Az a nagy helyzet, hogy amint befejeztem az első részét a sorozatnak, már nyúltam is a másodikért, most pedig ugyanez a helyzet a másodikkal. Szóval egy icipicit összefolytak mostanra a dolgok, arról már halvány fogalmam sincs, hogy hol kezdődött a második rész, és hol is ért egész pontosan véget. Az biztos, hogy a tüzeskedő Rae-t most lecseréltük a kevésbé idegesítő Tori-ra. Vagyis nem így van, mert Tori mindenki mást valahogy jobban idegesít, de én kedvelem a karakterét, még akkor is, ha olyan amilyen. De ezen kívül a második részben nagyon kevés dolog történik csak. Már majdnem unalmasnak is lehetne nevezni, de valahogy olyan jól működnek együtt a szereplők, meg a párbeszédek, hogy mégsem lesz az.

A fő problémát az adja, hogy miközben a gyerekeknek segítséget kellene találni, meg kell birkózniuk a különleges képességeikkel. Mármint egyébként sem lehet könnyű megtudni, hogy boszorkány/vérfarkas/nekromanta/miegyéb vagy, de úgy, hogy emellett kísérleti nyuszi is voltál, és fogalmad sincs mi van veled, kicsit még jobban bonyolódnak a dolgok. Chloe kapásból megidéz egy féldémont, aztán meg életre kelt egy csomó halott denevért, aztán álmában felébreszt egy halottat, és még csomó egyéb dolog is történik. Miközben szegény lány mindent megtesz azért, hogy még csak ne is gondoljon ilyesmikre, mert látszólag minden erőfeszítés ellenére történnek meg vele ezek a furcsa dolgok. Aztán Derek is egyre jobban szenved a vérfarkasdival, kicsit nehezen megy neki az átalakulás. Főleg úgy, hogy egyelőre még nem is kellene ezzel a problémával szenvednie, hanem csak néhány év múlva lenne esedékes ez az egész átváltozgatás. Aztán meg mégis jelenlevő állandó probléma lesz belőle.

Na mindegy, szóval a srácoknak most meg kéne találniuk Simonék apukáját, vagy annak egy volt kollégáját, miközben számtalan kalandba ütköznek, köszönhetően a fent említett kisebb-nagyobb problémáik miatt (halottkeltő- és vérfarkas-dolgok). Ráadásul abban sem lehetnek soha biztosak, hogy kikben bízhatnak egyáltalán meg, főleg miután az előző részben többszörösen is elárulták őket. De úgy tűnik a kötet végére találtak egy biztosnak tűnő helyet, aztán pedig hamarosan az is kiderül, hogy mi mindent tartogat még a befejező kötet.

Amit kifejezetten nem szerettem, hogy a Derekkel átélt összes izgalom ellenére mégis Simon fogta a rész végén Chloe kezét, én pedig egyértelműen, száz százalékig nem neki drukkolok. :D Éppen ezért nem is írok többet, hanem folytatom a harmadik rész olvasását, csak hogy mielőbb megtudjak mindent:)

Delphine de Vigan: No és én

Lou tizenhárom éves, látszólag mindene van, szülei, szobája, számítógépe. 
Lou intellektuálisan koraérett, két osztállyal elôrébb jár, mint kortársai. Lou álmodozó, nehezére esik megszólalni mások elôtt, és a cipôfûzôje is mindig lóg.

No tizennyolc éves, senkije és semmije nincs, csak egy zötyögôs kerekes bőröndje. 
No bizalmatlan, vad, keserû. 
No az utcán él. Hajléktalan.

Lucas tizenhét éves, az osztályban túlkoros, már kétszer bukott. 
Lucas vagány, pimasz, szép, minden lány odavan érte. 
Lucas egyedül lakik egy ötszobás, fényûzô párizsi lakásban. 
Három különbözô módon magára hagyott fiatal, akinek a sorsa összekapcsolódik.

Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal? 
Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó? 
Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték. 
Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről.

 

A Westend elejéből kölcsönöztem ezt a könyvet is, mert amint megláttam olyannak tűnt, amit csak szeretni lehet. Így is volt, meg nem is volt így, ebbe majd később megyek bele. Mindenesetre a komoly témák ellenére is nagyon könnyű olvasmány, tényleg nagyon olvastatja magát. Köszönhető ez persze a narrátor lánykánk, a 13 éves Lou Bertignac szárnyaló gondolatainak is, amit élmény olvasni. Szerintem legalábbis. Mert egyik családtagom is bele-bele olvasott, de szerinte olvashatatlan. Túl hosszúak a mondatok, és olyan helyen van vessző, ahová pont kéne, és egyszerűen ez követhetetlen, mert azt sem lehet tudni, hogy ki mit mond. De ezt nem kell figyelembe venni, mert én szoktam olvasni, ő meg nem.

Szóval ott tartottam, hogy Lou nagyon is szerethető, az állandó kérdéseivel, a szokatlan gondolataival, a kicsit ocd-re emlékeztető hajlamaival. Nem lehet könnyű neki, hiszen átugrott két osztályt, vagyis gyakorlatilag két évvel fiatalabb, mint az osztálytársai, akik között éppen ezért nem nagyon vannak barátai. Kivétel talán a 17 éves Lucas, aki pedig két évvel idősebb, mint az osztálytársai, mert ő meg kétszer bukott. Pedig nem buta, egyszerűen csak nem érdekli ez az egész, és amint megismerjük a fiú családi hátterét, azt hiszem meg is lehet érteni egy kicsit.

Amit én nem szerettem sajnos, az No maga, úgy ahogy van. Meg ez a hajléktalan téma. Most lehet hogy ez kegyetlennek hangzik, de én nem szeretem a hajléktalanokat, és el nem tudnám képzelni, hogy összeismerkedjek eggyel, és befogadjam a saját házamba, még akkor is, ha egy 18 éves ártatlannak tűnő lányról van szó, egy gyerekről. Pedig láttam már fiatalnak nevezhető egyedeket aluljárókban kéregetni, de nem adnék egyikőjüknek sem pénzt, mert úgyis csak cigire költik. Keressenek inkább normális munkát, legyen az akármi, vécés néni a stadionoknál, vagy legyenek olyanok, akik ősszel levelet gereblyéznek, télen havat lapátolnak... de ne kéregessenek az utcán. Szóval most nem akarok spoilerezni semmit, de ha No tetteit nézzük, akkor nem véletlen, hogy az utcán van, és az történt, ami. Persze most jöhetne a pozitív gondolkodás, hogy mindenki megérdemel egy esélyt, blabla. Szerintem a hajléktalanok is kaptak már. Csak nem éltek vele, ezért vannak ott, ahol.

És ezért van az, hogy a kicsi Lou-t, a 13 éves kislányt megértem, amiért segíteni szeretne, amiért nem érti miért van ennyi hajléktalan, és miért nem tesz ez ellen senki semmit. De azt például nem értem meg, hogy a szülei, akik értelmiségiek, hogyan fogadhatnak be egy 18 éves gyereket... de hogy gyereket, egy felnőtt nőt, és bízzák rá a házat, amíg ők távol vannak. Ilyen nincsen.

De No kivételével mindent szerettem ebben a könyvben. Lou családi hátterét, hogy az anyukája milyen nehezen lábal ki a depresszióból, Lucas családi körülményeit, kettejük kapcsolatát is, az iskolai órákat és nehézségeket. Nekem ennyi bőven elég lett volna, hogy szeretni tudjam ezt a könyvet. No-val együtt is szerettem ugyan, de nekem helyenként már sok volt. Nem tudjuk megváltani a világot, legyünk akármennyire pozitívan gondolkozó 13 évesek, sajnos az élet egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Kelley Armstrong: The Summoning - A szellemidéző

Chloé Saunders nem akar mást az élettől, mint bármelyik tinédzser: esélyt arra, hogy befejezhesse az iskolát, barátokat találjon, és talán egy fiút is magának. Amikor azonban elkezd szellemeket látni, megérti, hogy az élete soha nem lesz olyan, mint a többieké. 
A figyelmét követelő szellemektől körülvéve Chloé végül összeomlik, és bekerül egy kisebb elmezavarral küzdő fiatalok számára fenntartott otthonba.A Lyle Ház először normálisnak tűnik, de ahogy Chloé sorra megismeri a többi ápoltat – a sármos Simont és gyanús, 
soha nem mosolygó bátyját, Dereket, a visszataszító Torit és Rae-t, aki túlságosan is szereti a tüzet – rájön, hogy valami különös, baljós dolog köti össze őket, amit nem lehet a szokásos „problémás a gyerek” viselkedéssel magyarázni. Ahogy együtt nemsokára azt is felfedezik, hogy a Lyle Ház sem egy a szokásos otthonok közül…

Most is egy olyan sorozatba kukkantottam bele, ami már egy jó ideje a várólistámon szerepelt, de csak meg kellett várnom azt a fránya magyar verziót.  Két héttel hamarabb is elolvashattam volna, de amikor szerettem volna, pont nem volt meg a könyvkölcsönzőmben, és azóta meg a Fallen-nel szenvedtem, nem is értem már miért. Mindenesetre a trilógia utolsó két kötetére már nem kell ennyit várnom, a másodikat gyakorlatilag holnap munkába menet befejezem, aztán pedig jöhet is a harmadik.

Ugyanis a Summoning egy nagyon jó kezdete egy sorozatnak, én egy percig nem unatkoztam rajta, meg egyáltalán nem volt bennem az, hogy jaj már megint egy sorozat, pedig ezt le lehetett volna zavarni egy kötetben is. Egyszóval tetszett, és nem is kicsit. Mert annak ellenére, hogy javítóintézet, meg elvileg mindenki zakkant, én sokkal közelebb éreztem a szereplőket, meg a helyszínválasztást, mint teszem azt a Fallen-ben (pedig a környezet majdnem ugyanaz, nem?). A szereplők hús-vér emberek, emberi problémákkal, mint tinédzserkor, pattanások, menzesz. A szerelem pedig még csak alig észrevehetően kezd megjelenni a levegőben, és ezt is nagyon szeretem. És akkor most halkan megjegyzem, hogy a kedvenc szereplőm, meg a drukkjaim célpontja Derek, aki pont nem az a tipikus tökéletes srác, akitől el lehet ájulni, de én éppen ezért szeretem őt jobban, mint másokat.

A háttérben tevékenykedő titkos szervezet, illetve különös kísérletek is izgalmasnak ígérkeznek, bár annyira nem tűnnek félelmetes alakoknak. A múltban is, meg most is valahogy túl egyszerűen meg sikerült lógni előlük, és ez nem vall egy professzionális társaságra, de azt majd a következő kötetekben meglátjuk. Mindenesetre én élveztem, ahogy Chloe meg a többiek rájöttek a képességeikre, és elkezdték tervezni a szökésüket. És arra is nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz velük a jövőben, ezért nem is jártatom tovább a számat, hanem inkább olvasom tovább a kalandjaikat.

Veronica Roth: Divergent

Rég volt olyan, hogy egy könyvet annyira ne tudjak letenni, hogy tényleg éjszakába nyúlóan kelljen olvasni, aztán másnap meg extra korán keljek, hogy folytathassam az olvasást. De a Divergent pont ilyen volt. Pedig nem volt soha a várólistámon, de goodreads-en annyira elöl van a frissen megjelenő könyvek között, mert tényleg nagyon jó értékeléseket kapott, meg akit csak láttam csak pozitívakat írt róla; szóval úgy voltam vele, hogy nekem is ki kell ezt próbálnom. Na és akkor említettem azt, hogy egyszerűen nem tudtam letenni?

Egy újabb disztópikus regényt kapunk, ahol az emberek öt csoportra vannak osztva. A csoportok a következők: Cantor (őszinték), Amity (békések), Abnegation (önzetlenek), Dauntless (bátrak), Erudite (okosak); és ez az egész úgy néz ki, hogy minden csoportnak megvan a maga funkciója. Például az önzetlenekből lesznek mindig a politikusok, mert ők azok, akik nem vágynak hatalomra, akik saját maguk helyett inkább másokra gondolnak, ezáltal jó vezetők lesznek. Az pedig, hogy melyik ember melyik csoportba tartozik, mindenki eldöntheti magának 16 éves korában. Mert az teljesen mindegy lesz, hogy ki hová születik, ugyanúgy át kell esniük egy választási és egy beavatási szertartáson, amiket egy alkalmassági teszt előz meg. Utóbbi azért van, hogy kiszűrje, kinek melyik csoporthoz van hajlama. Persze ettől még a választási szertartáson nem feltétlenül kell azt választani, amit a teszten megmondtak nekik, hiszen amint megvolt a választás, a 16 éves fiúknak-lányoknak még egy komoly beavatási folyamaton kell átesniük. Az önzetleneknél például ez azt jelenti, hogy egy hónapig jótékonysági munkát kell végezniük, ételosztás, ilyesmi; míg a bátraknak komoly próbákon kell átmenniük, gyakorlatilag néhány komolyabb verekedés után szembe is kell nézniük a félelmeikkel, és le kell azokat győzniük.

A főszereplő lánykánk, Beatrice, avagy Tris, az önzetlenek közé születik. De sosem érzi jól magát köztük, mert nem tud igazán önzetlen lenni. Szeretné látni magát a tükörben, amit háromhavonta egyszer tehet meg, amikor levágják a haját, vagy nem mindig jut eszébe, hogy át kellene adnia a helyét a buszon. Ám amire még ő sem számított, hogy az alkalmassági teszten nem sikerül egy csoportba sem besorolni őt. Hanem kapásból három csoporthoz is ugyanúgy illik, az önzetlenekhez, a bátrakhoz, és az okosakhoz; az ilyen embereket Divergent-nek hívják, vagyis ők mások, mint a többiek. Arra is figyelmeztetik Tris-t, hogy ez a képesség nagyon veszélyes, és senkinek se beszéljen róla; a teszteredményeket is jobb, ha megsemmisítik, mert csak baj lesz belőle, ha mások is megtudják. Tris tehát a három lehetősége közül végül a bátrakat választja, elárulva ezzel a családját, kétszeresen is, hiszen előtte a bátyja is mást választott, az okosakat. De még így sincs garantálva a lány helye a bátrak között, hiszen a 19 jelöltből csak 10-en maradhatnak teljes értékű tagok, a többiek csoporton kívüliek lesznek. Ez egy picit hasonlít arra, mintha hajléktalan lenne valaki, hiszen nincsen meg a csoportjuk, amihez tartoznának, az önzetlenektől is gyakran hallani, hogy ételt osztanak nekik, illetve ők végzik el a legalantasabb munkákat. Innentől kezdve tehát Trisnek igyekeznie kell, hiszen a 19 fiatalból, akik arra várnak, hogy teljes értékű tagok legyenek, ő a legkisebb és leggyengébb. Vagyis nem sok esélye van arra, hogy elöl végezzen a rangsoroláson. Az egyetlen előnye, hogy ő más, mint a többiek, de pont ez az a képesség, amit el is kell titkolnia, mert ha a többiek rájönnek, az akár az életébe is kerülhet.

Szóval mint mondtam, nagyon rég volt olyan, hogy egy könyv világa ennyire beszippantott volna. Barátom nagyon nevetett rajtam, mert még ilyen hülye olvasási szokásaim is vannak, hogy ha valami nagyon intenzív (én így hívom), akkor egyszerűen nem tudok egy helyben ülni, hanem sokszor becsapom a könyvet, körbesétálom a lakást, aztán a következő pillanatban már vissza is huppantam, hogy folytassam. És ez állítólag nagyon vicces. De én abban a pár pillanatban amíg nem tudok nyugton ülni, elgondolkozom az éppen aktuális történéseken, hogy mit kéne bizonyos szereplőknek tenniük, milyen lenne az én verzióm, stb. Az hogy közben hülyének néznek, már nem túlságosan számít.

A Divergent-et én leginkább a Hunger Games-hez tudnám hasonlítani, hiszen valamilyen szinten itt is a túlélésért kell küzdeni, miközben nagyon sok az értelmetlen erőszak (lásd Peter, Eric), ráadásul miközben a háttérből valakik rendre irányítani próbálják a dolgokat. Azzal, hogy nagyon fontos ezeknek divergenseknek a kiszűrése, és eltávolítása; azzal, hogy az okosak folyamatosan szapulják az önzetleneket, hogy rossz politikusok, és miért ők kerülnek mindig vezető pozíciókba; azzal, hogy a háttérben szövetkeznek egymással az okosak és a bátrak, és valami igazán szörnyűre készülnek... Azt nyilván nem fogom eldönteni, hogy melyik a jobb, mert a Hunger Games volt előbb, és nagy kedvencem, de most én teljesen a Divergent hatása alatt vagyok. Konkrétan folytatást ide nekem MOST, de erre még várnom kell egy évet. Remélem hogy a második rész nem fogja alulmúlni a várakozásaimat, mert az első részt ugyan elolvastam úgy, hogy nem tudtam róla semmit, szóval csalódni semmiképpen nem lehetett, a második résztől már komoly elvárásaim lesznek. :)

A szereplőket is egytől egyig nagyon szerettem, mármint értem ezt Tris-re és Four-ra, és azt is imádtam, ahogy a kapcsolatuk egyre inkább kibontakozik. Az mondjuk nem volt számomra meglepő, hogy kicsoda Four, szinte a megjelenésekor visszalapoztam a könyv elejére, hogy meg is győződjek a sejtésemről, és persze igazam lett. A csapattársakat annyira nem volt lehetőségem megszeretni, hiszen gyakorlatilag ők ellenfeleknek számítottak mindvégig, és volt néhány olyan lépésük, ami miatt nem mindig tudtam megbocsátani nekik. De ez talán jobb is, hiszen a könyv nagyon sokuk elvesztésével végződik, és így talán nem kell annyit gyászolni őket. Főleg nem egy háborúban. Mert ugye háború van, hiszen egy olyan világ nem feltétlenül működhet jól, ahol az emberek arra vannak beállítva, hogy szigorúan egyféle dolgot csinálhatnak. Hiszen az emberiségnek szüksége van arra, hogy egyaránt legyünk bátrak, önzetlenek, okosak, őszinték és békések.

Lauren Kate: Fallen - A kitaszított

Van valami fájdalmasan ismerős Daniel Grigoriban. 
A rejtélyes és zárkózott fiú azonnal felkelti Luce Price érdeklődését, amint a lány meglátja a Sword & Cross bentlakásos iskolában. Ő az egyetlen jó dolog az intézményben, ahol tilos mobiltelefont használni, a többi diák nehéz eset, és minden mozdulatukat biztonsági kamerák figyelik. 
Csakhogy Daniel nem akarja, hogy bármi köze legyen Luce-höz és mindent megtesz, hogy ezt nyilvánvalóvá tegye a lány számára. De Luce nem képes lemondani róla. Úgy vonzza a fiú, mint az éjjeli pillangókat a tűz fénye, és muszáj kiderítenie, amit Daniel olyan elszántan szeretne titokban tartani… 
A veszedelmesen izgalmas és sötéten romantikus regény letehetetlen olvasmány és felülmúlhatatlan szerelmi történet.

Nagyon régóta el szerettem volna olvasni ezt a könyvet, szerintem azóta, hogy Nancy blogján olvastam róla, bár arra most nem nagyon emlékszem, hogy ez pontosan mikor is volt. Aztán úgy alakult, hogy a magyar megjelenésig kellett várnom vele. Vártam volna tovább is, mert nem egészen ezt a könyvet akartam legutóbb kikölcsönözni a Westendből, de úgy alakult, hogy amit szerettem volna az pont nem volt meg, és akkor maradt nekem a Fallen. Ez volt két hete, és tulajdonképpen pont ennyi ideig szenvedtem a könyvvel, annyira nehezen ment. Nem tudom, hogy mitől olyan népszerű a sorozat (múlt héten jelent meg kint a 3. rész, és persze készül a negyedik), de én nem találtam benne semmi olyat, ami miatt úgy érezném, hogy nekem ez kell tovább. Konkrétan nem tudom felidézni, hogy olvastam-e ennél rosszabb könyvet, mindenesetre ez egészen biztosan toplistás, és nagyon nem tudom megérteni azokat, akik 4-5 csillagokat adnak egy Fallen-re.

Nem is tudom, hol kezdjem a negatívumokat, azt sem igazán tudom, hogy egyáltalán vegyem-e a fáradságot, hogy elkezdjem sorolni őket. A szereplőket nem lehet komolyan venni, Lucinda Price az egyik legidegesítőbb főszereplő, akit láttam. Egyrészt már alapból nem értettem, hogy ha elveszíti a fiút, akiért elvileg odáig van, nagy valószínűséggel az ő hibájából, akkor hogyan élheti úgy a világát, ahogy teszi. Meg ha Daniel egy mocsadék bunkó vele (mert az), akkor miért lesz belőle őrült rajongó? Azzal meg nekem ne magyarázzák a dolgokat, hogy előző életeinkben is szerettük egymást, akkor most is fogjuk, mert nekem ez kevés. A többi szereplő ugyanúgy nem volt szerethető, de tényleg, senki. Ja, és amúgy Penn teljes nevét hallva csuktam be először a könyvet, hogy ne, ezt ne. De még ezen kívül is nagyon sokszor letettem, például az egyik szereplő halálakor, amikor mindenki tök hülyén és érthetetlenül viselkedett, és csak magamat idegesítettem vele, hogy ilyen az életben nincs!

Az egész helyszín tök nevetséges volt, kezdve a javítóintézetes baromságokkal, mint a vörösök, egészen a temetőig. Főleg úgy, hogy Luce-t igazából a nagy semmiért küldték ide, vagy ha meg mégis volt rá okuk a szüleinek, akkor azt egy kicsit jobban meg kellett volna jeleníteni. Mert így gyakorlatilag ő az ártatlan leányzó, akinek fura látomásai vannak, de ezen kívül teljesen ártalmatlan. Ez a rész így tök kidolgozatlan. Utána meg kész vicc, hogy mindenkiről, de tényleg mindenkiről kiderül, hogy benne voltak a dologban, mert angyalok, vagy tudnak róluk, vagy tudomisén. Nem tudom elképzelni, hogy ha ezek a dolgok 17 évenként újra és újra megtörténnek, és egészen biztos mindenki abban, hogy most is ugyanígy lesz, akkor miért nem lehet valami normális helyet találni hozzá? Mert ez az iskola teljes egészében valóságtalan és nevetséges volt. Ilyen szar helyszínválasztást, de tényleg...

De a folytatást nem csak azért nem fogom csekkolni, mert az első rész ennyire szar volt, hanem mert semmi célja nincs a dolognak. Vagy csak én maradtam le valamiről? Mert ez az első rész abszolút nem ment semmilyen irányba, és én semmi okot nem látok arra, hogy legyen folytatást. Ezt le kellett volna zárni úgy ahogy van, vagy legyőzzük a gonoszt még most, mert végre minden megváltozott, vagy a gonosznak kellett volna kinyírnia ezt az idegesítő Lucindát, és akkor aztán tényleg mindenki boldog lenne. Én biztos.

Shanice Williams: Kane Richards Must Die

Miután Suranne váratlanul Angliából az Államokba költözik, az új iskolájában az új barátai csak egy dologra próbálják figyelmeztetni: tartsa távol magát Kane Richards-tól. Mindenki állítása szerint ő egy szívtelen playboy, aki csak egy emberrel törődik, saját magával. Persze első pillantásra látszik, hogy miért ússza meg mégis, hiszen Suranne életében nem látott még ennyire jóképű srácot, akihez első perctől így vonzódna. És a dolgok sem éppen olyanok, amilyennek azt állítják, főleg miután úgy tűnik Kane nagyobb figyelmet fordít a lányra mint másokra, és közben azt suttogja, hogy ő más, mint a többiek. Vagyis minden figyelmeztetés ellenére, Suranne komolyan elgondolkozik azon, hogy vajon Kane szándékai vele szemben tisztességesek-e, vagy ő is csak egy újabb név a fiú listáján. És eközben talán arra is rájön, hogy milyen a valódi Kane Richards. Még akkor is, ha Kane Richards egyáltalán nem szeretné, ha kiismernék.

Májusban már említettem a könyvvel kapcsolatban, hogy nagyon ötletesnek tartom a borítóját, ami úgy néz ki, mint egy iskolai szekrény, illetve hogy száz százalékig feelgood cuccnak néz ki. Persze ez csak a látszat, mert annyira nem élveztem. A történettel igazából semmi bajom nem lenne, ráadásul azokat a regényeket is szeretem, ahol két oldalról ismerjük meg az eseményeket, a fiú és a lány narrációjából. Na de a megvalósítás...

Annyi minden ismétlődik ebben a kötetben, hogy már halálosan idegesített. Az ilyen szófordulatokra gondolok, hogy Kane-nek minden lány "chicks", kivéve Suranne, aki az ő csaja (his girl) hogy minden alkalommal a "crooked grin"-jét kell csodálnunk, hogy Suranne-nek ott van a szexis akcentusa, ami teljesen beindítja Kane-t, és ezt a lány összes hangosan kimondott szavánál el kell ejteni, meg hogy hú de kemények vagyunk, és ezt azzal fejezzük ki, hogy minden mondatunkban ötször szerepel a "shit" szó. Csúnyább nincs, de a shit az gyakorlatilag oldalakat kitenne a könyvben, ha leírnánk egymás mellé az összes szart, amit ezek ketten kiejtettek a szájukon.

Ha azt nézzük, van egy csomó olyan könyv, amiben a rosszfiú összejön a jókislánnyal, mert az megváltoztatta őt, meg mert megoldják a háttérben levő problémákat, lásd Elkeles, vagy éppen a DUFF. De ami azokban a könyvekben működött, az itt nem annyira. Itt annyi minden el van túlozva, hogy az egész teljesen valószerűtlennek tűnik. Kane olyan népszerű, hogy az egyszerűen nem létezik, hogy ha csak kihasználja a lányokat, márpedig olyan szinten, hogy a nevüket sem jegyzi meg, ráadásul ezt mindenki tudja róla, akkor miért van érte odáig a fél iskola? Gyakorlatilag Suranne is egy a sok közül, hiszen minden figyelmeztetés ellenére teljesen el van ájulva Kane-től, akkor meg mégis miért lóg ki a többiek közül? Semmi feltűnőt nem csinált, és nem hiszem, hogy ő az egyetlen lány, aki megpróbált nem ennyire nyilvánvalóan odáig lenni érte. Suranne mindent túlreagál, ennek ellenére a problémák seperc alatt meg lettek oldva, meg egyébként is nagyon felszínesek voltak. Lásd az anya alkoholizmusát, vagy az apja halálának évfordulóját, vagy hogy Kane miért nem mondja azt soha, hogy szeretlek. Vagy az, hogy Suranne-nek egyik percről a másikra haza kell mennie, mindezt az utolsó 10 oldalon belül. Annyi mindent bele akartak gyömöszölni ebbe a kötetbe, és sajnos minden annyira brutálisan eltúlozva, és összecsapva jelent meg, hogy abszolút élvezhetetlen volt az olvasmány. Pedig lehetett volna nagyon jó is, olyan mint a Duff volt például. Mert ott is gyakorlatilag ennyire előtérben volt a szexualitás, de valahogy azt sokkal valóságosabbnak találom, mint Kane Richards-ot.

És ennyire összecsapott, felesleges befejezést még életemben nem pipáltam.

Myra McEntire: Hourglass

A 17 éves Emerson Cole lassan 4 éve, a szülei halála előtt óta olyan dolgokat lát, amit mások nem: embereket a múltból, Scarlett O'Hara kortársnőit, háborús katonákat, komplett jazz-zenekart egy pianínóval felszerelve... Emerson csak arra vágyik, hogy mindez végre abbamaradjon, szülei halála óta ezerféle gyógymódot kipróbált már, még a kuruzslók varázsketyeréit is, de minden hiába. A látomások rendre visszajönnek. Amikor Em bátyja szerez Em számára egy tanácsadót a Hourglass (Homokóra) nevű titkos társaságtól, a lány hajlandó kipróbálni még egy gyógymódot. De a Micheal Weaver-rel való találkozás nem csak a lány jövőjét változtatja meg, hanem a lány múltját is... Micheal ugyanis nem csak hogy alig pár évvel idősebb Em-nél, de el is hiszi a lány minden szavát, sőt, ő maga is látja a furcsa látomásokat. És ez még nem minden, hiszen arról is meg van győződve, hogy a lánnyal együtt képesek utazni az időben, és ezt nem mástól hallotta, mint magától Em-től. Aki a jövőből jött vissza hozzá, hogy mindezt elmondja neki.

Én erre a történetre csak egyet tudok mondani: KELL. Imádom az időutazásos dolgokat, szóval engem ezzel a fülszöveggel már alapból megvettek kilóra, de a borítóba amúgy is fülig bele vagyok szerelmesedve (ezt már a hónap elején is említettem). A történet szerint van egy titkos társaság, az Hourglass, ami azért titkos, mert bár sokan hallottak már a létezéséről, azt igazából nem sokan tudják, hogy mivel foglalkoznak. Em is csak most találkozott velük először, vagyis azokkal a gyerekekkel, akiknek hozzá hasonlóan vannak furcsa képességeik, bár egyikőjük sem lát furcsa múltbeli alakokat, mindegyikük képességének köze van valamilyen módon az időhöz... fel tudják azt gyorsítani, vagy lassítani, sőt akár még el is lopni. Na meg utazni benne? Arra is volt már példa: egy tökéletesen összeillő pár, meg egy különleges anyag kell hozzá, és már mehet is. És mivel van egynéhány zavargás a szervezeten belül, úgy tűnik egyre nagyobb szükség is van Emerson segítségére.

Emersonnak és Michaelnek ugyanis vissza kellene utazniuk a múltba, hogy megmentsék az Hourglass alapítóját, aki életét vesztette egy tűzvészben. Azóta pedig egyre nagyobb problémák vannak a szervezeten belül, tehát mindenképpen meg kell akadályozniuk ezt a szörnyű eseményt. És úgy tűnik meg tudják mindezt tenni anélkül, hogy felborítanának bármiféle egyensúlyt, vagy megváltoztatnák a jövőt. Vagy a múltat. Vagy akármit. Ugyanis nem tudták azonosítani az agyonégett holttestet, vagyis megmenthetik a dokit, ha helyette valamilyen más test ég el. Szóval elvileg minden rendben lehet. Igaz, akad néhány bonyodalom, és végül annyit utazgatnak az időben, hogy valószínűleg százmillió logikai dolog bukik el a háttérben, de én nem vettem észre. Meg persze fel is borulnak rendesen az univerzum dolgai, már alapból az, hogy Emersonék egyre több és nagyobb látomással találják szembe magukat a könyv során, vagy éppen az, hogy Jack ilyen "félszilárd" állapotban leledzik, vagyis hogy lehetetlen eldönteni róla, hogy ő most ugyanolyan látomás, mint a többiek, vagy esetleg egy hús-vér ember. És hogy mégis mit keres állandóan Emerson hálószobájában, hogy mik a szándékai, és honnan tud olyan sok dolgot a lányról...?

Az még egy hatalmas pluszpontot érdemel, hogy milyen kedvesen jelenik meg Emerson családja. Mármint aki megmaradt belőle. Vagyis hát gondolom pont azért kerültek ennyire közel egymáshoz Thomas-szal, a nagy korkülönbség ellenére is, mert gyakorlatilag egymásra lettek utalva, miután meghaltak a szüleik, és annyi mindent átéltek együtt. Kezdve Emerson látomásaitól a rengeteg terápián át mostanáig. És ugyanez vonatkozik Thomas feleségére, Dru-ra is, aki bár még nagyon fiatal, de mégis szinte testvéreként, néha pedig lányaként tekint Emerson-ra. Ezt pedig nagyon szerettem. Pont emiatt a jó kapcsolat miatt nem éreztem egy percig sem elképzelhetetlennek, hogy mindketten elhitték Michael és Emerson történetét. Főleg azután, hogy Em látomásaiban sem kételkedtek egy percet sem, hanem mindvégig a lány mellett álltak, és megpróbáltak segíteni rajta. Ilyen nem hiszem, hogy az életben gyakran előfordulna, mindenesetre én el tudom hinni, hogy van ilyen, és nagyon irigylem is.

Azt hiszem említettem, hogy ez egy sorozat első kötete, és mivel nem kétséges, hogy nagyon-nagyon tetszett, és mert annyi szál maradt nyitva, egyszerűen tűkön ülök, hogy olvashassam a második részt (már csak egy év!!). Hihetetlenül megszerettem az összes szereplőt, és imádom az egész koncepciót, meg az időutazást, és úristen, még a főgonoszt is!

Alexandra Bracken: Brightly Woven

Amikor Wayland North esőt hoz egy olyan vidékre, ahol már vagy 10 éve szárazság honol, a falubeliek viszonzásul mindent megígérnek neki. A varázsló a 16 éves Sydelle Mirabel-t választja, a falu vezetőjének lányát, aki nagyon ügyes szövőnő, ráadásul különleges tehetsége van a mágikus köpenyek megvarrásához is. Annak ellenére, hogy Sydelle mindig is álmodozott arról, hogy egyszer majd elhagyja a faluját, igencsak rosszul esik neki, hogy a szülei ilyen könnyen lemondtak róla, és egy kicsit fél is a szedett-vedett varázslótól, aki egyáltalán nem olyan, amilyenekről az esti mesékben hallani. Mégis lenyűgözi őt ez a különös fiú, aki vonakodva osztja meg a lánnyal az életét, ám mégis mindent megtenne azért, hogy megvédje őt. Ez a furcsa páros tehát a fővárosba igyekszik, hogy megakadályozzanak egy küszöbön álló háborút, miközben egy gonosz varázsló, Reuel Dorwan, mindvégig a nyomukban van. Az útjukat szokatlan időjárási tényezők, földrengések, viharok keresztezik, és Delle egyre inkább úgy érzi, hogy ő lehet a felelős ezekért a természeti csapásokért, és talán ezért a különleges képességéért választotta ő North. Ám ahogy egyre inkább próbálja elsajátítani a frissen felfedezett képességeit, a lány rájön, hogy az ország sorsa az ő kezében van: vagy meg tudja akadályozni a közelgő háborút, vagy pont ő lesz az, aki előidézi a pusztulást...

Már régóta szerettem volna elolvasni ezt a könyvet, és úgy emlékeztem bele is kezdtem már korábban, de a stílusa helyenként nem volt annyira magával ragadó, ezért letettem. De már a megjelenése előtt teljesen bele voltam zúgva a borítójába, és annyira szerettem volna a polcomon tudni... És ha már ott van, akkor nem hagyhatom olvasatlanul!

Hozzáteszem, nem bántam meg, mert nagyon szerettem. Delle szerintem egy igazán valóságos főszereplőnő, mármint olyanokért, hogy ha látja, hogy gáz van, akkor elmenekül, még olyan emberek elől is, akikben eddig megbízott. Például mikor nem egyszer kételkedik North-ban, hozzáteszem teljesen jogosan, hiszen nem nagyon sok mindent eltitkolt Delle elől. De Delle okos lány, és mindenre magától, illetve egy kis rávezetéssel nagyon hamar rájön, és pontosan tudja, hogy mi a jó neki. Nagyon szerettem North-ot is, hogy a múltja és az átok miatt mennyire törékeny, ám még úgy is csupa jószándék, hogy a saját élete forog kockán. És a végére már azt sem értettem, hogy az elején miért vonakodtam annyira az olvasással. Igaz, hogy kicsit későn kezd érdekessé válni, de onnantól kezdve nagyon szerethető. Engem ott szippantott be, amikor Delle először javította meg North köpenyét, amolyan próbaképpen, és North teljesen meglepődött rajta. Azt persze nem volt képes elmondani, hogy miért! :D

Az ennek a könyvnek a varázsa, hogy olyan kis nyugodt, egyszerű, valahogy olyan kedves. De semmi kimagasló különlegessége nincs, sem második, harmadik, negyedik része (hozzáteszem: lehetne, mert maradtak nyitva szálak), egyszerűen csak úgy van. A leírások, meg a háttér engem annyira nem tudott érdekelni, de a párbeszédeken általában mosolyogtam, ami nekem nagyjából elég is. A vége meg egyszerűen tökéletes. Amolyan nem tudjuk még mi lesz és mit csinálunk, de legalább együtt vagyunk, és az a fontos.

Tonya Hurley: Szellemlány

Annyira szerettem volna szeretni ezt a könyvet, nem csak azért, mert aki él és mozog csak jókat írt róla, hanem mert annyira igényes kiadásban jelent meg. Teljesen odáig vagyok a borítóért, a koporsós ötletért, hogy ezüstös az oldala, hogy már maga a könyv formája is más, mint az összes többi, hogy színes minták vannak a lapjain, hogy minden fejezet iniciáléval kezdődik... Szóval mit ne mondjak, abban reménykedtem, hogy a csodálatos külső egy hasonló belsőt is takar, és semmi okom nem volt arra, hogy mást higgyek. És mégis, 1 hónapig vesződtem vele, annyira nem tudtam haladni az olvasással.

A főszereplőnk, Charlotte Usher gyakorlatilag láthatatlannak érzi magát az iskolában. Pont olyan ember, aki ha egyszer tényleg eltűnne, senki sem venné észre a hiányát. És pontosan ez is történik, miután életét veszti egy ártalmatlan gumimaci okozta fulladásban, és a szó szoros értelmében láthatatlanná válik. Az életben való céljait azonban a halála után sem adja fel: mégpedig azt, hogy mindenképpen meg fogja magának szerezni Damen-t, akibe már jó hosszú ideje titkon bele van szerelmesedve. Még az sem tántorította el soha, hogy Damennek van egy rosszindulatú barátnője, Petula, meg a hasonlóan "jószándékú" Wendy-k is állandóan körülötte legyeskednek, akkor miért kéne hogy megállítsa egy olyan apróság, hogy Charlotte... halott?

Amit nem szerettem, hogy Charlotte nem csak az iskolatársai szemében volt teljesen láthatatlan, hanem az enyémben is. Mármint jelen volt, de egyszerűen semmi komoly célja nem volt, annyira jelentéktelen szereplőnek bizonyult. Pedig ő a főszereplő! De ez a többiekre is ugyanúgy igaz, Petula és a Wendyk is mind nagyon sablonosak, és gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg róluk, Damen úgyszintén. Az egyetlen normálisabban kidolgozott szereplő egyedül Scarlet volt, nem véletlenül őt sikerült egyes egyedül megkedvelnem. Mondhatnánk persze, hogy ez csak azért van, mert Charlotte halott, és inkább a többi szellemre koncentrálnak, de még ez sincs, a halott iskolatársakat ugyanúgy nem ismertük meg, mint az élőket. Az pedig, hogy a családot annyival elintézik, hogy "a tinédzserek amúgy sem sokat foglalkoznak velük életükben, a haláluk után is ez marad", nagyon gyenge lépésnek tartom. Csak azért van, hogy ne kelljen még ezzel is foglalkozni, mert akkor talán valami komoly tartalma is lenne a könyvnek.

Összességében azt mondom, hogy egy 12-14 évesnek pont megfelelő ez a könyv, de én 10 évvel később már sajnos egyáltalán nem tudom élvezni. A fogalmazás, meg a semmilyen szereplők miatt. Ennek ellenére félre fogom tenni a könyvet, mert a polcon brutálisan jól mutat, meg majd a leendő gyerekeim egész biztosan jobban fogják értékelni. A következő könyv is megvan, szóval lehet, hogy befizetek majd a harmadikra is, csak hogy jól nézzen ki, de az igazat megvallva annyira nem várom. Ettől függetlenül még lehet hogy pozitívan fogok csalódnia, elvégre az első rész végére jellemfejlődtünk egy kicsit... Na de ez majd kiderül, ha egyszer ráveszem magam.

Meg Cabot: Abandon

Már a megjelenése előtt szemeztem ezzel a könyvvel, mert már egy éve nem olvastam Meg Cabot-tól semmit, pedig jónéhány éve oda meg vissza vagyok a könyveiért, még akkor is, ha nem mind tökéletes (nyilván), de már csak megszokásból is. Aztán az Olthatatlan vággyal újrafelfedeztem magamnak az írónőt, meg ugye ott volt a Goddess Test, ami szintén Perszephoné elrablására épül, mint az Abandon is. Csak most ezt nem erőltették annyira ránk, legalábbis szerintem teljesen el lehetett tőle vonatkoztatni, és ez részemről pozitív.

A narrátor egy Pierce nevű leányzó, akinek az életében a legmeghatározóbb dolog az volt, hogy meghalt. De a túlvilágon találkozott egy John nevű fiúval, aki felfigyelt rá, és akitől Pierce mégiscsak meg tudott szökni, vissza az élők közé. De azóta sem tud másra gondolni, sorra járja az orvosokat, akik mind próbálják vele elhitetni, hogy mindezt csak álmodta. Persze Pierce tudja, hogy nem, mert még azóta is viseli a nyakláncot, amit Johntól kapott, és amit valahogy magával sikerült hoznia a túlvilágról. Meg persze továbbra is látja a fiút, olykor-olykor. A legváratlanabb helyzetben is megjelenik, és megmenti Pierce életét. A lány ugyanis nem kevésszer kerül bajba, de ami a könyv lényege is, hogy ez nem kifejezetten az ő hibája, sokkal inkább John miatt van veszélyben, vagyis inkább amiatt, amit John érez iránta.

Kezdem azzal, hogy nem sikerült annyira szeretnem az Abandont, mint amennyire szerettem volna. Pedig nem voltak nagy elvárásaim, esküszöm, a Goddess Test óta meg főleg nem várok sokat egy Perszephoné sztoritól. És most mégsem azzal a részével volt a legnagyobb bajom. Mert abszolút el lehetett vonatkoztatni a mitológiától, tekintve, hogy Pierce-nek sincs halvány fogalma róla, meg mert nem kötik annyira az orrunkra az egészet, hogy igen ez Perszephoné, ez a szűz kis legény meg Hádész, és most megismétlődik a történelem, blabla. A probléma ott volt, hogy szegény írónő annyira ragaszkodik a trilógiához, hogy az első részben gyakorlatilag nem történt semmi. Nem kaptunk háttérinformációt, nem tudjuk hová megy most ez az egész, nincs semmi célja az eseményeknek. Lehet, hogy majd lesz, de egyelőre még nem történt semmi, és az első rész, az egymillió flashback-jével halálosan unalmas volt. Az egész könyv egy pár napnyi történést dolgoz fel, és közben azt nézzük, hogy mi történt x évvel ezelőtt, miközben legtöbbször azt sem lehet követni, hogy most éppen melyik időben járunk.

Persze nem mondom, elmehet ez még akármilyen irányba is, meg lehetne akár még szeretni is, csak egyelőre nem áll úgy a dolog. Aztán ott van John... A nevén alapból fél órát nevettem, és egyszerűen nem tudtam eldönteni melyik a "jobb", a John vagy a Henry? Na szóval John-nal mindent összevetve keményen egy napnyi időt tölthettek együtt, ebből kétszer John franciaágyas hálószobájában landoltak, mire eljutottunk oda, hogy menthetetlenül szerelmesek vagyunk egymásba, és vigyáznunk kell a másikra, meg kitartani a másik mellett... vagy valami hasonló. És ez a tempó egy icipicit gyors volt.

És még azt hadd említsem meg, hogy John azért figyelt fel Pierce-re, mert a lány mindenkivel nagyon törődik, mindenkit maga elé helyez, és mennyire egy önzetlen, kedves természetű lány, aki még igazi állatbarát is. Csak az vicces, hogy a családjára olyan magasról tett az egész könyvben, hogy az valami elképesztő. Például az édesanyjához egy normális szava sincsen, pedig a lehető legközelebb kellene állniuk egymáshoz, már ha azt nézzük, hogy mi történt Pierce-szel azóta, hogy először járt az alvilágban. Az meg nekem már késő, hogy amint másodjára is John otthonában köt ki, azonnal az anyja után kezd sírni. Gondolkozhatott volna korábban is, ha már ennyire törődik másokkal.

Mindegy, egyelőre a második rész az várós, de majd csak jövőre.