#6

Még mindig nem jeleskedem blogírásból, ezért megint csak (saját magamnak) emlékeztető jelleggel itt vannak az elmúlt tíz nap olvasmányai.

Laura Buzo: Good Oil - Erről a könyvről azt kell tudni, hogy vagy 2 éve van a várólistámon, szóval csoda, hogy most valamiért előszedtem. Egy 15 éves értelmes lányka, Amelia a főszereplő, aki teljesen odáig van az egyik kollégájáért, Chris-ért. A probléma ott van, hogy a srác 21 éves, és az a 6 év korkülönbség bizony sok. Amelia és Chris nagyon szerethetőek, összességében pedig egy meglepően kellemes könyv akadt a kezembe.

Amanda Marrone: Slayed - Amanda Marrone-tól már olvastam egy könyvet (Devoured), és már akkor terveztem, hogy szeretnék tőle még többet. Ez két éve volt, hát ide is csak most jutottam el. Azt persze nem tudom miért, mert ezen a könyvön én most halálra nevettem magam. Van egy 16 éves leányzó, Daphne, akinek a családja már évszázadok óta vadászik a vámpírokra, ezért ő is ezt teszi. Elvileg titokban dolgoznak, az emberek nem tudnak a vámpírok létezéséről, azonban Daphne egyik szerencsétlen vámpírölésének szemtanúja is akad az ex-gyereksztár, Kiki személyében. Holy unicorn shit, én innentől szakadtam a könyvön :D Kiki a szüleivel együtt szerepelt egy gyerekműsorban, de a szülők lecserélték őt egy aranyosabb kislányra; míg Daphne mindig is normális akart lenni, de a szülei miatt vámpírvadászkodnia kell, ami nagyon veszélyes ugyan, de ők mégsem aggódnak a lányukért. Innen elég hamar megtalálják a közös hangot, vagyis lehet hogy már rögtön az után is megtalálták, hogy Kiki segít elhurcolni a lefejezett, szíven szúrt vámpírt a magassarkújában. Kiki mellett nekem pluszpoén volt Tyler Harker karaktere, meg a Jennifer Kate magazinok, és hogy annyira könnyed, imádnivaló könyv volt. Remélem nem két év lesz, mire legközelebb olvasok Marrone-tól.

Gail Carriger: Changeless - Erről a könyvről nem akarok sokat beszélni, az első része megjelent magyarul Soulless - Lélektelen címmel, gondolom a folytatások is idővel megjelennek. Az első részt imádtam, sokszor szakadtam rajta a nevetéstől. A második könyvön úgyszintén. Ms. Carriger a könyfesztiválos dedikáláson ezt írta ebbe a kötetbe: "sorry about the ending". Akkor persze nem értettem, most már értem. Ritka idegesítő vége van!!

Laini Taylor: Füst és csont leánya - Június elején jelent meg magyarul, én nagyon vártam rá, főleg mikor megláttam milyen szép életben is a magyar kiadás. Aztán a történet, meg a szereplők már nagyon nem. Nagyon vontatott az egész, és gyakorlatilag a múltban is, meg a jelenben is úgy szeretnek egymásba a szereplők, hogy tulajdonképpen semmi nem látszik belőle, kb húdeszépvagy,szeretlek. Szóval nekem ez most nem. Nagyon nem.

Lisa Burstein: Pretty Amy - Adott három barátnő, a gyönyörű Lila, a vagány Cassie és az átlagos Amy. Amikor azonban felültetik őket a partnereik, nélkülük pedig nem engedik be őket a saját báljukba, végülis igazán sajátságosan ünnepelnek: börtönben landolnak, ráadásul nem kevés droggal a tulajdonukban. Ez alapjáraton rengeti meg a barátságukat. Innentől Amynek el kell döntenie, hogy mennyit ér neki ez a barátság, hiszen mindenki azt várja tőle, hogy árulja el a többieket, mert akkor biztosan nem kell egy teljes évre börtönbe kerülnie. Nagyon érdekes kérdéseket vet fel a könyv, sokkal komolyabb és intenzívebb olvasmány, mint amire alapból számítottam. Igazán kellemes meglepetés volt.

Kody Keplinger: A Midsummmer's Nightmare - Azt hiszem már mondtam, hogy imádom Keplinger könyveit, a DUFF nekem hatalmasnagy kedvenc, de a Shut Out sem volt rossz, sőt. A Midsummer's Nightmare is aranyos, de a három közül számomra ez volt a leggyengébb, nekem ez a mostohatestvér szituáció alapból nem tetszett, Whitley pedig a legidegesítőbb az eddigi hősnők közül. Ennek ellenére nagyon kellemes olvasmány, abszolút semmi bajom nincs vele magában, de valamiért mindig Keplinger első két regényéhez hasonlítgatom, ami persze csakis az én hibám.

Anna Banks: Of Poseidon

Galen, egy Syrena (=sellő) herceg, aki tűvé teszi a partot a lány után, akiről azt hallotta, tud kommunikálni a halakkal. Egy tengerparti nyaralás során találkozik Emma Galennal. És bár a kapcsolat közöttük azonnali és erőteljes Galen még sincs száz százalékig meggyőződve arról, hogy Emma az a lány, akit keres. Legalábbis addig amíg egy szerencsétlen baleset folytán kiderül, hogy Emma és az ő adottsága az egyetlen, ami megmentheti Galen királyságát. Szüksége van a lány segítségére, bármi áron.

Oké, ez a fülszöveg nem éppen a legmeggyőzőbb, de őrült borítómániám van, és ez igazán szépségesre sikeredett, nem is tudtam másra gondolni, mint hogy kell, kell, kell, kell! Meg aztán olvastam ám nagyon kellemetes hableányos sorozatot is, ugye Tera Lynn Childs-tól (ez itt a reklám helye: megjelenik magyarul is!!! Utolsó cím amit láttam: Hableányok kíméljenek, nem tudom végül ezen jelenik-e meg, mindenesetre mindenkinek nagyon ajánlom, mert egy imádnivaló könyvet és egy imádnivaló írónőt ismerhettek meg általa! Remélem igényes fordításban jelenik meg, bár én a könyvmolyképző kiadóban még nem csalódtam), és azóta is akartam még pár hasonlóan jóval összefutni. Azt hiszem már a fülszövegen is látszik, ez most nem igazán sikerült.

Kezdem azzal, hogy Galennel a nagy találkozás úgy történik, hogy Emma sétálgat a tengerparton a legjobb barátnőjével, Chloé-val, aztán megbotlik, és egyenesen Galen karjaiba zuhan. Aki persze egyből megérzi, hogy egy másik sellővel, akarom mondani Syrenával van dolga, meg aztán a szemük színe is TELJESEN EGYFORMA, atyaég. De aztán búcsút intenek egymásnak, és mindenki megy a maga útján tovább. Aztán úgy alakul, hogy Chloe és Emma bemennek egy kicsit a vízbe. Az az Emma, aki kiskorában majdnem megfulladt, emlékei szerint egy hal mentette meg az életét, de ezt senki nem hitte el neki, mindenki csak a traumára fogta, hogy félrebeszél a gyerek. Na szóval az az Emma, aki fél a víztől, mert ugye majdnem meghalt már egyszer, most elmegy szépen úszkálni a legjobb barátnőjével, akit közben félbeharap egy cápa. Mindez Galen, meg az idegesítő testvére szeme láttára, akik nem értik, hogy ha egyszer érzik Emmán, hogy sellő, akkor mi a francért nem mentette meg a barátnőjét, hiszen lett volna rá lehetősége. Kb mintha direkt hagyta volna meghalni a legjobb barátnőjét. Akarom mondani az egyetlen barátnőjét, akit a kezdeti húszoldalas gyász után a következő közel háromszáz oldalon keresztül nagyjából háromszor fognak megemlíteni. Egyszer valami olyan kontextusban, hogy ha Chloe élne, vajon mit mondana. Egyszer mikor Raynával összeverekednek (ez is nagyon poén, el ne felejtsek visszatérni rá). Egyszer még hogy milyen egyedül érzi magát Emmácska Chloe nélkül. Bazdmeg, meghalt az egyedüli barátnőd!

Innentől nagyjából annyiból áll a történet, hogy Galen rájön, hogy Emma bizony sellő, izé Syrena, ráadásul Poseidon utóda valamilyen szinten, merthogy beszél a halakkal! Ami annyiban probléma, hogy akkor a bátyjának, Syrena királyának kell majd elvennie Emmát feleségül, mert ősi hagyomány, hogy a Triton és a Poseidon utódok egymással házasodnak. Na de mivel Emma valamiért nem tud átváltozni ténylegesen is sellővé, ezért Galennel lejárnak edzeni a vízbe (amitől Emmának még mindig halálosan kellene rettegnie, mert kiskorában majdnem megfulladt, aztán meg a legjobb barátnőjét kettőbe harapta egy cápa, és elviekben nagyon fél, gyakorlatilag pedig órákat tölt a víz alatt). Na de hogyan lehetne megmagyarázni Emma anyukájának, hogy miért töltenek együtt ennyi időt? Egyszerű, csak annyit kell mondaniuk, hogy járnak. Mert valamilyen hülye okból kifolyólag, Emma anyja ugyanis nem hiszi el, hogy a lánya csak úgy együtt van ezzel a jóképű sráccal, ezért igazán nevetséges módon külön-külön kifaggatja őket, és csak akkor nyugszik meg, amikor mind a ketten közlik, hogy igen, randiznak, és szeretnének lefeküdni egymással. Milyen anya az ilyen????

Ezzel kapcsolatban van még néhány nagyon nonszensz jelenet. Amikor Galen és Emma elhatározzák, hogy péntek este randira kell menniük, mert akkor Emma anyja jobban elhiszi, hogy valóban járnak. Meg majd úgy is kell viselkedniük, mintha járnának, csókolózniuk is kell, hogy a drága mama továbbra se furcsállja, hogy miért vannak ennyit együtt. Már nem azért, de Emmának egy szem barátja sincs, nem lehet vele valaki, akivel csak úgy elvan? Ja, és még van egy fejemetazasztalbaverős jelenet, amikor Galen két napra elutazik, és mivel Emmának nincsenek barátai, ezért gyakorlatilag egyedül van hagyva. Erre jön az anyja: "na mi az, összevesztetek? ha bármikor is kezet emel rád..." MIVAN??? Slusszpoén, hogy Emma a könyv során egyszer megjegyzi valami simlis dologra, hogy "jaj nem lehet, anya megtudná. ő egyből kiszagolja a hazugságot". Na én itt konkrétan szakadtam a röhögéstől, de tényleg. :_D

Ja, és amire még ki akartam térni: Rayna. Ő Galen testvére, és a könyv első felében utáljuk, mert negatív, meg abszolút unszimpatikus egy karakter. Van egy fantasztikus jelenet, amikor elkezdi szapulni Emmát, hogy direkt hagyta meghalni a barátnőjét, és erre egymásra esnek. Annyira, hogy gyakorlatilag szétverik az egész berendezést, meg a törésbiztos üveg teraszajtót valamelyikük fejével, és közben semmi bajuk nem esik, mert sellő szuperképességük van juhú. Mindezt pedig Emma első Galenéknél tett látogatásán, Galen álanyukájának a jelenlétében. Szóval ja, van itt baromság ezerrel. Rayna egyébként azért kiállhatatlan, mert a tudta nélkül hozzáadták valakihez, mert ugye a sellőknél ez így szokás, Emmát is ugye Galen bátyjának szánja Galen. Az egésznek a megoldása egyébként az lesz, hogy Emma azt javasolja Rayna párjának, Toraf-nak, hogy játssza a nehezen megszerezhetőt, tettessen közömbösséget a lány irányába, és akkor majd Rayna rájön, hogy tulajdonképpen szereti őt. Az egész 5 perc alatt játszódik le, mert Toraf megfogadva a lány tanácsát, lesmárolja Emmát Rayna szeme láttára, aki a következő pillanatban már szalad Toraf után és olyan lesz, mint a kezesbárány. Na szerintem ez sem igazán így működne irl, de mindegy.

A befejezés pedig olyan volt, hogy gyakorlatilag egy oldalba belesűrítettek egy kellemes kis cliffhangert, ami abszolút nem volt jól felépítve. Mert igaz utalgattak rá, hogy valaki figyeli Emmát, meg Galen bátyjának a szerelmi életét is megismertük közben valamennyire, de az utolsó egy oldalra maradt az, hogy na akkor most derült égből villámcsapásként mennyire összejött minden, és most éppen ezért nagyon kellene várnunk a második részt. Hát nem.

Ezek után az egyedüli dolog, amit nem értek, hogy goodreads-en hogy lehet 4,16os értékelése ennek a szennynek? Én gyorsan adtam is rá egy hatalmas nagy egyest, pedig nem szeretem számokkal értékelni a könyveket, de most nem hagyhattam ki. Kerüljétek el jó messzire ezt a könyvet, ha nem akartok elpocsékolni néhány hasznosabban is eltölthető órácskát.

Melissa Jensen: The Fine Art of Truth or Dare

Igazság: Ez a fülszöveg nagyon is meggyőző.

Ella nem éppen a legnépszerűbb diákok egyike az iskolában, de köszöni szépen, ő jól érzi magát. Hiszen ott van neki a két legjobb barátja, Frankie és Sadie. Ott van neki a művészet, és az ő művésze, a 19. századi alulértékelt festő, Edward Willing. Igaz nem lehet könnyű láthatatlannak lenni, ha az iskola egyik legnépszerűbb diákjába, Alex Brainbridge-be vagy szerelmes. Főleg ha ő korrepetál téged franciából, és valljuk be, korábban sosem voltak ennyire érdekesek a francia órák. De vajon lehet-e a kis senkinek számító Ellából a híres Alex barátnője, ha egyszer senki sem tudja, hogy randiznak?

Igazság: Egy kicsit többet vártam a könyvtől, mint amit valójában kaptam.

Az a nagy helyzet, hogy ez egy teljesen átlagos könyv volt, amiben két dolog miatt sikerült úgy istenesen csalódnom. Egyrészt már alapból az Anna and the French Kiss-hez hasonlították a borítóján. Mivel az Anna nekem nagy kedvenc, ezért ha valamire azt mondják, hogy hasonló élmény lesz, akkor én azt el is várom. Na mármost ez a könyv szegény Anna nyomába sem ér. Másrészt pedig itt van ez a remek fülszöveg, ami tulajdonképpen csak nyomokban tartalmazza a könyv cselekményét.

Most így pontosan már nem emlékszem, de azt hiszem már nagyban a könyv felénél jártunk, mire eljutottunk oda, hogy franciakorrep, Alex-szel. Addig ööö nem is tudom mi volt, volt olyan pillanat, amikor egészen véletlenül egymáshoz szóltak és aztán oldalak teltek el azzal, hogy milyen boldog vagyok? Arról nem is beszélve, hogy a könyv sokkal inkább szól Ella barátairól, családjáról, meg arról az iskolai feladatról, ami miatt Edward Willing után kutat.

Apropó Edward Willing. Arról hol van szó a fülszövegben, hogy Ella gyakorlatilag bele van zúgva egy halott festőbe, akivel egyébként képzelt beszélgetéseket szokott folytatni?? Néha nekem ez egy icipicit sok volt.

És az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy rendben van, hogy a fenti fülszöveg után vártam egy kedves és aranyos kis történetet, amit tulajdonképpen nem kaptam meg. De ettől eltekintve is mérhetetlenül lassú volt az egész történet, konkrétan amit a fülszövegen kaptunk (Alex - Ella titokban randizás?) is csak a könyv utolsó háromnegyedére esik, addig pedig egy-két viccesebb részt eltekintve semmi nem történt, csak hogy Ella magában diskurált. Vagyis a képzelt barátjával - szerelmével? Az egyetlen rész amit szerettem, az Ella otthonában, vagyis a családi éttermében levő jelenetek voltak, de sajnos ennyi kicsit kevés volt ahhoz, hogy megmentse a könyvet.

Júniusi megjelenések

Néhány szóban a júniusban megjelenő és engem érdeklő könyvekről: A Midsummer's Nightmare az Kody Keplinger, aki tavalyelőtt a Duff-fal győzött meg kellőképpen, tavaly Shut Out-tal, idén pedig nagy valószínűséggel ezzel fog. A Golden Lily ugye a Bloodlines második része, és mivel a vámpírakadémiát szeretjük, talán idővel ezt is fogjuk. A Timepiece az Hourglass második része, kellemetes meg időutazásos, szóval mindenképpen el akarom olvasni, még ha alig emlékszem már az első részre :( This Is Not a Test pedig Courtney Summers, akitől még mindig csak egy könyvet olvastam, de mindig is akartam többet.

A lenti négyből az első egy Jane Austen ihlette szépborítós Meggyőző érvek átirat, a három másik Contemps ajánlás miatt van itt. Az All these lives annak ellenére, hogy egy rákos lányról, vagyis inkább annak a nagyon is egészséges ikertestvéréről szól, mégis inkább egy könnyed olvasmány, mert nem a beteg testvér leépüléséről, hanem az egészséges életéről szól. A My Life Next Door ilyen nagyon romantikus nyári olvasmánynak látszik. Míg a Smart Girls Get What They Want elsőre abszolút nem volt szimpatikus, állítólag egy nagyon kellemes olvasmány lesz, sok nevetéssel és váratlan fordulatokkal.

#20

Na igen, akármennyire is fontos nekem ez a blog, valahogy sosem visz rá lélek arra, hogy ha elolvasok valamit, akkor le is üljek bepötyögni róla a véleményem. Pedig mint ebből a bejegyzésből is látszani fog, olvasok én rendesen (a lenti 20 könyvet egészen pontosan 2 hónap leforgása alatt olvastam el), csak ide már nem jutnak el a dolgok. Pedig nekem is könnyebb lenne, ha mindent leírnék a könyvekről amiket olvastam, mert amilyen tyúk eszem van, amikorra megjelennek a folytatások, nemhogy azt felejtem el, hogy mi volt az előző részben, hanem hogy egyáltalán akartam-e én ezt továbbolvasni? Mindenesetre most is megpróbálok gyorsan visszatekinteni az elmúlt 2 hónap eseményeire, szerintem látszani fog, hogy már most van néhány dolog, ami elég rendesen kiesett...

Khm, erre a 4 könyvre gyakorlatilag vissza sem tudok emlékezni ^^;;. Azt tudom, hogy igazából az elszigetelvét szerettem volna megvenni a boltban, erre a kezembe akadt a Slide, totál meglepődtem, hogy ez meg hogyan lehetséges, mikor rajta volt a márciusi külföldi várólistámon.. ja hogy világpremier!:) Utólag azt mondom jobban is tetszett mint az elszigetelve, a második rész (Impostor, jövőre várható) ment is egyből a várólistámra.

Az elszigetelve szintén nagyon friss megjelenés, mármint még a januári külföldi megjelenések között volt, és márciusban már ezt is olvashattuk magyarul. Megan Crewe-től én már olvastam a Give Up the Ghost-ot, amitől ugyanúgy többet vártam, mint az elszigetelvétől, főleg utóbbi ígéretes fülszövegét olvasva... Ettől függetlenül a második része várólistán, de annyira azért nem várós, hogy amint megjelenik, egyből le is csapjak rá.

A Gallagher lányok várva várt 5. része az Out of Sight, Out of Time. Azt hiszem már említettem, hogy ez az a sorozat, aminek az első része nagyon so-so volt (ez volt az egyetlen amit magyarul olvastam, lehet hogy ez volt az oka?), de a többi részét egyre inkább megszerettem. Ez a rész is legalább olyan jó volt, mint a többi, annyira mondjuk nálam nem vette ki jól magát, hogy Cammie semmire sem emlékszik a nyárból, amit egyedül töltött, miután megszökött az iskolából. De ez már legyen az én bajom, a háttérben lappangó titkok még így is olyanok, hogy francbamikorleszmárkövetkezőrész???

Az Airhead első része meg azért, mert van egy kedves barátnőm, akivel egykoron még Meg Cabot-ot cserélgettünk (meg általa ismerem a True Blood-ot, meg Rachel Morgan-t, de ez most lényegtelen), és március táján véletlenül összefutottunk, és jól megbeszéltük Meg Cabot jelenlegi könyveit, meg jól elcsodálkoztunk azon, hogy nekem teljesen kimaradt az Airhead, pedig ő imádja. Na és úgy alakult, hogy angolul az alexandrában valamiért sokkal olcsóbb volt az a fránya első rész, mint magyarul, úgyhogy egyszerűen muszáj voltam megvenni... Meg mert imádok rózsaszín és csilivili borítós könyveket olvasni a metrón, hogy a hároméves kislányok messziről mutogathassanak rám. :D

A szukkubusz dalát csak azért olvastam el, mert Richelle Mead, és mivel a Vámpírakadémiát szerettem, kíváncsi voltam más könyveire is. És ahhoz képest, hogy igazából nem vártam tőle valami sokat, egészen élveztem. Ha megjelenik a folytatása magyarul, akkor mindenképpen igényt fogok rá tartani.

A Delirium második részére alap esetben azonnal lecsaptam volna, de valamiért nagyon tartottam tőle, talán azért, mert Ally Condie szerelmetes disztópiájának folytatásában, a Crossed-ban viszonylag nagyot csalódtam, és nagyon nem akartam, hogy most is ez történjen. Aztán az történt, hogy ez a második rész meglepően jóra sikeredett, és szerintem mindenki más aki olvasta, most teljesen be van zsongva, hogy ugyan jelenjen már meg minél hamarabb a harmadik rész.

Holly Black-től a Curse Workers egy teljesen korrektre sikerült trilógia. Olyan, hogy akár lehetne még belőle sok-sok rész is, mert annyira azért nincs lezárva, hogy ne férne bele még pár rész, na meg egyszerűen imádom ezt a világot és a szereplőit. Már az első része is egy annyira kellemes meglepetés volt, és igazából ugyanezt tudom elmondani az egész sorozatról.

A Tisztákról annyit, hogy nem tudom hogy ha angolul olvasom milyen lett volna, de magyarul ez egyszerűen olvashatatlan volt. Ilyen élvezhetetlen és rossz fordítással utoljára a Köddé váltakban találkoztam, meg is néztem gyorsan nem-e ugyanaz követte el őket, de nem, viszont mindkettő Egmont Dark (pedig milyen jó könyveket adnak ki >_<!). Annak ellenére, hogy mindkét könyvről hallottam már pozitív véleményeket, sokan várják a folytatásokat, sőt, én is akartam mindkettőt szeretni, egyszerűen ez nekem a magyar verzióból nem jött át. Nincs az a pénz, hogy én ezt a sorozatot folytassam.

Stray-t még a könyvfesztivál előtt kölcsönöztem ki a westend alagsorából. Korábban is észleltem már, hogy van ez a sorozat, de nem érdekelt annyira, hogy angolul is elolvassam. Éppen ezért abszolút pozitív meglepetés volt, sokkal jobban tetszett mint a Richelle Mead-féle szukkubusz (ha már annyira hasonlítani akarom valamihez), amint megjelenik magyarul a folytatás, biztosan elolvasom. Az azért vicces volt, hogy az iszonyatosan ciki fülszöveget valahogy az összes kollégámnak sikerült elolvasnia, pedig máskor nem nagyon nézik meg a könyveket, amiket munka közben/helyett olvasok. :D

Az utolsó olimposzi a Percy Jackson sorozat várva-várt befejező része. Imádom ezeket a könyveket, és minden példányát szépen elraktároztam a Harry Potterek és Darren Shanok mellé, hogy majd a leendő gyerekeim tudjanak mit olvasni :D Remélem Rick Riordan másik félvéres sorozata is ugyanígy megjelenik magyarul, mert ha az is lesz ilyen jó, akkor bezsákolnám a "leendő gyerekeknek" :D

A Vámpírkalózok úgy kerülnek hozzám, hogy lesétáltunk kettecskén a könyvfesztiválra, és ahelyett, hogy azt mondtuk volna nagy okosan, hogy diákok vagyunk (mert ugyan ki nézi?), inkább kiperkáltuk a belépti díjat, mert azt ugye úgyis le lehet vásárolni. Én a sajátomból Lélektelent vettem, párom viszont megszívta, mert elfogyott a Könyvmolyképzős standnál az utolsó Percy Jackson kötet összes példánya, majd egy órás "nemtudommitvegyek" után ennél a kötetnél maradtunk. A sorozat ígéretesnek tűnik annak ellenére is, hogy már felnőttünk és az első részben alig történt valami. De ha lesz magyarul folytatás, szerintem belenézek.

A Darkest Powers sorozatról csak annyit, hogy akármennyire is szeretem a hátterét, meg a szereplőket, meg az összes eddig megjelent részt... na ezzel a kötettel most jelentősen meg kellett szenvednem. Igazából én nagyon nem bántam volna, ha Kelley Armstrong ír egy első részt ehhez a sorozathoz, meg egy másodikat (ami a következő rész lesz), és nem ragaszkodik ennyire a trilógiához, mert ez a rész szerintem csak időhúzás volt.

A gyönyörűborítós Selection részemről nagyon várós volt, aztán úgy alakult, hogy szép nagyot sikerült benne csalódnom, mert kicsit unalmas lett a végeredmény. Konkrétan nem történt benne semmi! Főszereplőnek van egy kétéves titkos kapcsolata, de egy osztállyal alatta van a srác, ezért senki nem tud róluk. Van azonban ilyen sorsolás, ahol a lányok országszerte kiemelkedhetnek, főleg ha a végén ők nyernek egy játékban, mert akkor elveszi őket a herceg. Főszereplő benevez, mert a szerelme is azt mondja próbálja meg, és többezer lány közül pont őt sorsolják ki, és tulajdonképpen csomó másik lánnyal azért verseng, hogy a herceg végül őt vegye el. Miközben másba szerelmes. Konkrétan nem is történik más, elvileg van a háttérben lázadás, meg ilyenek, de ebből mi nem sokat látunk. Ami csak azért vicces, mert már forgatják a pilotot a könyvből készült sorozathoz, és ott van egy ilyen "rebel leader", akiről a könyvben egyelőre szó nem volt.

A Lélektelent már jó régóta tervezik kiadni magyarul, én éppen ezért csaptam már le egy jó ideje a Bookstation-nél a második és harmadik részre jó olcsóért (1150/kötet). Kapóra is jött a könyvfesztiválos megjelenéssel egybekötött dedikálás, mert így 3 aláírt kötetem van, bibí. És azt sem bántam meg, hogy gyakorlatilag olvasatlanul megvettem egy általam alig ismert sorozat két részét, mert az első részt hangosan végignevettem, annyira tetszett. (Hozzáteszem szívtam már meg, a Twilight nekem egy óriási "vedd meg az első három részt, hozzácsapjuk a frissen megjelent 4. részt" akció keretében volt meg angolul már 2008 nyarán, amikor még itthon hírből sem hallottak róla, és nekem még azóta sem sikerült túljutnom azon a csodálatos 3. köteten)

A Divergent is megjelent már magyarul, Beavatott címmel. Hát jelentem akiknek az tetszett, a második részben sem fognak csalódni. Illetve még azt is hozzátenném, hogy akinek az első rész esetleg nem tetszett (ilyen is van), az próbálja meg a második részt is, mert állítólag ez jobb. Én nem tudom, mert nekem az első is nagyon tetszett, meg ez is, és szerintem egyértelmű, hogy NAGYON várom a harmadik részt.

A Megbűvölve című könyvtől nem kicsit tartottam, két dolog miatt is. Egyrészt nemrégiben csalódtam egy Egmont Darkos könyvben, és kicsit aggódtam, hogy egy újabb ferdítésbe nyúlok bele. Másrészt meg, olvasta valaki a fülszöveget? És értette egyáltalán, hogy hogyan kapcsolódnak egymáshoz a mondatok? Mázli, hogy most a gyönyörű borító és nem az értelmetlen fülszöveg miatt választottam ezt a könyvet, mert annyira azért nem volt rossz. Persze lehet hogy éppen azért tetszett, mert a legrosszabbra számítottam, mindenesetre ha nagysokára megjelenik a második része magyarul, akkor lehet hogy el fogom olvasni.

Juhé! Végre egy sorozat, ami annyira szerintem soha nem is tetszett, de valahogy sikerült elolvasnom mind a három részét! Több szót kár is rá fecsérelni, egyetlen pozitívuma, hogy gyorsan olvasható, így nem pocsékoltam el olyan sok időt az életemből.

Marie Lu-tól a Legend egy igazán zseniális vadiúj disztópikus sorozat, amit ha minden igaz még idén megismerhet a magyar közönség, hála a könyvmolyképző kiadónak. Remélem megtartják ezt az ezüstös borítót. Így a képen nem tűnik nagy számnak, de életben szerintem nagyon szép lehet. Szerintem amint befejeztem ezt a bejegyzést, megyek és ajánlom is egy pár embernek ezt a könyvet.

Elizabeth Eulberg-től egy könyvet olvastam eddig, a Prom&Prejudice-t, ami egy annyira friss Büszkeség és balítélet feldolgozás volt, hogy rögtön elhatároztam: amit ez az Eulberg kiad, én el fogom olvasni. A Take a Bow négy művészeti iskolába járó fiatalról szól, akiknek az utolsó év végén még rá kell jönniük, hogy mihez is akarnak kezdeni az életben. Van aki egészen más pályán szeretne továbbmenni, van akinek ez az egész csak időpocsékolás volt, mert nem lett híresebb az iskolától. Másoknak azt kell kitalálniuk, hogy vajon az iskola befejeztével is maradhatnak-e barátok, vagy esetleg egy újabb szintre tudják vinni a kapcsolatukat. Megintcsak azt kell mondjam, Elizabeth Eulbergre bizony érdemes figyelni, van is egy könyve, amit még nem olvastam...

Az Angel Arias, Marianne de Pierres sorozatának a második része, vagyis a Burn Bright folytatása. Az első rész számomra egy kellemes meglepetés volt, annak ellenére, hogy több kérdést sikerült felvetnie, mint amit megválaszoltak. És bár a második rész már egy picit nyugodtabb, és egészen másmilyen irányt sikerült felvennie, szerintem volt ugyanolyan jó, mint az első rész. Az már csak mellékes, hogy az a pár kérdés, amit sikerült nagyjából megválaszolni, most csak újabb talányokat vetett fel :D De ezért is várós a harmadik rész, amit még most szeptemberben meg is kapunk.

A május valami ilyesmi lesz

Divergent /A beavatott/ 2. rész, aztán Graceling 3. rész, Revenants 2. rész, Abandon /Elhagyatva/ 2. rész

Mortal Instruments /Végzet ereklyéi/ 5. rész, az In Honor valami iszonyatosan feelgood doognak látszik a szomorú háttere ellenére, a Sweet Evil-nek imádom a borítóját aztán majd kiderül milyen lesz, míg az Of Poseidon abszolút várós sztori

Holly Black: Black Heart (Curse Workers #3)

Áprilisi várós

A felső sor most a nagyon várós, az alsó az csak amolyan szemezgetés. Holly Black-től a Curse Workers 3. részét időközben már elolvastam (talán ma még tudok is írni róla, ha nem, akkor ez elmarad örökre), Kelley Armstrongtól a Darkness Rising 2, hát amolyan folyamatban levő dolog éppen (elkezdtem, de aztán találtam mást). A Take a Bow azért fontos, mert Elizabeth Eulbergtől már olvastam a Prom & Prejudice c. könyvet, amit nagyon szerettem. The Immortal Rules pedig Julie Kagawa... kell ennél több?

Alsó sorban a The Selection gyönyörűborítós, és már csak ezért is szeretném elolvasni, remélhetőleg a tartalom is hasonlóan jó lesz. A Chosen Ones szintén szépborítós, meg disztopikus, szóval érdekelhet az is. Hannah Moscowitzal pedig már szemezgetek egy ideje, szóval ez a Gone, Gone, Gone pont kapóra jön, hogy talán olvassak tőle valamit. A Breaking Beautiful pedig elég komoly témákat boncolgat, de néha kell ilyen is.

Kathy McCullough: Don't Expect Magic

Ahogy azt a címe sugallja, meg ami egyébként is várható, elnézve ezt a borítót, vagy éppen a fülszöveget, nem kell csodákat várnunk ettől a regénytől. A főszereplő lánykánk, Delaney Collins élete nem éppen tündérmesébe illő. Nemrég halt meg az édesanyja, és ahelyett, hogy olyan embereknél maradhatna, akiket szeret és ismer, mint például a legjobb barátnőjénél, a napfényes Californiába kell utaznia az édesapjához, akit gyakorlatilag alig ismer. Ha esetleg valaki arra gondolna, hogy a napsütés, meg California legalább pozitívum lenne Delaney életében, akkor az nagyon téved, mert Delaney állandóan fekete szerkókban mászkál, az általa készített bakancsait még a homokos tengerparton sem hajlandó levenni, ráadásul irtózik a napfénytől. Utóbbiból pedig nincs kevés az új lakhelyén. Aztán derült égből villámcsapásként kiderül Delaney apjáról, hogy... tündér keresztanya. Izé, keresztapa.

Ezt a tündérkeresztszülőséget általában családon belül öröklik a lányok, de Delaney apja kivétel volt, hiszen férfi létére örökölte ezt a gént. Delaney azonban mindezidáig nem mutatta semmi jelét annak, hogy örökölte volna ezt a furcsa képességet. Most azonban, hogy már tud róla, lehet hogy mégiscsak történtek körülötte furcsa dolgok kiskorában, amiket eddig csak véletlennek tekintett. És hogy miből is áll ez a tündérkeresztanyaság? Valami olyasmi ez a munkakör, amit a Hamupipőkében láttunk. Delaney apjának is vannak úgynevezett "kliensei", akiknek egyszerűen kötelessége teljesíteni a kívánságait (báliruha, tökkocsi, mindez éjfélig), különben egyszerűen a rosszullét kerülgeti őt. Delaney persze amint tudomást szerez a képességéről, azonnal a nagyobb hatalomra és saját kliensekre vágyik, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy a vágyakat néha bizony nem olyan egyszerű megérteni, és legfőképpen teljesíteni nehéz őket.

Mindez elsülhetett volna irtózatosan aranyosan is, legalábbis én valami hasonlatosságra vártam volna. De valahogy mégsem sikerült neki. Talán mert Delaney számomra annyira negatív és ellenszenves szereplő maradt elejétől a végéig, hogy egyszerűen nem tudtam együtt érezni vele. Voltak nagyon hülye dolgai, már alapból a kezdőjelenetek egyikében, amikor a kislánnyal beszélgetett a repülőn... "jól van, hozzászólok, de nem túl kedvesen, mert akkor meg nem lehet lerázni". Annyira mű volt az egész hozzáállása. És lehet, hogy megenyhül a könyv végére, és ott már kellene szeretni, de igazából végig lehetett volna egy kicsit másabb a hozzáállása, és akkor bennem sincs ekkora ellenérzés. Értem én, hogy igazságtalanság van és utálok mindenkit, de akkor meg miért van minden cselekedete mögött a magyarázat, hogy most csakazértis bunkó leszek, pedig amúgy szívesen beszélgetek én mindenkivel.

Ami pedig a legfárasztóbb volt, az a hatalmas tanulság a könyv végén, amit igazából nem tudunk, hogy hogy kerül oda. Az van ugyanis, hogy Delaney apja egy "life-coach", fogalmam sincs ezt hogyan nevezik magyarul, egyáltalán van-e rá megfelelő kifejezés, mindenesetre könyveket ír és előadásokat tart arról, hogy hogyan fogadd el önmagad olyannak, amilyen vagy. Ennek ellenére, amikor tündérkeresztapáskodik, akkor gyakorlatilag hozza ugyanazt, amit a Hamupipőkében, az éjfélig tuti frizura, smink, ruha és verda, addig szerezd meg a pasit, utána meg lesz ami lesz. Hát mondhatjuk, ez szöges ellentéte annak, amit a könyveiben ír, éppen ezért az lesz a hatalmas észrevétele Delaney-nak, hogy meg kell tanulnunk elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és hogy ezt hogy felejthette el az apja tündérkeresztapáskodás közben, amikor civilben gyakorlatilag könyveket adott ki erről.

Avery Williams: The Alchemy of Forever (Incarnation #1)

Többszáz évvel ezelőtt, a fiatal Sera épphogycsak kezdett beleszeretni az alkimista fiába, mikor egy szörnyű szerencsétlenség során elveszti az életét. Cyrusnak azonban van egy elixírje, amiből elég csak egy keveset a lány szájába csepegtetnie, és máris garantálja számára az öröklétet egy másik testben, igazából bárki testében. Sokszáz évvel később azonban ez az ártatlan kis bimbózó románc egy abúzív kapcsolattá alakult, amitől Sera legszívesebben messzire menekülne, ha nem tartana attól, hogy Cyrus szinte azonnal megtalálná. A lány végső elkeseredettségében már-már az öngyilkossághoz folyamodna, de lelke még nem készült fel arra, hogy örökre itthagyja az életet, és szinte egészen véletlenül egy autóbalesetet szenvedett, életveszélyesen megsérült lányba költözik. Sera általában olyan lányok testébe költözik, akik egyedül vannak, és senki sem keresné őket, de ennek a haldokló lánynak, Kailey-nek, szerető családja és barátai vannak. Serának pedig nincs más választása, játszania kell egy kicsit Kailey szerepét, legalábbis addig, amíg el nem tünteti a nyomokat maga után, és meg nem rendezi valahogy Kailey balesetét, csak hogy ne keressék őt tovább a családtagok, és legfőképpen Cyrus se bukkanhasson a nyomára.

Az igazat megvallva nagyon régen olvastam ilyen könyvet, ami ennyire olvastatná magát, mint az Alchemy of Forever. Gyakorlatilag egy nap alatt el lehet olvasni, és közben egy perce sem lankad az ébreségünk. Néha kapkodtam a fejem, mert bár lassan indul be a történet, a következő pillanatban Sera már Kailey, és már messze nem az a lány, aki kész lenne mindent feladni. Amikor pedig legközelebb észbe kapsz, már azt veszed észre, hogy alig 20 oldal van hátra a könyvből, és még mindig akárhogy véget érhet, hiszen akár 20 oldalon is történhetnek olyan dolgok, amik mindent képesek felforgatni.

Legeslegjobban az tetszett, hogy bár voltak komoly témák a háttérben (Cyrus aggresszivitása, öngyilkosság), hihetően voltak megjelenítve és túlzásba sem vitték szerencsére. Ennek ellenére ott van, tudsz róla, nem tudsz elnézni mellette, de mégsem azt érzed, hogy ez csak erről szólna, sőt. Inkább arról van szó, hogy a rengeteg negatív dolog ellenére megvan a lehetőség a túlélésre, a boldogság megtalálására.

A befejezés meg egyszerűen argh. Mert az egyértelmű volt, hogy Cyrus-t még valamilyen formában viszontlátjuk, hiszen nála erősebb ellenfelet keresve sem lehet találni. Amellett, hogy halhatatlan, bárki alakját fel tudja venni, a legjobb barátodét is, ráadásul iszonyatosan elszánt, hiszen nem lóghat meg előle a szeme fénye csak úgy, az már egyszer biztos. Ennek az első résznek a befejezése pedig pont olyan volt, hogy vártuk, vártuk, de a rohadtéletbeis, hogy tényleg megtörtént! Szóval ja, egy újabb sorozat, aminek tűkön ülve várhatjuk a folytatását, ami remélem ugyanilyen olvasmányos és letehetetlen lesz, mint az első rész.