Simone Elkeles: How to Ruin My Teenage Life

Ez a How to ruin... sorozatnak a második kötete (az utolsó, a harmadik még hátravan), és bár olvastatta magát, meg én tényleg nagyon szeretem Elkeles stílusát, főleg amit a Perfect Chemistry-ben meg a Paradise-ban láttam tőle, azért nekem ez most egy kicsit sok volt. Egyrészt Amy egy ritka idegesítő szereplő, annyira felszínes, hogy az egyszerűen nem igaz. És ennek a kötetnek a története is annyira semmi volt, hogy tényleg nem értem miért kellett a folytatás. Ez a rész ugyanis csak azért jött létre, hogy bebizonyítsa az olvasóknak, hogy Amy amellett hogy egy plasztikcicababa, még egy érző lény is. Csak éppen pont ezt nem sikerült elérni, mert a pozitív oldalát továbbra sem ismertük meg.

A történet körülbelül annyi, hogy az első részben megismertük Avit, a helyes izraeli pasit, aki valami érthetetlen okból valamit meglátott Amy-ből azon túl is, hogy egy plasztikcicababa, és hát valamilyen szinten összejöttek. De nem hivatalosan járnak, mert Avi izraeli katona, míg Amy egy nyámnyila tinédzser és hatalmas tinédzserproblémákkal küszködik: távol van a majdnembarátja, túl nagyok a mellei és mindenki őt bámulja, az anyja gyereket vár a pasijától akit utál, míg az apja akit eddig nem ismert teljesen rátelepszik, és egyáltalán nem csajozik, pedig kellene neki; új srác költözött a szomszédba, aki amellett hogy bénán öltözködik valamiért még utálja is. Hát szóval ilyen nagyon fontos problémák. Aminek a megoldásával elvileg megszeretjük Amy-t. Vagy nem.

Nekem konkrétan olyan szinten nem tetszett ez a rész, hogy erősen gondolkozom azon, hogy itt és most abbahagyom. De végülis már csak egy kötet van hátra, szóval az is lehet, hogy azt még elolvasom. Majd az idő eldönti, addig pedig próbálom elfelejteni a negatív gondolataimat.

Ez a How to ruin sorozatnak a második kötete, a harmadik, egyben befejező rész egy darabig most váratni fog magára. Mert bár ez a rész abszolúte olvastatta magát, meg én aztán tényleg nagyon szeretem Elkeles stílusát, főleg amit a Perfect Chemistry-ben meg a Leaving Paradise-ban láttam tőle, azért nekem ez most egy kicsit sok volt. Egyrészt Amy egy ritka idegesítő szereplő, annyira felszínes, hogy az egyszerűen nem igaz. És ennek a kötetnek a története is annyira semmi volt, hogy tényleg nem értem miért kellett a folytatás. Ez a rész ugyanis csak azért jött létre, hogy bebizonyítsa az olvasóknak, hogy Amy amellett hogy egy gyerekes plasztikcicababa, még egy érző lény is. Csak éppen pont ezt nem sikerült elérni, mert a pozitív oldalát továbbra sem ismertük meg.

A történet körülbelül annyi, hogy az első részben megismertük Avit, a helyes izraeli pasit, aki valami érthetetlen okból valamit meglátott Amy-ből azon túl is, hogy egy plasztikcicababa, és hát valamilyen szinten összejöttek. De nem hivatalosan járnak, mert Avi izraeli katona, míg Amy egy nyámnyila tinédzser és hatalmas tinédzserproblémákkal küszködik: távol van a majdnembarátja, és nem érti miért nem lehet igazán a barátjának nevezni, túl nagyok a mellei és mindenki őt bámulja, az anyja gyereket vár a pasijától akit utál, míg az apja akit eddig nem ismert teljesen rátelepszik, és egyáltalán nem csajozik, pedig kellene neki; új srác költözött a szomszédba, aki amellett hogy bénán öltözködik valamiért még utálja is. Hát szóval ilyen nagyon fontos problémák. Aminek a megoldásával elvileg megszeretjük Amy-t. Vagy nem.

Nekem konkrétan olyan szinten nem tetszett ez a rész, hogy erősen gondolkozom azon, hogy itt és most abbahagyom. Persze megpróbálhatom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire nem sikerült megkedvelnem a főszereplőt, és inkább az egynéhány vicces jelenetre gondolok. Például hogy milyen gondos kis apaként viselkedik Amy évekig alig látott apukája, főleg mikor azzal kell szembesülnie, hogy a felelőtlen kicsi lányának barátja van. Na ezeket a jeleneteket bírtam például. De azért még így is kell egy kis idő, amíg elfelejtem a negatív gondolataimat, és belevetem magam a harmadik részbe.

Simone Elkeles: How to Ruin a Summer Vacation

A 16 éves Amy Nelson nincs éppen jó viszonyban az apjával, akiről körülbelül évente egyszer hall, és akit magában csak spermadonornak nevez. Mégis most vele kell eltöltenie a nyári szünetet, Izraelben (egy háborús övezetben!), hogy megismerje a családjának másik felét, akik eddig még csak nem is tudtak Amy létezéséről. Az amerikai gondolkozású Amy-nek pedig egy teljesen új kultúrát, felfogást kell megértenie ez alatt a három hónap alatt, és nem utolsó sorban saját magát is meg kell ismernie.

Annak ellenére, hogy ez volt Elkeles első könyve (2006-ban jelent meg), már mindkét ezután megjelent sorozatát olvastam. De mivel nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire imádom a stílusát, várható volt, hogy sort fogok keríteni a How to Ruin sorozatára, aminek a következő két kötete máris a várólistám elején landolt. Nagyon kellemes, könnyed nyári olvasmány volt, még így a nagy fagyok közt, január elején is, ráadásul alig néhány óra alatt lehet végezni vele. Imádtam.

Amy karaktere mondjuk időnként szörnyen idegesítő volt, máskor meg szerettem. Szóval csak azt remélem, hogy ebben a részben tényleg sikerült egy kicsit megkomolyodnia, és a következő két részben már egy fokkal elviselhetőbb lesz. De ha mégsem, az sem baj, mert biztos megint lesz néhány olyan barát, vagy ellenség, aki majd észheztéríti. Volt néhány olyan dolog, amit én egy picit hiányoltam, főleg az izraeli családdal való összehangolódás, azt sem igazán tudom, hogy hogyan fogadták Amy-t. Pedig most hallottak róla először, és az egész amit kaptunk, az egy csendes belenyugvás. Tulajdonképpen két szereplő volt, akiken nagyobb hangsúly volt, az Snotty és Avi, utóbbi még csak nem is rokon, hanem Amy leendő barátja. Mindegy, én végülis élveztem, csak néha volt egy pici hiányérzetem.

Julie & Julia - Két nő, egy recept

Úgy ültem neki ennek a filmnek, hogy az ismerőseim akik látták, mind azt állították, hogy ez mennyire egy remek film. Nekem ugyan voltak fenntartásaim, Meryl Streep mondjuk úgy, hogy nem a nagy kedvencem, de végülis Amy Adams nagy kedvencem, és a film témája (leendő) szakmába vág - és nem, nem az írásra és blogolásra gondoltam.

Aztán úgy alakult, hogy nekem lett igazam. Meryl Streep lehet felőlem akármilyen nagy színész, mostanság csak gagyi filmekben játszik gagyi szerepeket. Amiben én utoljára láttam (Mamma Mia!, meg Az ördög Pradát visel), azok körülbelül ugyanolyan jellegű filmek voltak, mint ez a mostani, és most elnézést kérek azoktól, akiknek tetszett a fent említett két film. De egyik sem volt valami nagy jelentőségű alkotás. És itt még jön a semmilyen szerephez ez az eltúlzott nyivákolás-sipítozás, mellette meg olyan játék, ami egy elsőszerepes színésztől még úgy elnézhető, de nem Meryl Streeptől. És sajnos azt kell hogy mondjam, most még Amy Adams sem remekelt. De lehet hogy ezt a csak film teszi, mert én megvallom őszintén, halálra untam magam. Igaz, a film végén pozitív érzésekkel álltam fel, de ez nagyon gyorsan elpárolgott, és mostanra már csak a negatív dolgok maradtak meg.

A történet két szálat vonultat végig a film során, egyszer 2002-ben járunk, amikor is Juile elhatározza, hogy blogot ír, amin leírja, hogy hogyan főzte végig Julia Child szakácskönyvét 1 év alatt. Az persze eléggé érthetetlen, hogy igazából miért kell ezt csinálnia, főleg mert ezzel veszélyezteti a biztos bevételi forrását, a munkahelyét (még akkor is ha nem éppen álommunkáról van szó), másrészt meg teljesen elhanyagolja az egyébként baromira türelmes és megértő férjét. A másik szálon pedig azt nézhetjük végig, hogy a Párizsban unatkozó amerikai feleség hogyan jut el egy főzőtanfolyamtól odáig, hogy kiadják a könyvét. Hozzáteszem, a férjéről hasonló jókat lehet elmondani, mint Julie férjéről, két ilyen nőhőz szerintem rohadt nagy megértés és persze szerelem kell.

Tiszta napfény (Sunshine Cleaning)

A gyilkossági helyszínek és a hullák eltakarítása meglehetősen undorító, azonban igencsak hálás meló, főleg ha a piszkos munka utáni csekkre gondolunk. És Rose-nak igencsak szüksége van a pénzre, tekintve hogy egyedül neveli a fiát, akinek eléggé extrém viselkedési problémái vannak, és emiatt egy drágább iskolába kellene járnia. Tehát amikor az amúgy házas rendőr szeretője megemlíti Rose-nak ezt a munkát, mint lehetőséget, a lány kap az alkalmon. Ráadásul beveszi a húgát is a családi bizniszbe.

A lányok meglehetősen morbid munkáját leszámítva, összességében egy nagyon kedves történetet kapunk. Egyrészt Amy Adams lehet akármennyire elgyötört, akkor is nagyon gyönyörű, a húgát játszó Emily Blunt pedig szintén megállja a helyét a filmben, annak ellenére hogy bennem sem A Jane Austen könyvklubban, sem pedig Az ördög Pradát viselben nem hagyott mély nyomokat, más filmjét pedig egyelőre még nem láttam. Ebben a filmben azonban tényleg majdnem mindenki szerethető volt.