Bree Despain: The Lost Saint

Én úgy emlékeztem, hogy a Dark Divine nekem nagyon tetszett, de ahogy elkezdtem olvasni a második részét, rá kellett jönnöm, hogy gyakorlatilag semmi sem maradt meg bennem a történetből. Aztán pedig azon kellett elgondolkoznom, hogy ezen nekem mi tetszett?

The Lost Saint 10 hónappal azután kezdődik, hogy Gracie kigyógyította Danielt a vérfarkas-kórságból, ő maga pedig megfertőződött. Grace családja azóta romokban, Jude eltűnt, az anyja depressziós, az apja pedig egyre több időt tölt távol, elvileg azért, mert Jude-ot keresi. Daniellel azonban minden a legnagyobb rendben, legalábbis addig, amíg el nem kezdenek titkolózni egymás elől. Daniel ugyanis valamiért magába fordult, és több időt tölt a kis tökéletes Katie Summers-szel; míg Gracie egyre inkább a szintén vérfarkas Talbot társaságára vágyik egyre jobban. És ami tényleg a legidegesítőbb, hogy itt aztán abszolút semmi bonyodalom nem lenne, ha ők ketten beszélnének egymással, és nem kéne mindent eltitkolni. De ugyanez vonatkozik Grace apjára, meg Gabriel-re is. Grace egymillió veszélybe sodorja magát, hogy aztán jól leszidják, és megkapja, hogy ezt már mindenki tök régóta tudta, csak neked nem mondtuk el. Ha már ennyire vallásos itt mindenki, meg jönnek a nagy példázatokkal, mint az első részben a tékozló fiúval, most meg az irgalmas szamaritánussal, akkor az lenne a minimum, hogy összeül a család, és megbeszélik a problémákat, és megosztják egymással a titkaikat, főleg ha mindenki ugyanazt szeretné, megtalálni Jude-ot. Vagy ilyet csak a Camden család csinált a Hetedik Mennyországban?

Ez engem azért is húzott fel ennyire, mert ha nem lennének ezek a félreértések, akkor abszolút semmi történet nem lenne. A főgonosz szerintem egyszerűen nevetséges volt, legalábbis a mostani megjelenését semmiképpen nem lehetett komolyan venni. A "hatalmas" cliffhanger a rész végén szintén egy oltári nagy vicc. Most komolyan ezért kellene várnom a következő részt? Egy személy volt, akit úgy-ahogy kedveltem a részben, nem nehéz kitalálni: Talbot. Nem azért, mert annyira odáig lehetne érte lenni, hanem mert rajta kívül mindenkinek sikerült felhúznia.

Szóval ahogyan az várható, egyelőre még nem tudom, hogy akarom-e én a folytatást, vagy jól megvagyok nélküle. De ez még a jövő zenéje, egyelőre még semmilyen infó nincs róla, mire megjelenik, lehet hogy elfelejtem a negatív érzéseimet. Vagy nem.

 

Bree Despain: The Dark Divine

Úgy ültem le ehhez a könyvhöz, hogy fogalmam sem volt, hogy mit várjak. Már régóta szemeztem a borítójával, illetve tudtam, hogy majd hamarosan magyarul is megjelenik, de körülbelül ennyi. Történetről, tartalomról semmit sem tudtam. Úgyhogy az elején eléggé döcögősen olvastam csak, mondhatnánk azt is, hogy inkább csak szenvedtem vele. De aztán észre sem vettem mikor, de már imádtam. Az utolsó 100 oldalnál pedig még csak letenni sem bírtam.

Tehát amit el kell mondanom, hogy az elején egy hatalmas nagy kliséhegyet észleltem, és emiatt eleinte nem tudtam élvezni a könyvet. Grace Divine egy nagyon vallásos családból származik, ez szegény lánynak már a nevéről is azonnal látszik. Az egész felfogása is a nevére vezethető vissza, hiszen Grace maga a megtestesült jóindulat, mindenkin próbál a tőle telhető legjobban segíteni. Tulajdonképpen ez az a vonás, amivel Grace annyit ért el, hogy halálosan idegesítő, ál-tökéletes, ámde szerintem meglehetősen lapos karakter lett belőle.

A történet egyébként annyi, hogy történt valami 3 évvel ezelőtt, amiről senki sem beszél. Grace bátyja, Jude, tetőtől talpig véresen került haza, gyerekkori barátjuk, Daniel, pedig teljesen eltűnt. Jude pedig azóta egyenesen gyűlöli a fiút, de Grace az egész esetről semmit sem tud, a családban pedig senki sem akar róla beszélni. Azonban most, 3 évvel később, Daniel visszatért. Grace pedig, aki már gyerekkorában is fülig szerelmes volt a srácba, most is egyre közelebb kerül hozzá, annak ellenére, hogy a bátyjához is szeretne hűséges maradni. Tehát ha Jude arra kéri, hogy ne is álljon szóba Daniellel, akkor bizony Grace-nek meg kell próbálnia, még akkor is, ha mást sem akar jobban, mint szerelmével lenni.

Akármi negatívumot éreztem az elején, az a végére szerencsére teljesen eltűnt, legalábbis engem egy idő után eléggé magával ragadt a történet. Nem mondom, hogy nem volt egymillió közhely, meg klisé, főként ilyen vallási dolgokkal kapcsolatban, mint a tékozló fiú esete is. Azt sem mondanám, hogy a mindent átszövő titok annyira mellbevágó lett volna, mert szerintem abszolút kiszámítható volt az egész, még Jude-dal is. De a befejezésnél például én teljesen másra számítottam, valami tragikusabbra. És akkor most mondhatnám, hogy szerencsére nem azt kaptuk.