Elizabeth Eulberg: Prom & Prejudice

Általánosan elfogadott igazság, hogy egy egyedülálló férfi, aki a Pemberley akadémián tölti a tavaszi félévét, partnert akar a bálra. (Most próbáltam Jane Austen-os lenni egy picit, de nem annyira sikerült.) Téli szünet után az igen rangos Longbourn Akadémia lányai megszállottan készülnek a bálra. Lizzie Bennet-et, aki ösztöndíjasként jár a Longbourn-be, azonban nem érdeklik a drága ruhák és cipők, legjobb barátnőjét, Jane-t, viszont annál inkább. Főleg most, hogy Charles Bingley visszatér a Londonban töltött féléve után. Lizzie örül barátnője bimbózó románcának, de cseppet sincs lenyűgözve Charles barájtától, Will Darcy-től, aki sznob és követelőző. Úgy tűnik Darcy sem túlságosan kedveli Lizzie-t, valószínűleg azért, mert a családjának nincs elég pénze, legalábbis a lány ezt feltételezi. Egyértelmű, hogy Will Darcy egy nagyképű bunkó, de akkor Lizzie mégis hogy vonzódhat hozzá?

Nem tudom hogy vetemedtem rá, hogy a számomra meglehetősen gyenge Rajongás után szinte azonnal egy olyan történetbe kezdjek bele, ami már megint a Büszkeség és balítéletet veszi alapul. De most nem sikerült csalódnom, mert a Prom & Prejudice minden percét élveztem, egy csomót mosolyogtam rajta, és a háttérben egy idő után azok a komolyzenei darabok szóltak nálam, amiket Lizzie, illetve Darcy anyja játszottak a regényben. Lizzie ugyanis zenei ösztöndíjjal van bent a neves Longbourne akadémián, ahová egy csomó sznob leányzó jár, akik egytől egyig utálják az ösztöndíjasokat, mert egyszerűen nem tudják elviselni, ha valaki jobb náluk. Szerintem ez irtó aranyos modernesítése a Büszkeség és balítéletnek, valahogy minden a helyén volt. Bírtam Charlotte-ot, a másik ösztöndíjasunkat, mert ugyanolyan volt, mint a régi Charlotte: "Nem hibáztatlak, amiért meglepődtél, de én nem vagyok romantikus lélek, Lizzie. Én praktikus vagyok. El akarok menni a bálba, Colin pedig meghívott". Bírtam Wickham-et is, igazi rosszfiú, aki most a modern környezetben azon van, hogy a kapcsolatait építgesse a gazdag diákok között, meg persze fiatal lányokat itat le, hogy aztán kihasználhassa a helyzetet...

Azért sajnáltam, hogy mondjuk Mr Bennet úgy ahogy van kimaradt, de ezzel jár a pozitívum, hogy legalább Mrs Bennet is kimaradt, legalábbis abban az idegesítő formájában, ahogy Jane Austen-nál megjelent. De ezáltal csak még szerethetőbb lett szerintem az egész történet, és rajtuk kívül szinte mindenki a helyén volt, meg szegény Cat de Bourgh is ott volt, említés szintjén legalábbis. De ők szerintem már egyébként sem illettek volna bele ebbe a fodros-bodros báliruhás környezetbe. Amit nem mellesleg, én egyenesen imádtam. Adjatok még ilyen tündéri Jane Austen feldolgozásokat!

Polly Shulman: Rajongás

„Kevés olyan dolog van, ami jobban megviselhet egy értelmes embert, mint ha szeretetből és megszokásból ragaszkodik egy Rajongóhoz.” Julie mindezt keserű tapasztalatból tudja. Legjobb barátnője, Ashleigh, vadul csapong egyik mániától a másikig, és őt is belerángatja őrült terveibe. Ashleigh legújabb szeszélye egyben Julie saját szenvedélye is: Jane Austen nagyszerű szerelmi regénye, a Büszkeség és balítélet. Julie azon kapja magát, hogy múlt századi divat szerint felöltözve és erősen vonakodva besurran Ashleigh-vel egy fiúiskola báljára, abban a reményben, hogy ott hősökre lelnek. Sajnos, mindketten ugyanabba a fiatalemberbe szeretnek bele, a jóképű és lovagias Grandison Parrba. Vajon Julie-nak választania kell a barátnője iránti hűség és a szerelem között? Vagy talán Ashleigh zavarbaejtő bohóckodása végképp elüldözi a fiút, mielőtt Julie lehetőséget kapna?

Szintén a Westendből könyvsiker-kölcsönöztem, de már ezer éve szemeztem is a könyvvel. Szeretem Jane Austen-t, ígéretesnek tűnt a történet is, főleg a kérdés amit sugallt: mi a fontosabb, a szerelem vagy a barátság? De sajnos úgy érzem, hogy én ebből már kinőttem, nem is értem minek kellett bele ez a Jane Austen-ozás, tekintve, hogy egyszerűen lehetetlenség volt a Büszkeség és balítélet szereplőihez hasonlítani a szereplőket, annak ellenére, hogy saját magukat hozzájuk hasonlítgatták. Ami szerintem hiba volt.

Ashleigh szerintem ötletes volt a maga kis csapongó rajongásával, Julie viszont kezdettől fogva idegesített, mert passzív volt, és igazából nem csinált semmit. Akkor tudtam volna megbékélni vele, ha a végén mindent elmond Ash-nek. Ashleigh is elmondta, hogy mi a helyzet Ned-del, én pedig ekkor azt vártam, hogy cserébe Julie is bevallja, hogy neki végig Parr tetszett. Ha ezt tette volna, akkor komolyan elhiszem, hogy a barátságuk mindennél fontosabb, még a szerelemnél is. De így nálam Julie csak egy meghunyászkodó pincsikutya maradt. De előfordulhat, hogy ha 16 éves fejjel olvastam volna, akkor nem lennének ilyen jellegű problémáim, most viszont bőven akadnak.