Februárban olvastam

Február rövid hónap volt, kevesebbet is olvastam ám, mint januárban. Még két novellát is be kellett biggyesztenem a képbe, hogy legalább 4-es sorokat tudjak csinálni, de azért azok annyira nem számítanak. Szóval igen, mindössze 10 könyv...

A Prodigy az időközben megjelent Legenda második része, hát mit mondjak, nem csalódtam a folytatásban! A Dare You To a Pusing the Limits folytatása, hivatalosan csak májusban jelenik meg, és nekem mondjuk annyira nem tetszett, mint az első rész, de azért így is öt csillagos, még ha nem is csillagos ötös. :P A Reece Malcolm List alapból nagyon várós volt, nagyon is tetszett, szóval Amy Spalding landolt azon írók közé, akiknek ha megjelenik új könyvük, az azonnal kell. :) A Perfect Scoundrels pedig nem kérdés, hogy jó volt, óriási Ally Carter-fan lettem az évek során <3

Aztán elolvastam Lauren Olivertől a Requiem-et, plusz kettő short story-t. Hát mit ne mondjak, nagyon szerettem a Deliriumot, sőt még a Pandemonium-ot is, ezért abban bíztam, hogy a harmadik rész csak jó lehet. Hát... annyira nem. :/ Sok volt a szenvedés Hana részéről, még több Lenától, és ez a befejezés egyszerűen vicc. Mármint most akkor hol a befejezés? Érdemes a harmadik rész elolvasni a Hana c. novellát, hogy legalább az ő szálával tisztában legyünk, mert nekem sokáig nem igazán jött össze, hogy ő most mit keres itt. Mondjuk ezt a végére sem értettem meg, de mindegy. Olyan mehh volt. A Fault in Our Stars pedig az egyik legcsodálatosabb John Green volt, amit olvastam. Próbáltam nem megszeretni, és nem együtt nevetni a szereplőkkel, de persze sikerült, úgyhogy utána sírhattam bőven, de számítottam rá, szóval ez így jó volt.

Amennyire tetszett a Shatter Me, az Unravel Me annyira nem. Az összes szimpátiám átpártolt Warner-hez, akármennyire is Adam-nek szeretnék drukkolni, a srác szenvedése már egy kicsit sok volt. De Juliette-ből is már NAGYON elegem volt, az Adam-mel közös jeleneteken legszívesebben a falhoz csapkodtam volna a könyvemet. Aztán volt egy utazós hétvégém, amikor random választottam könyveket, egyik a What's Left Of Me volt, imádtam, várom nagyon a folytatást; a másik pedig a Burn for Burn, ami meg borzasztóan szörnyű volt, de legalább gyorsan el lehetett olvasni. És nem, nem vagyok kíváncsi a folytatásra. A Blaze pedig egy könnyű kis kikapcsolódás volt a végére, a képregények és szuperhősök korában :)

John Green: Katherine a köbön, avagy a szerelem képlete

Tizedik Katherine csak azt akarta, hogy barátok legyenek.
Tizennyolcadik Katherine e-mailben rúgta ki.
K-19 összetörte a szívét.
Colin Singleton kizárólag Katherine nevű csajokra bukik. És ha sikerül összejönnie valamelyik Katherine-nel, akkor Colin előbb-utóbb lapátra kerül. Hogy egészen pontosak legyünk, eddig tizenkilenc alkalommal. Colin, az anagrammakedvelő, elkeseredett gyermektehetség tízezer dollárral a zsebében, egy vérszomjas vaddisznóval a nyomában és az anyósülésen túlsúlyos, Judy bírónő-rajongó barátjával kalandos útra indul, de egyetlen Katherine sem bukkan fel a láthatáron. Colin elhatározza, hogy megalkotja az Alapvető Katherine előreláthatósági elméletet, amely reményei szerint bármely Kirúgott számára képes megjósolni bármely kapcsolat kimenetelét, és ezáltal talán visszaszerezheti a lányt.
Az Alaska nyomában szerzőjének árnyalt humorú regényében szó esik még
szerelemről, barátságról és egy halott osztrák-magyar trónörökösről is.
John Greent a házassága előtt tizenháromszor rúgták ki. De Katherine nevű lány
egyszer sem.

Könyvhéten jelent meg John Green második magyar nyelvű kötete, ennek ellenére engem egészen mostanáig egészen messziről elkerült, nem tudom miért. Jó, tudom miért, mert nagyjából fogalmam sincs milyen könyvek jelennek meg magyarul, és bár kimentem könyvhétre körülnézni, annyira alapos azért mégsem voltam. Ugyanis Katherine-ek sokaságára múltheti Auchan-os nagybevásárlásomon figyeltem fel, és már ott el is kezdtem olvasni. Megvenni nem akartam, akkor már vagy elolvasom még ott a boltban az egészet, vagy diszkréten becsúsztatom a táskámba, de teljes áron egészen biztosan nem veszek könyvet. Végülis a párom nagyon aranyosan beleegyezett, hogy ő addig nézegeti a tájolókat, a kisszékeket, meg a szerszámokat, amíg én mellette hangosan nevetek a könyvön. Úgyis gyorsan olvasok, meg ez nem is olyan hosszú, mit neki az az 1-2 óra, ő addig jól elnézegeti az árukat. De a századik oldalon én már teljesen meggyőztem magam arról, hogy ez a könyv nekem kell, mégpedig otthon, a polcomon. Elvégre az Alaskát is megvettem, mikor azt már olvastam régebben, ráadásul otthon van anyáéknál a saját angol nyelvű példányom. Ennek pedig pont ugyanolyan borítója van, milyen szépen mutatnak majd egymás mellett. Meg hát az Alaskát is elolvasta a fél munkahelyem, ez is biztosan tetszene nekik... Persze diszkrét táskábacsúsztatásról szó sem lehetett, párom szerint ultra ciki, hogy ilyesmin töröm a fejem. Úgyhogy így alakult hogy megvettem Katherine-éket. Teljes áron, hüpp.

Persze nem tetszett annyira nagyon, mint az Alaska, azt hiszem azt mindenképpen nehéz lesz nálam felülmúlnia John Green-nek. De ezt is eléggé szerettem, főleg az elején. Colin abszolút nem átlagos főhős, de ettől függetlenül én nagyon kedveltem, bár a matematikai elméleteihez én abszolút semmit nem értek, annyira, hogy a függeléket ugyan elkezdtem kibogozni, de aztán inkább hagytam az egészet. Főleg hogy annyira irracionális az egész. Az elején még viccesnek találtam azt is, hogy Colint tizenkilencszer hozta össze a sors egy Katherine nevű lánnyal, és tizenkilencszer ki is dobták, de igazából a legtöbbnek nem is túlságosan volt jelentősége, és már egy idő után unalmas volt. Az meg igazán felüdülés, hogy a huszadik végre nem egy Katherine. (Csak sajnos nem is Alaska...)

Na viszont Hasszánt egyenesen imádtam. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kövér, bozontos, libanoni származású fickó kopogás nélkül berontott Colin szobájába :D Volt néhány nagyon komoly beszólása a könyv során, tulajdonképpen ő az, akit elejétől a végéig nagyon kedveltem. Mert Colinban elsőre tetszett, hogy nem átlagos, de a végére picit unalmassá vált. Lindsey meg túlságosan átlagosra sikeredett, ezért is mondom, hogy sajnos nem Alaska. De Alaskát nehéz is lenne utolérni; ezért sem tudok semmi komolyabb problémát felhozni a könyvvel kapcsolatban.

Amit remélek, hogy ez a John Green-sorozat nem fog megszakadni, mert ezer éve szemezek a Paper Towns-zal is, azt is szívesen látnám magyarul. Akár ezzel a fura nyilas borítóval, még akkor is, ha nekem konkrétan nem túlságosan tetszenek, de ha már van belőle a polcomon kettő, akkor már jöhetne egy harmadik is...

John Green: Alaska nyomában

A tizenhat éves Milesnek nincsenek igazán barátai, nem szereti az iskolai életet, egyedül a halott emberek utolsó mondatai tudják lenyűgözni. Ezért is kéri meg a szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert ott talán megváltozik az élete, vagy legalábbis megtalálja a Nagy Talánt. Culver Creek-ben, ahol mindenki becenevekkel nyomul, még a dékán is, akit csak Sas néven emlegetnek, Miles szinte azonnal barátokra, sőt még egy új névre is talál, így lesz a vézna fiúcskából Pufi. De ott van még Pufi szobatársa, az ösztöndíjas zseni, Ezredes, vagy az állandóan változó Alaska, akinek kivételesen ez az igazi neve, viszont azt legalább ő maga választotta magának. És azt kell hogy mondjam, az a 272 nap, amit az Alaska nyomában átélünk, bizony gyökeresen felforgatja Pufi, és barátai életét.

Rég volt már olyan, hogy olyan könyvet olvasok, amit már egyszer olvastam, de az Alaska nyomában az ilyen. Körülbelül négy éve olvashattam, nagyon olcsón vettem, amikor felfedeztem, hogy a Questurával szemben van egy nagyon jó használt angolkönyves, és valahogy ez repült bele a kosaramba, néhány kötelezővel együtt. És imádtam. Mert én is akkoriban kerültem el otthonról egy másik városba, kollégiumba, új volt minden, sok idegen ember, azelőtt szinte sosem ittam... Szóval valahogy úgy jött ki, hogy sok közös vonást találtam Pufival és gondolom részben ezért, de nagy hatást tett rám. Részben pedig amiatt, hogy 136 nappal a könyv kezdete után, és 136 nappal a könyv vége előtt történik valami, és én azt hittem, hogy ez a valami meg fogja változtatni a dolgokat, hogy utána nem fogom ennyire szeretni. De nem így történt. Második olvasásra sem. Sőt, komolyan mondom, hogy annak ellenére, hogy a könyv második felének kellene igazán szomorúnak lennie, ott van a három legnagyobb poén, és ami a legviccesebb, hogy mindhárom a Sashoz kötődik.

Azt már mondtam, hogy a Könyvfesztiválon sikerült újrafelfedeznem a könyvet, de akkor még nem vettem meg, mert minek, megvan nekem otthon is. Igen, csakhogy otthon otthon, és nem itthon otthon, szóval addig rágódtam rajta, amíg muszáj volt megvennem és azonnal újraolvasnom. És pont olyan volt, amire emlékeztem. Azt szerettem benne nagyon, hogy végig úgy éreztem, mintha én is ott lennék. Mintha Pufi, Ezredes, Takumi, Alaska, mind az én barátaim lennének, együtt szívnám velük a cigiket, pedig nem is dohányzom, vagy éppen együtt készülnénk egy óriási balhékra. Pufi néhány beszólása mondjuk fájt egy kissé, az utolsó mondatokon kívül gőze nincs a dolgokról, legyen szó barátságról, szerelemről, vagy éppen más országokról. De az sem baj, mert szépen sorban mindent megtapasztal, és végül talán megtalálja a Nagy Talánt, vagy éppen a kiutat a szenvedés labirintusából. Vagy talán még nem. De kiderül, ha elolvassátok a könyvet. Mondanám, hogy felajánlom ezt a könyvet is, elvégre nekem megvan kétszer, de most egy kollégámnál van, utána pedig a húgához kerül, és még vagy öt ember elkérte tőlem, mert az a kollégám valahogy jobban tud könyveket ajánlani, mint én. Lehet hogy ezt a bejegyzést is inkább neki kellett volna megírnia, mert nekem nem megy :)

Borító hasonlóság

Ebben a pillanatban vettem csak észre, de ez a két borító mintha egy picit egyformára sikeredett volna. Ha egy sorozatban jelent volna meg azt mondom okés, de az egyik Gabo kiadó, a másik meg Ciceró könyvstúdió... Nem is értem ezt a borítóválasztást, mert nekem angolul mindkettő szebb kiadásban van meg. Egyébként azért aktuális ez a bejegyzés, mert az Alaska nyomábant időközben mégis megvettem magyarul, a Ha maradnék második részéről meg most fogok írni.