Neil Gaiman: The Graveyard Book

Kicsit viccesen alakult, hogy az első könyv, amit a Diana Wynne Jones-project elkezdése után olvasok, pont az írónő ajánlásával kezdődik, mely szerint ez a Neil Gaiman által valaha írt legjobb könyv. Nos, szerintem messze nem, mert nekem például a Coraline ezerszer jobban tetszett, de mindenki döntse el maga. Az mindenesetre már biztos, hogy a magyar változatra áhítozóknak sem kell sokáig várniuk, A temető könyve ugyanis várhatóan június 3-án jelenik meg.

A történet egy meglehetősen hidegvérű gyilkosságsorozattal kezdődik, amikor is egy elengáns férfi hihetetlen precizitással végez egy négytagú család három tagjával. Egyedül a hiperaktív csecsemővel nem tud végezni, az ugyanis felébred az éjszaka közepén, kijut a házból, és temető felé veszi az irányt. A temető pedig tele van kísértetekkel, akik közül a jószándékú Mr és Mrs Owens befogadja a kisfiút, aki a Nobody Owens (röviden Bod) nevet kapja. Innentől epizódikusan követhetjük végig a fiú fejlődését, ahogy a titokzatos Silas, majd a szigorú Miss Lupescu tanítja, ahogy új barátot szerez egy élő lány személyében, ahogy sorra megismeri a temető rejtélyeit, a legrégebbi sírt, a temetőn kívül eltemetett boszorkányt, és ahogy egyre inkább felfedezi a temetőn kívüli világot. Ám a veszély továbbra is leselkedik rá, a férfi aki kiskorában megpróbálta megölni Bodot, még most valahol őrá vár.

Az igazat megvallva nekem most ez a könyv nem tetszett annyira. Lehet, hogy pont rosszkor olvastam, mindenesetre ezt én most egy kicsit unalmasnak, és túlságosan is kiszámíthatónak találtam. Ráadásul úgy éreztem, hogy ez meglehetősen lassan is indult be, én körülbelül a 4. fejezet végétől kezdtem el úgy ténylegesen is élvezni a dolgot. Ettől függetlenül én nem állítom, hogy ez most rossz volt, inkább csak azt mondanám, hogy volt már ennél jobb is.

Coraline és a titkos ajtó

A legelső bejegyzéseim között írtam a Coraline könyvről, és már akkor is mondtam, hogy előbb vagy utóbb fogok írni a filmváltozatról is. Úgy néz ki, hogy inkább utóbb lett belőle, de nem baj, mert ma nagyon jólesett megnézni. Mondanám, hogy teljesen ugyanolyan volt mint a könyv, de ez persze nem igaz, mert ez mozgott, színes volt, és volt hozzá hang is. :D Szóval ez azt jelenti, hogy igen, nagyon tetszett a könyv, és ilyenkor mindig egy kicsit félek megnézni a filmváltozatot, de most abszolút pozitívan csalódtam, mert nagyon jó volt.

A történetről azt hiszem nem írtam korábban. Szóval van egy Coraline nevű lány, aki a szüleivel frissen költözik be egy új házba, és körbejár felfedezni a környéket, megismeri a különc szomszédokat, meg ilyesmi. Aztán egyik nap esik az eső és neki bent kéne maradnia. A szülei meg túl elfoglaltak ahhoz, hogy akár csak egy kicsit is foglalkozzanak a lánnyal, ezért egyedül fedezi fel a házat. Megszámolja az ablakokat, ajtókat, egyebeket, mígnem talál egy ajtót a tapéta mögött, ami átvezeti őt egy tükörvilágba. Ahol a szülei kedvesek, a szomszédok is varázslatosabbak, szóval ahol szeretik. Csak annyi a bökkenő, hogy ebben a másik világban mindenkinek gombszeme van, és ahhoz hogy ott maradhasson, neki is gombot kellene varrni a szeme helyére. Na és innentől kezdődnek meg a borzalmak, meg a haza akarok menni érzés. Egyébként a könyv félelmetesebb volt, szóval szerintem jó, hogy egy enyhébb verziót kaptunk a filmben. De még így is kellőképpen bizarr volt.

Neil Gaiman: Coraline

Kicsit még bele kell szoknom ebbe a blogolósdiba, mert az előbb szépen elveszett a kész bejegyzésem, szóval most kezdhetem előlről...

Egészen mostanáig nem olvastam valami sok mindent Neil Gaiman könyvei közül, csak a Csillagport, illetve az Odd and the Frost Giants címet viselő egyfontos kis szösszenetet; de úgy érzem, hogy ez a Coraline után változni fog. Mert fantasztikus ez az ember. Azt gondolnánk, hogy Narnia után már lejárt lemez a szekrényeken és ajtókon keresztül való elcsatangolás, de Neil Gaiman bebizonyította, hogy tévedtünk. Amit az ajtó túloldalán találunk, egy sokkal fantasztikusabb, ámde félelmetesebb, fordított világ.

Annak ellenére, hogy hivatalosan gyerekkönyv, nehéz megmondani, hogy mégis kiknek szól. Én huszonéves fejjel határozottan élveztem, és annak ellenére, hogy én eléggé gyerek-lelkivilágú vagyok, biztos vagyok abban, hogy nálam felnőttebbeknek is tetszene. Ami kicsit húzós ebben a könyvben, hogy nem biztos, hogy megéri megvenni. Sajnos a tipográfiához túlzottan nem értek, de így ránézésre kb másfélszeres sorközzel van nyomtatva, ráadásul a 144 oldalon belül elvétve még vagy 15 kép is található. Arról nem is beszélve, hogy körülbelül egy óra alatt az olvasmány végére lehet érni... Hát nem biztos, hogy ez másoknak is megér 2480 forintot. Valószínűleg csak kevesen vannak olyanok, mint én, aki szeret mindent a polcán látni.

A könyv alapján film is készült, amihez egyelőre nem volt még szerencsém, de ami késik nem múlik. Arról nem is beszélve, hogy a későbbiek során még nem egy Neil Gaiman kötethez lesz szerencsém, ezt biztosra veszem.