Frances Mayes: Napsütötte Toszkána

Tudom, már az is elég szörnyű, hogy egy hete nem írtam, arról nem is beszélve, hogy fogalmam sincs mikor lesz időm pótolni a lemaradásomat. Amiből egyébként nincs is sok, mert most megállás nélkül dolgoztam, meg fogok is, így az olvasásra sem maradt túl sok időm. Arról nem is beszélve, hogy egy hétig húztam ezt a mostani könyvet is, és körülbelül a kétharmadánál határoztam el, hogy nekem ez végképp nem megy.

És igen, a Napsütötte Toszkánáról van szó, aminek a filmváltozata még tetszett is. És elég erősen reménykedtem benne, hogy a könyv is nagyon jó lesz. Amolyan Marian Keyes-esen görögdinnyés... Aki olvasta, talán érti mire gondolok. De ehelyett körülbelül olyan élményt adott, mint az Elizabeth Gilbert-es Eat, pray, love (Ízek, imák, szerelmek), tehát ismét adott egy elvált nő, aki új helyeket fedez fel, nulla történettel. Bár ez kicsit hangulatos, mégsem tudta rabul ejteni a gondolataimat és érzékszerveimet, ahogy azt a bookline-os szöveg ígérte. Inkább egy különösebb történet nélküli napló a toszkán mindennapokról, főként az új otthon kialakításáról. De ettől még másoknak tetszhet, egyszerűen csak nekem nem a műfajom.

Napsütötte Toszkána

Nem akartam erről a filmről írni, de annyira pozitív érzést hagyott bennem, hogy egyszerűen kell írnom legalább egy rövidke bekezdést. A filmet anyukám ajánlotta, de tipikusan olyan film, ami egy elvált nőnek tetszhet, ezért is gondoltam, hogy ez nem lesz az én filmem. És mégis. A történet annyi, hogy egy frissen elvált nőt elküldenek a barátnői Toszkánába, mert remélik hogy jót fog tenni neki az utazás. Aztán hirtelen elhatározásból, vagy csak mert hisz a sorsban és a jelekben, de vesz egy házat, amit elkezdenek felújítani néhány újdonsült ismerősével. És végül nemcsak hogy új otthont, de egyben családot és rengeteg barátot is talál. Azt hiszem el fogom olvasni a könyvet is, mert ez így egynek nagyon tetszett, és azt hiszem hogy a könyv is fog.