Catherine Jinks: Nina és az Anonim Vámpírok Klubja

Nem tudom mi vett rá, hogy levegyem ezt a könyvet a polcról, arra meg végképp nincs ötletem, hogy mégis hogy sikerült a végére érnem. Ugyanis az első kétszáz oldal szerintem brutálisan fárasztó és olvashatatlan volt, az utolsó száz oldal pedig még csak-csak elment, de még így is egy hétig szenvedtem ezzel a szerencsétlen könyvvel.

Ami mondjuk vicces volt benne, hogy ez a könyv végre nem szeretnivaló szuperhősöknek írja le a vámpírokat, se nem félelmetes gonosztevőknek. Hanem inkább szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb egyéneknek, akik ezernyi problémával szenvednek. Akik nem embervérrel, sokkal inkább tengerimalacokkal táplálkoznak, sötét pincékben laknak, és még életükben nem vettek részt igazi kalandban, legalábbis mióta vámpírok, azóta biztosan nem. Ezért is forgatja fel teljesen az eddigi életüket, hogy az egyiküket valaki megöli. Mert ha továbbra is csak ölbetett kézzel ülnek, akkor talán ők lesznek a következők.

Az igazat megvallva engem még történetileg le is kötött volna a dolog, ha a főszereplőnk, aki már több évtizede vámpírként tölti az életét, nem maradt volna meg szörnyen idegesítő tizenévesnek. Mert így mit ne mondjak, egyáltalán nem volt élvezetes olvasni a könyvet. Persze gondolom pont ez a lényege az anonim vámpírságnak, hogy ettől a begubózott vámpírléttől nem hogy érettebb nem lesz az ember, de még visszájára is fordul egy kicsit a fejlődésük. Mindenesetre engem ez eléggé idegesített, főleg hogy abszolút nem lehetett senkivel sem átérezni a szereplők eltúlzott tulajdonságai és az állandó nyafogás miatt.