Tera Lynn Childs: Goddess Boot Camp

Szörnyű, hogy megint úgy akarom kezdeni a bejegyzésemet, hogy mennyire imádtam a könyvet, de így volt. Teljesen oda meg vissza vagyok Tera Lynn Childs könyveiért, és baromira sajnálom, hogy nincsen több. Vagyis azt, hogy egyelőre még nincs több, mert ugye lesz! Fins folytatás is, meg új sorozat... és én azt sem bánnám, ha az Oh My Gods-nak lenne egy harmadik része, mert ez a mostani, a Goddess Boot Camp, volt olyan jó, mint az első rész.

Oké, ezt mondjuk nem gondoltam volna. Főleg mert én a második részektől mindig tartok egy picit, hiszen sosem lesz olyan jó, mint az első. A Goddess Boot Camp is valahogy így kezdődött, elég nagy hülyeségnek tartottam, hogy Phoebe-nek, aki az előző rész végén tudta meg, hogy isteni származék, most hirtelen annyira erős legyen, hogy ne tudja kontrollálni a cselekedeteit. Meg ha egyszer összejött a tökéletes pasival, sőt még prófécia is szól róluk, akkor ne kezdjen már rögtön kételkedni benne, csak mert meglátta a volt barátnőjével. Szóval már csak ezek miatt is aggódtam eleinte a második rész miatt, de végül teljesen magába szippantott. Mert oké, tényleg furcsa, hogy Phoebe hirtelen milyen erős lett, de nem ez a lényeg. Hanem a lehetőség, hogy ezáltal be lehet őt zárni egy nyári táborba csupa tízévessel, meg két utált személlyel, Griffin exbarátnőjével és a ritkán kedves mostohatesóval. Szerintem ez oltári nagy, ráadásul csupa élvezetes párbeszéd kerekedik az egészből, amitől csak végigvigyorgom az egészet. Mert ez egy ilyen könyv.

Amit viszont nagyon sajnálok, hogy egy picit jobban rá lehetett volna menni Phoebe apjának a halálára. Mert igaz, hogy ez a szál valahogy ott volt a háttérben az egész könyv alatt, én pedig végig azt vártam, hogy ugyan mi történhetett, de végül nem tudjuk meg. Ezt az egyet sajnáltam. Rendben, hogy Phoebola most már így is jól van, és nem gondolkozik annyit a múlton, de szerintem nem csak én lennék kíváncsi arra, hogy akkor ez a dolog akkor hogy is történt. De ezen kívül tényleg minden teljesen rendben volt.

Tera Lynn Childs: Oh My Gods

Annyira imádtam a Forgive My Fins-t, hogy már akkor is megírtam, hogy mindenképpen fogok még mást is olvasni Tera Lynn Childs-tól. Ennek most jött el az ideje, ez pedig a másik, kétrészes, görög istenes sorozatának az első része, amiben olyannyira nem csalódtam, hogy már most folyamatban van a második része is, és még azt is imádom. Persze nem mondom, itt is megvannak ugyanazok a hibák, mint a Forgive My Fins-ben, például hogy a főszereplő túlontúl gyerekes, de igazából ilyen korban ki nem az? Főleg azt nehéz elviselni, ha a szülők ilyenkor is kihagyják az embert a fontos döntésekből, például hogy kb most rögtön Görögországba költöznek... ja, hogy Phoebe-nek más tervei lettek volna? Az mostmár mindegy.

Ugyanis az történt, hogy Phoebe édesanyja kiment Görögbe néhány hétre rokonlátogatásra, és azzal a hírrel jött haza, hogy eljegyezték és Görögországba költöznek, egy kis szigetre, Phoebe-nek pedig az ottani magániskolába kell járnia. Minderről már csak a helyszínen derül ki, hogy egy isteni helyről van szó, a szó szoros értelmében. Az iskolába például csak görög istenek leszármazottjai járnak, az egyetlen kivétel pedig Phoebe lesz, de csak mert az új mostohaapja az iskola igazgatója. Tehát Phoebe-nek nem elég, hogy a megkérdezése nélkül kellett elköltöznie egy másik kontinensre, de még totális kívülállóként kell egy olyan akadémiára járnia, ahol tulajdonképpen mindenki természetfeletti képességei vannak, csak neki nem. Egyedül a futásban leli igazi örömét, meg abban, hogy egyre közelebb kerülhet a szintén hosszútávfutó Griffin-hez. Csak kár, hogy a srácnak már van barátnője. Meg az is kár, hogy a srác barátnőjének a legjobb barátnője nem más, mint Phoebe új és kiállhatatlan mostohanővére... Szóval van itt ám bonyodalom rendesen.

Amit nem értettem viszont, hogy miért volt olyan nagy szám, amit Phoebola véletlenül kikottyantott a barátnőjének, a természetfeletti erőkről... Szóval simán elsimíthatta volna a dolgot valami aprósággal, nem kellett volna rögtön az, hogy ez egy titok, amit nem mondhatok el. Ugyanez a másik oldalról, hogy igazából semmi extra nem volt abban, amit Phoebe mondott, és mégis komolyan vették... Szóval na, ha valaki azt mondja nekem, hogy XY-nak milyen szuper képességei vannak, aztán rájön, hogy kikottyantott egy titkot, akkor nem fogom azt hinni, hogy annak a bizonyos XY-nek tényleg csoda képességei vannak. Ez kicsit logikátlan volt, de ezen kívül tényleg nagyon imádtam.

Tera Lynn Childs: Forgive My Fins

Sajnos azokról a könyvekről, amik tényleg nagyon tetszettek (pl. Once a witch, Jekel loves Hyde) sajnos sosem tudom azt mondani, hogy hamarosan magyarul is megjelennek, pedig ez aztán tényleg nagyon élvezetes volt! Úgyhogy remélem hamarosan ez is eljut hozzánk, bár egyelőre a tündérek időszakát éljük, azért remélem idővel a sellőkre is sor kerül. Mert igen, ez bizony egy hableányos történet. Ez az első ilyen, amit olvastam, de iszonyatosan tetszett a sellővilág, szóval biztosan olvasni fogok még hasonlókat.

A történet középpontjában egy Lily nevű lány van, akinek van egy hatalmas titka. És még csak nem is az a titka, hogy mostmár 3 éve halálosan bele van szerelmesedve az egyik iskolatársába, Brody-ba, mert ezt bizony mindenki tudja; hanem az, hogy ő tulajdonképpen félig ember, félig sellő. Most éppen a szárazföldön él, mert miután megtudta, hogy az anyja halandó volt, meg akarta tapasztalni ezt a világot is. Mondjuk nincs könnyű dolga, egyrészt mert még mindig igencsak sajátosan használja a tengeri szlenget, másrészt pedig mert a sellők világában a párválasztás bizony egy életre szól. És ahhoz hogy egy ilyen életre szóló kötődés kialakuljon, egy egyszerű csók is elég. Lily pedig már 3 évre erre a bizonyos csókra vár, és végre a sötét könyvtárban meg is kapja amire várt... csak éppen nem Brody-tól, hanem az ősellenségétől, Quince-től. Úghogy most nincs is más dolguk, mint hogy együtt lemennek a tenger mélyére, hogy Lily apja, aki egyébként a tengeri birodalom, Thalassinia királya, végrehajtsa rajtuk a elválasztást.

Hát mit ne mondjak, tény, hogy Lily a könyv folyamán nagyon sokszor viselkedett gyerekesen... na jó, majdnem mindig. Én attól még szerettem, és leginkább a Quince-Lily párbeszédeket imádtam, amiből szerencsére jó sok volt a könyvből. Nagyon bírtam még a tengeri világ ábrázolását, azt, hogy a sellők tulajdonképpen imádják a sushit, meg a tengeri szlenget, és nagyjából mindent. De leginkább azt, hogy az utolsó oldalon egy új történet indul, tehát mindenképpen lesz folytatása a könyvnek! Sajnos csak jövő nyáron, de addig meg elkezdem az írónő másik sorozatát is, remélem az is lesz legalább ilyen élvezetes!