Tera Lynn Childs: Oh My Gods

Annyira imádtam a Forgive My Fins-t, hogy már akkor is megírtam, hogy mindenképpen fogok még mást is olvasni Tera Lynn Childs-tól. Ennek most jött el az ideje, ez pedig a másik, kétrészes, görög istenes sorozatának az első része, amiben olyannyira nem csalódtam, hogy már most folyamatban van a második része is, és még azt is imádom. Persze nem mondom, itt is megvannak ugyanazok a hibák, mint a Forgive My Fins-ben, például hogy a főszereplő túlontúl gyerekes, de igazából ilyen korban ki nem az? Főleg azt nehéz elviselni, ha a szülők ilyenkor is kihagyják az embert a fontos döntésekből, például hogy kb most rögtön Görögországba költöznek... ja, hogy Phoebe-nek más tervei lettek volna? Az mostmár mindegy.

Ugyanis az történt, hogy Phoebe édesanyja kiment Görögbe néhány hétre rokonlátogatásra, és azzal a hírrel jött haza, hogy eljegyezték és Görögországba költöznek, egy kis szigetre, Phoebe-nek pedig az ottani magániskolába kell járnia. Minderről már csak a helyszínen derül ki, hogy egy isteni helyről van szó, a szó szoros értelmében. Az iskolába például csak görög istenek leszármazottjai járnak, az egyetlen kivétel pedig Phoebe lesz, de csak mert az új mostohaapja az iskola igazgatója. Tehát Phoebe-nek nem elég, hogy a megkérdezése nélkül kellett elköltöznie egy másik kontinensre, de még totális kívülállóként kell egy olyan akadémiára járnia, ahol tulajdonképpen mindenki természetfeletti képességei vannak, csak neki nem. Egyedül a futásban leli igazi örömét, meg abban, hogy egyre közelebb kerülhet a szintén hosszútávfutó Griffin-hez. Csak kár, hogy a srácnak már van barátnője. Meg az is kár, hogy a srác barátnőjének a legjobb barátnője nem más, mint Phoebe új és kiállhatatlan mostohanővére... Szóval van itt ám bonyodalom rendesen.

Amit nem értettem viszont, hogy miért volt olyan nagy szám, amit Phoebola véletlenül kikottyantott a barátnőjének, a természetfeletti erőkről... Szóval simán elsimíthatta volna a dolgot valami aprósággal, nem kellett volna rögtön az, hogy ez egy titok, amit nem mondhatok el. Ugyanez a másik oldalról, hogy igazából semmi extra nem volt abban, amit Phoebe mondott, és mégis komolyan vették... Szóval na, ha valaki azt mondja nekem, hogy XY-nak milyen szuper képességei vannak, aztán rájön, hogy kikottyantott egy titkot, akkor nem fogom azt hinni, hogy annak a bizonyos XY-nek tényleg csoda képességei vannak. Ez kicsit logikátlan volt, de ezen kívül tényleg nagyon imádtam.

Tera Lynn Childs: Forgive My Fins

Sajnos azokról a könyvekről, amik tényleg nagyon tetszettek (pl. Once a witch, Jekel loves Hyde) sajnos sosem tudom azt mondani, hogy hamarosan magyarul is megjelennek, pedig ez aztán tényleg nagyon élvezetes volt! Úgyhogy remélem hamarosan ez is eljut hozzánk, bár egyelőre a tündérek időszakát éljük, azért remélem idővel a sellőkre is sor kerül. Mert igen, ez bizony egy hableányos történet. Ez az első ilyen, amit olvastam, de iszonyatosan tetszett a sellővilág, szóval biztosan olvasni fogok még hasonlókat.

A történet középpontjában egy Lily nevű lány van, akinek van egy hatalmas titka. És még csak nem is az a titka, hogy mostmár 3 éve halálosan bele van szerelmesedve az egyik iskolatársába, Brody-ba, mert ezt bizony mindenki tudja; hanem az, hogy ő tulajdonképpen félig ember, félig sellő. Most éppen a szárazföldön él, mert miután megtudta, hogy az anyja halandó volt, meg akarta tapasztalni ezt a világot is. Mondjuk nincs könnyű dolga, egyrészt mert még mindig igencsak sajátosan használja a tengeri szlenget, másrészt pedig mert a sellők világában a párválasztás bizony egy életre szól. És ahhoz hogy egy ilyen életre szóló kötődés kialakuljon, egy egyszerű csók is elég. Lily pedig már 3 évre erre a bizonyos csókra vár, és végre a sötét könyvtárban meg is kapja amire várt... csak éppen nem Brody-tól, hanem az ősellenségétől, Quince-től. Úghogy most nincs is más dolguk, mint hogy együtt lemennek a tenger mélyére, hogy Lily apja, aki egyébként a tengeri birodalom, Thalassinia királya, végrehajtsa rajtuk a elválasztást.

Hát mit ne mondjak, tény, hogy Lily a könyv folyamán nagyon sokszor viselkedett gyerekesen... na jó, majdnem mindig. Én attól még szerettem, és leginkább a Quince-Lily párbeszédeket imádtam, amiből szerencsére jó sok volt a könyvből. Nagyon bírtam még a tengeri világ ábrázolását, azt, hogy a sellők tulajdonképpen imádják a sushit, meg a tengeri szlenget, és nagyjából mindent. De leginkább azt, hogy az utolsó oldalon egy új történet indul, tehát mindenképpen lesz folytatása a könyvnek! Sajnos csak jövő nyáron, de addig meg elkezdem az írónő másik sorozatát is, remélem az is lesz legalább ilyen élvezetes!