Jodi Picoult: Elrabolt az apám

Már a Nővérem húgánál is említettem, hogy már nagyon régóta szemezek Jodi Picoult-tal, és hogy lehet még számítani könyvekre az írónőtől. Most, az általam olvasott második regénye után, teljesen máshogy gondolom, és nagyon úgy tűnik, hogy ez a Picoult-project egy darabig szünetelni fog. Ugyanis már a Nővérem húga sem tudott annyira megnyerni, én rémesen hatásvadásznak tartottam akkor is, most is. Az Elrabolt az apám pedig szerintem eszméletlenül vontatott és unalmas volt, a végét pedig hihetetlenül összecsapták. Mert addig valahogy mindent végig kellett követni, néha több oldalról is, a mindent eldöntő tárgyalás maga pedig mintha nem is lett volna lényeg. Persze mondhatjuk, hogy tulajdonképpen nem is az a fontos, de ha addig egyszerűen minden annyira életbevágó volt, akkor a tárgyalást nem értem miért kellett átugrani.

A harminc év körüli Cordelia Hopkins életében látszólag minden rendben van, bár édesanyja még kiskorában meghalt, az édesapja szeretetben nevelte fel, van egy tündéri kislánya, gyerekkori barátai még mindig megvannak, egyikük időközben a vőlegénye, és a lányának az apja lett. Van egy szuper munkája, a Greta nevű nyomkövetű kutyájával eltűnt személyek után kutat. Egyszóval minden tökéletes. Legalábbis egészen addig, míg eszébe nem jut egy különös gyerekkori emlékkép, ami egy egész lavinát indít el. Kiderül, hogy az édesanyja mégsem halt meg autóbalesetben, hanem csak elváltak a szülei, az apja pedig az egyik látogatása után nem vitte haza a kislányt, hanem új személyazonossággal egy másik városba költöztek. Ezzel pedig felborul Delia eddigi egész élete, megismerkedik az anyjával, az apja börtönbe kerül, és Delia vőlegénye vállalja a védőügyvéd szerepét a tárgyaláson.