Kelly Creagh: Nevermore

Cím magyarul biztos Sohamár lenne, már ha hűek akarunk lenni Tóth Árpád Holló-fordításához. Egyébként úgy ültem neki ennek a könyvnek (is), hogy már megint semmit nem tudtam róla, csak tetszett a borítója, hát olvassuk el. Az elejét nagyon nem szerettem, mert betették azt az elemet, amit már annyiszor láttunk. A lányt órán egy olyan sráccal osztják párba, akit legszívesebben messziről elkerülne, nemhogy együtt kelljen vele dolgozni, jelen esetben egy Poe házidolgozaton és előadáson.

A fiú, Varen, egy meglehetősen sötét figura, azt rebesgetik róla, hogy koporsóban alszik, meg emberi vért iszik, és éppen ezért mindenki elég rendesen elkerüli. Én itt elsőre megijedtem, hogy jaj ne, ez is valami vámpíros maszlag lesz, de szerencsére csak a meg nem értett figura kap szerepet, és nem az élőhalottság. Amit meg a legelején észrevettem, hogy a neve a Raven (Holló) anagrammája, és ez egy Poe-project közepén eléggé feltűnő, hogyhogy nem szúrja ki Isobel szemét, de elárulom a nagy titkot, ennek nincs jelentősége. Kár. A főszereplő lánykánk pedig Isobel, egy népszerű pompomlány, látszólag tökéletes kapcsolatban az egyik legmenőbb sráccal. Persze erről elég hamar lehull a lepel, a gyerek ugyanis igencsak erős birtoklási vággyal viseltetik Isobel iránt, amelynek Varen is igen hamar áldozata lesz. Isobel szerencsére mindig kiáll az igazságtalanság ellen, még akkor is, ha ez a barátja, barátai, illetve a népszerűsége elvesztésével is jár. Ez egyben Isobel legpozitívabb tulajdonsága lesz, és éppen ezért nem lehet nem szeretni.

A történet azért nem marad ennyiben, mert ha még vámpírság nincs is, azért paranormális jelenségek szerencsére itt is akadnak. Mégpedig az álmok világában, ahová jó lehet egyszer-kétszer elmenekülni, mint ahogy Varen is teszi. De amint megismeri Isobelt, teljesen megváltoznak a dolgok, és bár hiába szeretne többet itt lenni, az álomvilág már féligmeddig beszippantotta a fiút. Isobel pedig alighogy ráeszmél a dolgokra, gyakorlatilag már el is veszítette a srácot. És ami innentől jön, az már a következő rész dolga lesz. Ugyanis a Nevermore egy olyan bődületesen nagy cliffhangerrel ér véget, hogy a falat lehetne kaparni tőle! És a folytatás, amit már most rettenetesen várok, még ki tudja mikor fog megjelenni. Azon kívül, hogy 2011-ben...

Szóval igen, azt hiszem az sejthető, hogy nagyon tetszett ez a kötet. Pedig az elején nagyon szenvedtem, mert nagyon el volt nyújtva, unalmas is volt, meg nagyon utáltam, hogy már megint így kell összehozni a szereplőket. Utóbbival közben sikerült megbékélnem, mikor már egyre nagyobb szerepet kapott maga Poe is. És bár nem tudok semmit Poe életéről, a művei közül is csak a Black Cat-et olvastam még amerikai irodalom 1-re; azért most úgy érzem, hogy ez elég nagy hiba, és mindenképpen szeretnék még olvasni tőle is egynéhány dolgot. A könyv végét pedig egyenesen imádtam, onnantól, hogy Isobellék megtartották az előadást, egyszerűen nem tudtam letenni a könyvet, borzasztóan haragudtam a befejezés miatt, de egyben várom is a folytatást. Imádom a Poe Toaster-dolgot is, ő az a titokzatos alak, aki minden évben meglátogatja Poe sírját a születésnapján. Úgy rémlik év elején benne volt a hírekben, hogy hosszú évtizedek után most először nem jelent meg Baltimore-ban ez a sötét férfi; kíváncsi vagyok, hogy vajon ez is benne lesz-e a könyvekben, szerintem igen.