Kody Keplinger: The DUFF (Designated Ugly Fat Friend)

A tizenhét éves Bianca Piper cinikus és hűséges, de közben úgy gondolja, hogy messze nem ő a legszebb a barátnői közül. Ezért is esik neki rosszul, amikor az aktuális szépfiú és hímringyó Wesley Rush Duffy-nak kezdi el hívni. A DUFF név tulajdonképpen nem kéne, hogy ennyire megbántsa Biancát, hiszen ő is egy nagyon helyes és dögös kiscsaj, csak a barátnői mellett egy kicsit háttérbe szorul. Ám Bianca mégsem tudja kiverni a fejéből ezt a nevet, meg Wesley-t sem, akit mindennél jobban utál. Ám amikor otthon is egyre nagyobbak lesznek a problémák, Bianca Wesley karjaiba menekül. És ami a legrosszabb, hogy még élvezi is. Mert Wesley nagyon jó hallgatóság, ráadásul az ő otthoni élete is legalább annyira elcseszett, mint Biancáé. És akármennyire is hihetetlen, Bianca kezd egyre komolyabb érzéseket táplálni a srác iránt, akit mindenkinél jobban utál.

A DUFF egyike a 18 könyvnek, amit a Contemps Challenge keretein belül elolvasok majd. A képet már egy jó ideje kitettem a blogomra, de most akkor jöjjön egy kis magyarázat. A dolognak az a lényege, hogy a jövő nyárig megjelenő 21 YA regényből én 18at el szándékszom olvasni. Mégpedig azért, mert ha már YA, akkor én általában valami természetfeletti töltettel rendelkező regényre csapok le azonnal, pedig azokat is nagyon szeretem, amikben semmi ilyesmi nincsen. Csak valahogy mindig elkerülöm őket. És éppen azért, hogy ez ne így legyen, most végre találtam egy célt, jövő nyárig én mindenképpen el fogok olvasni 18 olyan könyvet, amiket én biztosan szeretni fogok, de egyébként elkerültem volna őket.

Ilyen a The DUFF is, aminek már egy hete a hatása alatt vagyok, csak nehezen találtam ki, hogy mit is írhatnék róla. Most ebbe egy kicsit rossz belegondolni, hogy valaki (=Kody Keplinger) 17 évesen megír egy olyan könyvet, amit én imádtam, én meg közben 3 bekezdést nem tudok írni róla. Pedig azt szeretném, ha ezt a könyvet sokan megismernék, mert én szerettem a szereplőket, a történetet, ahogyan meg volt írva. És hiába voltak benne olyan dolgok, amikkel én egyáltalán nem értettem egyet (ha probléma van, miért kell a legutáltabb alakhoz menekülni, miért nem lehet azt a barátokkal/anyával/apával/pszichomókussal megbeszélni?), ezeket feledtette velem a befejezés, amikorra én már fülig bele voltam szeretve Wesleybe is. Szóval egyszerűen tökéletes volt.