Lisa Schroeder: The Day Before

Amber élete nem éppen úgy alakul, ahogy szerette volna. Gyakorlatilag holnap egy olyan dolgot kell csinálnia, amire egyáltalán nem vágyik, ami elől legszívesebben elmenekülne. Tulajdonképpen ezt is teszi, a nagy dolog előtti utolsó napját egyedül szeretné tölteni a tengerparton, hogy nyugodtan gondolkozhasson. De aztán találkozik Cade-del. Amber megérzi, hogy a fiú is menekül valami elől, de megegyeznek, hogy egyikük sem kérdezheti a másikat, hogy mi miatt vannak ott. Ám minél több időt töltenek együtt, Ambert egyre inkább foglalkoztatja a fiú, aki úgy éli meg a nap minden pillanatát, mintha az az utolsó lenne.

Próbáltam úgy írni, hogy ne spoilerezzem el azt, hogy Amber és Cade mi elől menekülnek. Persze nehéz így írni a könyvről, de ha valaki esetleg elolvasná, akkor jobb így. Én például az elején annyira nem értettem azokat a leveleket, amiket Ambernek írt egy bizonyos házaspár, mert valahogy nem stimmelt az egész. Aztán amikor Amber mondott magáról 5 dolgot, amiből 4 igazság és 1 hazugság. Kicsit sokkolódtam. Visszalapoztam. Hogy akkor most mi van? Na és ez az az élmény, ami miatt nem mondok semmit. Ugyanez vonatkozik Cade-re is.

Mindkét szereplőt annyira szerettem. Abszolút pozitív, hogy mindketten mennyire jó viszonyban vannak a családtagjaikkal, ez mostanában annyira ritka. És oké, annak ellenére, hogy Amber elment az utolsó előtti nap, de csak azért, mert gondolkoznia kellett, és ezt otthon is megértik. Nem ezt szeretnék, de megértik. És az ilyesmi olyan ritkán fordul elő újabban, amikor ilyen jól működik egy szülő-gyerek kapcsolat, ráadásul mind Ambernél, mind Cade-nél.

A The Day Before egy újabb Contemps regény, csak az előző bejegyzésemmel ellentétben egy igazán pozitív csalódás. Lisa Schroeder-ről elöljáróban annyit kell tudni, hogy a verses regényeket preferálja, és most sincs ez másképp, kiegészítve néhány levéllel, amit Amber kapott, vagy írt, utóbbiak nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy megtudjuk mégis miért van most a tengerparton és mi elől menekül. Korábban olvastam már Schroeder-től egy hasonló regényt, I Heart You, You Haunt Me címmel, ami nem volt rossz, csak én nem nagyon tudtam mit kezdeni a formájával. Azon kívül, hogy volt benne egy kép, egy játék, ami egészen megmaradt bennem, hogy milyen jó. De én még mindig nem értékelem a költészetet. Ezzel ellentétben a The Day Before már egy sokkal kiforrottabb műve az írónőnek, nagyon szép képekkel, és szerethetőbb karakterekkel.

Éppen ezért szeretnék még esélyt adni Schroeder-nek. Például régebben szemeztem a Chasing Brooklyn című kötetével, amit azért néztem ki magamnak, mert sok blogon fent volt egykoron, valami borítóhasonlóság miatt. Most persze már nem találom, de nem is az a lényeg. Hanem az, hogy lesz még folytatás részemről, és valószínűleg pont a Chasing Brooklyn.

Elizabeth Scott: Between Here and Forever

Abby a mindig gyönyörű és tökéletes nővére árnyékában nőtt fel, mostanra pedig már egészen elfogadta, hogy ő mindig csak második lesz. Hogy az emberek általában csak azért közelednek hozzá, hogy Tess közelében legyenek, legyen szó lányokról, vagy fiúkról, mindegy. Lassan már megszokta, és nem is reménykedik abban, hogy valaki csak őt látná meg. Hiszen mindig is Tess körül forgott minden, legyen szó idősekről, fiatalokról, fiúkról, vagy lányokról, Tess mindenkit el tudott bűvölni. Egészen a tragikus balesetéig. Tess most kómában, Abby pedig mindent megtenne azért, hogy újra minden a régi kerékvágásban menjen tovább. Ehhez pedig szüksége van a szuperhelyes Eli-re, aki talán fel tudná ébreszteni Tess-t, mielőtt még túl késő lenne. Csak éppen úgy tűnik, hogy Elit valamiért sokkal jobban érdekli az, hogy mi van Abby-vel, mint az, hogy Tess végre felébredjen és majd egymásba szeressenek (legalábbis Abby tervei szerint).

Ez volt ám az első regényem Elizabeth Scott-tól, pedig évek óta szemezek vele, nem is sorolom inkább, hogy mennyi könyvével. De van néhány a readeremen, csak eddig még sosem volt olyan hangulatom, hogy azokat kezdjem el. Azért is kezdtem ezzel, mert van a sokat ismételt Contemps, és szeretném végre befejezni az idei évre tervezett két challenge-em egyikét, ha már a várólistacsökkentés elakadt. Gondolom, hogy nem ez a legjobb regénye, legalábbis én ha választhatnék, egészen biztosan nem ezzel kezdtem volna. De hát ez volt nálam soron.

Szóval nem tetszett. Elsősorban azért, mert Abby engem halálra idegesített, egyrészt azzal, hogy rögtön ráveti magát Elire, hogy hú milyen helyes vagy, Tess majd biztos beléd szeret, ha felébreszted! Pedig ha azt vesszük Emma is tök ugyanezt csinálja Jane Austen-nál, párosítgatja az embereket, csak ami már lassan kiszúrja a szemét, azt nem veszi észre. A másik meg a rögeszméje, hogy ő csak második lehet, hiszen ott van a tökéletes Tess, és régen is mindenki csak azért barátkozott vele, mert a meseszép Tess a nővére, akit mindenki imád, és hogy ha a fiúk esetleg érdeklődnek is iránta, az is mind Tess tökéletessége miatt van, és őt tulajdonképpen észre sem veszik. Mert az első szerelme is csak azért volt vele, mert ott volt Tess, és amikor együtt voltak, a srác akkor is csak Tess-re gondolt, mert ő mennyire tökéletes blahh! Szóval annyira nem bírtam elviselni, hogy valaki ennyire kevés önbecsüléssel rendelkezzen, hogy amikor van egy ultrahelyes srác, mint Eli, aki aztán Abbyn kívül tényleg semmi mást nem lát, szerencsétlennek akkor is azon kelljen gondolkoznia, hogy ő nem érdemli meg a boldogságot, és nem követi el még egyszer azt a hibát, hogy reménykedjen...

Azután pedig, hogy többszáz oldalon végigszenvedtem Abby nyavalygását, valahogy sokkal inkább emberközelibbnek éreztem Tess-t, aki tulajdonképpen jelen sem volt, meg Eli-t. Az ő problémáik valahogy sokkal jobban voltak ábrázolva, nekem ott a szívem szakadt meg például, amikor Eli elvitte Abbyt az iskolájába. És főleg ezek után nem bírtam elviselni, hogy Abby mennyit nyavalyog, mikor vannak emberek, akik sokkal rosszabbat kapnak az élettől. Vagy éppen még ennyit sem, mert egy szerencsétlen baleset elragadja tőlük az életet, és éppen kómában fekszenek a kórházban, és ki tudja, hogy egyáltalán felébrednek-e valamikor. Persze nem mondom, ezt Abby is belátja a végére, de kínszenvedés volt odáig eljutni.

Mandy Hubbard: Ripple

Lexinek egy szörnyű átokkal kell együtt élnie. Nappal ugyanúgy iskolába jár, mint a többi normális tinédzser, de esténként úsznia kell, különben a fájdalom elviselhetetlenné válik. A lány ugyanis egy szirén - egy olyan sellő, aki az énekével a vízbe csábítja a férfiakat, és ezzel megöli őket. Ám ezekről a képességeiről mit sem sejt egészen a 16. születésnapjáig, ami katasztrófába fullad: megöli a szerelmét. Azóta teljesen elzárkózik mindentől és mindenkitől, csak hogy ezzel megvédje a szeretteit. Azonban két évvel a végzetes baleset után Lexire mégiscsak kezd rátalálni a szerelem, ráadásul nem is egy oldalról. Egyrészt ott van a fiú, aki már évek óta csak arra vár, hogy Lexi végre felfigyeljen rá, másrészt pedig ott van az új srác, aki tudja Lexi titkát, elfogadja azt, sőt még talán az átkot is meg tudná törni, amitől Lexi két éve nem tud szabadulni. A lánynak pedig élete eddigi legnehezebb döntését kell meghoznia: azt az életet szeretné jobban, amire mindig is vágyott, vagy a szerelmet, ami nélkül nem tud élni?

Nem mondom, hogy a Ripple annyira kiemelkedne a többi hasonló jellegű YA regény közül, de én nagyon szerettem olvasni, egészen belemerültem időnként. Néha úgy éreztem, hogy kicsit lassan indulnak be a dolgok, de ez csak azért van, mert elolvastam a fülszöveget, és valahogy egészen mást vártam. Nagyon sok idő telik el azzal, hogy Lexinek bűntudata van Stevens halála miatt, nincsenek barátai, teljesen kiközösítik. És nagyon sokára jelenik meg Cole is, mármint olyan szinten, hogy igenis kezdjük kedvelni a srácot, sőt egyenesen szerelmesek vagyunk belé. És még később jelenik meg Eric, az a titokzatos srác, aki úgy tűnik mindent tud Lexiről, a marcangoló érzéséről, hogy neki úsznia kell. De aztán rájöttem, hogy hülye vagyok, mert igazából minden percét élveztem a történetnek, és leginkább a hétköznapi részét, ami a fülszövegben egyáltalán nem volt kihangsúlyozva. Hogy szerelmes volt Stevensbe, hogy soha nem akarta, hogy akkor éjjel meghaljon, hogy azóta is retteg attól, hogy megint valakit megölhet. Hogy elveszítette az összes barátját, az összes embert, aki fontos volt Lexi életében, hogy hazudnia kell a nagymamájának, aki persze érzi, hogy itt nincs minden rendben. Egyáltalán nem zavart, hogy sokkal inkább a szirénség hétköznapi következményein volt a hangsúly, még akkor is, ha nem ezt vártam. És egyenesen szerelmes vagyok Cole-ba. Egy picit mindig Tuckert jutatta eszembe az Unearthly-ből, de nem tudom miért. Talán mert belé is ugyanazért szerettem bele, mint Cole-ba? :D

Egyébként halkan megjegyzem, hogy Mandy Hubbard-dal már egy ideje szemeztem, leginkább a Büszkeség és balítélet mániám miatt, mert neki van egy Prada and Prejudice címet viselő regénye, amit már a megjelenése óta szeretnék magamévá tudni. Aztán úgy alakult, hogy böngésztem az új megjelenéseket, megláttam a Ripple-t, meg hogy sellős, meg hogy imádom a borítóját, meg hogy egyértelműen olyan könyv volt, ami nekem azonnal kell! És mivel nagyon tetszett, most már hivatalosan is felvettem azt a bizonyos másik könyvét is a kívánságlistámra, és talán majd egyszer arra is sort kerítek...

Ami pedig a könyv hátterét illeti, ez volt a második sellős (oké, itt szirének vannak) könyvem Tera Lynn Childs Fins sorozata óta, és újfent rá kellett jönnöm, hogy én imádom ezt a témát. A Kis hableányt is nagyon szerettem egykoron, most meg nagyban lelkesedem itt a hableányos könyvekért. Valaki ezer éve ajánlotta itt a Sea Change-et, azt sem fogom már sokáig halogatni, és ott van még a Lost Voices is, amivel még nagyon szemeztem.

Sarah Ockler: Fixing Delilah

Delilah életében valami nagyon nincs rendben. Régen jó tanuló volt, de mostanra már nem nagyon jönnek össze a dolgok. Van egy fiú, akivel olykor együtt van, de őt nem nevezné a barátjának. Egyéb barátai sem nagyon vannak, és az anyjával sem nagyon beszélgetnek. Például arról, hogy vajon mi történhetett 8 évvel ezelőtt, amikor megszakadt a kapcsolat Del édesanyja és nagymamája között. De lassan eljön az ideje annak is, hogy Delilah megtudja mi minden történt a családjukban, főleg amikor egyik éjjel jön a hívás: meghalt a nagymama. Delnek és édesanyjának pedig 8 év után először vissza kell menniük a szülői házba, hogy elrendezzék a temetés, és a ház eladása körüli dolgokat, és talán azért is, hogy végre szembenézzenek a múlttal.

Megint csak hálát kell adnom azért, hogy van a Contemps, és ezáltal olyan könyvek jutnak el hozzám, amik egyébként nem akaródznak. A Fixing Delilah pedig egy aranyos történet egy lányról, aki egyelőre még nem találta meg önmagát. Mert egyedül nőtt fel, egy munkamániás anya mellett, az apjáról pedig gyakorlatilag semmit sem tud, csak amit a google kidob, főleg a halálával kapcsolatban. Nehezen birkózik meg a nagymamája elvesztésével, még akkor is, ha alig emlékszik rá. De ott laknak a régi házában, a régi holmijai között, Del megtalálja a gyógyszeres dobozait, meg a halott lányának a naplóját. És sem az anyja, sem a nagynénje nem hajlandók beszélni a múltról. Hogy milyen volt Stephanie, a testvérük, aki meghalt. Vagy hogy mégis mi történt 8 évvel ezelőtt. Del pedig nagyon szeretné végre megtudni a válaszokat.

Aztán ott van az a része is a könyvnek, hogy a szomorú dolgokat leszámítva ez mégiscsak egy nyaralás. Hiszen 8 éve nem jártak már "otthon", és akkoriban volt Delnek egy nagyon jó barátja, a kicsi Ricky, aki most már igencsak megnőtt, meg jóképű lett, és már Patrick néven fut, és szemmel láthatóan nagyon is érdeklődik Delilah iránt. Persze még így is néhány dolgot beárnyékol a családi tragédia, meg az, hogy Delilah minden ennyire magára vesz. Hogy máshogy fejezzem ki magam, elég rendesen meg van rá a hajlama, hogy minden jót tönkretegyen maga körül. De azt is mondtam, hogy még nem találta meg önmagát, szóval megvan rá az esély, hogy azért mindent ne vágjon teljesen tönkre. Csak azt a hülye tehenet.

A kedvenc szereplőm amúgy Rachel néni volt, meg maga az a tény, hogy hogy a fenébe lehet három testvér ennyire különböző. Mármint Stephanie-t annyira nem ismertük meg, tekintve hogy 19 évesen meghalt, de az nyilvánvaló, hogy igazán szenvedélyes lány volt. Aztán ott van Claire anyja, aki egyenesen munkamániás, mobiltelefon, laptop és egy tonnányi munka nélkül el nem indulna vidékre, a saját anyja temetésére sem. Aztán ott van Rachel néni, aki egy picit különc, bohókás nagynéni, aki bármit kiolvas a kártyákból, meg egyébként is mindent lát. Abszolút szeretnivaló.

A Delilah után most már tényleg próbálok visszatérni a jövőben a Contemps könyvekhez, egyrészt mert szeretném teljesíteni azt a hülye challenge-et egy éven belül, másrészt pedig mert nagyon jó könyveket válogattak össze, és ha nincs Contemps, akkor tuti messziről elkerülném őket. Úgyhogy remélem hamarosan jön a következő hasonló bejegyzésem.

Augusztusi kislista

A felső sor ebben a hónapban megint a folytatásoké. Alig egy évvel a Once a Witch olvasása után végre megtudom hogyan folytatódnak Tamsin kalandjai, én most konkrétan ezt várom legjobban! Aztán végre megismerjük a legkisebb Fuentes testvérkét is a Chain Reaction-ben, majd pedig jön a Vámpírakadémia spinoff, a Bloodlines első része is, Richelle Mead-tól. Alexandra Adornetto-tól a Halo folytatására most valamiért annyira nem áhítozom, de tetszett az első rész, és rajta volt a várólistámon, úgyhogy ide is felkerült.

A Want to Go Private? az Contemps, ezért kötelező. Kicsit most el vagyok maradva a contemps-regények olvasásával, de ez a könyv is nagyon várós, szóval remélem hamarosan mindent tudok majd pótolni. Az Epic Fail az a hónap feelgood cuccosa, nagyon bírom a címét is, meg a borítóját, és a tartalom is eléggé a Büszkeség és balítéletre hajaz, vagyis remélem szuper lesz! Az Anna Dressed in Blood egy izgis sorozatkezdésnek ígérkezik, míg a The Near Witch egy egyke kötet, de sok jót írtak róla.

És lemaradt a top8-ból egy Lisa McMann kötet, The Unwanteds. Mesekönyvnek volt beharangozva, és sokáig nem is nagyon érdekelt, de aztán győzött az, hogy McMann-t nagyon szeretem, meg a fülszövege alapján ez sem hangzik annyira rossznak. Szóval valószínűleg ezt is el fogom valamikor olvasni.

Carrie Harris: Bad Taste in Boys (Kate Grable #1)

Kate Grable teljesen elborzad, amikor megtudja, hogy az edző szteroidokat adott az iskolai focicsapatnak. De ami még rosszabb, hogy a szteroidnak váratlan mellékhatásuk van: a futballjátékosokat agyatlan húsevő zombikká változtatja. Senki sincs biztonságban, sem Kate szerelme, Aron, sem a különc testvére, Jonah, de még maga Kate sem! A lánynak meg kell találnia az ellenszert, mielőtt még az iskola tagjai felfalják egymást. Kate-nek és barátainak egy kétségbeesett harcot kell megvívniuk, hogy megmentsék a város lakóit és saját magukat attól, hogy zombik vacsorájává váljanak, vagy éppen ők maguk veszítsék el minden emberségüket.

Na szóval az úgy volt, hogy amikor hónap elején összeszedegettem azt a pár könyvet, ami nagyon érdekel a friss megjelenések között, gyakorlatilag az utolsó utáni pillanatban rátaláltam erre a könyvre. Borító tetszik, a fülszöveget imádom, abszolút viccesnek tűnik, ráadásul zombiirodalom... akármennyire kezdek rájönni, hogy ez nagyon nem az én műfajom, még mindig reménykedem abban, hogy valami szuper dologra találok egyszer. Az biztos, hogy nem Kate Grable fogja megváltani a világot, de egyszeri olvasmánynak teljesen okés volt. Nem mondom, hogy nem fogtam a fejem legalább ezerszer közben, de engem ezzel az alapsztorival már megvettek. Az edző beinjekciózza a fél sulit és mindenkiből húsevő zombi lesz? :D Nem mondom, volt néhány óriási pillanat. Például mikor biológiaórán nem is tudom milyen állatot boncoltak, és megkérdezte a tanárnő, hogy ha megvágjuk a fejét, akkor milyen szerveket fogunk találni? Mike-zombi válasza pedig abszolút kiszámíthatóan csak annyi, hogy: braaaaaaiiiins.

Aztán a fejfogós-jelenetekből is csak egyet. Nekem legjobban az fájt, amikor Kate elindult, hogy beadja az ellenszert Mike-nak. Volt már náluk, nem is egyszer, de azért meg kell keresnie az aktáját, mert fogalma sincs hol lakik. Ehemm. Aztán ott van az, amikor a korlátozott számú fecskendővel megindul, hogy na akkor most már tényleg beadja Mike-nak azt a nyomorult ellenszert. És a tök üres házban elpocsékol kettőt, egyet a saját tükörképére, egyet pedig egy dobozból kiugró bohócra, miután meggyőződött arról, hogy igen, ez csak egy bohóc, de olyan félelmetes, biztos ami biztos, beadok neki egy injekciót. Ehemm-ehemm.

Szóval azt kell mondjam, hogy nem szabad ettől a könyvtől sem sokat várni, elvégre a fél suli zombi lett, kilószámra potyognak a testrészek, de még mindig csak Kate, meg a nála is geek-ebb testvére vette csak észre, hogy valami baj van; mindenki más erősen tervezgeti a következő focimeccset, meg utána az iskolai bált. Vagyis egyáltalán nem kell sokat várni, így pedig egészen élvezhető lesz, még néhány viccesnek nevezhető beszólást is el lehet csípni.

Amit viszont sajnálok, hogy a könyv utolsó lapjain volt egy kisebb utalás esetleges folytatásra - Kate máris azon gondolkozik, hogy esetleg egy vámpírvírust hogyan lehetne visszaszorítani; és amint felnéztem goodreads-re mit látok? Ez már megint egy sorozat első része. Kate Grable jövőre ugyanis vérfarkasokkal, nanotechnológiával, áfonya ízesítésű asztronautákkal és gyilkos kókuszokkal veszi fel a harcot. Kell ez nekem? Egye fene, mehet wishlistre, aztán majd meglátjuk. De azért nem bántam volna, ha ez most ennyiben marad.

Ally Carter: Uncommon Criminals (Heist Society #2)

Ha eddig nem hallottak volna Katarina Bishopról, mostanra már mindenki tudja, hogy ő vezette a csapatot, akik kirabolták a világ egyik legnagyobb múzeumát. Éppen ezért nem is lepődik meg nagyon, amikor felkérik arra, hogy rabolja el Kleopátra Smaragdját, és juttassa vissza a jogos tulajdonosának. Ezzel azonban csak három probléma van. Először is a drágakövet 30 éve senki sem látta. Másodszor, az egyiptomi birodalom bukása és Kleopátra öngyilkossága óta még senki sem tudta sokáig birtokolni a drágaságot. De a harmadik dolog aggasztja legjobban Kat csapatát, mégpedig hogy a smaragd el van átkozva...

Alig pár napja olvastam el az első részt, és ha azt mondom, hogy az nagyon tetszett, akkor erre a részre egyszerűen nem fogok szavakat találni. Mert ezt a részt vagy ezerszer jobban élveztem, mint az első könyvet, pedig ez nagy szó! Itt ugyanis nem elég, hogy Kat-nek és a csapatának el kell lopniuk egy gyémántot, mert az nekik könnyű munka, főleg egy Henley után. De túl is kell járniuk egy szélhámos eszén, főleg miután már átverte egyszer a fiatalokat, na ez lesz a dolog neheze. Főleg úgy, hogy ez a nő, Maggie, minden trükköt ismer, és így bizony egyáltalán nem lesz könnyű őt átverni. Viszont Katnek van egy hatalmas előnye: az a szuper csapat, aki mögötte áll.

És akkor most csak ismételni tudom magam, gyakorlatilag ugyanazt tudnám elmondani, amit egy hete az első résznél. Hogy imádom ezt a csapatot. Igaz most egy picit háttérbe voltak szorítva időnként, de erre is megvolt a magyarázat, és a jövőben ilyesmi biztosan nem fordul elő. Mert a szereplők azok, akik ennyire összetartják a történetet, amiért ennyire letehetetlen. És akkor most Connie-t idézem azzal, hogy imádom Hale-t, mondtam már? :) De imádom még rajta kívül Gabrielle-t, Nick-et, meg persze Kat-et is, és az ikernagybácsikat, meg úgy nagyjából mindenkit. Ilyen iszonyat jól működő csapatot eddig Kim Harrison-nál láttam csak, aki nekem nagyjából bármit el tudna nekem adni, amíg azzal a csapattal dolgozik, akiket az első részben megszerettünk.

Többet nem is tudok írni, mert csak ismételném magam, vagy spoilereznék, és egyiket sem nagyon szeretném. Alig várom viszont, hogy legyen harmadik rész; tényleg, mikor lesz már harmadik rész?

John Green: Katherine a köbön, avagy a szerelem képlete

Tizedik Katherine csak azt akarta, hogy barátok legyenek.
Tizennyolcadik Katherine e-mailben rúgta ki.
K-19 összetörte a szívét.
Colin Singleton kizárólag Katherine nevű csajokra bukik. És ha sikerül összejönnie valamelyik Katherine-nel, akkor Colin előbb-utóbb lapátra kerül. Hogy egészen pontosak legyünk, eddig tizenkilenc alkalommal. Colin, az anagrammakedvelő, elkeseredett gyermektehetség tízezer dollárral a zsebében, egy vérszomjas vaddisznóval a nyomában és az anyósülésen túlsúlyos, Judy bírónő-rajongó barátjával kalandos útra indul, de egyetlen Katherine sem bukkan fel a láthatáron. Colin elhatározza, hogy megalkotja az Alapvető Katherine előreláthatósági elméletet, amely reményei szerint bármely Kirúgott számára képes megjósolni bármely kapcsolat kimenetelét, és ezáltal talán visszaszerezheti a lányt.
Az Alaska nyomában szerzőjének árnyalt humorú regényében szó esik még
szerelemről, barátságról és egy halott osztrák-magyar trónörökösről is.
John Greent a házassága előtt tizenháromszor rúgták ki. De Katherine nevű lány
egyszer sem.

Könyvhéten jelent meg John Green második magyar nyelvű kötete, ennek ellenére engem egészen mostanáig egészen messziről elkerült, nem tudom miért. Jó, tudom miért, mert nagyjából fogalmam sincs milyen könyvek jelennek meg magyarul, és bár kimentem könyvhétre körülnézni, annyira alapos azért mégsem voltam. Ugyanis Katherine-ek sokaságára múltheti Auchan-os nagybevásárlásomon figyeltem fel, és már ott el is kezdtem olvasni. Megvenni nem akartam, akkor már vagy elolvasom még ott a boltban az egészet, vagy diszkréten becsúsztatom a táskámba, de teljes áron egészen biztosan nem veszek könyvet. Végülis a párom nagyon aranyosan beleegyezett, hogy ő addig nézegeti a tájolókat, a kisszékeket, meg a szerszámokat, amíg én mellette hangosan nevetek a könyvön. Úgyis gyorsan olvasok, meg ez nem is olyan hosszú, mit neki az az 1-2 óra, ő addig jól elnézegeti az árukat. De a századik oldalon én már teljesen meggyőztem magam arról, hogy ez a könyv nekem kell, mégpedig otthon, a polcomon. Elvégre az Alaskát is megvettem, mikor azt már olvastam régebben, ráadásul otthon van anyáéknál a saját angol nyelvű példányom. Ennek pedig pont ugyanolyan borítója van, milyen szépen mutatnak majd egymás mellett. Meg hát az Alaskát is elolvasta a fél munkahelyem, ez is biztosan tetszene nekik... Persze diszkrét táskábacsúsztatásról szó sem lehetett, párom szerint ultra ciki, hogy ilyesmin töröm a fejem. Úgyhogy így alakult hogy megvettem Katherine-éket. Teljes áron, hüpp.

Persze nem tetszett annyira nagyon, mint az Alaska, azt hiszem azt mindenképpen nehéz lesz nálam felülmúlnia John Green-nek. De ezt is eléggé szerettem, főleg az elején. Colin abszolút nem átlagos főhős, de ettől függetlenül én nagyon kedveltem, bár a matematikai elméleteihez én abszolút semmit nem értek, annyira, hogy a függeléket ugyan elkezdtem kibogozni, de aztán inkább hagytam az egészet. Főleg hogy annyira irracionális az egész. Az elején még viccesnek találtam azt is, hogy Colint tizenkilencszer hozta össze a sors egy Katherine nevű lánnyal, és tizenkilencszer ki is dobták, de igazából a legtöbbnek nem is túlságosan volt jelentősége, és már egy idő után unalmas volt. Az meg igazán felüdülés, hogy a huszadik végre nem egy Katherine. (Csak sajnos nem is Alaska...)

Na viszont Hasszánt egyenesen imádtam. Attól a pillanattól kezdve, hogy a kövér, bozontos, libanoni származású fickó kopogás nélkül berontott Colin szobájába :D Volt néhány nagyon komoly beszólása a könyv során, tulajdonképpen ő az, akit elejétől a végéig nagyon kedveltem. Mert Colinban elsőre tetszett, hogy nem átlagos, de a végére picit unalmassá vált. Lindsey meg túlságosan átlagosra sikeredett, ezért is mondom, hogy sajnos nem Alaska. De Alaskát nehéz is lenne utolérni; ezért sem tudok semmi komolyabb problémát felhozni a könyvvel kapcsolatban.

Amit remélek, hogy ez a John Green-sorozat nem fog megszakadni, mert ezer éve szemezek a Paper Towns-zal is, azt is szívesen látnám magyarul. Akár ezzel a fura nyilas borítóval, még akkor is, ha nekem konkrétan nem túlságosan tetszenek, de ha már van belőle a polcomon kettő, akkor már jöhetne egy harmadik is...

Andrea Cremer: Wolfsbane - A keresők

Calla Tor esküdt ellenségei, a keresők fogságában tér magához, és biztos abban, hogy a napjai meg vannak számlálva. Ám a keresők ajánlatot tesznek: szabadon engedik, ha segít nekik legyőzni korábbi urait, a vigyázókat, ráadásul így megmenthetné a falkáját és egykori vőlegényét, Rent is. De nem túl nagy ár ez a szabadságért? És Shay minden körülmények között mellette áll-e majd a küzdelemben? Callának döntenie kell a sorsáról, és arról, hogy melyik oldalon száll harcba. Vajon hány próbatételt élhet túl az igaz szerelem?

Na ahhoz képest, hogy már az első részt sem terveztem elolvasni, és nem is túlságosan tetszett, most viszonylag hamar sikerült lecsapnom a második részére, még a kinti megjelenés előtt! Nem is értem, hogy hogy csináltuk, hiszen a goodreads szerint 26-án jelent meg odakint, én meg itthon vígan olvasgattam már ezidőtájt. Sőt, szerintem pont aznap vittem vissza a könyvkölcsönzőmbe, és minimum egy hétig nálam leledzett. Na mindegy, azt kell hogy mondjam, ezt most jól megcsináltuk :)

Viszont mondhatom azt is, hogy a mindez magyar verzió kárára történt, ami hasonlóan összecsapott lett, mint az első rész fordítása. Lehet, hogy már az eredetivel is voltak bajok, én ezt nem kétlem, de azért ilyen mondatokat olvasni, hogy "most is lenyűgözött az előtte kavargó fényformák lenyűgöző látványa"... Hát szerintem annyira nem volt lenyűgöző, hogy engem is lenyűgözzön. Az a baj, hogy nem jegyzeteltem, pedig lehetett volna mit, utólag pedig nem tudom visszaidézni, hogy hol voltak benne idétlenségek, pedig voltak ám százával.

De a történetről ugyanezt tudom elmondani, annyira összecsapott volt az egész, és valahogy annyira nem lehetett komolyan venni. Annyi történt ugyanis, hogy a könyv nagy részében nem történt semmi, csak a keresők bohóckodtak egymással, aminek aztán abszolút semmi értelme nem volt. Illetve csak annyi, hogy Calla rájöjjön, a keresők is normális emberek, érző lények, ugyanúgy vannak szeretteik, meg humorérzékük (bár elég gyenge), meg minden másuk, vagyis egyáltalán nem olyan lélektelen harcosok, amilyeneknek eddig gondolta őket. De egy idő után már annyira fárasztó volt, hogy a legkomolyabb pillanatokban is ment ez a gyengére sikeredett poéngyár, hogy aztán a következő oldalon rájöhessünk, hogy bakker már nincs idő semmire, azonnal indulni kell megmenteni a világot. Én nem azt mondom, hogy a harcosoknak nem lehet életük, meg szabadidejük; csak egyszerűen ne akkor, amikor tényleg idő van, meg tényleg cselekedni kéne. Én a könyv nagy részében halál ideges voltam, hogy nem hiszem el, hogy ezek itt szórakoznak, mikor egy perce beszélték meg, hogy nincs más lehetőség, most azonnal kell cselekedni. Vagy amikor azt mondják, hogy még van pár óránk, pihenjük ki magunkat, meg holnap nagy nap lesz, akkor is egész éjjel mennie kell ennek a csipkelődésnek. Hihetetlen. És oldalak százai mentek el ezzel!

A történet mindeközben nem nagyon ment előre, gyakorlatilag azon ment a problémázás, hogy kiszabadítsák Calla falkatársait, kisebb-nagyobb sikerrel. Vannak akik árulók lettek, van akik maradtak Calla oldalán, sőt olyan is, aki átállt hozzájuk. De a csapat még így is nagyon gyenge, és ami a legfájdalmasabb, hogy Calla a könyv végén Adnéval kiegészülve egy kisebb magánakcióba kezdett, hogy elhozza az ellenségtől Rent. Mindezt azután, hogy alig néhány órája derült ki, hogy a fiú pillanatnyilag nem éppen Calla oldalán áll. De mindegy is, rohanjunk a vesztünkbe, és vigyünk magukkal a keresők egyik legértékesebb emberét, mekkora ötlet már! A legidegesítőbb szereplő éppen ezért részemről Adne, akit egy kiskanál vízben meg tudnék fojtani. De ilyen nálam még Calla is, meg Shay is. Utálom ezt a gyerekes kavarást, ami kettejük-hármójuk között van, a teljesen felesleges féltékenykedésekkel, meg titkolózással.

A harmadik rész jövő februárban jön, nem túlságosan várom, de azért feltettem wishlistre, mert amilyen önkínzó életmódot folytatok, biztosan sort fogok rá keríteni. Az az egy szerencséje a könyvnek amúgy, hogy hihetetlen gyorsan a végére lehet érni, egyébként biztosan nem szenvednék vele.

Marianne de Pierres: Burn Bright (Night Creatures #1)

A Burn Bright egy újabb kötet a mostani disztópikus regények, regénysorozatok sorában. Igaz, már márciusban megjelent, de mostanáig valahogy sikerült rendre átsiklanom felette, míg végül annyit láttam a borítóját a goodreads-es böngészéseim során, hogy elég rendesen beleszerettem. Ezek után pedig muszáj volt minél előbb sort kerítenem rá.

Retra egy olyan helyen nőtt fel, ahol mindig is nagyon fontosak a szabályok. Nincs szórakozás, nincsenek könyvek, nincsenek barátok, kapcsolatot egyedül a családtagjaiddal tarthatsz fent, de az sem lehet túl szoros, érzelmekre épülő normális kapcsolat. Ebből a világból szökött Ixionba, az állandó szórakozás és bulik tiltott helyére Joel, Retra testvére, gyakorlatilag szó nélkül. Azóta csak még jobban megnehezedett Retra élete, a családjával is megromlott a kapcsolata, felügyelőt helyeztek ki hozzájuk, aki, bár nem mondjuk ki nyíltan, de egyértelműen szexuálisan zaklatta a lányt, ráadásul egy állandó fizikai fájdalmat is el kell tűrnie, büntetésképp. Nem véletlen, hogy egy évvel később Retra is a testvére után szökik, de nem azért, mert az önfeledt szórakozásra vágyna, hanem hogy visszahozza onnan Joel-t.

Ám útban Ixion felé, hallva a pletykákat és egyre jobban megismerve a várost, Retrának rá kell jönnie, hogy ez a hely egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzelte. Nem szól minden a szórakozásról, itt is legalább olyan szigorú szabályok vannak, mint a lány korábbi lakhelyén. A legfontosabb szabály, hogy ide csak olyan fiatalok jöhetnek, akik bulizni akarnak, és ezzel együtt hamar kiégni. Sokan már át sem jutnak Ixion határán, mert vagy kalózok rabolják el őket útközben, vagy valamilyen más céllal érkeznek, és ezt szigorúan kiszűrik egy ellenőrzésen, vagy túl öregnek bizonyulnak, és ilyenkor átszállítják őket más helyre, amiről senki sem igazán tud semmit. De ugyanez vonatkozik Ixionra is. Ha valaki már túl idősnek számít, azt elszállítják; és bár nem nagyon mondják meg, hogy ki mennyi idős, de én úgy gondolom, hogy körülbelül 20 körül járhat mindenki, még az idősek is. Ixionban sosincs világosság, nincs olyan, hogy reggel, vagy este, az időt sem nagyon lehet érzékelni, sőt még alvás sincs, csak egy kis pihenés, amire akkor van szükséged, amikor a tenyeredbe égetett jel jelez. Viszont ha nem veszed figyelembe a jelzést, és tovább tart a buli, akkor hamarabb kiégsz, és hamarabb elszállítanak, ki tudja hová. Van még elég sok szabály, például nem szabad soha letérni a megvilágított ösvényekről, mert gonosz dolgok történhetnek veled, az ösvények mentén ugyanis gonosz lények lesben állva várják, hogy valaki esetleg közéjük csatangol. Mi van még? Ja igen, akármit csinálsz, akármit mondasz, mindig figyelnek azok a különös, mindenhatónak számító kortalan lények (Ripers). Ők azok, akik eldöntik, hogy ki az aki már kiégett, azaz elszállítandó, mint ahogy azt is ők figyelik, hogy kik tűnhetnek gyanús egyedeknek, mert úgy tűnik egyre több a lázadás Ixion ellen.

Az igazat megvallva a Burn Bright engem nagyon lekötött, éjszakába nyúlóan olvastam, egyszerűen nem tudtam letenni. Pedig ez a rész sokfelől egy hatalmas összevisszaság volt, de mivel egy sorozatról van szó, próbálok rá úgy tekinteni, mint egy felvezető kötetre. Ahol nagyon sok mindent megismertünk, nagyon sok minden gyanúsnak tűnik, és kételkedünk, de konkrétan válaszokat semmire sem kaptunk. Éppen ezért várom nagyon a második részt (megjelenés most októberben, Angel Arias címmel), hátha ott fény derül néhány dologra.

Már alapból Ixion létével kapcsolatban is csak találgatások vannak, senki sem tudja, hogy hogy lett ilyen, miért létezik, miért van állandó sötétség, kik a Riper-ek, kik az éjszaka más teremtményei, mi történik az emberekkel, ha elszállítják őket, és egyáltalán hová kerülnek (ez utóbbi mondjuk kiderül, de nem értjük). Vajon Ixion tényleg egy tiltott hely, ahová nem tanácsos megszökni, vagy van valami jelentősége annak, hogy Rollo látott egy Ripert az egykori lakhelyén, ráadásul a Tanács tagjaival súgdolózni? Kinek éri meg fenntartani Ixiont, és főleg az, hogy az emberek szervezetét ilyen hamar tönkreteszik az állandó bulizással, a szerekkel, amiket adnak nekik, és hogy nem hagyják, hogy bármikor is normálisan ki tudják pihenni magukat? És tudom, hogy nem vagyok túl kedves, de számomra a legnagyobb kérdés az volt, hogy mégis mi volt az értelme ennek az egésznek?

És sajnos ez a legnagyobb baja ennek a kötetnek, hogy egyszerűen annyira sok a kérdés, gyakorlatilag Retra minden egyes megmozdulásával, párbeszéd-foszlányával úgy éreztem, hogy egy újabb érdekes talányra bukkantunk, de válaszokat nagyon nehezen osztogatnak. És bár letehetetlen tényleg letehetetlen a könyv, egy idő után már egy picit unalmas, hogy na megint itt egy rejtély, de erről se fogunk semmit megtudni, az egyszer biztos. Pedig az eredeti fülszövege számomra azt sugallta, hogy igen, sok kérdésünk lesz, de válaszokat is fogunk rá kapni. Szóval remélem hogy a következő kötetben ez így is lesz és Burn Bright tényleg csak a felvezetése volt valami nagyobbnak, és a sorozat többi részével együtt kapunk majd valami kerek egészet, ha már ezt most nem kaphattam meg.