Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Nem olvastam még Cecelia Ahern-től semmit, igazából nem is nagyon hallottam róla. Vagyis már láttam az Utóirat szeretlek című filmet, de azt sem igazán tudtam átérezni, bár lehet hogy csak azért, mert abszolút nem illett Hilary Swank-hoz ez a szerep. És már sokszor gondolkoztam rajta, hogy el kéne olvasnom a könyvváltozatot, amit egyébként Cecelia Ahern írt, de még nem sikerült rávennem magam. Aztán most gyakorlatilag beleszerettem a Talált tárgyak országának a borítójába, de még a könyvtárban nem találtam bent egyszer sem. Viszont ezt a szivecskés, gagyi borítójú könyvet meg igen; a fülszöveg is egészen érdekesnek tűnt, úgyhogy gondoltam egy próbát megér.

Persze csalódnom kellett. A könyv egyetlen pozitívuma a formája, hiszen tulajdonképpen az egész levelezések, csetelések, meghívók és újságcikkek gyűjteménye, ezáltal meglehetősen gyorsan olvasható lesz a könyv. Munka mellett egy nap alatt sikerült elolvasnom, pedig még azt sem mondhatom rá, hogy különösebben tetszett. A történet két főszereplője, Alex és Rosie ötéves koruk óta elválaszthatatlan jó barátok, és mint ahogy az elég hamar kiderül, később szerelmesek is lesznek egymásba. Ám egyikőjük sem szeretné elrontani a köztük levő barátságot, ezért egyikőjük sem próbálja megvallani az érzéseit. Vagyis mikor végre valamelyikük megtenné a döntő lépést, közbejön valami a másik oldalról. Tehát amikor végre-valahára történne valamit, a sors közbeszól, és körülbelül 16 éves koruktól kezdve mást sem csinálnak, csak húzzák egymást. Amivel semmi probléma nem lenne, ha ez nem menne egészen 50 éves korukig, amikor meg már rohadtul senkit nem érdekel, hogy mi lesz velük. Pedig szerintem jól indult a történet, és még lehetett volna valami egészen jó is belőle, ha nincs ez a rétestészta-effektus.