Rachel Hawkins: Hex Hall

Hát egy újabb YA sorozatra bukkantam, aminek idén jelent meg az első része, és egyelőre még várni kell a folytatásra. Mondjuk ez nem is baj, mert annyira nem tetszett, hogy egyszerre több részt is el tudjak belőle olvasni, de igazából érdekel is, szóval mindenképpen sort kerítek majd a folytatásra is, amint megjelent. Amiért nekem annyira nem tetszett, az csak azért van, mert időnként nagyon úgy éreztem, hogy én ebből nagyon kinőttem. A szereplőkkel például egyáltalán nem tudtam együttérezni, ráadásul rettenetesen kiszámítható volt az egész. Főleg a nagy fordulat, ami egyáltalán nem volt meglepő, sokkal inkább az, hogy a főszereplő lánykánk hogy lehet ennyire vak? Na mindegy.

A történet egyébként annyi, hogy a 16 éves Sophie már 3-4 éve tudja magáról, hogy boszorkány, és ez idő alatt körülbelül 20 új iskolát sikerült megjárnia, mert mindenhol valami galibát okozott. A legutóbbi húzásával, egy félresikerült szerelmi varázzsal azonban túllőtt a célon, és egy Hecate Hall, röviden Hex Hall nevű bentlakásos iskolába kell költöznie, ahol több hozzá hasonló fiatal lakik. Csupa olyan boszorkány, alakváltó és tündér jár ide, akiknek sikerült valami nagyobb problémát csinálniuk az emberek világában. Sophie-nak egyáltalán nem egyszerű a beilleszkedés. Egyrészt, mert bár ő a halandó anyjával élt, a varázsló apjáról, akivel ezidáig egyáltalán nem is találkozott, kiderül, hogy éppen ő az az ember, aki eldönti, hogy kinek kell a Hex Hall-ba kerülnie. Szóval körülbelül mindenki utálja ezért Sophie-t. Másrészt az iskola három legszebb boszorkánya is rátelepszik Sophie-ra, ráadásul az egyiküknek a barátja pont az a fiú, akiért Sophie is teljesen odáig van. Na és ha ez még nem lenne elég, Sophie szobatársnője az egyetlen (vagyis majdnem az egyetlen) vámpír az iskolában, akit szemmel láthatóan mindenki utál, ráadásul ő a fő gyanúsítottja az elmúlt időszakban elkövetett gyilkosságnak.

Hát igen, elég sok minden bele van zsúfolva ebbe az alig 200 oldalba, mindenesetre azon kívül, hogy kicsit úgy éreztem, hogy ebből én már tényleg kinőttem, annyira nem volt rossz. A második részt egész biztosan el fogom még olvasni, remélem hogy az jobban fog tetszeni.

Melissa Marr: Radiant Shadows

Ez a Tündérvilág sorozat negyedik, egyelőre utolsó kötete, szóval most jó sokat várhatok megint a folytatásra. Nekem az tetszik nagyon a sorozatban, hogy bár én hiába szerettem bele a sorozatba a Ash-Keenan-Donia-Seth négyszög miatt, azóta újabb és újabb szereplőket ismertem meg, és mindegyiküket sikerült megszeretnem. Ebben a kötetben most Anin és Devlinen volt a sor, akiket már korábban is megismertünk, a lányt az Ink Exchange-ben, míg Devlint a Fragile Eternity-ben.

A 16 éves Ani a második kötetben a testvéreivel, Tish-sel és a tetoválós Rabbit-tel lakott együtt, azóta kiderült hogy bár hiába félvér, mégis inkább tündér, mint ember, és azóta a Sötét Udvar tagjaival él. Képes ugyanis egyaránt táplálkozni a tündérekből és az emberekből, különleges képessége miatt pedig nem kevesen felfigyeltek már a lányra. Devlin pedig a Magas Udvar királynőjének testvére és bérgyilkosa, és körülbelül 16 évvel ezelőtt meg kellett volna ölnie Anit, de megkímélte az életét, és Devlint azóta kínozza a bűntudat, amiért most az egyszer megszegte a nővérének adott szavát. Bő 16 év után ők ketten újból találkoznak, és Devlinnek rá kell jönnie, hogy egyáltalán nem követett el hibát azzal, hogy életben hagyta Anit, sőt, előbb halna meg, minthogy a lánynak baja essen.

Szerintem ennek a résznek volt eddig a legmélyebb története, erőről és egyensúlyról. Sorcha ugyanis, az örök állandóság és ésszerűség teljesen megváltozott Seth hiánya miatt, pedig ő sohasem lehet magányos, soha sem gyászolhat. Az pedig, hogy ez mégis megtörténhetett, teljesen felborította az udvarok közötti egyensúlyt, az egész tündérvilágot. Ezt ellensúlyozandó hozzák létre Devlinék közösen az Árnyak Udvarát, így most már nemcsak 4, hanem 5 udvar is létezik. A Nyár egyensúlyban van a Téllel, az Árnyak udvara ellensúlyozza a Magas udvart. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz így a Sötét udvarral?

Ebben a részben elég keveset tudtunk meg a többi főszereplőkről, Donia, Keenan és Ash körülbelül csak említés szintjén szerepeltek, Seth pedig ismét csak Sorcha miatt volt jelentős, tehát tulajdonképpen a Télről és a Nyárról semmit sem tudunk, csak annyit, hogy Keenan eltűnt. Remélem a következő rész, ami csak jövőre fog megjelenni, már róla fog szólni, mert kíváncsi vagyok mi történt vele. Igaz, hogy nagyon önző a srác, de nem hiszem hogy csak úgy cserben hagyná az udvarát, hiszen neki az mindene. Majd meglátjuk.

Melissa Marr: Fragile Eternity (Törékeny örökkévalóság)

Magamhoz képest elég hamar befejeztem a Tündérvilág sorozat harmadik részét, és ami a jó (vagy rossz) hír, hogy már csak egy rész van hátra, a Radiant Shadows, ami nálam már szintén folyamatban van, és akkor egy időre végeztem a sorozattal. Az ötödik rész, a Darkest Mercy majd csak jövőre lesz, vagyis találtam egy újabb megjelenést, amire várhatok még egy jó darabig.

A történetet múltkor csak félig sikerült megtippelnem, mert ebben a részben tényleg megismerjük a negyedik udvar tagjait is, Sorchát, a királynőt, és két testvérét, Devlint és az ármánykodó Bananach-ot (vele már a múltkori részben is találkozhattunk, hiszen a sötét udvar tagja). Viszont abban tévedtem, hogy esetleg barátság van a már megismert 3 udvar között. Ugyanis Keenan és Donia viszonya egyáltalán nincs tisztázva, sőt egyre több bonyodalmat okoz, hogy bár Keenan Don-t szereti, mégiscsak vonzódik a királynőjéhez, ez egyszerűen benne van a lényében. De ahelyett, hogy megpróbálna uralkodni e felett az érzés felett, hiszen Ash-nek is ott van Seth, inkább mindent elront a Télkirálynővel, ami nem kis viszályt jelenthet az udvarok között. Niall is eltávolodott a Nyárkirálytól, elsősorban a múltkori Leslie-s ügy miatt, tehát a helyzet egyáltalán nem fényes, és úgy tűnik hogy Seth az egyetlen kapocs a három udvar között. Hiszen ő Aislinn szerelme, nincs rossz viszonyban Doniával sem, elvégre ő adta neki a látást, Niall pedig egyenesen testvéreként tekint rá. Nem véletlen, hogy a negyedik udvar királynője, Sorcha is felfigyel a különleges halandóra.

És ha ez még nem lenne elég, ott van a már említett Bananach is, a hollólány, akinek lételeme a háború, aki mind a négy udvarban jelen van, és igencsak borús jövőket súgdos a királyok és királynők fülébe, ezzel is mind inkább viszályokat és ellentéteket szülve az udvarok között. Pedig most aztán mindenre van szüksége a megváltozott udvaroknak, csak éppen háborúra nem. De egyelőre még remélhetőleg nincsenek annyira komoly konfliktusok, hogy bármi is valóra váljon Bananach jóslatai közül.

Melissa Marr: Ink Exchange (Veszélyes álmok)

Bár ez a könyv a Tündérvilág sorozat, így a Veszélyes játék folytatása, mégsem az előző részben megismert Aislinnre és Keenan-re, esetleg Seth-re koncentrál, hanem néhány olyan szereplőt ismerünk meg, akikkel már az előző részben is találkoztunk, vagy maximum említés szintjén szerepeltek. Mint Aislinn barátnője Leslie, akinek most betekintést nyerhetünk a nem túl vidám, de legalább tündérektől mentes életébe. Aztán ott van Niall, aki egészen mostanáig Keenan egyik legfőbb bizalmasa volt, illetve Irial, aki az eddig még nem ismert Dark Court (Sötét Udvar) királya.

Hármójuk között egy kicsit sötétebb szerelmi háromszög alakul ki, mint amit az előző részben láthattunk Seth-Aislinn-Keenan-Donia között. Egyrészt mert sokkal komolyabb dolgok vannak a háttérben, egyrészt mert Lesliet elhagyta az édesanyja, az apja is ki tudja éppen hol issza le magát, a bátyja pedig drogos ügyletekben ténykedik, és hagyja, hogy drogdíler barátai megerőszakolják a húgát. Aztán ugye ott van a Sötét Udvar, akik sokkal kegyetlenebbek, mint az eddig megismert tündérek, sőt még az egykori Télkirálynőnél, az előző részben megismert Beiránál is rosszabbak. És Niall múltjában is van néhány sötét dolog, hiszen egykor ő is Irial alattvalója volt.

Nekem mondjuk az első rész történetileg jobban tetszett, de itt a szereplők valahogy sokkal kidolgozattabbak, mint Aislinnék voltak, ezért ezt a részt is csak imádni tudtam. Ami szerintem lényeges, hogy ebben a két részben az erőviszonyok eléggé megváltoztak, nem elég, hogy Keenan teljes hatalmú Nyárkirály lett, és ott van mellette Aislinn is, Donia személyében pedig egy új Télkirálynőt köszönthetünk, most Irial helyébe is egy új Sötét király lépett, Niall. És ők hárman szerintem elég jóban vannak, kíváncsi vagyok, hogy ezek után megismerhetjük-e a negyedik udvar tagjait is. Az mindenesetre biztos, hogy én teljesen odáig meg vissza vagyok a sorozatért, szóval kb most azonnal kezdem a harmadik részt, a Fragile Eternity-t.

Katherine Paterson: Híd Terabithia földjére

Még valamikor egypár évvel ezelőtt láttam a Híd Terabithia földjére című filmet, amit nagyon imádtam. Aztán mostanság rábukkantam a könyvtárban is egy példányra, és gondoltam elolvasom. Hogy őszinte legyek, nálam ez elég ritkán fordul elő, de mivel most a filmet szerettem meg először, úgy érzem, hogy a könyv a nyomába sem érhet. Oké, persze, tulajdonképpen ez egy gyerekkönyv, szóval én sem igazán értem, hogy miért vártam tőle sokkal többet, de egy picit csalódtam. Pedig sírtam a végén elég rendesen, nem arról van szó, de alig néhány óra alatt a végére értem, és ez nekem most egy kicsit túl könnyű olvasmány volt.

Fülszöveg: Jess Aarons hőn áhított vágya, hogy ő legyen az ötödik évfolyam leggyorsabb futója. Egész nyáron edz, és alig várja, hogy lássa osztálytársai arcát, amikor mindegyiküket legyőzi. Az iskola első napján azonban egy új lány átmerészkedik a fiúk felére a játszótéren, és mindenkit maga mögött hagy.
Ez bizony nem túl ígéretes kezdet egy barátságnak, Jess és Leslie Burke mégis elválaszthatatlan társakká válnak. Leslie hatalmas képzelőerővel rendelkezik. Ő és Jess megalkotják Terabithiát, a varázslatos erdei királyságot, ahol ők ketten királyként és királynőként uralkodnak, és ahol az egyedüli korlátot fantáziájuk szabja. Aztán egy reggel szörnyűséges tragédia történik. És amikor Jessnek meg kell birkóznia ezzel a borzalommal, hirtelen ráébred, mekkora erőt és bátorságot adott neki Leslie.

Melissa Marr: Wicked Lovely (Veszélyes játék)

Nemrég láttam a magyar megjelenések között a Veszélyes játékokat, és úgy istenesen beleszerettem a borítójába. Meg úgy egyenesen a sorozatba is, legalábbis én most alig várom, hogy belevethessem magam a folytatásokba. Na mondjuk ebből még nem tudom mi lesz, mert annyi mindent szeretnék még elolvasni, aztán munka mellett nem jut annyi mindenre időm, mint szeretném. Persze biztos vagyok abban is, hogy nem mindenkinek tetszene a történet, de engem valahogy teljesen lenyűgözött, talán mert kiskorom képzelgéseire emlékeztetett.

Főszereplőnk, a 17 éves Aislinn különleges képességgel rendelkezik, ugyanis látja azt amit mi nem, egy kicsit másmilyen világot, a tündérekét. Ezek a lények mindenhol jelen vannak, és mégmielőtt bárki is azt hinné, hogy kedves teremtmények, el kell mondanom, hogy egyáltalán ne azok. Ők láthatatlanul is bántják az embereket, kisebb-nagyobb tréfákat űznek velük.. szóval egyáltalán nem szívderítő élmény Aislinn számára, hogy látja őket. Inkább kellemetlen, sőt nehezére esik, hogy állandóan titkolnia kell a képességét, úgy tenni, mintha nem tudná, nem látná, hogy milyen szörnyűek ezek a teremtmények. Azonban ők mégis felfigyelnek rá, mert Keenan, az egyik leghatalmasabb és legelbűvölőbb tündér szemet vetett a lányra. Szerencsére Aislinn számára ott van a nagymamája, aki szintén látja ezeket a földöntúli lényeket, és ezért valamilyen szinten megérti az unokáját, mégha a tanácsai jórészt abból állnak, hogy hogyan bújkáljon, vagy meneküljön. Illetve ott van a tökéletes Seth is, Aislinn majdnem-barátja, akivel nem értjük, hogy mostanáig hogy nem jöttek össze, mert ilyen rendes és megértő pasi a világon nincs.

Most újfent próbáltam nem spoilerezni, pedig volt egynéhány kedvenc jelenetem, és kedvenc szereplőm (<-- Donia), de regényt sem szerettem volna írni. A történet vége egyébként egy picit szerintem össze lett csapva, az utolsó 20-30 oldalon elég gyorsan történt egy csomó minden, de a befejezés, és legfőképpen az epilógus engem kellemesen kárpótolt mindenért. Tehát most már tényleg csak idő kérdése, hogy mikor fogom elolvasni a folytatásokat. A magyar megjelenés egyébként várhatóan 2010 október, legalábbis a bookline szerint.

Scott Westerfeld: Specials

Még márciusban olvastam el a sorozat első két kötetét, ahhoz képest hogy mennyire vártam rá, egy picit sikerült csalódnom. Nem tudom miért, az alaptörténet az nekem nagyon tetszett mindig is, de most valahogy sikerült olyan megoldásokkal előrukkolnia az írónak, ami valahogy nem illett az első két könyv menetéhez.

A lényeg tulajdonképpen annyi, hogy Tally most Shay-nek hála különleges lett, sőt még a különleges osztályon belül is a különlegesebbek közé tartozik, egy olyan csoportba, akik felsőbbrendűnek képzelik magukat, de ezen kívül nem sok érzelemre képesek. Talán ezért is vagdossák magukat, mert ettől legalább éreznek valamit. Szóval az ő különleges csoportjuk eléggé sok mindent megtehetnek szerte a városban, sőt még azon kívül is. Először például csak kósza Füstösöket próbálnak lefülelni csúfvárosban, de sikerül odáig bonyolítaniuk a dolgokat, hogy megszöktetik a még mindig beteg Zane-t, azt remélve hogy így belőle is különlegest faragnak; találnak másik városokat, ahol teljesen más rendszer uralkodik, mint náluk, mert ott nincsenek szépek és csúfok, hanem mindenki az lehet, ami akar lenni; illetve egy háborút is sikerül elindítaniuk a két város között.

A legfőbb problémám az volt, hogy valahogy mindenki olyan out of character volt. Az egy dolog, hogy én egy teljesen másmilyen Tally-t ismertem meg az első két kötetben, de ez betudható annak is, hogy most már teljesen átmanipulálták az agyát, és innen származik a felsőbbrendűség érzés, ami az egész rész alatt sugárzik belőle. Shay-t én mondjuk már elég régóta nem szerettem, és neki most is sikerült elég wtf-nek lennie. Zane-t egyáltalán nem tudom hová tenni, főleg azt, hogy neki akkor most milyen szerepe is volt ebben a könyvben?? Mert szerintem abszolút semmi. De nagyjából ugyanez vonatkozik Adam-re is, akiről meg úgy érzem, hogy na ezért kár volt visszahozni. Arról nem is beszélve, hogy az első két rész után mindenre lehetett számítani, csak erre a másik város, illetve háború dologra nem. Nem is értem, hogy miért is fordulhatott elő, hogy ennyire különbözőek legyenek a városok, ha egyszer az egész világ arra épül, hogy legyen minden egyforma, és békesség van, nem úgy, mint egykor a Rozsdásoknál. Ehhez képest meg városokat elpusztító fegyverraktárakba csöppenünk, és kész háborúkba.

Azért mindezek ellenére kaptunk egy egészen normális befejezést, legalábbis a legeslegutolsó oldalon, mert addig tényleg csak a fejemet fogtam, hogy ez most mi. Azért a negyedik részt még el fogom egyszer olvasni, de az már nem Tally-ról szól szerencsére (vagy sajnos?).

Richelle Mead: Spirit Bound

Általában nem szeretem egymás után olvasni ugyanannak a sorozatnak a részeit, inkább hagyom leülepedni egy picit a dolgokat, mielőtt rátérek a folytatásra, de most valahogy sikerült a negyedik rész után egy igazán pici szünettel elolvasnom az ötödiket. És most felteszem a nagy kérdést, mikor lesz már végre december, hogy a kezemben tarthassam a befejező részt is??

Egyébként akármennyire is a kedvencem a sorozat, valahogy mindig olyan nehéz róla írnom. Főleg mert próbálok mindig spoilermentesen írni róla, ami mit ne mondjak, egyáltalán nem egyszerű. Ami a lényeg, hogy az előző részekben Dimitri strigoi lett, és a Blood Promise-ban ugyan Rose próbálta levadászni, és úgy is tűnt, hogy ez sikerült neki, sajnos mégsem így történt. Ezért most Dimitri kedves hangvételű levelekkel bombázza egykori(?) szerelmét, amik természetesen tele vannak jobbnál jobb fenyegetésekkel. Ha ugyanis Rose elhagyja az iskola biztonságát, Dimitri azonnal megtalálja. És természetesen pont így is fog történni, de Rose-nak mostmár új tervei vannak, és nem megölni akarja Dimitrit, hanem meg szeretné próbálni a lehetetlent, és vissza akarja hozni Dimitrit az életbe. Ám ahhoz hogy ezt megtegye, először is ki kell szabadítania legádázabb ellenségét, Victor Dashkovot az egyik legvédettebb börtönből.

Azért az vicces, hogy sikerült úgy írnom erről a részről, hogy ezt már mindet lehetett tudni a Blood Promise végén is. De ezt a könyvet tényleg csak úgy szabad olvasni, ha nem tudunk róla semmit, mert engem azért egynéhány helyen igencsak meg tudott lepni. Annak az egynek nem örülök, hogy én most már tényleg csakis egyedül Adriant szeretem, és olyan jó lett volna, hogyha Dimitri kikerülne végre a képből. Pedig épphogycsak most került vissza, és most még valamiért halál idegesítő is lett szerencsétlen. Szóval gonosz vagyok na, de ha már a következő rész címe Last Sacrifice lesz, remélem az Dimitri-re utal, és kaphatok egy szép Adrian&Rose happy endinget. Naaaaa, olyan szépen kérem....

Jenny Downham: Before I Die

Az már a címből is látszik, hogy nem egy vidám történetről van szó, mindenesetre nekem akad egy vicces történetem hozzá. Én ugyanis már egy ideje szemeztem Lauren Oliver Before I Fall című könyvével, ami amúgy is már hetek-hónapok óta megvan a gépemen. Múlt héten el is olvastam, és most végre eljutottam oda, hogy na akkor írok róla, erre rá kellett jönnöm, hogy nem is azt olvastam el. hanem egy tök más könyvet, ami nagyon hasonló címet (Before I Die) visel. Szóval ez így elég viccesen jött ki, mindenesetre így is sikerült elolvasnom egy oltári bejövős könyvet, és akkor a Before I Fall még egy picit várat magára.

A 16 éves Tessa leukémiás, és már csak hónapok... hetek... napok... nem igazán tudni, mindenesetre csak nagyon rövid ideje van hátra az életéből, ezért elhatározza, hogy készít egy listát azokról a dolgokról, amiket még át akar élni, meg akar csinálni, mielőtt meghalna. Ezek némelyike olyan dolog, ami minden tinédzser fantáziáját izgatja, akár súlyos következményekkel is járhatnak, de Tessa úgy van vele, hogy már amúgy sincs sok ideje, ezért nem kell számolnia a következményekkel. Ilyenek például a szex, drog, valamilyen törvénybe ütköző dolog elkövetése, jogosítvány nélküli vezetés, de szeretne egy olyan napot is, amikor semmire sem mond nemet. Eleinte olyan dolgok szerepelnek a listán, amiktől Tessa úgy érzi, hogy még él egy kicsit, annak ellenére, hogy a szervezete folyamatosan épül le, de a későbbiekben nem egyszer változik a dolgok fontossága. Például a világkörüli utat lecseréli arra, hogy újra együtt lássa a szüleit, ahogy pedig közeledik a lista, és ezáltal az élete végére, úgy szeretné még egy kicsit tovább halasztani az elkerülhetetlent.

Egyszóval szerintem igazán rendkívüli módon ábrázolja egy haldokló lány lelkivilágát egy hihetetlenül szépen megírt történetben. Az utolsó pár oldalt pedig egyszerűen lehetetlen volt könnyek nélkül végigolvasni. Pedig egyértelmű volt, hogy mi fog történni, én mégis reménykedtem abban, hogy talán mégsem. Talán még egy kicsit maradhat. És persze a történetben nem csak Tessát szeretjük meg, hanem a szüleit is, a kisöccsét, a barátját, barátnőjét. És az igazat megvallva nekem mindegyikőjük a szívemhez nőtt, és már csak miattuk is bíztam abban, hogy nem az lesz, ami...

Richelle Mead: Blood Promise (Véreskü)

Még februárban mondtam azt, hogy elkezdtem olvasni a 4. részt, és igen, sajnos ez mostanáig tartott. Azt persze tudtam, hogy ez a rész más lesz, mint a többi, tekintve hogy nem az akadémián játszódik, de bíztam abban, hogy ez is ugyanolyan jó lesz, elvégre az első három résznek esküszöm, hogy minden szavát ittam. Most valahogy nem. Pedig ahogy olvasgattam blogokat, nagyjából mindenkinek ugyanúgy tetszett ez a rész is, mint a többi, de nekem egy picit sikerült csalódnom. Legalábbis az elejében.

A történet ugyanis ott kezdődik, ahol az előző rész véget ért. Vagyis Dimitriből strigoi lett, Rose pedig amolyan ki nem mondott ígéretként elhatározza hogy megkeresi a szerelmét, és megöli. És persze hol máshol kereshetné Dimitri-t, mint a szülőhelyén, Szibériában. És most mit ne mondjak, ez volt az a rész, ami engem valahogy egyáltalán nem tudott lekötni. Hiába ismertünk meg egy csomó új szereplőt, Sydney-t az alkimistát, Dimitri családját, Rose egy igen közeli rokonát (legyen meglepetés, hogy kit), és hiába kaptunk betekintést Rose és Liss kötelékén keresztül Liss életébe is, valahogy nem volt az igazi. De természetesen mindent kárpótolt a könyv második fele, ami viszont már tényleg letehetetlen volt.

Ki tudnék még emelni egy csomó pozitív dolgot, egyrészt azt, hogy még mindig úgy gondolom, hogy ez az egyik legkidolgozottabb vámpírregény, amit valaha olvastam. Egyrészt mert egy nagyon jól felépített világban játszódik, másrészt mert eddig semmi olyan dolog nem történt, amiről én úgy gondolom, hogy ez most nagyon nem illik ide, vagy logikátlan. Harmadrészt pedig nem fogja az írónő elkövetni azt a hibát, hogy a végtelenségig húz egy olyan sorozatot, amit pár rész alatt teljesen jól be lehet fejezni, tekintve hogy már csak két kötet van hátra. Meg persze az ígért spin-offok. És még egy amolyan utolsó pontként szeretném kiemelni, hogy imádom Adrian-t. De biztos vagyok benne, hogy lemaradunk egy Rose-Adrian happy endről, pedig az igazat megvallva én inkább arra vágyom. Mert sajnos legyen akármilyen más is Dimitri, Rose nem valószínű, hogy le fog mondani róla.