Diana Wynne Jones: Castle in the Air

Elsőre nem is gondoltam, hogy miért írták erre a könyvre, hogy A vándorló palotának a folytatása, hiszen itt tulajdonképpen a történet az Ezeregyéjszaka meséire épül, és eleinte csak elég halvány említést tettek Ingary-ra, a Howl-ból már ismert világra. Aztán persze kiderül, hogy a látszat az elég rendesen csalt, és régi barátaink olyan helyeken és olyan formákban tűnnek fel, amire egyáltalán nem is számítottunk. Vagyis de, miután feltűnt Lettie, Suliman és Sophie, már egy kicsit sem meglepő, hogy vajon hol lehet Howl, vagy éppen Calcifer, sőt már Justin herceg kilétére is hamarabb rájöttem, minthogy kiderült volna, de elsőre egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ebben a történetben bárki is feltűnne a régi szereplők közül. A végére persze szép kis kalamajka keveredik, ugyanúgy ahogy az első részben, itt is kiderül, hogy nem minden az, aminek látszik.

De ne szaladjunk ennyire a végére, van ugyanis egy Abdullah nevű szőnyegkereskedőnk, utálatos rokonokkal és egy titokzatos jóslattal, amiről a fiú még csak most szerzett tudomást. A fiúnak egyébként is elég színes a fantáziája, amikor ideje engedi, arról ábrándozik, hogy ő valójában egy herceg, akit elrabolt egy bandita, de majd egyszer hazajut a gyönyörű kertjébe, és elvesz egy hercegnőt. Arra viszont egyáltalán nem számított, hogy a kezébe kerül egy varázslatos szőnyeg, amely néhány udvarias szó hatására bárhová elrepíti, sőt még egy mogorva dzsin is a tulajdonába kerül, aki kénytelen naponta egy kívánságát teljesíteni. Persze hogy az élet ne legyen egyszerű, a dzsin egy igazi bajkeverő, és próbálja úgy teljesíteni a kívánságokat, hogy azok csak még több bajt okozzanak, mint hasznot. Így Abdullah ábrándjai valóban kezdenek valóra válni, hiszen álmai kertjében megismerkedik a legcsodálatosabb hercegnővel a világon, akit aztán elég hamar el is ragadnak tőle, majd Abdullah az álmaiban szereplő gonosz bandita karmai közé kerül, és csak kevésen múlik, hogy sikerül meglépnie az egyre népesebb üldözői tábora elől, mégpedig nem is akárhová. Hiszen ahogy említettem, újból feltűnik Ingary, és a régi szereplők, akik további sorsába nyerhetünk egy igazán pici betekintést ez által a könyv által.

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

Nem olvastam még Cecelia Ahern-től semmit, igazából nem is nagyon hallottam róla. Vagyis már láttam az Utóirat szeretlek című filmet, de azt sem igazán tudtam átérezni, bár lehet hogy csak azért, mert abszolút nem illett Hilary Swank-hoz ez a szerep. És már sokszor gondolkoztam rajta, hogy el kéne olvasnom a könyvváltozatot, amit egyébként Cecelia Ahern írt, de még nem sikerült rávennem magam. Aztán most gyakorlatilag beleszerettem a Talált tárgyak országának a borítójába, de még a könyvtárban nem találtam bent egyszer sem. Viszont ezt a szivecskés, gagyi borítójú könyvet meg igen; a fülszöveg is egészen érdekesnek tűnt, úgyhogy gondoltam egy próbát megér.

Persze csalódnom kellett. A könyv egyetlen pozitívuma a formája, hiszen tulajdonképpen az egész levelezések, csetelések, meghívók és újságcikkek gyűjteménye, ezáltal meglehetősen gyorsan olvasható lesz a könyv. Munka mellett egy nap alatt sikerült elolvasnom, pedig még azt sem mondhatom rá, hogy különösebben tetszett. A történet két főszereplője, Alex és Rosie ötéves koruk óta elválaszthatatlan jó barátok, és mint ahogy az elég hamar kiderül, később szerelmesek is lesznek egymásba. Ám egyikőjük sem szeretné elrontani a köztük levő barátságot, ezért egyikőjük sem próbálja megvallani az érzéseit. Vagyis mikor végre valamelyikük megtenné a döntő lépést, közbejön valami a másik oldalról. Tehát amikor végre-valahára történne valamit, a sors közbeszól, és körülbelül 16 éves koruktól kezdve mást sem csinálnak, csak húzzák egymást. Amivel semmi probléma nem lenne, ha ez nem menne egészen 50 éves korukig, amikor meg már rohadtul senkit nem érdekel, hogy mi lesz velük. Pedig szerintem jól indult a történet, és még lehetett volna valami egészen jó is belőle, ha nincs ez a rétestészta-effektus.

Neil Gaiman: The Graveyard Book

Kicsit viccesen alakult, hogy az első könyv, amit a Diana Wynne Jones-project elkezdése után olvasok, pont az írónő ajánlásával kezdődik, mely szerint ez a Neil Gaiman által valaha írt legjobb könyv. Nos, szerintem messze nem, mert nekem például a Coraline ezerszer jobban tetszett, de mindenki döntse el maga. Az mindenesetre már biztos, hogy a magyar változatra áhítozóknak sem kell sokáig várniuk, A temető könyve ugyanis várhatóan június 3-án jelenik meg.

A történet egy meglehetősen hidegvérű gyilkosságsorozattal kezdődik, amikor is egy elengáns férfi hihetetlen precizitással végez egy négytagú család három tagjával. Egyedül a hiperaktív csecsemővel nem tud végezni, az ugyanis felébred az éjszaka közepén, kijut a házból, és temető felé veszi az irányt. A temető pedig tele van kísértetekkel, akik közül a jószándékú Mr és Mrs Owens befogadja a kisfiút, aki a Nobody Owens (röviden Bod) nevet kapja. Innentől epizódikusan követhetjük végig a fiú fejlődését, ahogy a titokzatos Silas, majd a szigorú Miss Lupescu tanítja, ahogy új barátot szerez egy élő lány személyében, ahogy sorra megismeri a temető rejtélyeit, a legrégebbi sírt, a temetőn kívül eltemetett boszorkányt, és ahogy egyre inkább felfedezi a temetőn kívüli világot. Ám a veszély továbbra is leselkedik rá, a férfi aki kiskorában megpróbálta megölni Bodot, még most valahol őrá vár.

Az igazat megvallva nekem most ez a könyv nem tetszett annyira. Lehet, hogy pont rosszkor olvastam, mindenesetre ezt én most egy kicsit unalmasnak, és túlságosan is kiszámíthatónak találtam. Ráadásul úgy éreztem, hogy ez meglehetősen lassan is indult be, én körülbelül a 4. fejezet végétől kezdtem el úgy ténylegesen is élvezni a dolgot. Ettől függetlenül én nem állítom, hogy ez most rossz volt, inkább csak azt mondanám, hogy volt már ennél jobb is.

Diana Wynne Jones: Howl's Moving Castle (A vándorló palota)

Ahogy ígértem, megkezdődik a blogon a Diana Wynne Jones-sorozat, ennek első darabja a Howl's Moving Castle. Valószínűnek tartom, hogy előbb a Castle-sorozatot követem végig, és csak utána térek rá a Chrestomanci-krónikára. A regényből 2004-ben Hayao Miyazaki készített animét, amit én akkortájt láttam is, de azóta már nagyjából semmire sem emlékszem. Sajnos Miyazaki újabb animéit nem annyira szeretem, mint a régebbieket (Nausicaa, Laputa), de azért még egyáltalán nem volt rossz, csak éppen bennem nem tudott már mélyebb nyomokat hagyni.

A történet Ingary-ban játszódik, mindenféle varázslat és boszorkányság hazájában. Ott, ahol mindenki féli a Puszták boszorkányát, aki látszólag ok nélkül átkozza meg az embereket. Legalábbis ez történik Sophie-val, aki a legidősebb három nővér közül, és éppen ezért nem is dédelget nagy álmokat, hiszen tudja, hogy mindig a legidősebb jár pórul. Ezért is törődik bele abba, hogy a boszorkány idős öregasszonnyá varázsolja, és már indul is otthonról, hiszen így nem maradhat. Mivel jobb választása nincs, bekéredzkedik Howl vándorló palotájába. A varázslóról azt tartják a falubeliek, hogy sorra kitépi és megeszi a fiatal lányok szívét, de a 90-év körüli Sophie-nak nem kell emiatt tartania. És amint jobban megismeri a varázslót, rájön arra, hogy a falubeliek történetei mind csak mesék, vagyis még ha van is bennük némi igazság, hiszen Howl tényleg sorra töri össze a szerelmes női szíveket, Howl-nak akkor sincsenek rossz szándékai, hanem egy nagyon is kedves fiatalember, furcsa szokásokkal.

A történet egy kicsit lassan indul be, de amint jobban megismerjük a szereplőinket, minden egy kisebb felfordulásba torkollik. Hiszen Sophie két húga helyet cseréltek, és most mindkettejüket Lettie-nek hívják. Egyikért ráadásul Howl rajong, a másikért pedig a tanonca, a fiatal Michael. Ott van még Calcifer is, a tűzdémon, akivel Sophie rögtön az elején egyezséget köt Howl háta mögött. Aztán még fel is kellene kutatni egy elveszett herceget, meg egy varázslót, bár ebből a kötelességéből Howl próbál erőteljesen kibújni, és mindeközben végig követi őket egy furcsa madárijesztő.

Nekem borzasztóan tetszett a könyv, annak ellenére, hogy tényleg egy mesekönyvről van szó. Remélem, hogy a többi regényével is így leszek, bár a két magyarul megjelent Chrestomanciról van annyi emlékem, hogy imádtam őket, és szerintem azóta nem nagyon változott az ízlésem. Amire viszont még emlékszem A vándorló palota filmből, hogy míg a barátnőim imádták Howl-t, nekem valamiért nagyon unszimpatikus volt. A könyvben pedig egyenesen odáig voltam érte. Lehet hogy a kisebb könyvsorozatom megkoronázásaként még megnézem egyszer az animét is, csakhogy teljesebb legyen az élmény. De legközelebb a Castle in the Air jön majd az írónőtől.

Diana Wynne Jones

Most már nagyjából beértem magam a könyvekkel, tulajdonképpen már csak egyvalamiről nem írtam, de azt is mindjárt pótolni fogom. Csak előtte szerettem volna írni a saját kis projectemről.

Nemrég megjelent magyarul A vándorló palota című könyv, de én már hamarabb is el szerettem volna olvasni, csak mindig halogattam. Aztán amikor megjelent végre a magyar kiadás, akkor sikerült egy hatalmas észrevételt tennem. Diana Wynne Jones írta gyerekkorom egyik kedvenc történetét is, a Chrestomanci-krónikákat is, amiből valamiért csak két könyv jelent meg magyarul, A varázslatos élet és Christopher Chant kilenc élete. Én pedig mindig vártam, hogy mikor lesz még folytatás, de több könyv azóta sem jelent meg. A vándorló palota miatt, meg persze hála a Bookstation hírleveleinek, azóta már a polcomon van a teljes Chrestomanci-krónika, és a Castle sorozat mindhárom része. És az elkövetkező hetekben-hónapokban, szeretném ezt a két sorozatot végigolvasni. Tudom, hogy ezek tulajdonképpen mesekönyvek, de kiskoromban nagyon szerettem, és nemrég sikerült olvasgatnom belőlük, és rájöttem, hogy még mindig élvezem őket.

Tehát először is szeretném majd elolvasni a kastélyos sorozatot, a következő sorrendben:

1. Howl's Moving Castle

2. Castle in the Air

3. House of Many Ways

Utána pedig jöhet a Chrestomanci-krónika, gyerekkorom kedvence. Nem hiszem, hogy nagyon népszerű lehetett, gondolom ezért sem jelent meg több része, de én nagyon szerettem, és szeretném, ha minél többen megismernék. A könyvek nem pont abban a sorrendben jelentek meg, mint ahogy én olvasni fogom őket, én inkább az írónő által javasolt sorrendben olvasom majd a könyveket, ami a következő:

1. Charmed Life

2. The Lives of Christopher Chant

3. Conrad's Fate

4. Witch Week

5. The Magicians of Caprona

6. Mixed Magics

7. The Pinhoe Egg

Suzanne Collins: Catching Fire (A futótűz)

Mint mondtam, annyira tetszett Az éhezők viadala, hogy körülbelül rögtön utána elkezdtem olvasni a második részt. És már alig várom, hogy megjelenjen az utolsó része is a sorozatnak. Egészen biztos vagyok benne, hogy arra is szinte azonnal le fogok csapni, mert már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi minden fog történni. Az első rész után én nem gondoltam volna, hogy lehet még annál is jobb, de igen, lehet. Mondjuk ebben a részben már voltak igazán megdöbbentő események. Én először akkor akadtam ki, amikor a roadshow keretében Katnissék a 11. körzetbe mentek, és a lány beszélt Treshről és Rue-ról, meg ami utána történt... (Ruta eredeti neve Rue, bár én nem igazán értem, hogy a magyarban miért lett Ruta.)

Az első résznél nem akartam nagyon spoilerezni, de most kénytelen leszek. Az előző könyv ugyanis úgy ért véget, hogy Peeta és Katniss mindketten túlélik a viadalt, mégpedig egy kisebb trükkel. Ezt pedig egyáltalán nem nézte jó szemmel a Kapitólium, és sajnos Katniss-nek nem sikerült mindenkit meggyőznie azzal, hogy azért tette, mert őrülten szerelmes Peetában. Ez pedig országszerte felkeléseket okoz, Katniss és a fecsegő poszáta pedig a lázadás szimbólumai és éltetői lesznek.

A Kapitólium pedig úgy tűnik nem tehet semmit, hiszen az túlságosan is gyanús lenne, ha a viadal egyik nyertese, történetesen pont Katniss, hirtelen csak úgy eltűnne. Hiszen a nyertesek mindig is sztároknak számítottak, és folyamatosan figyelemmel követik az életüket. Éppen ezért Katnissre egy olyan jövő vár, amikor is Peeta feleségeként fog megöregedni. Legalábbis a Kapitólium elvárásai szerint. Persze ezt csak Katniss gondolja így, és arra nem számít, hogy a Kapitóliumnak még van egy-két dolog a tarsolyában. Most van ugyanis a lázadás elnyomásának 75. évfordulója, és 25 évenként a viadalok is kicsit mások. A 25. évfordulón a jelölteket nem sorsolták, hanem a körzeteknek maguknak kellett kiválasztaniuk azt a fiút és lányt, akit majd a halálba küldenek. Az 50. évfordulón kétszer annyi embernek kellett meghalnia, mint előzőleg, tehát ekkor körzetenként két lányt és két fiút sorsoltak. Egyébként ez volt az az év, amikor először tudott a 12. körzet jelöltje nyerni. Azt már tudjuk, hogy ez Haymitch volt. A 75. évfordulón pedig azt bizonyítja a viadal, hogy azok sincsenek biztonságban, akik már egyszer nyertek a viadalon. Most ugyanis azok közül sorsolják ki a kiválasztottakat, akik már egyszer nyertek a viadalon. Ezek lehetnek fiatalok, de nagyon öregek is, mint ahogy látjuk is majd. De ami a lényeg, hogy a 12. körzetnek eddig csak 3 győztese volt, Haymitch, Peeta és Katniss. Ami pedig azt jelenti, hogy Katnissnak megint indulnia kell a viadalon.

Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes

Nem túlzás, hogy ez volt eddig a kedvenc betörős regényem. Mert ez egyben volt Lawrence Block, Raymond Chandler és Agatha Christie. És éppen ezért imádtam. Ugyanis most egy vidéki angol kúriába utaznak el hőseink, egész pontosan Bernie és Carolyn. Eredetileg Bernie a barátnőjével, az idegesítő Lettice-szel utazott volna el, csak a lány közölte, hogy sajnos nem ér rá, mert éppen férjhez megy. És Bernie úgy gondolta, hogy akkor már ne menjen kárba a foglalása, meg amúgy is egy igazán rendkívüli felfedezést tett. Valószínűleg az épület könyvtárában található Raymond Chandler dedikált első kiadású regénye, A hosszú álom. És mint egy irodalmtörténeti ritkaság, nem kevés pénzért lehetne túladni ezen a könyvön.

Azonban akad egy kis bonyodalom. Egyrészt, hogy Lettice nászútja helyéül pont ezt a vidéki kúriát választotta, másrészt pedig a vendégek sorra halnak meg. Egyikük pont a könyvtárban, ami meghiúsítja Bernie-t abban, hogy csak úgy fogja a könyvet, és lelépjen. Meg ha már amúgy is Raymond Chandler miatt vannak ebben az Agatha Christie-s vidéki kúriában, akkor miért ne vehetné ő maga kezébe a dolgokat és oldja meg az ügyet?

A történet amúgy elég kiszámítható volt, nem sikerült semmivel sem meglepnie, hacsak nem azzal, hogy Bernie-t most egy kicsit másmilyen oldalról is megismerhetjük. Mert itt nem csak a betörői tapasztalat számít, hanem a könyvek iránti rajongás. És be kell látnunk, ha mi is annyi krimit olvasunk, mint mondjuk Bernie, akkor ugyanolyan könnyen rájövünk a vendégek között lappangó titkokra, mint ahogy Bernie tette.

Harry Kemelman: A rabbi hétfőn elutazott

Jó múltkorában történt, hogy a könyvesboltban ráleltem a rabbira, és egy jót mosolyogtam a könyvcímeken. Azóta is, ha a könyvtárban járok, már nem csak a betörőre vadászok a krimirészlegen, hanem a rabbira is. Mondjuk én azt hittem, hogy a rabbinál a hét hétfőn kezdődik, de aztán most nézem, hogy nem, mert a elsőként az történt, hogy pénteken sokáig aludt. De talán nem is baj, a betörőnél sem tartottam soha sorrendet, a rabbinál is azt fogom majd olvasni, ami a kezem ügyébe kerül. Mert nagyon úgy néz ki, hogy lesz itt még folytatás, legalábbis ha rajtam múlik.

Nem hosszabbítják meg David Small rabbi szerződését, aki ettől felindulva elhatározza, hogy elutazik Izraelbe legalább 3 hónapra, de lehet hogy többre. Nem tudja, mert becsapottnak érzi magát, és már a hivatásában sem olyan biztos. Izrael pedig azért mégiscsak Izrael, ahová egyszer minden rabbinak illik elutazni, és még az sem kizárt, hogy végleg ittragadnak. Ám azt mondják, hogy a rabbit mindenhol megtalálja a baj. Én ezt mondjuk nem tudom biztosan, mert ez az első könyv, amit olvastam, de ha már egy átlagos utazás során is szembekerül az ember a rendőrséggel, a titkosszolgálattal és a terroristákkal, akkor igaz lehet a mondás. Mert akkor David Small életét nem lehet bonyodalmaktól mentesnek nevezni. És én az ilyesmit szeretem. :)

Michael Grant: Gone (Köddé váltak)

Az éhezők viadalával ellentétben, ezt a könyvet viszont nagyon vártam, és mégis sikerült hatalmasat csalódnom benne. Pedig sok szépet és jót olvastam róla, hogyha valaki YA (young adult) könyvekre keres, akkor erre a könyvre elég hamar rátalál, azt mondják róla, hogy ez a modern Legyek ura szuperhősökkel, jobb is mint amit Golding valaha írt. De hát nem. Messze nem.

Persze az is lehet, hogy a negatív véleményemre a magyar fordítás is rátesz egy lapáttal, mert olyan hülyeségek vannak benne, hogy csak a fejemet fogtam közben. Alapból meglehetősen rossz olvasni, de ami szörnyen idegesítő, az a nevek állandó felcserélése. Nincs az az ég, hogy egy olyan jelenetben, ahol körülbelül egyedül Astrid és Sam van jelen, akik amúgy szeretik egymást, meg minden, ilyen mondat forduljon elő: "Drake félbeszakította egy hirtelen, sietős csókkal". Tehát ez konkrétan az, mikor a jófiú Sam, egy perc alatt átalakul ádáz ellenfelévé, lesmárolja Astridot, hogy aztán legközelebb ismét Samként szólaljon meg? Persze nem ez volt az első, és nem is az utolsó ilyen. De leginkább olyanok voltak, hogy a nemeket összetévesztették. Két srác beszélget, és akkor egyszer csak azt olvasod, hogy "mondta a lány". Ilyen alapvető tévedések százával voltak, és ezek nagyon le tudják rombolni az olvasási élményt. Tehát ha ezek után esetleg mégis valamilyen okból úgy gondolom, hogy elolvasnám a folytatást (ugyanis a sorozatot 6 részesre tervezik, egyelőre még csak két rész jelent meg, Hunger és Lies címmel), akkor azt biztos nem magyarul fogom tenni. Mert eredetiben még lehet esélye arra, hogy ez igazából nem is olyan rossz, csak a fordítás tette azzá.

A történet egyébként annyi, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik az összes 15 évnél idősebb ember, a gyerekek pedig magukra maradnak a városban, akik később különös dolgokra lesznek figyelmesek. Egyrészt észreveszik a falat, amely mintha egy gömbként venné körbe a várost, másrészt pedig különös képességeket fedeznek fel magukon. De ezt még jóval az eltűnések előtt, és nincs is rá épeszű magyarázat, hacsak nem az, hogy egy atomerőmű közelében laknak, és a sugárzás miatt mutálódtak. És nem csak ők, hanem az állatok is. Így születnek például repülő kígyók, vagy beszélő prérikutyák.

A gyerekek pedig ahelyett, hogy összefognának ebben a veszélyes és új világban, inkább egymás ellen fordulnak. A két vezéregyéniségről, konkrétan a Coates akadémiás Caine-ről, és a városi Sam-ről pedig kiderül, hogy ikrek, és napokon belül itt a 15. születésnapjuk, mégis azzal vannak elfoglalva, hogy elpusztítsák egymást, ahelyett, hogy a sötétség legyőzésén, vagy a saját életük megmentésén gondolkoznának. Ez nekem egy kicsit... nem is kicsit, inkább nagyon logikátlan, éppen ezért egy percig sem tudtam átérezni a könyvet és a mondanivalóját - utóbbiban nem is vagyok biztos, hogy volt egyáltalán.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala (The Hunger Games)

Az igazat megvallva már régóta el szerettem volna olvasni ezt a könyvet, meg persze tartottam is tőle. Pedig sokan dícsérték, meg hallottam, hogy ez egy igazán rendkívüli YA novel (fiatal felnőtteknek szóló regény), de én valahogy mindig húztam a számat. Talán mert azt hittem, hogy ez valami újabb Battle Royale lesz. De igazából nem, mert ez sokkal több annál. Azt hiszem mi sem bizonyítja jobban, hogy mennyire tetszett, mint hogy már sikeresen a végére jutottam a második résznek is, a Catching Fire-nek.

A könyv egy Panem nevű kitalált országban játszódik, amely 12 (korábban 13) van osztva, a körzeteket pedig egy Kapitólium nevű fényűző hely irányítja. A körzetekben ezzel szemben szegénység van, és mi sem mutatja jobban a Kapitólium elnyomását, mint az évente megrendezett verseny, az éhezők viadala. Ekkor a körzetek kisorsolnak egy lányt és egy fiút, akit elküldenek erre a rendezvényre, ahol tulajdonképpen egyetlen feladauk van, a túlélés... na meg persze az, hogy kinyírják egymást. És mindezt úgy, hogy közben állandóan kamerák figyelik őket, tévében mutatják őket, lehet rájuk fogadni... a nyertes pedig később ünnepelt sztár lesz.

A 12. körzet sorsolásán a 12 éves Prim-et húzzák ki, az ő helyére jelentkezik nővére, Katniss Everdeen. A fiúk közül pedig Peeta Mellark-ot sorsolják ki. A két jelöltnek nem sok esélyt jósolnak a túlélésre, hiszen eddig mindössze egyvalaki tudott nyerni a 12. körzetből, Haymitch, de már az is 24 évvel ezelőtt volt. A részeges Haymitch egyébként majd a mentoruk lesz a küzdelmek során. Katniss persze hamar rájön arra, hogy miért nem volt esélyük eddig a viadalon. Ahogy megismeri az ellenfeleit, arra is ráeszmél, hogy ők már kiskoruk óta dolgoznak, megismerik a körzetük szakmáját, míg a szénbányász 12. körzetben csak 18 éves koruk után mehetnek bányába a fiatalok. De Katniss szerencsére nincs hátrányban, hiszen ő gyakran eljárt egy barátjával, Gale-lel a tiltott erdőbe, hogy illegálisan vadásszon, ezért aztán nagyon jól tud bánni az íjjal és a nyíllal. És a Kapitólium szimpátiáját is sikerül megnyerniük azzal, hogy Peeta bevallja, azóta szerelmes Katniss-be, mióta először találkoztak. Ezzel ők lesznek a viadal elátkozott szerelmesei, sőt később sokkal többek is lesznek ennél. De ezt már meghagyom a második részre :)