Katie Cotugno - How to Love

Ez a könyv határozottan elkerülte a figyelmemet, szintén év végi/ év eleji toplistázgatás során találtam rá, a Katie's Book Blogon ráadásul jobban is szerepelt, mint a Fangirl - gondoltam, hogy akkor ezt nekem mindenképpen olvasnom kell. Elöljáróban annyit jegyeznék meg, hogy ha elkezdenék toplistázgatni, nálam ezen a két listán lenne rajta: "az év legérdektelenebb könyvei"; "könyvek, amikről hallottam hogy jók, de valójában annyira azért mégsem". Persze nem azt mondom, hogy olvashatatlan volt és rossz, tisztában vagyok azzal is, hogy én hol rontottam el a dolgokat... baromira nem tudtam megkedvelni a két főszereplőt.

Reena mindig is totálisan bele volt zúgva Sawyerbe, legalábbis azóta, amióta csak az eszét tudja. A srác azonban kábé még azt sem vette észre, hogy Reena egyáltalán a világon van (ami mondjuk röhej, most akkor van a szüleiknek egy közös vállalkozásuk, és együtt ebédelnek-e minden héten, vagy nem?). Aztán az egyik leglehetetlenebb helyzetben valahogy mégis egymásra találnak, és a kavaros szerelmük eredménye, hogy Sawyer szó nélkül lelép 3 évre, Reena pedig magára marad - illetve nem, mert Sawyer gyerekét hordozza piciny szíve alatt. Aztán Sawyer a derült égből visszapottyan egy jó 3 évvel később, nem igazán tudjuk hol járt, ugyanis a gyerek-dologról most értesül először. Mindenesetre Reena élete végre normális kerékvágásba kezdett rázódni, imádja a babáját, talált egy rendes srácot, akivel ugyan nincs olyan heves kapcsolata, mint tudjukkivel, de legalább elfogadná őt úgy, ahogy van. A lényeg a lényeg, megint betoppan az életbe Sawyer, és újfent szépen összekuszálja ebben a szerencsétlen lányban a dolgokat.

Öööö... szerintem ezt most kéne abbahagynom, erről a könyvről nem tudok normálisan írni. Pedig nem volt rossz, inkább csak átlagos. Katie sem ír rosszul, ha meg tudtam volna kedvelni a szereplőket, akkor valószínűleg egészen más lett volna a véleményem. Akinek például szimpatikus ez a Sawyer gyerek, egészen biztosan imádni fogja a könyvet.

A cselekmény egyébként párhuzamosan folyik két időben, van egy előzményszál, a 3 évvel ezelőtt, amikor még Reena menthetetlenül bele volt szerelmesedve Sawyer-be, aki észre sem vette, és a legjobb barátnőjével járt. Amikor pedig rájönnek, hogy nekik együtt kellene lenniük, a körülményeik addigra annyira mások, hogy nem igazán helyénvaló. Ez a rész egyébként határozottan jó volt. Aztán van a jelenkori szál, a 3 évvel később, amikor Sawyer újra felbukkan. És nekem ez nagyon nem tetszett, mert hiába erősödött meg Reena (és igen, volt olyan pillanat, amikor azt hittem, hogy meg tudom kedvelni a csajt), gyakorlatilag a srácnak csak csettintenie kell, és már ugrik is. Próbálják erőltetni, hogy Reenának van új szerelme, a kislánya, Hannah, de gyakorlatilag egyből lepasszolja, amint Sawyerről van szó. Mert hát ő a gyerek apja... na és az elmúlt 3 év?? Oké, hogy nem tudott a terhességről, na de akkor is szó nélkül elhúzott. Miért kell ilyen hamar megbocsátani Sawyer csinos pofijának? Mert az nekem nem mentség, hogy ő indulás előtt benézett volna elköszönni, csak a körülmények úgy hozták, hogy erről meg a lány nem értesült. Ami meglepő, hogy a befejezés mindezek után egészen jó lett.

Rainbow Rowell - Fangirl

Régóta szemeztem a könyvvel, Rainbow Rowell-től már az Eleanor & Park is várólistán van már egy ideje, az is valószínű, hogy a többi könyve is ott fog landolni. :) Amiért mégis pont most figyeltem fel rá, hogy az év végén/elején sokan toplistáztak, összeszedték a tavalyi év nagy kedvenceit, és a Fangirl egyre több helyről jött szembe velem, és már nagyon el szerettem volna olvasni. Ekkora késztetésnek pedig nem lehet ellenállni. :)

Cath rajong Simon Snow-ért, de ezzel nincsen egyedül, hiszen az egész világ rajong érte. Cath számára azonban egy kicsit mégis többet jelent, hiszen amikor az édesanyja elhagyta őket, akkor az ikertestvérével, Wren-nel, egészen belefeledkeztek Simon Snow világába, elolvasták a könyveket, újraolvasták a könyveket, megnézték a filmeket, újranézték a filmeket, fanfiction-öket írtak és megteremtették a saját Simon Snow világukat, ahol minden lehetséges. Cath számára elég nagy sokk, hogy Wren egyre inkább kezd kinőni a rajongásból, mivel még mindig az élete nagy részét ez teszi ki, illetve az is rátesz egy lapáttal, hogy frissen bekerülnek az egyetemre, és Wren határozottan függetlenedni szeretne az ikerségtől, és mindenképpen külön szobában szeretne lakni a testvérétől. Cath tehát úgy érzi hogy magára maradt egy teljesen új helyen, kapott egy mufurc szobatársat, meg annak a barátját, aki az ideje nagy részét a szobájukban tölti. Most először van távol az apukájától is, aki nem biztos, hogy tud a lányok nélkül is gondoskodni magáról, és az iskolai követelmények sem éppen olyanok, mint amire számított. A kérdés csak az, hogy vajon Cath el tud-e szakadni a testvérétől és sikerül-e megvalósítania önmagát, vagy teljesen fel fogja emészteni őt ez az új helyzet?

Szóval mint látszik, egy ilyen kis coming-of-age jellegű történetről van szó, semmi világrengető nincs benne, de az aranyossági faktora átlagon felüli, legalábbis én nem tudok most felidézni egy olyan könyvet sem, amit konkrétan végigmosolyogtam. Szerintem mindenkinek az életében van ilyen időszak, amikor kikerül a jól megszokott közegéből, mert... bármilyen okból, új iskola, új lakhely, új munkahely, bármi. És még félsz elengedni a családtagjaid/barátaid kezét, vagy az eddig megszokott mindennapi dolgokat, vagy amit magadban vártál, az nem pont olyan, mint amivel ténylegesen is szembesülsz. Na a Fangirl az pont ezt az élethelyzetet szemlélteti egy nagyon könnyen megszerethető lány szemén keresztül, akinek több okból is nehéz, mert ugye eltávolodik az ikertestvérétől, akivel mindent együtt csináltak, először hagyta egyedül az apukáját, akinek megvannak a saját problémái, egy olyan történetért rajong, amiből a hasonló korúak már régen kinőttek, nem szokta még meg a mogorva szobatársát és a mindigvidám barátját... Apropó! Van ám romantikus rész is, amiért nagyon lehet drukkolni! :)

Na nem is írok többet, mert csak ismételném magam, vagy mindenre azt mondanám, hogy "milyen cuki" (mert az - és azt megfigyeltétek mennyire édi a borítója?), de ez egy tényleg nagyon feelgood dolog volt, szóval örülök, hogy olyan sokszor szembejött velem, hogy végül el kellett olvasnom, mert ebből kár lett volna kimaradnom. Ha lenne időm újraolvasni könyveket, akkor ez most simán felkerült a képzeletbeli "muszáj valamikor megint elolvasnom" listámra (Kody Keplinger Duff-ja mellé mindenképpen - azért emelem ki folyton, mert a Harry Potterek után a Duff volt az első könyv, ami annyira tetszett, hogy amint befejeztem, már kezdtem volna elölről). Rowell-től júliusban jön majd egy könyv, a Landline, amire alapból biztosan nem figyeltem volna fel, de a Fangirl után mindenképpen landolt a várólistámon, kíváncsi vagyok rá.

Lauren Oliver - Panic

Lauren Olivert szerintem nem kell bemutatnom senkinek, magyarul is több könyve megjelent már, a Before I Fall (Mielőtt elmegyek), illetve a Delirium trilógia is. Én abban is egészen biztos vagyok, hogy majd a Panic is eljut hozzánk. Látatlanban, fülszöveg alapján sokan egyből az Éhezők viadalára asszociáltak, de ha könyvben gondolkozom, nekem valamiért mégis inkább Tara Altebrando The Best Night of Your (Pathetic) Life-ja jutott egyből eszembe, csak éppen komolyabb hangvételben, amúgy meg a Milo Ventimiglia-féle Dirty Deeds (Party gimi) című film is egyből beugrott. Goodreads-en amúgy disztópiaként is fel van tüntetve a regény, de szerintem simán vannak a mai világban olyan helyek, ahol játszódhatna a történet.

Van ugyanis egy Carp nevű város, valahol a nagy semmi közepén, ahol nem igazán történik semmi, az emberek inkább szegényebbek, mint gazdagok, és az igazat megvallva, rohadt nehéz innen kitörni. A végzősök közül azonban egyvalakinek mindig megvan a lehetősége, hogy megvalósítsa az álmát. Részt kell venni a Pánik nevű játékon, meg kell nyerni, és máris tiéd lehet a többi diák által összekuporgatott halom pénz. Egyszerűnek tűnik, nem? Hát nem az, a Pánik ugyanis veszélyes, nem csak egymással kell megküzdenie a nevezőknek, hanem a saját félelmeikkel is, és sajnos gyakran végződik a játék balesetekkel, vagy éppen halállal.

Mindenkit hajt valami, hogy megnyerje a Pánikot és elvigye a pénznyereményt. És egy ilyen játék furcsán össze tud hozni, vagy meg tud változtatni különféle embereket. Heather például sosem gondolta, hogy részt akarna venni a játékon, sosem érezte magát elég bevállalósnak, elég bátornak hozzá. Egyszerűen csak elpattant valami a fejében, amikor meglátta az exbarátját az új csajával, és pillanatnyi őrültségében végül ő is nevezett. Aztán ahogy egyre tovább jut a játékban, egyre inkább megtalálja a saját erejét, és a saját okait*, amiért meg kell nyernie a versenyt. Nat mindig is szerette volna megvalósítani az álmát, híres akart lenni, sztár, vagy modell. És erre a legnagyobb esélye akkor van, ha elviszi a Pánik nyereményét. Dodge mindig is nevezni akart a versenyen, de nem azért, mert érdekli a pénz, vagy a kitörés lehetősége. Őt kezdettől fogva egy dolog hajtotta, meg akarja bosszulni, hogy a nővérének 2 évvel ezelőtt tönkrement az élete a játék miatt.

* Ez a dolog picit zavart, hogy Heather a testvére miatt végülis talált egy külső okot, amiért meg kell nyernie a versenyt, de szerintem sokkal jobb lett volna, ha enélkül is ment volna. Hiszen egyre erősebb lett, ő maga is rájött, hogy meg tudja csinálni. Nekem az is elég lett volna, ha rájön, hogy rossz okból jelentkezett, és most már saját magáért fog küzdeni.

Számomra nem volt annyira jó a Pánik, mint Lauren Oliver eddigi könyvei, de az tény, hogy van egy különleges hangulata. A szereplőket sem volt könnyű azonnal megkedvelni, mert egy ilyen helyzetben, ahol mindenki a saját, néha önző érdekekből cselekszik, nem mindig a legjobbat sikerül kihoznia magából az embernek. Ettől függetlenül mindenkit meg lehetett érteni valamilyen szinten, aztán meg egészen beszippantott a cselekmény, és izgatottan vártam, hogy milyen lesz a befejezés. Itt viszont határozottan csalódtam. Konkrétan az utolsó feladat elvileg legizgalmasabb pillanatában elsőre fel sem fogtam, hogy mi történt, vagyis inkább az volt a kérdésem, hogy "mi van, akkor ez most ennyi volt?". Még újra is kellett olvasnom egy pár oldalt, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen meg lesz oldva. És bár a szimbolikája határozottan tetszett, én valamiért egy kicsit mégis mást vártam. Még akkor is, ha a legutolsó fejezetnek azért sikerült rendbe tennie bennem a dolgokat.

Lényeg a lényeg, azért rendben volt ez a könyv, és várom, hogy mit olvashatunk legközelebb az írónőtől. Sajnos sem a gyerekkönyvei iránt, sem a szeptemberben megjelenő felnőtt könyve iránt nem érzek nagy késztetést, hogy azonnal el kellene olvasnom őket, de talán jövőre megint előrukkol valami hangulatos ifjúsági könyvvel. :)

Colleen Hoover - Maybe Someday

Azt kell mondjam, Colleen Hoover az az írónő, akire perpillanat a legjobban figyelek. Most már azon vagyok, hogy napi rendszerességgel olvasom a blogját (http://colleenhoover.com/), kicsit kattant nő, de aranyosan teszi, pillanatnyilag teljesen rászokott az ajándékozásra, 2014-ben például minden nap kisorsol valamit a könyveivel kapcsolatban, az elmúlt 3 napban megosztani kellett, hozzászólást írni, és lájkolni. Egyébként a hölgyemény new adult kategóriában írogat, és bár alig pár hónapja fedeztem csak fel magamnak, azóta gyakorlatilag mindent elolvastam tőle. Magyarul elviekben február 15-én jön tőle a Hopeless, azaz a Reménytelen, a Könyvmolyképző kiadó gondozásában - ez sajnos azt jelenti, hogy valószínűleg nem fogják tartani a határidőt, de előbb-utóbb csak megjelenik. :) Ez részemről óriási hír, mert legalább többen megismerik a könyveit, és ki tudja, talán eljut hozzánk a Slammed, ami a személyes kedvencem, vagy a Maybe Someday, amit múlt éjszaka fejeztem be.

A történetről: A 22 éves Sydney-nek szuper élete van: egyetemre jár, van állandó munkahelye, 2 éve él stabil párkapcsolatban, és szobatársak a legjobb a barátnőjével. De minden megváltozik, amikor rájön, hogy Hunter megcsalta őt, gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra lesz állástalan, hajléktalan, barát és barátnő nélkül, ráadásul mindez pont a születésnapján. Szerencsére mielőtt teljesen kétségbeesne, a fiú, aki a szomszédos erkélyen szokott gitározni, befogadja az otthonába. Sydney-nek pedig talán pont erre volt szüksége, hiszen a legvalószínűtlenebb emberek között talált újra barátokra, Ridge iránt pedig egyre inkább kezdenek elmélyülni az érzelmei, és úgy tűnik a fiú sem közömbös iránta.

És akkor most jönnek azok a részek, amik a fülszövegből sem derülnek ki. Ridge ugyanis süket, ennek ellenére a lehető legteljesebb életet éli, ugyanis sok év tanulás és gyakorlás után, mára igazi zeneszerzőnek számít, aki pillanatnyilag hát... írói válságban szenved (legalábbis azt hiszem így írják), egyszerűen képtelen szöveget párosítani a dalaihoz. Ellenben ott van Sydney, a lány a szomszédos erkélyről, aki Ridge minden egyes dalához énekel valamit. Amikor a fenti események történnek, mármint hogy a lányt megcsalják, és beköltözik Ridge-ék otthonába, abban egyeznek meg, hogy Sydney a lakhatásért cserébe segít Ridge-nek dalszövegeket írni. Ezek a közös dalírások azonban talán picit intimebbek, mint egy normális hallású emberrel ugyanez, és ők ketten elég hamar elkezdenek vonzódni egymáshoz. Hogy aztán még hamarabb kiderüljön, hogy Ridge-nek egyébként van barátnője. A frissen megcsalt Sydney pedig elég lelkiismeretes ahhoz, hogy ne akarjon ő a megcsaló fél lenni, Ridge pedig soha nem szeretné megbántani Maggie-t, ezért szépen meg is beszélik, hogy nem fog történni köztük soha semmi. Csak kérdés, hogy ezt mennyire lehet betartani, ha folyamatosan együtt vannak...

Nem tetszett annyira ez a könyv, mint a Slammed, egy kicsit viszolygok is az ilyen szintű érzelmi megcsalástól, mint ami ebben a könyvben megjelent. Mert Maggie olyan aranyos lány, szintén hallássérült, és egyéb gondjai is vannak, de mindig vidám, és ő is próbál teljes életet élni, és nem fair vele szemben, egy öt éves kapcsolattal szemben, hogy Ridge gyakorlatilag olyan titkokat oszt meg Sydney-vel, amikről még soha másnak nem tudott beszélni. És bár persze Sydney oldalán álltam végig, drukkoltam, hogy Ridge őt válassza végül, de voltak olyan pillanatok, amikor fájt belegondolni a másik oldalba. Nemcsak nekem, hanem Sydney-nek is. Ettől eltekintve imádtam. Tegnap este már elég fáradt voltam, úgyhogy gondoltam lefekvés előtt elolvasok pár oldalt még, aztán alszom. Az lett belőle, hogy 3 órán keresztül még ébren voltam, ebből másfelet sírtam talán végig. Reggel pufiszemekkel és odaszáradt könnyfoltokkal ébredtem, felemelő élmény volt :D

Majdnem elfelejtettem valamit! Persze, mert a fenti Colleen Hoover-es ömlengésbe akartam belesűríteni, de aztán kimaradt. Szóval, mint ugye írtam, Sydney és Ridge közösen írnak dalokat, illetve mondhatjuk azt, hogy dalszövegekben kommunikálják egymás felé az érzelmeiket. Olyasmi ez, mint a Slammed-ben volt a slam poetry, csak itt még extrásabb annyiból, hogy Colleen Hoover bizony társult egy zeneszerző sráccal, Griffin Peterson-nal (http://www.griffinpeterson.com/), és bizony készülget a Maybe Someday album! Van olyan dal, amit már meg lehet hallgatni, például a Hold on to you-t, meg a Maybe someday-t. Én megszavaztam, hogy a Hold on to you jöjjön ki előbb, de végül mindkettőt meg lehetett hallgatni (illetve venni). Szerintem ha bárki olvasná majd a könyvet, akkor azt úgy érdemes tenni, hogy közben szólnak ezek a zenék. Irtó hangulatos lehet, ha majd nem emlékszem rá mennyit sírtam, lehet hogy én is simán újraolvasnám így :)

Maybe Someday előzetes:

Januári olvasnivaló

Kiszemeltem néhányat most is a hónapban megjelenő könyvek közül. Az igazat megvallva ennél azért jóval több könyvvel szemeztem ebben a hónapban, de általában azokat szoktam elolvasni, amikhez már van némi közöm (elkezdtem a sorozatot, olvastam már az írótól mást is, vagy csak nagyon-nagyon régóta vágyom rá), és ezek többé-kevésbé a következő könyvek lennének:

A Going Rogue egyrészt Robin Benway (ez nekem már elég lenne, hogy azonnal rávessem magam), másrészt pedig az AKA (kémes, aranyosságos) folytatása, egyszóval idevelemost! >_< A Being Sloane Jacobs egyrészt Lauren Morrill (neki a Meant to Be című cukiságot köszönhetjük), másrészt pedig műkorcsolya *_* A Double Digit az A Girl Named Digit folytatása, mivel az ilyen kis aranyos volt, szerintem ehhez is lesz kedvem. A Flame pedig a magyarul is megjelent, és azóta is nagyon elhanyagolt (hol van már a második rész?) Ragyogás harmadik része. Mivel az első két rész nagyon tetszett, kíváncsian várom a befejezést, főleg, mivel abszolút nem tudom, hogy mit várhatok ettől a könyvtől.

Jessica Sorensen-től mostanában olvastam pár könyvet, és bár nem lett őrülten nagy kedvencem, azért kíváncsi vagyok mi minden történik majd a januárban megjelenő könyvében. Veronica Rossi Végtelen ég alatt sorozatával az a helyzet, hogy az első rész erősen közepes volt, a második rész viszont határozottan tetszett. A most megjelenő harmadik rész pedig remélem, hogy még jobban fog, és nem mellesleg, legalább befejeznék egy sorozatot. A Hollow City a furcsafényképes Miss Peregrine, akarom mondani Vándorsólyom kisasszony folytatása, lehet, hogy megvárnék vele egy magyar megjelenést, hogy kedvemre tudjam lapozgatni, de majd meglátom. A Fragile Spirits pedig egy olyan könyvnek (Shattered Souls) a folytatása, amiből abszolút semmire nem emlékszem (khm, ezért kéne írnom ide gyakrabban), de valamiért úgy érzem, hogy el szeretném olvasni a folytatást...