2011. március 30., szerda

Rachel Hawkins: Demonglass (Hex Hall #2)

Sophie Mercer azt hitte, hogy boszorkány. Ez volt az egész oka, hogy a Hex Hall-ba küldték, a delikvens varázslények, boszorkányok, alakváltók, vámpírok, iskolájába. De az még azelőtt volt, hogy Sophie felfedezte volna a családjának a titkát (miszerint ő egy démon), illetve hogy a szerelme, Archer Cross, igazából egy titkos szervezetnek dolgozik (akik úgy mellesleg főleg démonölésre szakosodtak). Azonban amint Sophie megtudja, hogy valójában milyen erővel rendelkezik, azonnal át akar esni egy nagyon veszélyes procedúrán, ami elveszi az erejét. Londonba megy tehát, a szintén démon apjához, aki egyáltalán nem támogatja Sophie elhatározását, főleg mivel ők ketten az egyedüli démonok a világban, és szükség van az erejükre. Vagy mégsem így van? Lehet hogy valaki démonokat gyárt, és pont a Hex Hall falain belül? És ki az aki állandó jelleggel Sophie életére próbál törni? Archer Cross? Akkor miért tűnik úgy, hogy ő az egyedüli, akiben Sophie megbízhat?


Ez a Hex Hall második része, és annak ellenére, hogy augusztusban még egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez engem tényleg érdekel-e, egészen magával ragadott. Sőt, igazából ennek a résznek most konkrétan olyan befejezése lett, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy évet kell még várni a folytatásra. Pedig a harmadik rész 2012-re várható...


Azon mondjuk csodálkozom, hogy miközben olvasom, állandóan az Elárulva (P.C.-K. Cast) jutott eszembe, amit én kifejezetten nem szerettem, pedig a Demonglass-t határozottan szeretem olvasni. Csak éppen vannak olyan momentumok benne, amik engem erősen az előbb említett regényre emlékeztetnek. De nem akarok nagy poénokat lelőni, az mindenesetre biztos, hogy itt is elég rendesen el lettünk árulva. Ja, és ami a legidegesítőbb: igen, a szerelmi háromszög abszolút esélytelen tagját támogatom... Miért????

Lisa McMann: Cryer's Cross

A Cryer's Cross nevű kisváros lakossága eléggé feldúlt, miután az egyik iskolás lány, Tiffany, nyom nélkül eltűnik. A kényszerbeteg Kendall pedig még nehezebben viseli amint nap mint nap szembesül Tiffany üres iskolai padjával, de az élet valahogy megy tovább... Egészen addig, amíg Kendall barátja, Nico is eltűnik. Most a város egyenesen pánikban van, sorra gyártják az összeesküvés-elméleteiket, amik összeköthetik a két fiatal eltűnését. Kendall pedig magányos, depressziós, a kényszerbetegsége is felerősödik, azonban még így is, vagyishát éppen ezért felfedezi, hogy valami mégiscsak összeköti Nico-t és Tiffany-t. Ugyanis mindketten ugyanannál az iskolai padnál ültek. Kendall érzi, hogy kezd megőrülni, azonban valami mégis vonzza őt ahhoz az asztalhoz, hallja Nico hangját, és valaki üzeneteket hagy neki az asztalon. Talán Nico az? Valahol mégiscsak életben van és így próbál üzenni neki? És hogyna tudna Kendall segíteni neki? Egyedül az új fiú, Jacian hisz Kendall-nak, akit a lány borzasztóan idegesítőnek, és egyben vonzónak is talál. Ahogy próbálnak Nico nyomára bukkanni, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és a város történelmében levő halálos titokhoz is...


Körülbelül egy fél éve várok ennek a könyvnek a megjelenésére, azóta, hogy befejeztem Lisa McMann Dream Catcher sorozatát. Szerintem nagyon eredeti volt Kendall kényszerbetegsége, néha tényleg nagyon tudtam sajnálni szegényt, hogy minden este hatszor ellenőriznie kellett, hogy minden ajtó és ablak rendesen be van-e csukva, vagy hogy elsőként kell érkeznie az iskolába, hogy meg tudja igazítani a padokat, különben nem tud koncentrálni semmire sem. És hogy tényleg ennyire megviseli mind Tiffany, mind Nico (aki tegyük hozzá, hogy gyerekkori legjobb barátja, és mostanra már talán jártak is) eltűnése. Éppen ezért nem értettem, hogy miért kellett Jacian feltűnésével szinte teljesen megfeledkeznie Nico-ról. Ezt a részt valamiért nem tudtam szeretni, mert szerintem ahhoz képest, hogy Kendall-nak mennyi problémája van, túlságosan is hamar rájött arra, hogy Nico iránt sosem vonzódott úgy, mint Jacian-hoz. Ami pedig brutálisan nagy áll-leesés volt részemről, az az egész rejtélynek a megoldása. Ennyii???? Mert ahhoz képest, hogy milyen jó hangulatot teremtett McMann, főleg ugye Kendall betegségével, ez a titok az eltűnések mögött rettenetesen nevetségesre, komolytalanra, hihetetlenre, oda nem illőre sikeredett.


Ennek ellenére én várom McMann további regényeit, mert olvasni valahogy nagyon szeretem, talán az egyes szám harmadik személyben történő elbeszélés miatt. Vagy mert egyszerűen csak jók a történetei. A következő, a szeptemberben megjelenő The Unwanteds viszont sajnos egyelőre még nem keltette fel az érdeklődésemet, na de majd meglátjuk.

Jody Gehrman: Babe in Boyland

A középiskolás Natalie szabadidejében az iskolaújság szerelmi rovatában ad tanácsokat a diákoknak, Dr Aphrodite álnéven. A fiúk azonban azzal vádolják a lányt, hogy mivel semmit sem tud róluk, teljesen rossz tanácsokat ad a lányoknak. Natalie pedig úgy dönt, hogy akkor igenis megvizsgálja, hogy a fiúk valójában mit gondolnak és szeretnének. De egyikőjük sem ad neki egyenes és normális választ. Hogy mi lehet erre a megoldás? Ha lányként nem veszik komolyan, akkor Natalie fiúnak öltözik, és eltölt egy hetet a közeli bentlakásos fiúiskolában, az Underwood-ban, csak hogy válaszokat kapjon a kérdéseire. Nat ez alatt az egy hét alatt sokat tanul a fiúkról, a lányokról, sőt még saját magáról is, főleg miután elég rendesen belehabarodik a szobatársába, a nagyon jóképű Emilio-ba. De hogyan adhatná ezt a fiú tudtára, anélkül, hogy kiderülne a kis csínytevése?


Szeretem az ilyesmi jellegű történeteket, amikor a lány fiúnak adja ki magát, és beleszeret egy srácba, közben pedig azon kell ügyködnie, hogy ne derüljön ki, hogy ő valójában lány... Amanda Bynes-van egy ilyen filmje (She's the Man), meg egy nagyon aranyos manga is szól erről (Hanakimi), meg persze az egészet vissza lehet vezetni Shakespeare Vízkeresztjéhez. Na mindegy, a lényeg az, hogy nagyon vártam ezt a könyvet, azóta, hogy megláttam miről szól; meg persze a borítójába is sikerült elég rendesen beleszeretnem.


Összességében egy nagyon aranyos kis történetet kaptunk, és én tényleg nagyon jól szórakoztam rajta, annak ellenére, hogy szegény Natalie-t eleinte egyáltalán nem tudtam megkedvelni. Mert ő aztán tényleg csapnivaló egy újságíró (ez a végére sem változik meg), szerintem színésznek is inkább csak átlagos, emellett pedig egy borzasztóan idegesítő karakter. Azt mondjuk szerettem benne, hogy nagyon magabiztos, tudja magáról, hogy szép (olyan tekintetben, hogy nagy szemek, formás szák, hosszú lábak... szóval abszolút lányos), és nagyon pozitív, hogy tényleg tanult az esetből. Nem a fiúkról, hanem saját magáról. És ez a mondanivalója a könyvnek, ami miatt úgy érzem, hogy teljesen megérte elolvasni. Meg persze tényleg okozott egynéhány vidám órát.

2011. március 29., kedd

Lauren Oliver: Delirium

Mielőtt a tudósok megtalálták volna a gyógymódot, az emberek azt hitték szerelmbe esni jó dolog. Nem értették, hogy ha egyszer a szerelem, a delíria, megjelenik az szervezetben, nem enged többé a szorításából. De a dolgok mostanra megváltoztak. A tudósok képesek felszámolni az emberi agyban megjelenő érzéssel, a szeretettel, a kormány pedig meg is követeli, hogy minden 18. életévét betöltött egyedet alávessék a kezelésnek. Lena Haloway pedig mindig is arra a napra várt, amikor végre átesik ezen a műtéten. Az élet szerelem nélkül ugyanis sokkal egyszerűbb: biztonságos, kiszámítható és boldog. És bár már csak 95 nap van hátra a kezelésig, valami elképzelhetetlen történik: Lena szerelmes lesz.


Eszméletlenül imádom az ilyen disztopikus regényeket, és nálam most a Delirium elég rendesen betalált, még Ally Condie Matched-jánál is jobban tetszett, de csak mert szerelmi sokszög nélkül is istenien működött minden (sőt, még jobban is). Csak én mondjuk egyáltalán nem kedvelem a költészetet, szóval ezt a mostani vonalat, hogy mindig verseket olvasunk, sajnos egyáltalán nem tudom értékelni... A főszereplő lányt a történet elején egyáltalán nem kedveltem, még a nevét sem sikerült megjegyeznem; a barátnője, Hana, valahogy sokkal jobban megragadt bennem. Aztán egy idő után szerencsére egyre inkább cselekvő, mintsem szájtátva bámuló karakterré fejlődte magát, és innentől már abszolút semmi ellenvetésem nem volt. A fejezetek elején levő kis részleteket pedig mindennél jobban szerettem. Mondjuk tipikusan én vagyok, az ilyen idézeteket általában át szoktam ugrani, és jelen esetben is ez történt. Aztán a harmadik-negyedik fejezet körül ráeszméltem a dolgokra, és akkor gyorsan visszalapoztam. A fejezetek elején ugyanis részleteket kapunk a világban szereplő könyvekből, mondókákból, és igazán színesítik az olvasmányt.


Lauren Oliver Before I Fall-ja (Mielőtt elmegyek) után egészen biztosnak éreztem, hogy ha lesz új könyve, azt is mindenképpen el fogom olvasni. A Delirium után pedig már azt gondolom, hogy egyenesen várni fogom a könyveit, főleg a folytatásokat; a Pandemonium egy év múlva, a Requiem pedig két év múlva jelenik meg. Az sajnos még egy kicsit odébb van...

Carrie Ryan: The Dead-Tossed Waves

Gabry nyugodt életet él. Legalábbis csak annyira biztonságosat, amennyire egy olyan városban lehetséges, amit egy tenger, egy erdő és egy kerítés szegélyez, melyen kívül a városban élő emberekre éhező élőhalottak csoportosulnak. Ám ő elégedett az itteni életével, amit az anyjával együtt oszt meg a világítótorony magasában, míg a barátai mind a határon túl levő nagyvárosról álmodoznak. Azonban vannak olyan dolgok, amiktől még a várost körülvevő kerítés sem tud megvédeni. Mint azok a titkok, amiket Gabry anyja, Mary, azóta magában tart, hogy megszökött a Kezek és fogak erdejéből. Mint azok a vallási fanatikusok, akik istenként tisztelik az élőhalottakat, és maguk is az ehhez hasonló öröklétről álmodoznak. Mint az erdőből származó idegen fiú, aki úgy tűnik ismeri Gabry-t valahonnan régebbről. Azonban egyik pillanatról a másikra minden megváltozik. Egy meggondolatlan cselekedet miatt Gabry barátainak a fele meghal, a másik felét pedig börtönbe zárják. A lánynak pedig szembe kell néznie az erdővel, aminek a mélyén nem csak az anyja titkaival, hanem a saját múltjával is szembe kell néznie.


Ez a Kezek és fogak erdejének a folytatása, ám az első rész után történtekről csak közvetetten ismerjük meg a részleteket, hiszen ez a kötet már nem Mary-ről, hanem a lányáról, Gabry-ról szól. De azért azt elárulom, hogy Mary-n kívül még valaki szerepel az első részből, de hogy kicsoda, az maradjon titok. Én egy kicsit meglepődtem, főleg azon, hogy milyen szerepben jelenik meg. Na de nem titokzatoskodom többet. Tulajdonképpen miután végeztem a könyvvel, azóta azon gondolkozom, vajon melyik részt szerettem jobban, de egyszerűen nem tudom eldönteni. És ennek azért is örülök, mert nem kaptunk egy ismétlést a kezek és fogak erdejéből, hanem egy teljesen új, teljesen másmilyen közeget, szereplőket és történetet kaptunk, amit ugyanúgy lehet szeretni, mint az első részt. Az egyetlen ami esetleg hasonló lehet az első részhez, az a szerelmi sokszög, de az is kicsit más volt. És részemről most egyáltalán nem volt kérdéses, hogy kihez húz jobban a szívem, míg az első részben én elég rendesen vaciláltam a két testvér között.


Ezek után alig várom a harmadik részt, főleg mivel abban is egy új szereplő szemszögéből látjuk a dolgokat. De ha valaki olvasta a Dead-Tossed Wavest, akkor tudja, hogy Annah bizony nem is annyira ismeretlen szereplő, de az már tényleg óriási spoiler lenne, ha elmondanám, hogy kicsoda. De már nagyon szeretném tudni, hogy mi lesz!

Simone Elkeles: How to Ruin My Teenage Life


Ez a How to ruin... sorozatnak a második kötete (az utolsó, a harmadik még hátravan), és bár olvastatta magát, meg én tényleg nagyon szeretem Elkeles stílusát, főleg amit a Perfect Chemistry-ben meg a Paradise-ban láttam tőle, azért nekem ez most egy kicsit sok volt. Egyrészt Amy egy ritka idegesítő szereplő, annyira felszínes, hogy az egyszerűen nem igaz. És ennek a kötetnek a története is annyira semmi volt, hogy tényleg nem értem miért kellett a folytatás. Ez a rész ugyanis csak azért jött létre, hogy bebizonyítsa az olvasóknak, hogy Amy amellett hogy egy plasztikcicababa, még egy érző lény is. Csak éppen pont ezt nem sikerült elérni, mert a pozitív oldalát továbbra sem ismertük meg.

A történet körülbelül annyi, hogy az első részben megismertük Avit, a helyes izraeli pasit, aki valami érthetetlen okból valamit meglátott Amy-ből azon túl is, hogy egy plasztikcicababa, és hát valamilyen szinten összejöttek. De nem hivatalosan járnak, mert Avi izraeli katona, míg Amy egy nyámnyila tinédzser és hatalmas tinédzserproblémákkal küszködik: távol van a majdnembarátja, túl nagyok a mellei és mindenki őt bámulja, az anyja gyereket vár a pasijától akit utál, míg az apja akit eddig nem ismert teljesen rátelepszik, és egyáltalán nem csajozik, pedig kellene neki; új srác költözött a szomszédba, aki amellett hogy bénán öltözködik valamiért még utálja is. Hát szóval ilyen nagyon fontos problémák. Aminek a megoldásával elvileg megszeretjük Amy-t. Vagy nem.

Nekem konkrétan olyan szinten nem tetszett ez a rész, hogy erősen gondolkozom azon, hogy itt és most abbahagyom. De végülis már csak egy kötet van hátra, szóval az is lehet, hogy azt még elolvasom. Majd az idő eldönti, addig pedig próbálom elfelejteni a negatív gondolataimat.


Ez a How to ruin sorozatnak a második kötete, a harmadik, egyben befejező rész egy darabig most váratni fog magára. Mert bár ez a rész abszolúte olvastatta magát, meg én aztán tényleg nagyon szeretem Elkeles stílusát, főleg amit a Perfect Chemistry-ben meg a Leaving Paradise-ban láttam tőle, azért nekem ez most egy kicsit sok volt. Egyrészt Amy egy ritka idegesítő szereplő, annyira felszínes, hogy az egyszerűen nem igaz. És ennek a kötetnek a története is annyira semmi volt, hogy tényleg nem értem miért kellett a folytatás. Ez a rész ugyanis csak azért jött létre, hogy bebizonyítsa az olvasóknak, hogy Amy amellett hogy egy gyerekes plasztikcicababa, még egy érző lény is. Csak éppen pont ezt nem sikerült elérni, mert a pozitív oldalát továbbra sem ismertük meg.


A történet körülbelül annyi, hogy az első részben megismertük Avit, a helyes izraeli pasit, aki valami érthetetlen okból valamit meglátott Amy-ből azon túl is, hogy egy plasztikcicababa, és hát valamilyen szinten összejöttek. De nem hivatalosan járnak, mert Avi izraeli katona, míg Amy egy nyámnyila tinédzser és hatalmas tinédzserproblémákkal küszködik: távol van a majdnembarátja, és nem érti miért nem lehet igazán a barátjának nevezni, túl nagyok a mellei és mindenki őt bámulja, az anyja gyereket vár a pasijától akit utál, míg az apja akit eddig nem ismert teljesen rátelepszik, és egyáltalán nem csajozik, pedig kellene neki; új srác költözött a szomszédba, aki amellett hogy bénán öltözködik valamiért még utálja is. Hát szóval ilyen nagyon fontos problémák. Aminek a megoldásával elvileg megszeretjük Amy-t. Vagy nem.


Nekem konkrétan olyan szinten nem tetszett ez a rész, hogy erősen gondolkozom azon, hogy itt és most abbahagyom. Persze megpróbálhatom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire nem sikerült megkedvelnem a főszereplőt, és inkább az egynéhány vicces jelenetre gondolok. Például hogy milyen gondos kis apaként viselkedik Amy évekig alig látott apukája, főleg mikor azzal kell szembesülnie, hogy a felelőtlen kicsi lányának barátja van. Na ezeket a jeleneteket bírtam például. De azért még így is kell egy kis idő, amíg elfelejtem a negatív gondolataimat, és belevetem magam a harmadik részbe.

Ez a How to ruin... sorozatnak a második kötete, a harmadik, egyben befejező rész egy darabig most váratni fog magára. Mert bár ez a rész abszolúte olvastatta magát, meg én aztán tényleg nagyon szeretem Elkeles stílusát (Perfect Chemistry és Leaving Paradise most is hatalmas kedvencek), nekem most valahogy egy kicsit sok volt. Amy egy ritka idegesítő főszereplő, lehetetlenül felszínes és nyafizó, és egyszerűen nem tudnak érdekelni a problémái. Mert problémája aztán van bőven. És bát azt gondolom, hogy a folytatás csak azért jöhetett létre, hogy bebizonyítsa az olvasóknak, hogy amellett, hogy Amy egy plasztikcicababa, még egy érző lény is. Csak éppen pont ezt nem sikerült elérni, mert a pozitív oldalát most sem sikerült megismerni.

2011. március 13., vasárnap

April Henry: Girl, Stolen

A tizenhat éves Cheyenne Wilder az autó hátsó ülésén alszik, amíg a mostohaanyja kiváltja a receptjét a gyógyszertárban. Mielőtt Cheyenne rájönne, hogy mi történik, az autót ellopják. Griffin ugyan nem akarta elrabolni a lányt, de amint a fiú apja megtudja, hogy Cheyenne a Nike cég elnökének a lánya, minden megváltozik. Váltságdíjat követelnek a lányért. Hogyan is élhetné túl Cheyenne ezt a rémálmot, hiszen amellett hogy tüdőgyulladása van, a lány még vak is.


A történetet két szereplő oldaláról ismerjük meg. Egyrészt ugye ott van Cheyenne, a szerencsétlen leányzó, aki nemcsak hogy nagyon beteg, de még vak is. Ennek ellenére nagyon erős jellem, nincs sok esélye kijutni a semmi közepén levő házból, ahol négyen tartják fogva, de minden lehetőséget számba vesz és folyamatosan mérlegel. Ezért is beszélget Griffin-nel, mert tudja, hogy ő egyedül megértő négyük közül, és ha odáig jutnának a dolgok, hogy el akarnák tenni láb alól, a fiú talán kiállna mellette. Érdekes azonban, hogy ennek ellenére is nagyon sok közös dolog van bennük, furcsa kapcsolat alakul ki kettejük között, ahogy megismerik egymás múltját és problémáit. Griffinről ugyanis kiderül, hogy egyáltalán nem rossz fiú, de hát egy olyan apa mellett, mint Roy, nem is nagyon tud mit csinálni. Az anyja még régebben lelépett, vagy hát nem, mert én itt sokkolódtam legnagyobbat a történet folyamán; de a lényeg, hogy Griffin-nek egyáltalán nincs kihez fordulnia, miközben a megélhetésükhöz neki is szüksége van bűncselekményekhez folyamodnia, mert hát ebben a környezetben nőtt fel. Annak ellenére, hogy neki sikerült véletlenül elrabolnia a lányt, mindvégig kitartott mellette, és végeredményben nagyon sok mindent köszönhet ennek az egész élménynek, még akkor is, ha tulajdonképpen bűntársnak számított.


A Contemps miatt olvastam el a könyvet, de igazából sosem gondoltam, hogy ez nekem tetszeni fog. Valahogy annyira túlzásnak éreztem, hogy egy tüdőgyulladásos, vak, elrabolt lány szemszögéből látjuk a dolgokat, elképzelhetetlenek tartottam, hogy valahogy ennyi minden összejöjjön. De szerencsére túlléptem a fülszöveg okozta aggodalmaimon, mert amint elkezdtem olvasni a könyvet, egyből magával ragadott. Teljesen valóságosnak éreztem az egészet, szerintem az is egészen reálisan van ábrázolva, ahogy Cheyenne érzett, meg úgy egyébként, hogy milyen lehet mindez egy vak kislány oldaláról. A befejezés egy kicsit furcsa volt, de azért nem mondom, hogy nem tetszett. Újabb köszönet a Contemps-nek ezért a gyöngyszemért.

2011. március 10., csütörtök

Margaret Peterson Haddix: Just Ella

Biztos mindenki ismeri Hamupipőke történetét: gonosz mostohatesók, üvegcipellők, a szőke herceg, akivel boldogan élnek míg meg nem halnak... Na utóbbi biztosan nem történik meg, legalábbis a  Haddix történetében biztosan nem. Ella Brown, aki mostmár Cynthiana Eleanora hercegnő, ugyanis egyáltalán nem élvezi a kastélyban töltött napokat, amik elvileg arra készítik fel, hogy majd méltó felesége legyen a hercegnek. Gyakorlatilag Ella már lassan szívesebben pucolná a padlót a mostohaanyjának, akkor több önálló gondolata volt, mint hercegnőként. Amikor pedig észreveszi, hogy a herceg is ugyanilyen, életében nem volt még döntés a kezében, ráadásul rájön, hogy nem is szereti igazából, mindent el kell dobnia. De egyáltalán nem olyan könnyű felbontani egy királyi eljegyzést, így szegény lány elég hamar a börtönben végzik, ahol elég kegyetlen módszerekkel próbálják megtörni az elhatározását...


Ez az egyik legelső Bookdepository-s rendelésem volt még, egyrészt mert érdekesnek tűnt, másrészt pedig hihetetlen olcsón dobálták a könyvet az ember után. Ehhez képest meglehetősen későn sikerült csak elővennem, de polcürítés van folyamatban, úgyhogy muszáj azokat a köteteket is olvasnom, amik itthon vannak. És most hogy túl vagyok rajta, örömmel meg is szabadulnék tőle, szívesen eladom / elcserélem, valami, mert már annyira nincs helyem, hogy az akasztós szekrényem alján tartom az olvasatlan köteteket és a szekrény tetejére teszem azt, amit olvastam... Ha egyszer eljutok egy nagytakarításig, akkor összeírom hogy mi mindentől szeretnék megszabadulni, aztán majd lehet mazsolázgatni.


A Just Ella tulajdonképpen nem több egy könnyű olvasmánynál, kliséhegyek ezerrel, de nekem valamiért tetszett. Engem az ilyen tündérmese-folytatások mindig el tudnak gondolkodtatni, mert oké, nagyon szép a Hamupipőke úgy ahogy van, na de kérem, a herceggel egyszer találkoztak, így legyen boldogan élünk amíg meg nem halunk? Na és mi van akkor, ha beleszeretünk az egyik tanárunkba, aki pont a hercegnőség vallási oldalára próbálna megtanítani minket? Meg ha kiderül, hogy a sármos szőke hercegünknek teljesen üres a feje? Jó, persze sok a túlzás, de szerintem szerethető volt, főleg hogy milyen jól megszívta a végén az új feleségével. De leginkább az a rész tetszett, amikor Ella elmeséli, hogy mi is történt valójában a bál estéjén, hogy hogyan szerzett üvegcipellőket, és hogy nem volt itt semmiféle tündérkeresztanya, meg átváltozó tökök és egerek. Meg Ella kis barátnőjét, Mary-t is egészen kedveltem.


Haddix-nak van amúgy még egy ilyen hercegnős története, a Palace of Mirrors, ha egyszer szembetalálkozom vele, vagy hozzámvágják, akkor azt még elolvasnám tőle. Hasonlóan hercegnős témakörben amúgy szeretném még elolvasni Jessica Day George-től a Princess of the Midnight Ball-t, amit hasonlóan olcsóért szereztem a Bookstationből még év elején, illetve Gail Carson Levine-től az Ella Enchanted is polcon, aminek meg a filmváltozatát szeretem nagyon.

Maggie Stiefvater: Linger - Várunk

Miután Sam mindenét kockára tette, és megnyerte a jövőjét, amely ijesztően nyújtózik előtte, most Grace rejtélyes betegségével kell szembenéznie. A márciusi hidegben a lány testében egyre növekszik a forróság, és a közös jövő elolvadni látszik a hóval. Sam a falkáját várja, de aki kilép a fák közül, arra nem számít. És míg ő mindent elkövetett, hogy ember maradhasson, a jövevény alig várja, hogy a tél megfossza őt az emberi gondolatoktól. Mindig azt hitték, hogy a szerelmük mindent túlél, de vajon azt is, ami most következik?


A Borzongás után alig vártam, hogy belevessem magam a folytatásba, de sajnos nem szerettem annyira, mint szerettem volna... Sőt, inkább úgy gondolom, hogy jobb lett volna megállni a Borzongás után, nekem is, meg Maggie-nek is, mert annak legalább kedves és magamban továbbgondolós vége volt, a Linger meg baromira megkavarta nekem a dolgokat. Ráadásul egyszerűen nem tudott megragadni a történet, a szereplőket is rohadtul untam, tisztelet a kivételnek, és ez történetesen Isabel volt. Az pedig nekem nagyon kevés, hogy a négy szereplő szálából hárommal nem tudok mit kezdeni. Amit Sam és Grace szálával műveltek nekem abszolút felesleges és logikátlan volt helyenként, és most valahogy nem tudtam őket szeretni, sem együtt, sem külön-külön. Cole-t sem szerettem igazán, meg egyáltalán nem tudott érdekelni a nagy rocksztár múltja, benne csak annyi az érdekes, ahogy Isabelt látja őt.


Mindenesetre az utolsó részt, a Forevert el fogom még olvasni, hátha abban majd pozitívan csalódok, és akkor legalább kellemes emlékeim lesznek a sorozatról. Mire megjelenik (július), addigra talán kiheverem a Lingert.

2011. március 4., péntek

Mindi Scott: Freefall

Seth McCoy volt az, aki utoljára látta a legjobb barátját, Isaac-et élve, és az első is, aki rátalált a halott barátjára. Ez is csak egy újabb parti volt, egy újabb éjszaka, amikor Isaac túl sokat ivott és kidőlt a gyepen. Csak most Isaac nem ébredt fel többé. Seth meg van győződve arról, hogy a saját tettei vezettek a barátja halálához, és egyre inkább elhagyja magát... Mígnem találkozik Rosettával, aki annyira gyönyörű és annyira más, mint mindaz amit megszokott. De a lánynak is megvannak a maga titkai, és Seth hamar rájön, hogy nem ő az egyetlen akit meg kell menteni...


Mindi Scott-nak ez az első regénye, és megintcsak ismétlem magam, de valószínűleg ezt is elkerültem volna, ha nincs a Contemps, és ezért megintcsak hálás vagyok. Nagyon szerettem olvasni, és szinte észre sem vettem, de már vége is volt. Egy nagyon picike negatív szájíz azért volt, mert a végén nagyon gyorsan megoldódtak a dolgok, én azért egy Seth-Rosetta beszélgetést egész biztosan belecsempésztem volna. De ha jobban belegondolok, így is nagyon szerettem, mert olyan kellemesen mosolygós vége volt. Nagyon tetszett, hogy Seth mennyit változott a történet folyamán. Hiszen az elején annyira nyugodtan nevezte magát Dick-nek (meg hát az is volt), például Mrs Dalloway óráján, ahol senki sem használhatta a saját nevét, utána pedig egyre inkább törekedett arra, hogy tudják, ő igazából Seth.


Egy picit emlékeztetett Elkeles regényeire, de valószínűleg csak azért, mert a Freefall is a látszólagos rosszfiú és a jókislány szerelmét dolgozza fel, egy nagyon szerethető stílusban. Szerettem a cím mögötti metafórát, vagyis azt, hogy tulajdonképpen mit is jelent pontosan ez a freefall, meg miért is olyan fontos a két főszereplőnk szempontjából. De ezt nem fogom elárulni, mindenki olvassa el magának :) Én legalább annyira tudom ajánlani, mint akármelyik Elkeles-t, és nagyon remélem, hogy lesznek még további regények is Mindi Scott tollából, mert a Freefall-t én határozottan élveztem.

2011. március 3., csütörtök

Melissa Marr: Darkest Mercy

A Darkest Mercy a Tündérvilág sorozat várva várt ötödik, és egyben utolsó része. Talán éppen azért, mert egy fél évet kellett rá várnom, és hát igen, elég nagyok voltak az elvárásaim, most ez valahogy nem tetszett annyira. Nagyon sok szereplőt ismertünk meg az első négy kötetben, ami még akkor szuper is volt, hiszen az első részben megismertük Ash-t, aki látja a tündéreket, a szerelmét Seth-et, illetve Keenan-t és Doniát; mindegyikőjüket szerettem. A második kötetben Irial, Niall és Leslie, őket is nagyon megkedveltem. A harmadik részben megismertük Sorchát, meg a testvérét, a Háborút, akiket mondjuk nem szerettem, de legalább egy kicsit nagyobb betekintést kaptunk a tündérvilágba. A negyedik rész pedig Ani, Devlin és Rae miatt volt érdekes, de ez Melissának már túl soknak bizonyult. A nagy végkifejletből ők ugyanis teljesen kimaradtak. Pedig végig az volt az érzésem, hogy szegény többet akar kihozni ebből az utolsó kötetből, mint ami végül sikerült neki, de ennyi szereplőt egyszerűen nem lehetett kezelni.


A történet igen jelentős része (konkrétan az utolsó pár oldalt leszámítva az egész!) arról szól, hogy a szereplők, vagyis minden fejezetben más valaki, az udvarok között vándorol, és beszélgetnek. De tényleg. Persze én elhiszem, hogy ez is nagyon fontos, mert kell ám szervezkedni egy készülő háború előtt, de tulajdonképpen semmi nem történik. Keenan eleinte még mindig sehol, persze mint kiderül, ő is milyen jófej, mert szövetségeseket keres, csak erről senkit nem tájékoztat. Ash közben egyedül próbál megbírkózni a királynői szerepkörével, és egészen jól megy neki. Donia szintén szövetségeseket keres, és persze még mindig nem bírja kiverni a fejéből Keenan-t. Niall éppen Irialt gyászolja, és ezzel teljesen elfelejt foglalkozni a sötét udvar ügyeivel, míg Bananach ki nem használja ezt a helyzetet. Seth pedig próbál megbírkózni azzal, hogy belelát a jövőbe, és segíteni próbál mindenki máson, csak magán nem. De hogy Devlin, aki az előző kötetben olyan fontos volt, mit csinál, az rejtély, mert kb 2 szót ha váltanak vele. Ugyanez vonatkozik Sorchára is, bár rá legalább rá tudom fogni, hogy mint a Magas udvar királynője, eddig is kimarad a dolgokból. Meg igazából senkit nem is érdekel hogy mi van vele, az a fejezet amit rászántak, az is sok volt.


A történet ott kezd beindulni, hogy Keenan otthagyja a nyárságát, hogy végre a szerelmével lehessen. Ez egy igencsak kedves gesztus tőle, meg örülünk is neki, hogy kapott egy happy endet, még ha kicsit csavarosan is. Akármennyire nem kedveltem az elején, most úgy érzem, hogy ő sokkal jobban megérdemelte azt amit kapott, mint például Ash és Seth, akik ezer éve alig csináltak valamit (talán utoljára az első kötetben drukkoltam nekik). De annak ellenére, hogy tetszett a befejezés, inkább az maradt meg bennem, hogy mennyit szenvedtem amíg eljutottam a végéig. Tényleg sajnálom, hogy ez lett belőle, de egyszerűen annyi szereplőt próbált meg Melissa belesűríteni, hogy kifogott rajta elég rendesen. A borítót viszont imádom.

Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás

A hideg – Grace évek óta figyelte a házuk mögötti erdőben élő farkasokat. Egy sárga szemű farkas – az ő farkasa – visszanéz rá. Nagyon ismerős, de nem tudja, miért. 
A forróság – Sam két életet élt. Farkasként néma társa a lánynak, akit szeret. Aztán egy rövid ideig minden évben emberként, aki nem meri megszólítani Grace-t… Egészen mostanáig. 
A borzongás – Grace és Sam számára a szerelem mindig távoli volt. De amikor már kimondták, nem takargathatták tovább. Samnek küzdenie kell, hogy ember maradjon – és Grace harcol, hogy megtartsa a fiút – még ha ez a múlt sebeit, a jelen törékenységét és a képtelen jövőt jelenti is…


A Westendből könyvsiker-kölcsönöztem, pont miután elhatároztam, hogy egy darabig nem veszek ki onnan semmit. Mert már így is hat könyv van, amit egy éve várok, és most február-márciusban jelent meg, és azokra is időt szeretnék szakítani... Erre most beleszerelmesedtem a Shiver-be, nemsokára olvasom a Linger-t, és aztán várhatom a Forever megjelenését. Nem értem, hogy mindezidáig miért nem olvastam el a Shiver-t, mert már a 2010-es kívánságlistámon is rajta volt, de legalább mostanra eljött ennek is az ideje. És hát örülök, hogy ez is megvolt, és még csak csalódnom sem sikerült, sőt. Pedig elég sok negatív kritikát olvastam róla, például hogy ez egy Twilight - Jacob version, szerencsére nem éreztem ezt. Ok, megmagyarázhatatlan vonzalom, meg minden, de míg én a Twilight-tal csak szenvedtem, ezen seperc alatt végigszáguldottam, annyira szerettem. Köszönet a barátnőmnek, akivel együtt szoktam szenvedni, hogy mit olvassunk legközelebb, mert az ő felsorolásában volt benne a Shiver, és végülis emiatt jutott az eszembe, hogy elővegyem. Én cserébe Unearthly-t ajánlottam, remélem fog tetszeni! ;)