A Darkest Mercy a Tündérvilág sorozat várva várt ötödik, és egyben utolsó része. Talán éppen azért, mert egy fél évet kellett rá várnom, és hát igen, elég nagyok voltak az elvárásaim, most ez valahogy nem tetszett annyira. Nagyon sok szereplőt ismertünk meg az első négy kötetben, ami még akkor szuper is volt, hiszen az első részben megismertük Ash-t, aki látja a tündéreket, a szerelmét Seth-et, illetve Keenan-t és Doniát; mindegyikőjüket szerettem. A második kötetben Irial, Niall és Leslie, őket is nagyon megkedveltem. A harmadik részben megismertük Sorchát, meg a testvérét, a Háborút, akiket mondjuk nem szerettem, de legalább egy kicsit nagyobb betekintést kaptunk a tündérvilágba. A negyedik rész pedig Ani, Devlin és Rae miatt volt érdekes, de ez Melissának már túl soknak bizonyult. A nagy végkifejletből ők ugyanis teljesen kimaradtak. Pedig végig az volt az érzésem, hogy szegény többet akar kihozni ebből az utolsó kötetből, mint ami végül sikerült neki, de ennyi szereplőt egyszerűen nem lehetett kezelni.
A történet igen jelentős része (konkrétan az utolsó pár oldalt leszámítva az egész!) arról szól, hogy a szereplők, vagyis minden fejezetben más valaki, az udvarok között vándorol, és beszélgetnek. De tényleg. Persze én elhiszem, hogy ez is nagyon fontos, mert kell ám szervezkedni egy készülő háború előtt, de tulajdonképpen semmi nem történik. Keenan eleinte még mindig sehol, persze mint kiderül, ő is milyen jófej, mert szövetségeseket keres, csak erről senkit nem tájékoztat. Ash közben egyedül próbál megbírkózni a királynői szerepkörével, és egészen jól megy neki. Donia szintén szövetségeseket keres, és persze még mindig nem bírja kiverni a fejéből Keenan-t. Niall éppen Irialt gyászolja, és ezzel teljesen elfelejt foglalkozni a sötét udvar ügyeivel, míg Bananach ki nem használja ezt a helyzetet. Seth pedig próbál megbírkózni azzal, hogy belelát a jövőbe, és segíteni próbál mindenki máson, csak magán nem. De hogy Devlin, aki az előző kötetben olyan fontos volt, mit csinál, az rejtély, mert kb 2 szót ha váltanak vele. Ugyanez vonatkozik Sorchára is, bár rá legalább rá tudom fogni, hogy mint a Magas udvar királynője, eddig is kimarad a dolgokból. Meg igazából senkit nem is érdekel hogy mi van vele, az a fejezet amit rászántak, az is sok volt.
A történet ott kezd beindulni, hogy Keenan otthagyja a nyárságát, hogy végre a szerelmével lehessen. Ez egy igencsak kedves gesztus tőle, meg örülünk is neki, hogy kapott egy happy endet, még ha kicsit csavarosan is. Akármennyire nem kedveltem az elején, most úgy érzem, hogy ő sokkal jobban megérdemelte azt amit kapott, mint például Ash és Seth, akik ezer éve alig csináltak valamit (talán utoljára az első kötetben drukkoltam nekik). De annak ellenére, hogy tetszett a befejezés, inkább az maradt meg bennem, hogy mennyit szenvedtem amíg eljutottam a végéig. Tényleg sajnálom, hogy ez lett belőle, de egyszerűen annyi szereplőt próbált meg Melissa belesűríteni, hogy kifogott rajta elég rendesen. A borítót viszont imádom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése