Simone Elkeles: How to Ruin My Teenage Life

Ez a How to ruin... sorozatnak a második kötete (az utolsó, a harmadik még hátravan), és bár olvastatta magát, meg én tényleg nagyon szeretem Elkeles stílusát, főleg amit a Perfect Chemistry-ben meg a Paradise-ban láttam tőle, azért nekem ez most egy kicsit sok volt. Egyrészt Amy egy ritka idegesítő szereplő, annyira felszínes, hogy az egyszerűen nem igaz. És ennek a kötetnek a története is annyira semmi volt, hogy tényleg nem értem miért kellett a folytatás. Ez a rész ugyanis csak azért jött létre, hogy bebizonyítsa az olvasóknak, hogy Amy amellett hogy egy plasztikcicababa, még egy érző lény is. Csak éppen pont ezt nem sikerült elérni, mert a pozitív oldalát továbbra sem ismertük meg.

A történet körülbelül annyi, hogy az első részben megismertük Avit, a helyes izraeli pasit, aki valami érthetetlen okból valamit meglátott Amy-ből azon túl is, hogy egy plasztikcicababa, és hát valamilyen szinten összejöttek. De nem hivatalosan járnak, mert Avi izraeli katona, míg Amy egy nyámnyila tinédzser és hatalmas tinédzserproblémákkal küszködik: távol van a majdnembarátja, túl nagyok a mellei és mindenki őt bámulja, az anyja gyereket vár a pasijától akit utál, míg az apja akit eddig nem ismert teljesen rátelepszik, és egyáltalán nem csajozik, pedig kellene neki; új srác költözött a szomszédba, aki amellett hogy bénán öltözködik valamiért még utálja is. Hát szóval ilyen nagyon fontos problémák. Aminek a megoldásával elvileg megszeretjük Amy-t. Vagy nem.

Nekem konkrétan olyan szinten nem tetszett ez a rész, hogy erősen gondolkozom azon, hogy itt és most abbahagyom. De végülis már csak egy kötet van hátra, szóval az is lehet, hogy azt még elolvasom. Majd az idő eldönti, addig pedig próbálom elfelejteni a negatív gondolataimat.

Ez a How to ruin sorozatnak a második kötete, a harmadik, egyben befejező rész egy darabig most váratni fog magára. Mert bár ez a rész abszolúte olvastatta magát, meg én aztán tényleg nagyon szeretem Elkeles stílusát, főleg amit a Perfect Chemistry-ben meg a Leaving Paradise-ban láttam tőle, azért nekem ez most egy kicsit sok volt. Egyrészt Amy egy ritka idegesítő szereplő, annyira felszínes, hogy az egyszerűen nem igaz. És ennek a kötetnek a története is annyira semmi volt, hogy tényleg nem értem miért kellett a folytatás. Ez a rész ugyanis csak azért jött létre, hogy bebizonyítsa az olvasóknak, hogy Amy amellett hogy egy gyerekes plasztikcicababa, még egy érző lény is. Csak éppen pont ezt nem sikerült elérni, mert a pozitív oldalát továbbra sem ismertük meg.

A történet körülbelül annyi, hogy az első részben megismertük Avit, a helyes izraeli pasit, aki valami érthetetlen okból valamit meglátott Amy-ből azon túl is, hogy egy plasztikcicababa, és hát valamilyen szinten összejöttek. De nem hivatalosan járnak, mert Avi izraeli katona, míg Amy egy nyámnyila tinédzser és hatalmas tinédzserproblémákkal küszködik: távol van a majdnembarátja, és nem érti miért nem lehet igazán a barátjának nevezni, túl nagyok a mellei és mindenki őt bámulja, az anyja gyereket vár a pasijától akit utál, míg az apja akit eddig nem ismert teljesen rátelepszik, és egyáltalán nem csajozik, pedig kellene neki; új srác költözött a szomszédba, aki amellett hogy bénán öltözködik valamiért még utálja is. Hát szóval ilyen nagyon fontos problémák. Aminek a megoldásával elvileg megszeretjük Amy-t. Vagy nem.

Nekem konkrétan olyan szinten nem tetszett ez a rész, hogy erősen gondolkozom azon, hogy itt és most abbahagyom. Persze megpróbálhatom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire nem sikerült megkedvelnem a főszereplőt, és inkább az egynéhány vicces jelenetre gondolok. Például hogy milyen gondos kis apaként viselkedik Amy évekig alig látott apukája, főleg mikor azzal kell szembesülnie, hogy a felelőtlen kicsi lányának barátja van. Na ezeket a jeleneteket bírtam például. De azért még így is kell egy kis idő, amíg elfelejtem a negatív gondolataimat, és belevetem magam a harmadik részbe.