Payton Gritas gyakorlatilag ezer éve ismeri Sean Griswold-öt, márcsak a nevükből kifolyólag is. A Gritas követi Griswold-öt a névsorban, ebből pedig az következik, hogy mindig egymás mögött ültek, egymás mellett álltak a sorban, vagyis mindig is részese volt a mindennapi életének. De amíg Payton nem tudott édesapja betegségéről, addig nem volt igazán oka, hogy észrevegye Sean-t. Most viszont, hogy egyre több gond van otthon, Payton úgy érzi, hogy találnia kell valamit, amire tudna fókuszálni, csak hogy ne csak az otthoni dolgok járjanak a fejében: az apja betegsége, hogy a családban mindenki tudott róla, csak neki nem szóltak... És így alakult, hogy Payton egyre nagyobb figyelmet fordít Sean... fejére. Először arra, hogy milyen nagy Sean feje, mármint a nyakához képest, aztán ott vannak azok az idegesítő kis hajszálak Sean nyakán, vajon azokat miért nem borotválja le? És vajon mitől van egy hatalmas sebhely Sean fején? Szokott kerékpározni, talán valami bicajos baleset? Ráadásul milyen selymes is Sean haja, úgy megsimogatná néha... Ez a fej kívülről egyszerűen tökéletes, ugyan ki mondta, hogy nagy? Most pedig ideje lenne megtudni, hogy milyen lehet belülről! :)
Azt halkan megjegyzem, hogy persze nem mindig értettem, hogy Payton mit miért csinál. Nagyon végletes lány, mikor megtudta, hogy az egész családja tudott az apja betegségéről, és senki sem mondta el neki, onnantól hetekig nem volt hajlandó két szónál többet váltani a családtagjaival. Szóval helyenként picit gyerekesen viselkedett, de igazából nagyon szerethető lány volt. Amilyen aggódós volt állandóan, igazából nem is csodálom, hogy nem mondták el neki a dolgot, különben ő is biztos felborította volna az egész életét, csakhogy apunak mindene meglegyen.
Az pedig határozottan aranyos volt, ahogy keresett valamit, bármit, amire fókuszálhat, és kilyukadt Sean fejénél. :D Nekem is van olyan, hogy valamire fókuszálnom kell, ha gondok vannak otthon, vagy munkában, vagy valami... De ilyenkor én vagy a munkát, vagy egy srácot, vagy a macskámat választottam, nem pedig valakinek a fejét :_D
Szóval tündéri kis könyv volt, jelentem, ez a tizenkettedik, amit a Contemps challenge keretein belül olvastam! (Remélem legalább ezt teljesíteni fogom, ha már a váróslista-csökkentés ilyen szinten megakadt... de kellett nekem egy csomó olyan könyvet választanom, amik csak a helyet foglalják a polcomon! Persze tudom, hogy ez lenne a várólista-csökkentés lényege, de akkor is.) Apropó Contemps, egy picit átalakult a célja az oldalnak, nem csak tizeniksz író működik közre, hanem rengeteg YA ajánló van fent, itt is lehet figyelni a friss megjelenéseket. Azért szeretem, mert tényleg sok olyan könyvre hívják fel a figyelmet, ami egyébként biztosan tetszene, csak magamtól nem biztos, hogy rávenném magam, vagy lehet észre sem venném. Sean Griswold-del például utóbbi lenne a helyzet. Milyen kellemes kis olvasmány volt, de magamtól nem biztos, hogy elkezdem.
A legkedvesebb dolog, amit a könyvhöz tudok még kötni, az a következő. Ugye én elsősorban bkv-n szoktam olvasni, és néha érzem, hogy elképesztően ciki könyveket tudok magammal hordozni (az Olthatatlan vágynál is ezt éreztem), amiket aztán mindenki lát. A Sean Griswold nekem egy természetellenesen rikító magentaszerű (nem értek én a rózsaszínekhez) színben pompázik, és végig úgy éreztem, hogy mindenki a könyvemet bámulja, nem hiszem el, hogy már megint nem voltam képes beborítózni... Ennek ellenére picit sokkolódtam, mikor átnéztem a mellettem ülő lánynak a könyvére, és UGYANILYEN színű volt a borítója. Csak a lány 6 éves volt, és a könyv címe az volt, hogy Első könyvem :D Nem tudom miért, de fél napig ezen mosolyogtam:D A fenti kép egyébként nem adja át, hogy mennyire élénk színű a borító.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése