Volt egyszer egy özvegy, akinek három fia volt - Fekete, Barna és Kék.
Fekete volt a legidősebb - mogorva és agresszív.
Barna volt a középső gyerek - félénk és lassú felfogású.
De az anya kedvence Kék volt - a gyilkos.
Annyira hatásvadász ez a fülszöveg, biztos vagyok benne, hogy ez alapján én nem lettem volna kíváncsi erre a könyvre, ha... Ha nem Joanne Harris írta volna, és ha nem január óta várnám ezt a megjelenést. Végeredményben anyának vettem meg karácsonyra, és rossz szokásomhoz híven feltűnésmentesen elolvastam még az ajándékozás előtt, de így utólag belegondolva, lehet hogy nem volt valami jó választás. Pedig szerettem volna, ha végre olvas valamit Joanne Harristől, csak valószínűleg mégsem ezzel kellene kezdenie, hanem mondjuk a Csokoládéval, vagy az Ötnegyed naranccsal. Mivel nekem már a sokadik könyvem Harristől, és egyenesen imádom a stílusát, ezért nem mondom, hogy rossz volt, csak valószínűleg nem így és nem most, karácsony előtt kellett volna elolvasnom, és mindenképpen kell majd adnom neki egy másik esélyt, hogy jobban összeálljon a kép.
A főszereplő egy, a való életben teljesen átlagosnak tűnő férfi, aki negyvenkét éves létére még mindig édesanyjával él, sőt hagyja, hogy az idős asszony uralkodjon rajta. A gyerekkora óta felgyülemlő sérelmeket pedig egy blogon adja ki magából, ahol egy teljesen új személyiséget talál ki magának. A történetben egy másik bloggert is megismerünk, Albertine-t, akit a főszereplőnk személyesen is ismer, és aki a történetnek egy másik oldalát mutatja be a blogján. De még ennek ellenére sem lehetünk tisztában azzal, hogy mi a valóság, és mi a fikció, azokból amiket leírtak. A történetben pedig tényleg olyan sok a csavar, meg az álnév, hogy részemről szükséges lenne egy újraolvasás, hogy helyreálljanak a dolgok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése