2009. szeptember 22., kedd

Lawrence Block: Az apák bűnei


Nemrég nagyjából végigolvastam az Agave 100 című kiadványt, ami az Agave kiadó 100. kiadott könyve, amit az Agavés szerzők (Laurell K. Hamilton, Lawrence Block, Neil Gaiman, Ian M. Banks stb) novelláiból állítottak össze. Itt olvastam először Lawrence Block-tól bármit is, de talán az tetszett legjobban az egész kötetből. Úgyhogy mikor legutóbb a könyvtárban jártam, kicsit utánakerestem az írónak, és ezt a kötetet találtam.



Meggyilkolnak egy lányt, ám a gyilkosa pár napon belül felakasztja magát. Ezzel tulajdonképpen lezártnak tekintik az ügyet, ám a lány édesapját ez nem hagyja nyugodni. Lányával nem tartották a kapcsolatot az utóbbi néhány évben, ezért úgy érezte, hogy szüksége van arra, hogy megtudja hogyan élt a lánya, és mi vezetett ehhez a szörnyű gyilkossághoz. Az egykori zsarut, Matthew Scuddert bérli fel, hogy tudjon meg minél többet a lányáról, és úgy tűnik, hogy Scudder többet is megtud annál, mint amit az apa szeretett volna.



Szeretem az ehhez hasonló krimiket, de valószínűleg pont azért, mert a hátam mögött van már egy teljes Agatha Christie, illetve Arthur Conan Doye életmű, kevés dolgon tudok már meglepődni. Tehát azért, mert én elsőre levágtam mindent, azért még lehet hogy nem mindenkinek lesz teljesen kiszámítható. Az külön pozitívum, hogy meglehetősen könnyű olvasmány, valószínűleg a szokatlan tipográfiája miatt még gyorsabban is olvasható, mint a könyvek nagy része; nekem is körülbelül egy óra volt végezni vele, annak ellenére, hogy megvan 200 oldal is.

Charlaine Harris: Living Dead in Dallas (Élőhalottak Dallasban)


Jó lenne, ha jutna heti egy True Blood-kötet is a felhozatalba, egyelőre elolvastam a második részt is, aztán pedig ki tudja mit hoz a jövő. Egyelőre még mindig tetszik, tehát folytatás mindenképpen lesz, aztán majd meglátjuk. Azért előre szólok, hogy a lenti meglehetősen sefüle-sefarka írás lesz...



Ami részemről pozitívum, hogy bár vámpíros könyv (és bár én nem lelkesedem túlságosan a vámpírokért), de itt mégsem kapnak akkora hatalmas hangsúlyt. Mármint na, oké vámpírok vannak mindenhol bőven, meg azon már igazán nem lehet segíteni, hogy a főszereplő lánykánk éppen egy vámpírral jár, és még van másik vámpírjelölt is, meg egy alakváltójelölt is, de azért az mégiscsak jót tesz nekem, hogy azért nem minden mögött a vámpírok, sokkal inkább az emberek állnak. És még csak nem is az, hogy a vámpírok jók, az emberek rosszak, hanem teljesen vegyes. És egyelőre még jók az arányok.



Aztán a negatívumok: meghalt az egyik legjobb szereplő. Elmondhatnám ki az, végülis körülbelül a legelső oldalakon annyi neki, de nem akarok nagyon spoilerezni. Aztán nekem egy kicsit logikátlan volt az a maenad-dolog (nem vagyok otthon görög mitológiában, ezért nem tudom, hogy magyarban egy micsoda), mármint az elején Eric miatt bántja Sookie-t, aztán meg találkozik is Eric-kel és semmi reakció. Meg hogy Sam-et minek belekeverni. Kicsit sefüle-sefarka volt az egész lénye. Mármint azon kívül, hogy sikerült a végén lerendezte a gyilkosokat, nem sok értelme volt szerepeltetni ezt az izét. Mert gondolom ez lett volna az egész szerepe, hogy a végén valahogy be lehessen bizonyítani a gyilkosságot, de akkor meg minek kellett Sookie-t megtámadnia?



És engem komolyan idgesít a túlzott szexualitás. Ha erre van szükségem olvasok Anita Blake-et, vagy másik Hamilton könyvet, de az már kicsit sok, hogy lassan kezdenek alakulni a sokszögek, mármint Bill-en kívül ugye ott van Eric, meg Sam is (akit ebben a kötetben egyáltalán nem értettem). Örülök, hogy Sookie-nak egyelőre még vannak elvei, remélem meg is tartja őket még egy jó darabig.



Az meg végülis nem volt rossz, hogy egyszer kirándultak Dallasba, de azért remélem többnyire maradnak a vidéken, mert ennyi erővel egész Amerikát bejárhatnák, hiszen akkor tengernyi új karakter bevonására lenne lehetőség, csak kérdés hogy erre van-e szükség. Szerintem nincs. Megmaradhatnának kisvárosi bűntényeknél, kevesebb orgiával és természetfelettivel.

Glee


Már nem is tudom mikor akartam írni a Glee-ről. Hónapokkal ezelőtt, mikor még nem is volt blog. Vagy valamikor szeptember elején egy rövidke kis felhívást, hogy lesz Glee nézzétek, mert nagyon jó. Aztán mégiscsak most jött el az ideje, 3 rész után (holnap startol a negyedik rész!), tehát mégha kicsit megkésve is, de törve nem.



Ugyanis a Glee-nek nem csak az első része volt olyan, hogy "te jó ég, ez nagyon jó, néznem kell", hanem a második és a harmadik rész is ilyen volt. Olyan érzése van közben az embernek, mintha nem is sorozatot nézne, hanem egy nagyon kidolgozott filmet, ami épp csak egy kicsit rövidebb az egészestés filmeknél a maga részenkénti 40 percével. Egyrészt mivel időnként dalra fakadnak, ezek az olykor klipp-szerű szerintem oltári jól meg vannak csinálva, a szereplők is abszolút szerethetők, és a párbeszédek is nagyon jók. Magyarán abszolút nincs az az érzésem, hogy egy sorozatot néznék, nekem sokkal inkább valami nagyszabású filmet. De eddig még egyáltalán nem csalódtam, és bízom benne, hogy a 22 részes évadban sem esik vissza a színvonal.



A sorozat egy középiskolai klubról szól, vagyis egyfajta kórusról, amibe így elsőre a suli lúzerei jelentkeznek (ez talán látszik is a mellékelt képen), de később talán többen is, mert ahogy haladunk előre a történetben, szépen lassan mindenkiről kiderül, hogy tud énekelni, mégpedig nem is akárhogyan. Aztán a felnőtt szereplők sem elhanyagolhatók, egyrészt Matthew Morrison, mint idealista tanár, a Glee klub vezetője. Aztán a kedvencem Jane Lynch, aki pedig abszolút a klub ellen van, ugyanis az ő költségvetését faragták le a klub fenntartása miatt. De a kedvencek között van még a nagyszemű és tisztaságmániás Jayma Mays, illetve még majdnem a teljes tanári kar is, beleértve az igazgatót. Mondjuk kicsit zavaró, hogy időnként ők nagyobb hangsúlyt kapnak, mint magának a klubnak a tagjai, de egyelőre még aranyosan teszik, szóval nekem egy csepp ellenvetésem sincs.

Dr Szöszik


Ki ne látta volna egykoron Reese Witherspoon és Luke Wilson főszereplésével a Dr Szöszi című filmet, mely annyira sikeres lett, hogy készült belőle második rész, musical, sőt még ez a kis maszlag is, aminek aztán tényleg semmi köze nincs az eredetihez. Mindössze annyi, hogy a főszereplő ikerpár (Milly és Becky Rosso) szintén szőkék, buták, de ha a szükség úgy hozza, akkor mindenre képesek. Ja és nem mellesleg a Reese Witherspoon által játszott Elle Woods unokahúgai.



Na és ez az a dolog, amit úgy ahogy van, ki kellett volna hagyni. Ha egy jó filmet akartak volna csinálni, akkor nem kellett volna hozzá semmilyen nagy név (gondolok itt a film címére, illetve az unalomig ismételt Elle Woods-dolog), hanem meg kellett volna oldaniuk saját maguktól is, és akkor talán egy szórakoztató filmet kapunk. De így állandóan csak az járt a fejemben, hogy ez a film miért is akar ennyire hasonlítani egy másikhoz, főleg hogy egyáltalán nem sikerült neki. Mert ez még az eredetinél is sokkál butácskább. És igen, tudom hogy Reese Witherspoon producerkedett kicsit, azért van a neve a plakáton. Egyébként nem szerepel, ne várjátok.



Van ugyanis ez a bizonyos ikerpár, Annie és Izzie Woods, akik édesapjuk áthelyezése miatt új iskolát kezdenek, ahol érvényben van egy 1000 oldalas kódex, aminek minden egyes szavát be kell tartaniuk. De mivel a lányok egy kicsit több jogi érzékkel vannak megáldva mint a többiek, ezért átlátnak a kódex sorai között, és rájönnek, hogy a kötelezően egyszínű harisnya bizony lehet rózsaszín is, illetve hogy a nyakkendőt igaz, hogy kötelező viselni, de az már nincs megszabva, hogy mégis hol. És éppen emiatt tökéletesen meg tudják védeni magukat, mikor csalással vádolják őket, amit egyértelműen nem ők követtek el.



Az meg csak engem idegesít, hogy ezeknek a lányoknak teljesen egyenesre volt vágva a hajuk? Ilyen egyszerűen nem létezik, vagyis de, egy béna paróka fodrász kell hozzá, aki azt hiszi, hogy az egyenes haj divat.

2009. szeptember 19., szombat

Joanne Harris: Partvidékiek


Azt hiszem mondtam már, hogy Joanne Harris az egyik legfrissebb kedvencem, és most szerencsére most sem sikerült csalódnom. Igazából már az Ötnegyed narancsnál azt írtam, hogy ez jobban tetszett, mint az összes többi, de most megint így vagyok vele. Valószínűleg csak az emlék frissességén múlik, ugyanis mindegyik története lenyűgöző. Azért most volt egy olyan rész, ami nekem nem kifejezetten tetszett, vagyis szerintem meglehetősen logikátlan, de attól még elképzelhető.



Joanne Harris most egy franciaországi kis szigeten az eddigiektől teljesen eltérő, de ugyanolyan lenyűgöző világot mutat be, leírásai alapján teljesen magunk elé tudjuk képzelni a környezetet. A sziget tulajdonképpen két részre oszlik, Les Salants-ra és Le Houssiniéré-re, és a két közösség között már egy örökkévalóság óta versengés folyik. Úgy tűnik azonban, hogy mindig a salantsiak húzzák a rövidebbet. Ide tér vissza 10 év után Mado, és próbálja megfordítani a salantsiak szerencséjét. A megérkezése azonban nem bonyodalmaktól mentes, és úgy tűnik, hogy mogorva édesapja akarja őt legkevésbé visszafogadni, ám Mado szövetségesre lel egy vöröshajú idegen személyében, és együtt próbálják felrázni a falusiakat.

2009. szeptember 15., kedd

Disney Channel


Nem nagyon szoktam tévét nézni, és általában csak utólag szoktam észrevenni, hogy valami jóról lemaradtam. Például nemrég volt a film+-on az Elátkozott Ella Anne Hathaway-el a főszerepben, és eszembe jutott, hogy milyen régen is láttam azt a filmet, és mennyire imádtam. Ezért szólok, hogy akik esetleg lemaradtak, nem kell bánkódniuk, mert most vasárnap (szeptember 20.) megint lesz a Film+ műsorán 17:45től. Ha valaki esetleg még nem látta, feltétlenül pótolja a lemaradást!



Aztán most csütörtökön 21:25-től lesz a Tv2-n az Egy bébiszitter naplója Scarlett Johanssonnal, ami szintén egy aranyos film. Sajnos Scarlett ebben a filmben túlságosan is átlagos, arról nem is beszélve, hogy a könyvváltozata mennyire sokkal jobb ennek a filmnek, de azért még tudom ajánlani. Nekem legalábbis nagyon tetszett, és ha esetleg nektek is, akkor a könyvet is érdemes elolvasni, ugyanis Emma McLaughlin és Nicola Kraus személyes élményeikből merítkeztek a könyv megírásakor - persze bárminemű hasonlóság a valósággal pusztán a véletlen műve :)



A harmadik dolog, amit szeretnék még itt megosztani, az egy rövidke cikk lenne a múlt csütörtöki Metropolból: Szeptember 19-től hazánkban is elindul a Disney csatorna, mely két megkülönböztetett korcsoportot céloz majd meg: a 2-5 éveseket, illetve a 6-14 éveseket és a szüleiket. A csatorna a műsorát az élő szereplős Hannah Montana sorozattal indítja, de műsorra kerül a Phineas és Ferb, illetve a JONAS, a többszörös platinalemezes Jonas Brothers szereplésével. Később olyan filmeket is sugároznak majd, mint a Rocktábor, vagy a High School Musical. Az óvodások számára naponta a Playhouse Disney műsorblokk is bemutatásra kerül majd szórakoztató és tanító-nevelő műsorokkal, mint a Miki egér játszótere és a Manny mester.



Hát erre nem sokat lehet mondani, mert a Jetixen eddig is körülbelül ez volt, és szerintem Disney Channel ide vagy oda, nem sokat fog változni, de ami lényeg: szombaton 17:30tól és vasárnap reggel 8-tól a Jetix műsorán a Hercegnő védelmi program (azaz az általam sokat emlegetett Princess Protection Program). A blogról az ajánló sajnos lemaradt, mert később született a blog, mint ahogy a filmet megnéztem volna, de attól még remélem, hogy aki még nem látta, szombaton vagy vasárnap reggel a tévé képernyője előtt fog gubbasztani. Azt hiszem elég csak két nevet említenem: Selena Gomez és Demi Lovato.



 



A fentieket különösebb tévéműsor böngészés nélkül írtam, sajnos lehet hogy még így is sok jó filmről nem tudok :(

Charlaine Harris: Dead until dark (Inni és élni hagyni)


Ha már ennyire a vámpírozás a divat mostanság, akkor gondoltam beleolvasok a mostanság igencsak népszerű (vagy csak agyonreklámozott?) True Blood könyvsorozat első részét. A történet egy picit Anita Blake-re hajaz, ugyanis van egy Sookie nevű pincérnő, aki úgy nem mellesleg gondolatolvasó (most nekromanta, vagy gondolatolvasó, igazából nekem egyre megy), aztán felfigyel rá egy vámpír, majd egy másik is, meg egy alakváltó is. És aztán lehet hogy később még lesznek jobban kifejtett sokszögek is, de egyelőre nem ez a lényeg, hanem egy sorozatgyilkosság. Valaki lelkesen öldösi és előtte/utána megerőszakolja a vámpírok barátnőit. Úgyhogy körülbelül ez a történet a mostani kötetben. És igazából ez a része a dolognak nem volt rossz.



Csak az van, hogy én egyáltalán nem értem, hogy mi olyan nagy szám a vámpírokban, meg az alakváltókban, vérfarkasokban és hasonlókban, mert ugye mostanság már a csapból is ők folynak. Mert például ezt a könyvet szerintem simán meg lehetett volna írni minden vámpírdolog nélkül is, és egy ugyanolyan történetet kapunk, csak persze az a kutyát sem érdekelné. Vagy talán engem mégis. Ugyanis nekem az kell, hogy beleéljem magam egy történetbe és együttérezzek a főszereplővel, ami jelen esetben kicsit nehezemre esik, ugyanis nem esek hasra attól, hogy egy vámpír, a vámpírom, belép a bárba. Ezek után kérdéses is, hogy vajon elolvasom-e a folytatást, de valószínűleg igen, mert azért annyira nem volt rossz. Mármint tényleg, eltekintve a vámpírságtól, egészen szórakoztató/izgalmas volt.



Egyrészt valamilyen szinten mégis átlagos, elvégre a különleges képességétől eltekintve hősnőnk egy egyszerű pincérlány, ráadásul a különleges képességét is igyekszik nem használni, tehát abszolút pozitív. Aztán a vámpírunknak sincs szerencsére mindenféle flancos neve, mint a Jean-Claude például, hanem egyszerűen csak Bill. Esküszöm, ez tetszett benne a leginkább. És még az is pluszpont, hogy a bűntények hátterében sem valami misztikus dolog áll, hanem egy viszonylag normálisabb (de azért kellőképpen morbid) megoldásra lehet számítani. Ezek miatt az apróságok miatt úgy gondolom, hogy azért egynek mégiscsak elmegy ez a sorozat is. Majd pár rész múlva megutálom, mint Anita Blake-et :)

2009. szeptember 12., szombat

Doris Lessing: A fű dalol


2007-ben irodalmi Nobel-díjat kapott Doris Lessing, de enélkül is nagyon szeretik őt az egyetemi berkekben, ezért is vettem rá magam, hogy elolvasom az egyik regényét. Fogok még mást is olvasni tőle (Az arany jegyzetfüzet már tervbe is van véve, de múltkor Az ötödik gyerek is szemezett velem a könyvtárban, de akkor inkább ezt választottam). Nagyon tetszett, mert egy nagyon különleges történetről van benne szó, mármint így lélektani szempontból, de hozzáteszem, hogy nem szívesen államvizsgáznék belőle, mert szerintem elég nehéz is. Akkor már inkább Kazuo Ishiguro-t választanám a kortárs írók közül.



Fülszöveg jön: Zimbabwe. Kíméletlen hőség. A fű dalol egy különös gyilkosság lenyűgöző története, hősei: a testi szerelemtől viszolygó, ám a társadalmi konvenciók miatt házasságba menekülő fehér nő, a megélhetésért és az asszony szerelméért elkeseredetten küzdő gyenge férfi, valamint az igazságtevő fekete szolga, akik félelmetes, végzetszerű szenvedéllyel pusztítják el egymást és magukat.



Mint mondtam, ez egy lélektani regény, tehát egyáltalán nem maga a gyilkosság a lényeg, hiszen már az első oldalakon megtudjuk, hogy ki halt meg és ki a tettes, hanem ami igazán számít, az az, hogy mi áll a dolog hátterében, mi juttathatta el hármójukat egy ilyen végkifejletig.

2009. szeptember 9., szerda

Joanne Harris: Ötnegyed narancs


Szeretem az olyan történeteket, amiben egyszerre van jelen a múlt és a jelen, ezért is szeretem például Kazuo Ishiguro regényeit is. De Joanne Harris mostani regénye is ilyen, ezért is tetszett annyira, talán még jobban is, mint a csokoládék, vagy mint a Rúnajelek. Egyelőre még csak ennyi az összes regény, amit olvastam tőle, de Joanne Harris szépen lassan mászik egyre előrébb a kedvenceim listáján. Hamarosan olvasok még tőle, mert eddig még egyszer sem csalódtam.



Az Ötnegyed narancs főszereplője és narrátora egy Framboise Dartigen nevű idős hölgy, akinek gyerekkorában bizonyos okok miatt el kellett hagynia a szülőfaluját. Ám időskorában úgy gondolja, hogy már nem fogja senki sem felismerni, ezért a múltját gondosan eltitkolva visszaköltözik a régi házukba, azt szépen felújítja, majd pedig beindítja az üzletét, egy kis éttermet. Azonban az egykori otthonában, édesanyja örökségét, egy régi titkokat örző albumot lapozgatva lassan felidéződnek benne a múltjának emlékei, és többek között megtudjuk azt, hogy miért kellett egykor elhagyniuk az otthonukat, hogy milyen sötét titkokat őriz a családjuk, illetve hogy miért éppen ötnegyed narancs a könyv címe.

Marley meg én


Na ez elé a film elé körülbelül úgy ültem le, hogy biztos egy jó kis vígjáték lesz, annak ellenére, hogy tudtam mi lesz a vége. A barátaim is többnyire ajánlották, persze azt is elmondták, hogy mi lesz a vége, de ezt most itt nem szeretném az orrotokra kötni. Lényeg a lényeg, biztos nem lesz majd unalmas.



Hát tévedtem, megint. Ez a film annyira álmosító, nem is tudom megmondani, hogy ez mégis miről szól, vagy hogy mi egyáltalán az értelme. A barátommal néztem, aki a film végén közölte, hogy ez a film azért készült, hogy a lányok egy jót sírjanak rajta, csak aztán elszúrták. Hát ja. Én normális esetben egy ilyen film végét végigkönnyeztem volna, de itt egyszerűen annyira nem lehetett.



Tehát ez a film megbukott, mint kutyásfilm, mert ennél ezerszer szebb, jobb, viccesebb, meghatóbb kutyás film is van, ami sokkal életszagúbb ennél. Másrészt megbukott, mint családi-párkapcsolati-akármilyen film, ugyanis Jennifer Aniston és Owen Wilson nagyon nem meggyőző, ahogy családot alapítanak, és közben folyamatosan veszekednek. Ilyen jellegű filmekben is vannak sokkal jobbak, és igen, nagyon unalmas, hogy a film fele csak az, hogy ők ketten veszekednek egymással, vagy a kutyával. Más cimkét nem tudok rá aggatni, de az biztos, hogy abban is megbukott volna.