Glee

Már nem is tudom mikor akartam írni a Glee-ről. Hónapokkal ezelőtt, mikor még nem is volt blog. Vagy valamikor szeptember elején egy rövidke kis felhívást, hogy lesz Glee nézzétek, mert nagyon jó. Aztán mégiscsak most jött el az ideje, 3 rész után (holnap startol a negyedik rész!), tehát mégha kicsit megkésve is, de törve nem.

Ugyanis a Glee-nek nem csak az első része volt olyan, hogy "te jó ég, ez nagyon jó, néznem kell", hanem a második és a harmadik rész is ilyen volt. Olyan érzése van közben az embernek, mintha nem is sorozatot nézne, hanem egy nagyon kidolgozott filmet, ami épp csak egy kicsit rövidebb az egészestés filmeknél a maga részenkénti 40 percével. Egyrészt mivel időnként dalra fakadnak, ezek az olykor klipp-szerű szerintem oltári jól meg vannak csinálva, a szereplők is abszolút szerethetők, és a párbeszédek is nagyon jók. Magyarán abszolút nincs az az érzésem, hogy egy sorozatot néznék, nekem sokkal inkább valami nagyszabású filmet. De eddig még egyáltalán nem csalódtam, és bízom benne, hogy a 22 részes évadban sem esik vissza a színvonal.

A sorozat egy középiskolai klubról szól, vagyis egyfajta kórusról, amibe így elsőre a suli lúzerei jelentkeznek (ez talán látszik is a mellékelt képen), de később talán többen is, mert ahogy haladunk előre a történetben, szépen lassan mindenkiről kiderül, hogy tud énekelni, mégpedig nem is akárhogyan. Aztán a felnőtt szereplők sem elhanyagolhatók, egyrészt Matthew Morrison, mint idealista tanár, a Glee klub vezetője. Aztán a kedvencem Jane Lynch, aki pedig abszolút a klub ellen van, ugyanis az ő költségvetését faragták le a klub fenntartása miatt. De a kedvencek között van még a nagyszemű és tisztaságmániás Jayma Mays, illetve még majdnem a teljes tanári kar is, beleértve az igazgatót. Mondjuk kicsit zavaró, hogy időnként ők nagyobb hangsúlyt kapnak, mint magának a klubnak a tagjai, de egyelőre még aranyosan teszik, szóval nekem egy csepp ellenvetésem sincs.