Múlt heti olvasmány, csak nem volt időm még leülni, és összeszedni a gondolataimat. Tipikusan olyan könyv volt, hogy már csak maga a borító miatt is megvettem volna, de amint elolvastam a hátoldalát, már tudtam, hogy nekem erre valóban szükségem van. És nem csalódtam. Bár rettegtem, hogy esetleg szomorú lesz, de olyan mosolygósan, pozitív gondolatokkal fejeztem be az olvasást, mint talán még soha. Úgy éreztem, hogy ha Christophernek ennyi mindent sikerült elérnie, akkor egyáltalán nem létezik lehetetlen.
Christopher egy 15 éves autista kisfiú, aki nem igazán érti az emberek érzelmeit, nem szeret idegenekkel érintkezni, utálja a tömeget és legfőképpen azt, ha hozzáérnek. Nem szereti a sárga és a barna színt, illetve ha a különböző ételek összeérnek a tányérján. Szereti viszont a piros színt, a matematikát, illetve azt, ha valamiféle rendszert talál a dolgokban. Ezért mikor holtan találja a szomszéd kutyáját, az teljesen felborítja az életét. Christopher, aki sohasem ment egyedül a sarki boltnál távolabb, most azt a célt tűzi ki maga elé, hogy meg fogja találni a Wellington nevű kutya gyilkosát.
Nyomozása során azonban nem csak azt sikerül kiderítenie, hogy vajon ki képes meggyilkolni egy ártatlan kutyát, hanem olyan dolgokra is fényt derít, amikről mostanáig mindenki hallgatott előtte. Tehát nem a legvidámabb könyvre kell számítani, ezt azért is szeretném hangsúlyozni, mert úgy kezdtem az írást, hogy milyen pozitív, mosolygós könyv. De valójában nem az, csak nagyon optimista és pozitív gondolatokat közvetít, de ez nincs mindvégig jelen a történetben. A regény egyébként megjelent magyarul is A kutya különös esete az éjszakában címmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése