Tera Lynn Childs: Goddess Boot Camp

Szörnyű, hogy megint úgy akarom kezdeni a bejegyzésemet, hogy mennyire imádtam a könyvet, de így volt. Teljesen oda meg vissza vagyok Tera Lynn Childs könyveiért, és baromira sajnálom, hogy nincsen több. Vagyis azt, hogy egyelőre még nincs több, mert ugye lesz! Fins folytatás is, meg új sorozat... és én azt sem bánnám, ha az Oh My Gods-nak lenne egy harmadik része, mert ez a mostani, a Goddess Boot Camp, volt olyan jó, mint az első rész.

Oké, ezt mondjuk nem gondoltam volna. Főleg mert én a második részektől mindig tartok egy picit, hiszen sosem lesz olyan jó, mint az első. A Goddess Boot Camp is valahogy így kezdődött, elég nagy hülyeségnek tartottam, hogy Phoebe-nek, aki az előző rész végén tudta meg, hogy isteni származék, most hirtelen annyira erős legyen, hogy ne tudja kontrollálni a cselekedeteit. Meg ha egyszer összejött a tökéletes pasival, sőt még prófécia is szól róluk, akkor ne kezdjen már rögtön kételkedni benne, csak mert meglátta a volt barátnőjével. Szóval már csak ezek miatt is aggódtam eleinte a második rész miatt, de végül teljesen magába szippantott. Mert oké, tényleg furcsa, hogy Phoebe hirtelen milyen erős lett, de nem ez a lényeg. Hanem a lehetőség, hogy ezáltal be lehet őt zárni egy nyári táborba csupa tízévessel, meg két utált személlyel, Griffin exbarátnőjével és a ritkán kedves mostohatesóval. Szerintem ez oltári nagy, ráadásul csupa élvezetes párbeszéd kerekedik az egészből, amitől csak végigvigyorgom az egészet. Mert ez egy ilyen könyv.

Amit viszont nagyon sajnálok, hogy egy picit jobban rá lehetett volna menni Phoebe apjának a halálára. Mert igaz, hogy ez a szál valahogy ott volt a háttérben az egész könyv alatt, én pedig végig azt vártam, hogy ugyan mi történhetett, de végül nem tudjuk meg. Ezt az egyet sajnáltam. Rendben, hogy Phoebola most már így is jól van, és nem gondolkozik annyit a múlton, de szerintem nem csak én lennék kíváncsi arra, hogy akkor ez a dolog akkor hogy is történt. De ezen kívül tényleg minden teljesen rendben volt.

Tera Lynn Childs: Oh My Gods

Annyira imádtam a Forgive My Fins-t, hogy már akkor is megírtam, hogy mindenképpen fogok még mást is olvasni Tera Lynn Childs-tól. Ennek most jött el az ideje, ez pedig a másik, kétrészes, görög istenes sorozatának az első része, amiben olyannyira nem csalódtam, hogy már most folyamatban van a második része is, és még azt is imádom. Persze nem mondom, itt is megvannak ugyanazok a hibák, mint a Forgive My Fins-ben, például hogy a főszereplő túlontúl gyerekes, de igazából ilyen korban ki nem az? Főleg azt nehéz elviselni, ha a szülők ilyenkor is kihagyják az embert a fontos döntésekből, például hogy kb most rögtön Görögországba költöznek... ja, hogy Phoebe-nek más tervei lettek volna? Az mostmár mindegy.

Ugyanis az történt, hogy Phoebe édesanyja kiment Görögbe néhány hétre rokonlátogatásra, és azzal a hírrel jött haza, hogy eljegyezték és Görögországba költöznek, egy kis szigetre, Phoebe-nek pedig az ottani magániskolába kell járnia. Minderről már csak a helyszínen derül ki, hogy egy isteni helyről van szó, a szó szoros értelmében. Az iskolába például csak görög istenek leszármazottjai járnak, az egyetlen kivétel pedig Phoebe lesz, de csak mert az új mostohaapja az iskola igazgatója. Tehát Phoebe-nek nem elég, hogy a megkérdezése nélkül kellett elköltöznie egy másik kontinensre, de még totális kívülállóként kell egy olyan akadémiára járnia, ahol tulajdonképpen mindenki természetfeletti képességei vannak, csak neki nem. Egyedül a futásban leli igazi örömét, meg abban, hogy egyre közelebb kerülhet a szintén hosszútávfutó Griffin-hez. Csak kár, hogy a srácnak már van barátnője. Meg az is kár, hogy a srác barátnőjének a legjobb barátnője nem más, mint Phoebe új és kiállhatatlan mostohanővére... Szóval van itt ám bonyodalom rendesen.

Amit nem értettem viszont, hogy miért volt olyan nagy szám, amit Phoebola véletlenül kikottyantott a barátnőjének, a természetfeletti erőkről... Szóval simán elsimíthatta volna a dolgot valami aprósággal, nem kellett volna rögtön az, hogy ez egy titok, amit nem mondhatok el. Ugyanez a másik oldalról, hogy igazából semmi extra nem volt abban, amit Phoebe mondott, és mégis komolyan vették... Szóval na, ha valaki azt mondja nekem, hogy XY-nak milyen szuper képességei vannak, aztán rájön, hogy kikottyantott egy titkot, akkor nem fogom azt hinni, hogy annak a bizonyos XY-nek tényleg csoda képességei vannak. Ez kicsit logikátlan volt, de ezen kívül tényleg nagyon imádtam.

Lucy Knisley: French Milk

Úgy került hozzám ez a könyv, hogy egy barátnőm barátnője vette, rajtam keresztül. Én meg amint megérkezett, és mégmielőtt továbbadtam volna, gyorsan végigolvastam. Utóbbi nem tartott sokáig, tekintve hogy a könyv tulajdonképpen rajzok és fényképek gyűjteménye rövid beszámolókkal és anekdotákkal, amit Lucy hathetes párizsi tartózkodása alatt készített.

Pár oldal nagyon aranyosra sikeredett, de nagyobb része sajnos teljesen átlagos, történet pedig abszolút nulla. Lehet hogy velem van baj, de engem nem érdekel, hogy befizetik a csajt egy hathetes utazásra a szülei, előtte még új fényképezőgépet is kap, közben meg hallgathatjuk, hogy mennyire nincs pénze és mennyire hiányzik a barátja. Wtf. Ha nincs pénze, hogy utazik el hat hétre? Ráadásul minden második oldalon az van, hogy mi mindent evett és mi mindent vett. Akkor meg ne aggódjon annyit a pénz miatt!

Ha még túl is lépünk azon, hogy a történet egy nagy nulla, akkor sajnos ugyanezt tudom elmondani a megvalósításról is. Van néhány nagyon vicces, jól rajzoló ismerősöm, tele remek ötletekkel. Ha bármelyikőjüket befizetné valaki egy hathetes pénzköltős utazásra, majd hasonlóan megörökítenék az élményeiket, akkor biztosan valami sokkal jobbat hoznának létre. Teljesen úgy érzem, hogy maga a könyv is csak azért jelenhetett meg, mert a csajnak, vagy a szüleinek sok pénze van. Mert ez a "rossz kedvünk van rajzoljunk manátuszokat" valahogy nem volt olyan megnyerő...

Kristin Cashore: Graceling (A garabonc)

A történet egy olyan világban játszódik, ahol néhány embernek különleges képessége van, ők az áldottak. Az áldottak nagyon ritkák, de azonnal fel lehet őket ismerni a szemükről, ami minden esetben más színű. Katsának például az egyik szeme zöld, a másik pedig kék, és igen kiváló tehetsége van a gyilkoláshoz. A képességére 8 éves korában derül fény, amikor is véletlenül megöl valakit, aki molesztálta a kislányt. A bácsikája pedig, Middluns királya, azóta is arra használja Katsát, hogy elintézze neki az ügyes-bajos dolgait egy-egy kisebb végtagcsonkítással, illetve hogy félelemben tartsa az országát a kis fegyverével.

Katsa azonban nem nézi túl jó szemmel, hogy ártatlan embereket kell bántania, és amellett, hogy látszólag a bácsikájának engedelmeskedik, a jó ügy érdekében is folyamatosan harcol. Így találkozik az egyik szomszédos királyság hercegével, Po-val, aki egy igen kiváló harcos, nem mellesleg áldott is: egyik szeme arany, másik pedig ezüstszínű. Együtt indulnak útnak, hogy kiderítsék mi folyik az egyik szomszédos királyságban, Monsea-ben, illetve megmentsék a gonosz uralkodó lányát a rá leselkedő veszélytől.

Az igazat megvallva én nagyon is élveztem a könyv olvasását, mert érdekes, fordulatos, és abszolút kiszámíthatatlan volt. Abban is egészen biztos vagyok, hogy el fogok olvasni minden ehhez kapcsolódó regényt is, folytatásokat, előzményeket, szóval mindent ami van. Mert imádtam a világot, imádtam azt, hogy meg tudtam lepődni dolgokon. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem voltak negatívumok, mert sajnos több volt belőlük, mint amennyit egy kezemen meg tudnék számolni. Az esetek nagy részében nem tudtam együttérezni Katsával, Bitterblue karaktere számomra egy hatalmasnagy kérdőjel volt szinte végig. Mert akármi történt is vele, nem lehet ő a legérettebb szereplő mindenki közül, és mégis ő lett az. Nem derült ki, hogy Leck tulajdonképpen miért is csinálta mindazt, amit csinált, ráadásul mindkét szereplése számomra óriási nagy csalódás volt, mert én azért többet vártam. Sajnáltam azt is, ami Po-val történt, főleg mert abszolút semmi értelme nem volt végkifejlet után ennyire tönkrevágni a karakterét. Mindezek ellenére nekem nagyon tetszett, és csak remélni tudom, hogy mindenféle folytatás majd jobban át lesz gondolva. Magyarul október végén jelenik majd meg.

A varázslótanonc (The Sorcerer's Apprentice)

Ma mindenféle előzetes megfontolás nélkül úgy döntöttem, hogy mozizok egyet jó olcsón, így sikerült beülnöm a Varázslótanoncra. Sok választásom nem volt, mert mostanában egyáltalán nem néztem filmeket, tehát ezen kívül egyedül a zöld ogre sokadik részét, meg a sokmérföldes szerelmi történetet ismertem a kínálatból, szóval gondoltam legyen akkor a varázslós.

Szerencsére tudtam, hogy ez mese, ezért nem vártam tőle sokat. Ami jobb is, mert az enyhén hajléktalan kinézetű Cage kicsit kiábrándító volt. Meg a sok logikátlanság, ami a filmben volt. Már alapból az, hogy értem én, hogy a kissrácnak tanulnia kell, mert meg van jósolva, hogy majd legyőzi a rosszat, de kéremszépen, ha éppen veszélyben vagyunk, akkor Balthazárnak nem csak állnia kell és nézni, közben meg azt kiabálni, hogy ürítsd ki az elméd, hanem mondjuk aktívan lehetne segíteni. Meg hasonlók.

A történet amúgy ez lenne: Dave Stutler egy átlagos főiskolás srác, aki épp fizikavizsgájára készül, és szeretne randit kérni álmai nőjétől, Beckytől. Balthazar Blake pedig egy igazi varázslómester, aki a mai, modern Manhattanben tengeti napjait, és próbálja megvédeni a várost ősi ellenfelétől, Maxim Horvath-tól. Balthazar nem boldogul egyedül, így felfogadja tanoncának Dave-et, akiben rejtett mágikus képességeket vél felfedezni. Sajnos ezek az erők túl mélyen lappanganak Dave-ben, aki bár keményen próbálkozik, csak nehezen tudja elsajátítani Blake összetett varázsművészetét. A mágus és segédje azonban keményen dolgoznak azon, hogy visszaszorítsák a sötétség erőit. Az ifjú Stutlernek most minden bátorságára szüksége lesz, hogy túlélje a kiképzést, megmentse a várost, és még a kiszemelt lány szívét is meghódítsa, hogy végül joggal nevezhesse magát igazi varázslótanoncnak.

Camp Rock 2 - The Final Jam

Nem akartam külön írni erről a filmről, annak ellenére, hogy már vagy egy hónapja be vagyok sózva, hogy mikor látom már. Főleg hogy már rég megnéztem volna, csak hát kisebb internet-problémáim vannak, konkrétan még most is a szomszédtól lopom, ezért nem volt lehetőségem rá. De hála a Disney Channelnek, meg annak, hogy napi háromszor adják, ma már másodjára nézem/hallgatom. Inkább utóbbi, mert a film maga nem volt olyan nagy szám, de a zenéit szeretem. Meg azt is, hogy be lehet állítani, hogy angolul vagy magyarul akarom-e nézni, és most mindkét nyelven megtapasztalhatom az élményt.

A film egyébként nekem nem igazán tetszett. Túl sok volt benne Demi Lovato, ha meg nem ő, akkor a Jonas. És az igazat megvallva engem sokkal jobban érdekelt volna minden más, mondjuk egy kidolgozottabb Tess-szál, vagy kicsit több szerep az első részben megismert táborozóknak. És mindezt sajnos nem kaptuk meg. Mondjuk engem nem zavarna annyira Demi Lovato sem, mert egyébként nagyon aranyos és nagyon szeretem, de valami más is kellett volna ebbe a filmbe... mondjuk történet?

Mert a lényeg körülbelül annyi, hogy veszélybe került a rocktábor, a szomszédos sztártábor miatt, és Mitchie-éknek harcolniuk kell a fennmaradásért. Ami pozitív volt, hogy majdnem az összes zenét imádtam, kivéve a két sztártáborosat, amik túlságosan is műszagúak voltak. Viszont azt sajnáltam, hogy a táncok most agyon lettek koreografálva, valahogy minden természetességüket elveszítették, és semmivel sem lett tőle jobb a film.

Na jó, és mindezt most úgy írtam, hogy minden negatívuma ellenére, én imádom a Rocktábort, az első és a második részével együtt.

Julie Kagawa: The Iron King

Már év eleje óta a polcomon figyel ez a könyv, akkoriban a borítójába szerettem rettenetesen bele, szóval mindenképpen meg kellett vennem, de csak most sikerült elolvasnom. Nem igazán értem miért, mert egyenesen imádtam, és már alig várom a folytatást. Ez ugyanis egy háromrészes sorozat első része, de amióta halogattam az elolvasását, már megjelent a második rész is, amire remélhetőleg hamarosan sort tudok majd keríteni.

Adott egy látszólag hétköznapi lány, Meghan Chase, aki nem igazán találja meg önmagát, sem az iskolában, sem otthon, az állandóan elfoglalt édesanyja, és a nevelőapja mellett, aki az idő nagy részében mintha nem is emlékezne arra, hogy a lány létezik. Egyedül a négyéves kisöccsével van minden rendben, egészen addig, amíg a kisfiút el nem rabolják a tündérek. Ekkor aztán gyökeresen felfordul Meghan élete. Mert bár eddig is mintha látott volna furcsa dolgokat, de most megtudja, hogy a tündérek léteznek, a legjobb barátja nem más, mint Puck, akiről már Shakespeare is írt a Szentivánéji álomban, ő pedig a tündérkirály, Oberon lánya. Így indul útnak egy teljesen ismeretlen világba, hogy visszahozza a kistestvérét. Útitársául pedig a legjobb barátja, Robbie (Puck) szegődik; illetve Ash a télherceg, aki előbb ölné meg a lányt, minthogy közel engedje magához; és Grimalkin, a nagyon bölcs macska.

Az igazat megvallva, én a könyv elejéért nem túlságosan rajongtam. Valahogy az a rész, amikor kezd Meghan rájönni, hogy nincs minden rendben körülötte, és amikor Robbie előadja az egész tündérhistóriát, ez valahogy nincs jól eltalálva. Viszont onnantól, hogy eljutunk tündérországba (eredetiben Nevernever), a történet olyan szinten magába szippantja az embert, hogy a végéig egyszerűen nincs megállás. Kevés választ el most attól, hogy azonnal belevessem magam a második részbe.

Legkedvencebb jelenet:

"War?" Something cold touched my cheek, and I glanced up to see snowflakes swirling in a lighting-riddled sky. It was eerily beautiful, and I shivered. "What will happen then?"

Ash stepped closer. His fingers came up to brush the hair from my face, sending an electric shock through me from my spine to my toes. His cool breath ticked my ear as he leaned in.

"I'll kill you," he whispered, and walked away, joining his brothers at the table. He did not look back.

Illetve még amikor ötven oldallal később, visszautalnak erre a jelenetre: "Is this where you say you'll kill me?" Imádom :)

Megan Crewe: Give Up the Ghost

Cass mindig is jobban érezte magát a szellemek társaságában, mert velük sokkal kevesebb probléma van, mint az emberekkel. Ráadásul mindenkiről tudnak egy-két szaftos pletykát, amikről előbb-utóbb Cass-t is tájékoztatják. A lány már egyébként is kívülállónak számított az iskolatársai között, de amióta látszólag mindent tud az emberekről, méginkább tartanak tőle. Ami Cass-nek egyáltalán nem probléma, hiszen ott van neki a két iskolai kísértet, akikkel napközben nagyon is jól elbeszélget, otthon pedig már várja a nővérének a szelleme, akit szintén senki más nem lát, csak ő. Egészen addig minden rendben is van az életével, amíg az egyik menő srác, Tim, rá nem jön a titkára...

Bár a könyvben ötvöződnek a fantasztikum és az átlagos középiskolás élet elemei, azért inkább mégiscsak az utóbbin van a hangsúly. Ami szerintem egy picit idegesítő, mert így a történet egy picit gyerekes, ahhoz képest, hogy milyen komoly dolgok is jelen vannak a könyvben. Például ott van Cass nővére, aki körülbelül annyi idősen halt meg, mint amennyi Cass most. Valahogy nem érzem emberinek ezt az egészet. Az is elég zavaró, hogy tulajdonképpen két kidolgozott szereplőnk van, Cass és Tim, de még őket sem tartanám száz százalékig egész karakternek. És akkor most megint mondhatnám, hogy szerintem már ebből a könyvből is erőteljesen kinőttem.

Simone Elkeles: Return to Paradise

És igeeeen! Erre a könyvre is több mint egy fél évet vártam, de annyira megérte. Ez ugyanis a Leaving Paradise folytatása, amiben visszatérünk a Paradise nevű kis városkába, hogy ismét összehozhassuk Calebet és Maggie-t, akik a Leaving Paradise utolsó oldalain elváltak egymástól. És igen, örülök annak, hogy ők ketten kaptak egy igencsak megérdemelt boldog befejezést, még akkor is, hogyha kicsit később történt, és nem éppen úgy, ahogyan én megálmodtam. Emellett még imádom Elkeles stílusát, annyira magával ragad, hogy szinte észre sem veszem, és már vége is a könyvnek. Igaz, hogy néha kellemetlenül éreztem magam a borítója miatt a metrón-buszon-villamoson, főleg hogyha éppen előkaptam a könyvet, és láttam, hogy mellettem valaki nagyon megnézi. De akkor is, ez egy olyan könyv volt, amire nagyon sokat vártam, és teljesen mindegy volt, hogy hol olvasom.

És neeeee... Ugyanis azt kell mondjam, hogy nem vagyok száz százalékig megelégedve a könyvvel. Egyrészt már alapból nem tetszett a szituáció, ahogy Caleb és Maggie újból találkoztak, másrészt most már egyikőjük sem ugyanaz a személy, akit az első részben megismertünk. Maggie mondjuk erősebb lett, ami igaz, hogy pozitív, de Caleb a könyv nagy részében igencsak elvágta magát nálam. Annyira kicserélték a jellemét, az az érzékeny srác, akit a Leaving Paradise-ban megismertünk, itt egy hihetetlenül önző és undok alak lett, és ami a legdurvább, hogy Maggie-t is csak kihasználni szeretné. Nem tudom mi történhetett az első és a második rész között, ami ennyire megváltoztathatta őt, de akármi volt, szerintem egyáltalán nincs logikusan megmagyarázva. Meg van még néhány dolog, amit nem tudok hová tenni, például Lenny...

A negatívumokra azért én próbálok nem gondolni, valószínűleg túl sokat vártam ettől a könyvtől, és most kénytelen vagyok beérni azzal, hogy megkaptam a jól megérdemelt happy endingemet. Nem csak azért, hogy most végre Caleb és Maggie tényleg egymásra találtak, hanem azért is, mert végre tisztázódott minden, és nincsenek többé titkok, egymás között és mások előtt sem.

Laurie Halse Anderson: Wintergirls

Egy barátnőm ajánlotta nekem Laurie Halse Anderson egy bizonyos könyvét, én pedig elfelejtettem, hogy melyiket. De a Wintergirls-t választottam, mert annak volt ismerős a címe, és én tényleg azt hittem, hogy ez az. De valamivel nagyon összekeverhettem, mert ez egyáltalán nem olyan olvasmány volt, amit bárkinek is mernék ajánlani, és miután beszéltem ezzel a bizonyos barátnőmmel, ki is derült, hogy valóban én tévedtem. Ő egy másik könyvét ajánlotta, ami magyarul is megjelent, Hadd mondjam el... címmel. Lehet hogy azt is el fogom valamikor olvasni, de valószínű, hogy ezt a projectet egy kicsit szüneteltetni fogom.

Van ugyanis két lány, Lia és Cassie, akik azon versengenek, hogy melyikük a soványabb, mindketten egyre inkább teszik tönkre önmagukat, míg Cassie bele nem hal ebbe az önsanyargatásba. Lia pedig ezután sem tud leállni, ráadásul még Cassie szelleme is kísérti őt, ami méginkább arra készteti a lányt, hogy tovább fogyjon. A kitartását azzal fokozza, hogy emellett még vagdossa is magát. Teljesen magába van fordulva, és hiába jár pszichomókushoz, és hiába próbálnának segíteni rajta a hozzátartozói, teljes ellenállásba ütköznek nála. Igaz, hogy egyáltalán nincs jó viszony köztük.

Az igazat megvallva, nekem borzasztóan nehezemre esett elolvasni ezt a könyvet. A téma a lehető legtávolabb áll tőlem, nem is tudom megérteni, hogy mégis mi motiválhatja az embereket arra, hogy ennyire tönkretegyék magukat. De azért valamilyen szinten érdekes is volt, hogy mi mindent lejászódik egy ilyen ember fejében, például az, hogy mi mindent meg kell tennie azért, hogy mások ne lássák azt, hogy valami probléma van vele. És annak ellenére, hogy a befejezés valamilyen szinten pozitív volt, ez tipikusan egy olyan könyv volt, amit én senkinek nem tudnék ajánlani.

Suzanne Collins: Mockingjay

Már május óta csak arra várok, hogy megjelenjen a Hunger Games utolsó kötete, és éppen amikor kézhezkapom, elolvasom, és még írnék is róla, addigra pont egy olyan helyzetbe kerülök, hogy nincsen internetem. Internet egy darabig még nem is lesz, legalábbis nem saját. Addig pedig lopom másét, és kezdem a fangirlködést a legjobb sorozatért, amit életemben olvastam. És most nem túlzok, ugyanis ez a harmadik rész teljes egészében felülmúlta a várakozásaimat. Én pedig még attól tartottam, hogy esetleg csalódni fogok, mert tényleg 3 hónapja csak erre a pillanatra vártam, hogy kezemben tarthassam a Mockingjayt.

Ennek a résznek a hátterét most kivételesen nem egy újabb viadal adja, hanem a forradalom, amit Katniss váltott ki azzal, hogy a kettővel ezelőtti éhezők viadalán nemcsak egy túlélő maradt, hanem Peetával mindketten életben tudtak maradni. Ez az apróság kész forradalmat indított el szinte az összes körzetben, Katniss pedig akaratlanul is a forradalom példaképévé vált. Tehát ebben a részben főként a Kapitólium ellen lázadókat ismerhetjük meg, de mégmielőtt azt lehetne hinni, hogy minden fekete-fehér, vagyis míg a Kapitólium a rossz, és a lázadók a jók, Katnissnek sajnos rá kell jönnie, hogy egyik oldal sem jó választás. Hiszen hogyan lehetne egy olyan rendszer jobb az előzőnél, aki a Kapitólium feletti győzelmét egy újabb viadallal akarja megünnepelni?

Személy szerint nekem ez az a dolog, ami igazán megragadott a történetben, és össze is szorult tőle a szívem. Már amikor a kórházat lebombázták, akkor úgy éreztem, hogy az egész valahogy túlságosan is megrendezettnek tűnt. És bár ebben az esetben tévedtem, azért Coin is elkövetett egynéhány sokkal, de sokkal szörnyűbb dolgot. Az egyik ugye a fent említett viadal ötlete, a másik meg szegény Prim.

Nagyon szerettem volna még egy Katniss x Peeta happy endet is a történetbe, főleg mert én egyáltalán nem kedveltem Gale-t. Ők ketten talán szépek lettek volna együtt az elején, ha nincs az éhezők viadala. De ami történt megtörtént, Peetának és Katnissnek együtt kellett maradniuk, még úgy is, hogy a viadal majdnem teljesen tönkretette mindkettejüket. Szomorú, hogy ez történt, de azért szerencsére van feloldás a végén azzal, hogy ők ketten, Haymitchel egyetemben most már nyugodtan élhetnek, távol a Kapitóliumtól.

Akármennyire is fájdalmas volt néhány dolog, ami ebben a kötetben történt, én mégis úgy érzem, hogy ez a történet, mindhárom részével együtt, úgy ahogy van, a kedvenc sorozatommá nőtte ki magát. És amint kicsit jobban leülepednek a dolgok, mindenképpen újra el fogom olvasni a három könyvet egymás után.

Jodi Picoult: Elrabolt az apám

Már a Nővérem húgánál is említettem, hogy már nagyon régóta szemezek Jodi Picoult-tal, és hogy lehet még számítani könyvekre az írónőtől. Most, az általam olvasott második regénye után, teljesen máshogy gondolom, és nagyon úgy tűnik, hogy ez a Picoult-project egy darabig szünetelni fog. Ugyanis már a Nővérem húga sem tudott annyira megnyerni, én rémesen hatásvadásznak tartottam akkor is, most is. Az Elrabolt az apám pedig szerintem eszméletlenül vontatott és unalmas volt, a végét pedig hihetetlenül összecsapták. Mert addig valahogy mindent végig kellett követni, néha több oldalról is, a mindent eldöntő tárgyalás maga pedig mintha nem is lett volna lényeg. Persze mondhatjuk, hogy tulajdonképpen nem is az a fontos, de ha addig egyszerűen minden annyira életbevágó volt, akkor a tárgyalást nem értem miért kellett átugrani.

A harminc év körüli Cordelia Hopkins életében látszólag minden rendben van, bár édesanyja még kiskorában meghalt, az édesapja szeretetben nevelte fel, van egy tündéri kislánya, gyerekkori barátai még mindig megvannak, egyikük időközben a vőlegénye, és a lányának az apja lett. Van egy szuper munkája, a Greta nevű nyomkövetű kutyájával eltűnt személyek után kutat. Egyszóval minden tökéletes. Legalábbis egészen addig, míg eszébe nem jut egy különös gyerekkori emlékkép, ami egy egész lavinát indít el. Kiderül, hogy az édesanyja mégsem halt meg autóbalesetben, hanem csak elváltak a szülei, az apja pedig az egyik látogatása után nem vitte haza a kislányt, hanem új személyazonossággal egy másik városba költöztek. Ezzel pedig felborul Delia eddigi egész élete, megismerkedik az anyjával, az apja börtönbe kerül, és Delia vőlegénye vállalja a védőügyvéd szerepét a tárgyaláson.

Holly Black: White Cat

Most ugyan fülig benne vagyok a Mockingjay-ben, de még nem sikerült írnom két múlt heti olvasmányomról. Nem értem miért, mert a White Cat nagyon is tetszett. És akkor most nagyon is finoman fogalmaztam, mert tényleg oltári jó volt. Ezt a könyvet fogom majd ajánlani annak a leányzónak, akinek a Hollows-t köszönhetem, meg körülbelül a fél ismerettségi körömnek, ami azért nálam nagy szó. Ami szerintem a könyv legnagyobb előnye, hogy egy irtózatosan jól felépített világban játszódik, aminek egyelőre minden elemét imádom. Főleg azt, hogy nincsenek olyan igazán jó és rossz karakterek, hanem például a főszereplőnk is, aki elvileg egy jó karakternek számít, tulajdonképpen egy gyilkos. De még így is egy abszolút szerethető szereplő, ha még abban a korban lennék, akkor most biztosan fangirlködnék is egyet. Amit viszont szánok-bánok, hogy mindezidáig nem olvastam semmit sem Holly Black-től, de ezek után ezen is meg kell próbálnom változtatni. Feltűnt, hogy minden második könyvnél ezt mondom? :D

A történet egy olyan világban játszódik, ahol mindenkinek kesztyűt kell viselnie, ugyanis vannak bizonyos emberek, az úgynevezett átokmunkások, akik a puszta érintésükkel befolyásolni tudják például az érzelmeket, az emlékeket, az álmokat és a szerencsét. Mivel ez illegális, az átok munkások általában gengszterek, vagy óriási nagy szélhámosok. Cassel pedig egy olyan családban nőtt fel, ahol rajta kívül mindenki átok munkás, csak ő nem. Ezért próbál inkább normálisan élni, átlagosabb emberek között, hiszen a családjában ő a kívülálló, és a testvérein is egyre inkább látszik, hogy rejtegetnek valamit. De Casselnek is van egy titka. 3 évvel ezelőtt megölte a legjobb barátját, Lilát. Igaz, hogy a srác nem sok mindenre emlékszik a dologból, csak a sok vérre, meg arra, hogy nagyon is élvezte.

A történetből nem akarok sok mindent elárulni, csak annyit, hogy egy tonna olyan jelenet volt benne, amit imádtam. Nagyon szerettem például azt a vonalat, hogy Casselnek olyan embereket kellett átvernie, akik őt is próbálják folyamatosan átverni. Tehát hogy ki a nagyobb szélhámos, és persze mindezt a jó cél érdekében. Rendesen megvolt a Kurosagi-feeling (ez egy japán sorozat egy svindlerről, aki átveri a szélhámosokat). A történetnek lesz egyébként folytatása is, de majd csak jövőre. Addig pedig még biztosan fogok mást is olvasni az írónőtől.