Szörnyű, hogy megint úgy akarom kezdeni a bejegyzésemet, hogy mennyire imádtam a könyvet, de így volt. Teljesen oda meg vissza vagyok Tera Lynn Childs könyveiért, és baromira sajnálom, hogy nincsen több. Vagyis azt, hogy egyelőre még nincs több, mert ugye lesz! Fins folytatás is, meg új sorozat... és én azt sem bánnám, ha az Oh My Gods-nak lenne egy harmadik része, mert ez a mostani, a Goddess Boot Camp, volt olyan jó, mint az első rész.
Oké, ezt mondjuk nem gondoltam volna. Főleg mert én a második részektől mindig tartok egy picit, hiszen sosem lesz olyan jó, mint az első. A Goddess Boot Camp is valahogy így kezdődött, elég nagy hülyeségnek tartottam, hogy Phoebe-nek, aki az előző rész végén tudta meg, hogy isteni származék, most hirtelen annyira erős legyen, hogy ne tudja kontrollálni a cselekedeteit. Meg ha egyszer összejött a tökéletes pasival, sőt még prófécia is szól róluk, akkor ne kezdjen már rögtön kételkedni benne, csak mert meglátta a volt barátnőjével. Szóval már csak ezek miatt is aggódtam eleinte a második rész miatt, de végül teljesen magába szippantott. Mert oké, tényleg furcsa, hogy Phoebe hirtelen milyen erős lett, de nem ez a lényeg. Hanem a lehetőség, hogy ezáltal be lehet őt zárni egy nyári táborba csupa tízévessel, meg két utált személlyel, Griffin exbarátnőjével és a ritkán kedves mostohatesóval. Szerintem ez oltári nagy, ráadásul csupa élvezetes párbeszéd kerekedik az egészből, amitől csak végigvigyorgom az egészet. Mert ez egy ilyen könyv.
Amit viszont nagyon sajnálok, hogy egy picit jobban rá lehetett volna menni Phoebe apjának a halálára. Mert igaz, hogy ez a szál valahogy ott volt a háttérben az egész könyv alatt, én pedig végig azt vártam, hogy ugyan mi történhetett, de végül nem tudjuk meg. Ezt az egyet sajnáltam. Rendben, hogy Phoebola most már így is jól van, és nem gondolkozik annyit a múlton, de szerintem nem csak én lennék kíváncsi arra, hogy akkor ez a dolog akkor hogy is történt. De ezen kívül tényleg minden teljesen rendben volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése