Ahogy ígértem, megkezdődik a blogon a Diana Wynne Jones-sorozat, ennek első darabja a Howl's Moving Castle. Valószínűnek tartom, hogy előbb a Castle-sorozatot követem végig, és csak utána térek rá a Chrestomanci-krónikára. A regényből 2004-ben Hayao Miyazaki készített animét, amit én akkortájt láttam is, de azóta már nagyjából semmire sem emlékszem. Sajnos Miyazaki újabb animéit nem annyira szeretem, mint a régebbieket (Nausicaa, Laputa), de azért még egyáltalán nem volt rossz, csak éppen bennem nem tudott már mélyebb nyomokat hagyni.
A történet Ingary-ban játszódik, mindenféle varázslat és boszorkányság hazájában. Ott, ahol mindenki féli a Puszták boszorkányát, aki látszólag ok nélkül átkozza meg az embereket. Legalábbis ez történik Sophie-val, aki a legidősebb három nővér közül, és éppen ezért nem is dédelget nagy álmokat, hiszen tudja, hogy mindig a legidősebb jár pórul. Ezért is törődik bele abba, hogy a boszorkány idős öregasszonnyá varázsolja, és már indul is otthonról, hiszen így nem maradhat. Mivel jobb választása nincs, bekéredzkedik Howl vándorló palotájába. A varázslóról azt tartják a falubeliek, hogy sorra kitépi és megeszi a fiatal lányok szívét, de a 90-év körüli Sophie-nak nem kell emiatt tartania. És amint jobban megismeri a varázslót, rájön arra, hogy a falubeliek történetei mind csak mesék, vagyis még ha van is bennük némi igazság, hiszen Howl tényleg sorra töri össze a szerelmes női szíveket, Howl-nak akkor sincsenek rossz szándékai, hanem egy nagyon is kedves fiatalember, furcsa szokásokkal.
A történet egy kicsit lassan indul be, de amint jobban megismerjük a szereplőinket, minden egy kisebb felfordulásba torkollik. Hiszen Sophie két húga helyet cseréltek, és most mindkettejüket Lettie-nek hívják. Egyikért ráadásul Howl rajong, a másikért pedig a tanonca, a fiatal Michael. Ott van még Calcifer is, a tűzdémon, akivel Sophie rögtön az elején egyezséget köt Howl háta mögött. Aztán még fel is kellene kutatni egy elveszett herceget, meg egy varázslót, bár ebből a kötelességéből Howl próbál erőteljesen kibújni, és mindeközben végig követi őket egy furcsa madárijesztő.
Nekem borzasztóan tetszett a könyv, annak ellenére, hogy tényleg egy mesekönyvről van szó. Remélem, hogy a többi regényével is így leszek, bár a két magyarul megjelent Chrestomanciról van annyi emlékem, hogy imádtam őket, és szerintem azóta nem nagyon változott az ízlésem. Amire viszont még emlékszem A vándorló palota filmből, hogy míg a barátnőim imádták Howl-t, nekem valamiért nagyon unszimpatikus volt. A könyvben pedig egyenesen odáig voltam érte. Lehet hogy a kisebb könyvsorozatom megkoronázásaként még megnézem egyszer az animét is, csakhogy teljesebb legyen az élmény. De legközelebb a Castle in the Air jön majd az írónőtől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése