Ez a kötet tipikusan olyan, aminek a története mondjuk nem különösebben érdekelt, de beleszerettem a borítójába, és egyszerűen kellett. Szerencsére a második részhez már nem sikerült ilyen szép borítót lepottyantaniuk a futószalagról, úgyhogy legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy felesleges összegeket hajítok ki az ablakon. Mert bár tetszett az első rész, de ez egy nagyon könnyű és rövid olvasmány volt (legalábbis én hamar végeztem vele), és igazából én nem érzem a késztetést, hogy nekem azonnal meg kell szereznem a folytatást. Talán majd egyszer megjön hozzá a kedvem. Mert hangsúlyozom, ez tényleg egy jól megírt kis könyv volt, egyszerűen csak nem volt annyira kiemelkedő.
A történet főszereplője, a 17 éves Kelley éppen a Szentivánéji álom tündérkirálynőjének a szerepére készül, és még nem is sejti, hogy azok a tündérekről szóló történetek, amiket gyerekkorában meséltek neki, mind valóság. Egy másik világban ugyanis valóban vannak tündérek, sőt még tündérkirályok és tündérkirálynők is. De mindez Kelley-t nem érinti, hiszen egy másik világról van szó. Vagy annyira mégsem? Ugyanis a két világot elválasztó kapu bizonyos időnként megnyílik, és szabaddá válik az átjárás. És így a látszólag átlagemberekről is hamarosan kiderül, hogy valójában nem is azok, akiknek mondják magukat, mint például a színdarab Puck-járól, Kelley lakótársáról, vagy arról a furcsa fiúról, Sonny-ról, aki mintha mindenhová követné kelley-t. Hiszen Kelley sem egy átlagos lány, hanem a tündérkirály elveszettnek hitt lánya. És éppen ezért az élete most komoly veszélyben forog.
A történetnek azonban még nincs vége az első résszel, ugyanis megintcsak egy sorozatba sikerült belefutnom, aminek még csak mostanában jelent meg a második része, a Darklight. Amit még mindig nem ígérem, hogy el fogom olvasni, de azért kíváncsi vagyok, hogy hogyan fognak alakulni a dolgok Sonny és Kelley között, mert egyelőre két külön világban kell továbbélniük. Ami viszont zavaró volt, az a sok különleges lény, amiket nem mindig tudok hova tenni. Igazából a Rachel Morgan is valamilyen szinten hasonló, de ott nem ömlesztettek a nyakamba annyi furcsaságot, mint itt. Szóval egy idő után már csak annak tudtam örülni, hogy legalább a leprechaun-ról hallottam, mert a többiek nekem már csak igazán eszement furcsaságok voltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése