Irdatlan sok bejegyzéssel le vagyok maradva, mert mostanság úgy tűnik gyorsabban olvasok, mint hogy lenne időm gép elé ülni. Ezért a következő néhány bejegyzést lehet hogy még az átlagosnál is jobban össze fogom csapni.
A Los Angeles-i Coral Prep iskolában mindig is az volt a lényeg, hogy kik a szüleid. Példának okáért ott van Derek Edwards, hollywoodi színészek csemetéje, ő mindig is az iskola legjobb pasija volt, mert persze híííííresek a szülei. Aztán ott van Elise Benton, aki nemcsak hogy most iratkozott be az iskolába, ráadásul még az új igazgatónak is a lánya: nem menő. Amikor viszont Elise nővére beleszeret Derek legjobb barátjába, négyüknek elég sok időt kell együtt tölteniük, Elise hamar kivívja ezzel az iskola diáklányainak ellenszenvét. Ő azonban nem hajlandó elcsábulni Derek hírnevétől, sokkal inkább a mindenki más által ellenszenvesnek tartott Webster Grant-tól lágyul meg a szíve. És akkor most jöhetne ide még egy tanulságos mondat, a büszkeségről, meg a balítéletről, mert ugye nem kérdéses, hogy annak az egyik feldolgozásáról van most szó.
Így látatlanban is elkönyveltem ezt a hónap egyik feelgood cuccosának, meg részemről amúgy is nagyon várós volt, mert imádom a Büszkeség és balítéletet, meg a feldolgozásait. Ezek persze elsülhetnek nagyon jól is (Prom and Prejudice), meg nagyon rosszul is (Rajongás); és bár akármennyire is próbáltam ezt szeretni, valahogy mégiscsak az "elmegy" kategóriába osztanám be. Kedves és szerethető a történet, de csak mert egy igazán jó regény az alapja, és ehhez ez a feldolgozás semmit nem adott most hozzá, inkább csak elvett belőle.
Ami kifejezetten nem tetszett, hogy az Elise és Derek közötti félreértés túlságosan is semmilyen volt, ráadásul túl hamar tisztázták is a dolgokat. Mármint egyrészt elvileg ezen alapszik az egész regény, és ez itt valahogy teljesen elveszik, és időnként nem is igazán értem, hogy mi a probléma. Másrészt pedig abszolút nem illik egy Eliza Bennet-hez, akarom mondani egy Elise Benton-hoz, hogy azért ítéljen el valakit, mert jujj, híresek a szülei, akkor biztosan egy beképzelt majom, akinek az életben egyszer sem kell mozdítani a kisujját. De ugyanez igaz az összes szereplőre is, gyakorlatilag mindenki azt nézte, hogy úristen kicsodák Derek szülei, mikor már alapból olyan suliba jártak, ahol a legtöbb diák vagy nagyon gazdag, vagy nagyon híresek a szülei. De valamilyen érthetetlen okból mindig Derek volt kiemelve, mint elrettentő példája a népszerűségnek, mikor mellette még 100 másik ilyen gyerek volt, akikkel amúgy semmi probléma nem volt. Szóval ez részemről egy picit unszimpatikus volt. És az is, hogy olyan részek vesztek el, amiknek nem kellett volna, és így utólag csodálkozom is, hogy mivel is volt kitöltve az a 300 oldal.
Viszont voltak aranyos részek, például nekem nagyon tetszett a lányok anyukája. Nem az a tipikus Mrs Bennet figura, ennek ellenére egy egészen másik szinten ugyanolyan idegesítő volt. Azt mondom, hogy neki egyáltalán nem ártott most meg a modernesítés. Másoknak meg persze nagyon, Wickham... izé, Webster például most nagyon gázosra sikeredett. Itt is leitatja/bedrogozza a lányokat, akikről aztán ciki, vagy éppen gázos fényképeket készít, hogy ezzel lehessen majdan zsarolni a gazdag apucikat. Csak míg általában egy kicsit be lehet dőlni Wickham-nek, legalábbis nekem a legtöbb feldolgozásban általában sikerült, most valahogy egyáltalán nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése